Öregedve fiatalodunk

Pavel Vilikovský évtizedek óta jelen van alkotásaival a szlovák irodalmi életben. 1965-ben jelent meg első könyve, az Érzelmi nevelés márciusban (Citová výchova v marci). Paľo ugyanebben az esztendőben végezte el a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészkarán a szlovákangol szakot. Évfolyamtársak voltunk. Már akkoriban fogai között csócsálgatta nélkülözhetetlen pipáját, amit akkoriban még nagyképűségnek tartottunk. Paľo azonban nem volt nagyképű. Mindent természetesen csinált. Most, amikor a hatvanadik születésnapját ünnepli, itt az alkalom, hogy visszatekintsünk a múltra. Persze, valójában naponta ezt tesszük: visszatekintünk – ki-ki a saját cselekedeteivel és képzeletével. Az élet inkább visszatekintés, mintsem tervezés. Nagyszerű, ha ezt a visszapillantást olyan alkotó tettek fémjelzik, mint Pavel Vilikovský prózaíró esetében.

○ Jól emlékszem, amikor az AOSS (Szlovákiai Írószervezetek Társulása) díjátadási ünnepségét követően az egész társaság betért egy sétatéri kávéházba. Valaki egy vicces megjegyzést tett a halálról. Erre te azt válaszoltad, szintén félig-meddig viccesen: nem bánnád, ha csendben, észrevétlenül, fájdalom nélkül jönne el. Valóban így gondolkodsz a halálról, vagy akkor csupán egy pózról volt szó? Számot adtál a nyereségekről és a veszteségekről, és úgy tartod, túl vagy már a javán, hogy elérted a célod, és a többi már mintha csak ráadás lenne?

• Hogy félreértés ne essen, rögtön az elején el kell mondanom, hogy a halállal kapcsolatos megjegyzésem egyáltalán nem függött össze az AOSS díjaival – ez nem a boldog beteljesülés ihlette sóhaj, nem is a pillanatnyi csalódás kifejezése akart lenni, mert a zsűri akármennyire is nekem akarta volna odaítélni az irodalmi díjat, egyszerűen nem lett volna miért: abban az évben nem adtam ki könyvet. Nem emlékszem már pontosan az összefüggésekre, de nem kizárt, hogy némi pózolás is lehetett benne, ami – mi tagadás – tetszik nekem, és egy nemrégen jobblétre szenderült idős hölgy jut erről eszembe, aki nevetve szokta mondani, hogy „nem ártana végre megdögleni". Ezt egyszer elkottyantottam Rudolf Filónak, aki erre azt válaszolta, hogy a morvaországi Příbramban az efféle beszédet menten az illetőbe fojtják, és csak legyintenek: „Ne siránkozz, végül úgyis mindannyian eltalpalunk". Úgy gondolom, ez a legmegfelelőbb válasz a megjegyzésemre. Ha már a témánál vagyunk: eddig nem adtam számot az életemről, és a továbbiakban sem szándékozom ezt megtenni. Sohasem volt és ezután sem lesz konkrét célom – fontos pozíció, cím vagy netán irodalmi díj –, amire azt mondhatnám, hogy ennek megszerzése álmaim netovábbja lenne. Nem kívánom a halált, csupán halk megelégedésemnek adnék hangot, hogy amennyiben ez bekövetkezik, szép életet tudhatok magam mögött, és nincs okom panaszra. Végső soron az élvhajhász szólal meg bennem, aki a szép élet után szép halálra vágyik, hogy észrevétlenül távozhasson az élők soraiból. A halál erre joggal azt mondhatja: „De válogatós vagy!" Mert, mi tagadás, most már mi vagyunk soron. Ékes példája ennek Vincent Šikula kollégánk és barátunk nemrég bekövetkezett halála.

○ Néhány barátom – mind túl vannak már a hatvanon – megírta a végrendeletét. Ez persze még nem jelenti, hogy a másvilágra készülnének. Te mit üzennél az utókornak?... Kinek mit üzennél? Például mit üzennél a nemzetnek?

