Két váza angyalok nélkül

Itt fekszik mellettem mezítelenül, bőre bársonyos, tiszta és üde, akár a lányomé. Nem én hívtam meg őt, nem csábítottam el, ő kérte, hogy jöjjek el hozzá, egyedül van otthon, az édesanyja elutazott valahova.

Egy kis szobába vezetett, két fal, körbeépítve polcokkal, rajtuk könyvek, a könyvek között egy régi kanapé, egy személynek elég széles, de ketten már rosszul aludnának rajta. Képek nincsenek, az ágy fölött egy régi mandolin lóg. A kisasztalon számítógép. Az ablak az udvarra néz, ezt megfigyeltem, bár befüggönyözték.

Azt ígérte, hogy mutat néhány régi újságot, Beethovent és Csajkovszkijt ígért, és egyre csak azt ismételgette, hogy én vagyok a legszebb nő, akit valaha ismert. Nem mondtam neki, hogy tudom, másvalamit akar, mint régi újságokat mutatni, nem mondtam neki, hogy az édesanyja ugyan elutazott, de én is anya vagyok, csak csalóka szemüveget visel, mindössze azt mondtam neki: ne bolondozz, nem gondolod komolyan, hogy szép vagyok.

Nem gondolhatja komolyan, most mégis itt fekszik mellettem, a melleimet simogatja, ujjai finoman végigfutnak rajtuk, hosszúak az ujjai, varázsolni tudna velük, nem csak mandolinon játszani vagy régi újságokban lapozni, a nyelve érdes egy kicsit és langyosan nedves, előbb, amikor szeretkeztünk, gyengéd volt és türelmes. Úristen, milyen régen nem volt már egyetlen férfi sem gyengéd és türelmes velem, milyen rég nem találkoztam már férfival, akit érdekelt volna, hogy mit érzek. Azt mondta, hogy mindig csak fiatalabb lányokkal járt. Nem mondta, hogy egyszer egy olyan nővel is ki akarta próbálni, aki az anyja lehetne, azt mondja csupán:

– Azt akarom, hogy jól érezd magad.

– Én jól érzem magam veled. – A zenéről teljesen megfeledkezett a kisfiú.

– Furcsa vagy.

– Hogyhogy furcsa?

– Mint ember.

– Honnan tudod?

– Ez nem tudás kérdése. Érzem. Mint ahogy azt is, hogy gyakran vagy szomorú.

– Most nem vagyok szomorú.

– Pedig most is az vagy.

– Igen, most is.

– Most miért?

– Mert jól érzem magam veled, mert tudom, hogy ez is csak egy pillanatig tart. – Nem mondtam, hogy tudom, elhagy.

– Nem csak egy pillanatig fog tartani.

– Minden csak egy pillanatig tart. Mindannyian csak egy pillanatig vagyunk itt. – Nem mondom, mit szokott mondani a férjem, hogy csak néhány isteni szempillantás, amíg itt vagyunk, és már be is takar bennünket a világmindenség időtengere, amelynek zúgását meg sem halljuk.

– Az egész életet veled szeretném leélni.

– A te életedet vagy az enyémet?

– A miénket.

– Csakhogy én hamarabb halok meg, mint te. Én már öreg vagyok. Győzköd, hogy nem vagyok öreg, azonkívül soha nem tudjuk, mikor halunk

meg. Aztán megdöbbent egy kérdéssel:

– Szeretsz valakit?

– Persze. Téged.

– De rajtam kívül.

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Akkor nem lennék itt veled.

– Bocsáss meg. De szerettél!

– Régen volt.

Állandóan simogat. Mellére szorítom a fejem. Alig látható világos szőrszálak borítják, a férjem mellkasán sűrű, sötét szőrzet volt. Olyan vagy, mint egy csimpánz, mondogattam neki. Megbántott. A legtöbbször azok bántanak meg bennünket, akik a legközelebb állnak hozzánk, félek, hogy egyszer ez a fiú is megbánt majd. Szeretném ezt elmondani neki, szeretném megkérni, hogy: „Ne bánts meg!"

Sírhatnékom van.

– Nézz rám!

– De hiszen nézlek.