•    Nekem szerencsére nincsenek ilyen gondjaim. Végrendeletet írni – egy erdőháti srác szavaival élve – „kutyafülét sem ér". Bízom benne, hogy az örökösök nem vesznek össze a hagyatékomon (amim van, azt nem lehet vagyonnak nevezni). A nemzetnek pedig csupán azt üzenem, amit Ľudovít Štúr és Brigita Schmögnerová (volt szlovák pénzügyminiszter): „Kevesebbet fogyasztani, többet alkotni".

○ Tősgyökeres pozsonyiként nehezményezem, hogy egyik interjúdban azt mondtad: Pozsonyban 45-ben semmi sem történt, míg Palúdzkán, ahol szüléiddel menedéket találtál, háromszor is áthaladt a front. Pozsonyban lebombázták az Apolló olajfinomítót és a város egy részét – a Múzeumot, a Kórház utcát. Igaz az, amit Pavol Hrúz mondott, hogy Palúdzkáért azért folyt olyan elkeseredett harc, mert a faluban szesz- vagy sörgyár volt?

•    Nem azért, mintha erre visszaemlékeznék, de tény, hogy az Apollót 1944. június 16-án bombázták le, amikor még Pozsonyban laktunk. Egyik elmés szomszédunk a negyedik emeletről lefényképezte az égő gyárat, egy az első emeleti szomszédunk pedig, aki a gyárban dolgozott, odaveszett az oltásnál. Más légiriadókat is átéltem, mert emlékszem, hogy nemegyszer lementünk az óvóhelyre. Megértem a pozsonyi lokálpatriotizmust, ettől azonban még tény marad, hogy Pozsonyban a bombatámadások következtében összesen háromszáz ember halt meg, míg például Érsekújváron négyezer. Úgy gondolom, hogy a szüleimet a német háborús propaganda rémítette meg, amely Festung Pressburgról beszélt, erődítménnyé akarván változtatni Pozsonyt, amelyből egy tapodtat sem hátrálnak. Ne felejtsük el, hogy Ligetfalu akkoriban Németországhoz tartozott, és ezért félő volt, hogy hosszú, súlyos harcok színhelyévé válik a város. Pavol Hrúz rágalmaival kapcsolatban pedig csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy a faluban csupán egyetlen gyár volt, mégpedig a mi utcánkban álló bőrgyár. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy Liptószentmiklóson máig működik egy nagy szeszgyár, és Palúdzkát csupán a Vág választotta el a várostól. Meg vagyok győződve, hogy miután Liptószentmiklóst bevették az oroszok, a németeknek nem volt rá okuk, hogy a szeszgyárat bombázzák. Valami más vonzotta vissza őket, és szegény Palúdzka arra fizetett rá, hogy nagyon közel volt a városhoz. Ráfizetett szegény, de nemcsak akkor, hanem később is: az 1960-as közigazgatási reform során Liptószentmiklóshoz csatolták. Ma már csupán a személyi igazolványomban létezik.

○ Néha az életrajzi adataink között olyanok is akadnak, amelyeken megáll az ember esze. Te például Palúdzkán születettél, ahol a családod rövid ideig lakott, ámde pozsonyinak vallod magadat, miközben az édesapád cseh volt, édesanyád pedig liptói szlovák. Hasonlóan, sőt még ennél is cifrábban alakult számos pozsonyi sorsa. Mi az, amitől pozsonyinak érzed magadat? Mit jelent a te számodra ez a Janus-arcú, szép, de egyben koszos város? Miben rejlik a genius locija?

•    Ha már az érzéseknél tartunk, én mindenfélének vallom magamat, eközben egyszerűen pozsonyi vagyok, mivel egész életemben itt volt az állandó lakhelyem. Ez a szép, de piszkos város – más jelzőkkel is illethetném – az otthonom, szűkebb pátriám. Bonyolultabb viszont a helyzet a genius loci megragadásával. Erre a kérdésre talán könnyebben tudna válaszolni egy idegen, aki kívülről szemléli Pozsonyt... no de azért én is megpróbálhatom. Pozsony bájának jó része bizonyára abból ered, hogy a Kis-Kárpátok nyúlványai és a Duna között terül el, három ország és nyelvterület mezsgyéjén. (Ma ugyan ez már szóra sem érdemes, de tény, hogy a múltban Pozsony genius locijához tartozott az is, hogy itt meg lehetett fogni a bécsi és a budapesti televíziót.) A városmag, ha leszámítjuk a Ligetfalutípusú peremkerületeket, még mindig emberi léptékű, könnyen be lehet járni, és két-három épület kivételével az ember nem tekeri ki a nyakát, ha a háztetőket akarja szemlélni: mindez együttesen diszkréten nemzetközi, egyben kényelmesen házias (néhol egyenesen konyhai) jelleget ad neki. Az emberek többnyire még mindig ismerik egymást – ugyanarról a környékről származnak, ugyanabba az iskolába jártak vagy hasonló foglalkozást űznek. A város valaha arról volt nevezetes, hogy kis területen egymástól szögesen eltérő környezetben találhatta magát az ember: például a hajdan „úri" Védcölöp úttól csak egy kőhajításnyira húzódik a régebben „polgári" Apácapálya. Valamikor a város összképéhez tartoztak a mára már rablótanyákká süllyedt borozók és kiskocsmák. A város szívében megmaradt néhány épület, amely suttogva mesél a város történetéről az arra haladóknak, s ha netán nem is akarnak odafigyelni, a kedélyes regélés dallamos háttérzajként mégiscsak eljut az ember tudatáig. Mindennek, sajnos, az ellenkezője is lépten-nyomon követi a pozsonyi polgárt: a közlekedési dugók, a koszos járdák, az ideges, agresszív autóvezetők, a rossz tömegközlekedés, az elhanyagolt és sivár rakpartok, az udvariatlan elárusítók, pincérek. Egyáltalán nem csodálkoznék és nem is sértődnék meg, ha egy elfogulatlan és jól tájékozott valaki „Duna menti kuplerájnak" nevezné Pozsonyt.

○ Milyen gyerekkori emlékek maradtak meg benned Pozsonyról? Július Satinský (neves szlovák színész, humorista és tárcaíró – a ford. megj.) mítoszokkal övezett Duna utcájához hasonlóan neked is megvolt a magad (néhai) Pray utcája? Te is lejártál játszani a Jakab térre, játszottál a lebombázott óvárosi romokon, amelyeket csak évek múlva takarítottak el?

•    A Pray utca valójában „átjáró utca" volt, csupán az egyik oldalon állottak házak, a másikon a „Schiefbeck", vagyis a Medikus-kert és az András-temető kerítése húzódott. Arrafelé sokkal érdekesebb és vonzóbb játszóhelyek akadtak, mint az utcán. Mi leggyakrabban a nagy, hársfák által övezett zárt udvarra jártunk le, ahol fociztunk, röplabdáztunk, tekéztünk, télen jégkorongoztunk, hintáztunk, sőt kosárlabdáztunk is – egyszóval kedvünkre kitombolhattuk magunkat. Egy kerítést átmászva átlopózhattunk a nyomdába, ahonnan egyszer egy kisautóra való ólmot emeltünk meg, vagy illatos birsalmát csentünk, két kerítés átmászása után viszont a gázgyárban szódavizes patront loptunk, ami aztán görögtűzzel kiegészítve akkorát robbant és szikrázott, mint egy rakéta. (Egyik tűzszerészkedő barátom egy alkalommal robbantás után két hétre kórházba került). Romokat nemigen másztam, a Janáček utcai építkezésen azonban gyakran törtünk borsot az őrök orra alá. Ha már Satinský Duna utcáját említed, ez nemcsak az övé, hanem az enyém is volt: kisgyerekként kannával a kezemben naponta jártam tejért a sarokra, később pedig a lebombázott házak helyén kialakított játszótérre jártunk korcsolyázni az első szerelmeinkkel. Azután meg naponta a Duna utcán keresztül jártam a középiskolába, az egyetemre, sőt, az azt követő első, Štúr utcai munkahelyemre is. Útközben hébe-hóba betértem a Kisuca vendéglőbe, ahol mindig ott találtam Ján Stachót az első pohár sörnél vagy röviditalnál. Bevallom, hogy ezek az emlékek nem töltenek el lírai érzésekkel, inkább banálisnak tartom őket; hasonlóak mindenkinek akadnak a tarsolyában, csak a színhely mindig más és más.