– Mért nem mondasz valamit?

– Nem akarok olyat mondani, amit ilyenkor szokás.

– De én hallani akarom!

– Nagyon jó veled.

– Nem bánod? – Szeretném, ha azt mondaná, hogy szeret, hogy nem zavarja őt a korom, hogy tényleg nem tart öregnek, de ő nem erre gondol, hanem arra, hogy még egyszer szeretkezne velem. Nekem viszont mennem kell, kint már alkonyodik, és nekem lányom van otthon, ha egyáltalán otthon van, és nem szaladt el valahova, amikor rájött, hogy az anyja élvezi az életet valahol.

– Rágyújthatok? – Ha nem engedi meg, felállók és azonnal elmegyek. Elmegyek, ha nem szeret annyira, hogy ne zavarja őt, hogy befüstölöm tenyérnyi szobáját.

Feláll, és mezítelenül szalad a hamutálért. Abban a pillanatban eszembe juttatja első szerelmemet, ugyanilyen vékony karok; imádtam Kutyust, bele voltam bolondulva.

Vajon adódik-e még valaha ilyesmi az életemben?

Honzíček visszajön, ebben a háztartásban még csak véletlenül sincs hamutál, helyette valami kistányért tologat elém, azt kérdezi, nem vagyok-e szomjas.

Gyönyörű a keze, csuklóban keskeny, olyan lányos kéz, mondanám, a kislányom keze ilyen. Hirtelen látom is a kezét és a fecskendőt, meg a tűt, amelyet beleszúr, ki tudja, hol kóborol a kislányom, amíg én itt önző mód cigizek és idegen szobában, idegen kanapén álmodozom.

– Mire gondolsz? - kérdezi.

– Semmire. Hogy már mennem kell.

– Ne menj még.

– Indulnom kell. Vár a lányom. – Összeszedem a cuccaimat, megyek a fürdőszobába, amely szintén idegen, teljesen idegen, mondaná az én Janám, itt semmi sem az enyém, azt sem tudom, melyik csapból folyik a meleg víz.

– Hozok neked tiszta törülközőt! – szól utánam. Aztán kinyitja az ajtót, kinyújtott kezembe adja a tiszta törülközőt. Jó, hogy nem tette ki előre, hogy nem vette biztosra, hogy egyszer belépek ide.

Letusolok gyorsan, felöltözöm, ceruzával kifestem a szemem, úristen, hogy kerültem ide? Felakasztom a törülközőt a többi mellé, és kijövök.

A vázában rózsák, amelyeket én kaptam. Ezúttal vörösek. Elviszem őket.

Egészen a metróállomásig kísér. Le akar kísérni a mélybe, de azt mondom, inkább ne.

Rendben, holnap újra várni fog.

De holnap későig dolgozom.

– Tudom.

– Honnan tudod?

– Elolvastam a rendelő ajtaján.

– Ne gyere, este haza kell mennem. A lányom miatt.

– Ma este sem voltál otthon.

– Épp azért.

– És ha elkísérnélek?

Mégsem vihetem haza ezt a fiúcskát. Ha csak azt nem mondanám: Janácska, hozom az új barátodat, ő ad majd neked pótórákat. Miből? Mindenből. Csakhogy a pótórákhoz már késő van. A fejemet rázom, hogy nem lehet.

Nem kérdezi, miért nem akarom meghívni. Akkor majd holnapután vár rám. Megölel, és gyorsan megcsókoljuk egymást.

– Köszönöm – mondom.

– Mit?

– Mindent – mondom. – És a rózsákat.

A lépcsőn még hátranézek, ott áll, utoljára integet. Miért nem szántam rá magam, hogy vele maradjak? Telefonálhattam volna Janónak, szólhattam volna, hogy kések egy kicsit, és aludni küldöm. Nem, majd máskor, legközelebb jobb lesz, ha lesz egyáltalán legközelebb.

Megijedek, hogy már soha nem látom őt. Egyszer minden véget ér, az a kérdés, hány napba telik, míg ez bekövetkezik. Ha nem sejtenénk a véget, hogyan is lennénk képesek értékelni azt, ami még tart?