○ Valahol azt olvastam, hogy evangélikus vallású vagy. Én azonban úgy emlékszem, hogy az apácákhoz jártunk óvodába. Apácák viszont az evangélikus egyházban nincsenek. Mi maradt meg az emlékezetedben ebből a korszakból?

•    Még hogy én evangélikus volnék! El se tudod képzelni, milyen felháborítónak tartom ezt az ocsmány mendemondát. Még jó, hogy nem érte meg ezt édesanyám és a keresztszüleim – főleg a keresztanyám, aki Liptószentmiklóson tett látogatásaim során vén szamárként is kíméletlenül elhajtott a templomba. Tősgyökeres katolikus családból származom – anyai nagyanyám és nagyapám Nagyszombat környékéről származott, de Liptóban kaptak tanári állást, és végül ottmaradtak. Egyébként Martini tisztelendő úr a kék templomból, akihez Satinský (és valószínűleg te is) ministrálni jártatok, a dédnagybácsim volt, és volt egy dédanyám is, akit mindenki Bonaventúra nővérnek szólított. A „bácsi", ahogy Martini tisztelendő urat a családban neveztük, tömegeket vonzott a miséire még akkor is, amikor áthelyezték a Szent László-templomba. Az egyórás istentiszteletet játszva letudta huszonkét perc alatt, amivel jó esélye lett volna bekerülni a rekordok könyvébe. Sajnos, óvodai emlékeim nagy része kihullott már emlékezetemből, azonban ami megmaradt, az mind szép. Emlékszem, hogy amikor színházat játszottunk, egy Dita nevű szomszéd kislány volt Jézus, én pedig Szent József – a korabeli fénykép tanúsága szerint azonban nem sikerülhetett valami fényesen a szerep, mivel igencsak rémült arcot vágtam. Heródes mellett az embernek nem nagyon volt kedve mosolyogni. A nővérkék visszataszító habitusuk ellenére kedvesek voltak, Melánia nővérhez egyszer később, immár kisdiákként, egy anyák napi versért mentem el. Ennél többre azonban ennyi év után sajnos nem emlékszem.

○ Említetted, hogy ifjúkorodban Satinskýék kávéházába jártál a Manderla-házba. Megőrizted ezt a szokást, sőt, törzshelyed is volt, pedig az ötvenes években és a hatvanas évek elején ezeken a helyeken is – és főként ezeken a helyeken – bizony, tartani kellett a Nagy Testvér provokációitól és a lehallgatástól. A kávéházak immár nem voltak többé szabad szellemek szabad találkozóhelyei...

•    Túlzás azt állítani, hogy kávéházba jártunk volna. Tény, hogy a Nedbal utcai iskolából hazafelé jövet néha betértünk oda, és ha jók voltunk, süteményt is kaptunk. (Egyszer Pozsony jellegzetes figurájától, Schöner Nácitól kaptam egy pár filléres gyűrűt). Nem állíthatom azonban, hogy ez a kisdiák kori szokás kávéházi naplopót csinált volna belőlem, mert még egyetemista koromban is csak nagyon ritkán tévedtem be egy-egy kávéházba vagy kocsmába. Ez akkor változott meg, amikor a Slovenské pohľadyban (szlovák irodalmi folyóirat – a ford. megj.) kezdtem dolgozni, ahonnan időnként kiszaladtunk a közeli Krymbe, és miután megszüntették a tömegközlekedési vállalat büféjét, néha abba a közeli bisztróba is, ahová egyetemi tanárok, a Kultúrny život (szlovák irodalmi-kulturális-politikai hetilap – a ford. megj.) és a Slovenský spisovateľ könyvkiadó munkatársai jártak. Hébe-hóba betoppantunk a Tulipán kávéházba is, és ha elszaladt velünk a ló, útba ejtettük az Írók Klubját, ahova az idős Zapletal úr annak ellenére beengedett bennünket, hogy akkor még nem is voltunk az írószövetség tagjai. A Tatran Kiadónál eltöltött évek során a Wolker utcai névtelen borozót vagy a Kotvát látogattuk (mivel ez a hely az antifasiszta harcosok szervezetéhez kötődött, később ebből lett a „Fasisztákhoz" gúnynéven ismert kávéház), a Romboid (szlovák irodalmi folyóirat – a ford. megj.) Štefánik utcai szerkesztőségéből pedig (az Írók Klubja időközben átköltözött a Lőrinckapu utcai új Írók Házába) a Kriváň kocsma felszámolása után a Marinába, illetve a Zsolna utcai piac fabódéiba jártunk. A felsorolt kávéházak, borozók és kocsmák egyikét se nevezném azonban törzshelyemnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy sohasem találtam erre a célra igazán megfelelő helyet. Légköre és elhelyezkedése folytán leginkább még a néhai Pipa lett volna alkalmas erre, oda azonban elég ritkán jártam. A Nagy Testvér fülétől pedig egyáltalán nem féltünk, mivel az mindenütt jelen volt – amikor Milan Šútovec a Slovenské pohľady szerkesztőségében megeresztett egy államellenes megjegyzést, azonnal hozzátette: nekem elhihetitek, becsszóra mondom, ne legyen a nevem Vilikovský (Vanovič, Wlachovský...) –, különben erősen kétlem, hogy a pozsonyi kocsmákban akár még a kevésbé sötét időszakokban is hemzsegtek volna a szabad szellemek. Én leggyakrabban csak csendes vagy hangoskodó iszákosokkal találkozgattam ott, magunkat is beleértve.

○ Hogyan viselted az Óváros pusztítását, majd a gazdátlan romok „önzetlen és készséges" eltakarítását? Az így keletkezett veszteségek közül melyiket tartod a legfájdalmasabbnak?

• A pusztítást a többi pozsonyival együtt én is mélységesen elítéltem. Az „új világ" építőinek könyörtelensége nem ismert határokat. A Szlovák Nemzeti Felkelés Hídja (ma: Új-híd) építésének megkezdése előtt parázs vita robbant ki, amelyben neves személyiségek emelték fel szavukat az esztelen rombolás ellen; de semmi sem segített. Engem személy szerint legjobban a Hal térnek és környékének, a Zsidónegyednek, a Vödricnek, a Váralja rakparti utcáinak lerombolása, a Szárazvám, a hozzá kapcsolódó Fa utca és Szél utca megcsonkítása, a Vallon, később Szláv utcai Városligetnek (illetve maradványainak, a Bab, az Iskola és a Gázgyár utcáknak) a tönkretétele szomorított el. Igaz ugyan, hogy ezen az utóbb említett környéken építészeti szempontból kevés értékes épület állt, a felszámolt negyedek azonban összefüggő területet foglaltak el, és várostörténeti szempontból Pozsony szerves részét alkották. Az odalátogatók legalább egy kis időre visszatérhettek a múltba, és a saját bőrükön érezhették a történelem leheletét. A környezetből kiragadott Žižka utcai kúriának nincs ilyen varázsa.

○ Az egykori Pozsony néhány eleme mostanában visszatér, azonban ezekkel új, gyakran ízléstelen, megalomán jegyek is párosulnak. Úgy érzed, ez még mindig a te városod? Akkor is, ha az ismert helyekről eltűntek a barátok, és tele vannak az utcák és a kávéházak frissen bevándorolt idegenekkel? A korral jár netán, hogy a fiatalsággal együtt megszűnnek a régi helyek, az örömök, elenyésznek a szokások? Nem kéne ezeket a számunkra értékes helyeket megvédenünk?

•    Ez az én városom, és az is marad mindörökké. A bevándorlók ellen, amennyiben nem szemetelnek az utcán, nincs semmi kifogásom; tudod, milyen unalmas lenne mindig ugyanazokat az ismert arcokat bámulni? Ki se mozdulnék a lakásomból. Nem veszem zokon a barátaimtól, hogy nem járnak a régi helyekre – hiszen ezekre a helyekre már én sem járok. Az, hogy a fiatalsággal együtt megszűnnek a régi helyek, szokások és örömök, véleményem szerint nem átok, hanem a kor áldása; legalább nem fogok búsulni utánuk. Az idő folyását és az ezzel együtt járó változásokat a világ legtermészetesebb dolgának tartom. Nem kételkedem viszont abban, hogy az embernek meg kell védenie mindent, ami számára szent. Korlátozott (és a korral mindinkább fogyatkozó) idő és energia áll a rendelkezésünkre, ezért jól meg kell gondolni, mire fordítjuk. Hivataljaink bolsevik módszereivel és arroganciájával folytatott küzdelmeink gyakran reménytelenek. (Egy aktuális példát idézek – megjegyzem, hogy a tényállást nem ismerem jól, de nem ez a lényeg –: utcánkban a park helyén egy új épületet akarnak felépíteni, és a lakosok egy része ez ellen írásban tiltakozott. Erre az érintett lépcsőházakban pénteken megjelent a járási hivatal környezetvédelmi osztályának közleménye, hogy az épület tervrajzával kapcsolatos észrevételeket a polgárok hétfőn délelőtt tíz óráig juttathatják el a megadott címre; az ezen határidő után benyújtott észrevételeket már nem veszik figyelembe. Ily módon a potenciális javaslattevők sorából a nyugdíjasokon kívül észrevétlenül kizártak szinte mindenkit.) Végső soron, a város senkinek sem a magántulajdona, és ami nekünk tetszik, nem kell hogy feltétlenül tükrözze mások ízlését – milyen joggal kényszerítjük rá az ízlésünket és elképzeléseinket azokra, akik akkor is a városban fognak lakni, amikor mi már rég az örök vadászmezőkre költözünk?

○ Másfelől viszont nincs-e véletlenül neked is olyan érzésed, hogy egy hajszálnyit sem lendültél előre az idő kerekén, és ugyanakkor nem gondolod-e, hogy végül magad is az irodalom klasszikusává, bárdjává, pillérévé váltál, mint az idősek általában? Tudatosítod-e, hogy minden megváltozott körülöttünk, és mi erre nem vagyunk felkészülve?

•    Egyáltalán nincs és remélem, soha nem is lesz olyan érzésem, hogy az irodalom klasszikusa, bárdja vagy pillére vagyok. Szegény irodalom jól nézne ki, ha én lennék a pillére. Ez azt jelentené, hogy nem bír megállni a saját lábán, és ezt talán csak nem gondoljuk róla?! Ezek a fogalmak már teljesen érvényüket vesztették, az irodalomról alkotott mumifikáló-mauzóleumi elképzelés ma már szerencsére csupán egyes rezervátumokban él tovább. Abban sem vagyok biztos, hogy örülnék-e annak, hogy ugyanott vagyok, ahol azelőtt – az ember azért egy pár lépést szeretne tenni az élete során. Azt hiszem, tudom, mire akarsz kilyukadni: tényleg az az érzésem, hogy a serdülőkor óta semmit sem okosodtam, és attól tartok, hogy ez nemcsak egy érzés. Megtanultam ugyan kezelni a tévé távirányítóját, és az adóív kitöltésével is megbirkózom, ettől azonban a világ továbbra is rejtélyes maradt és állandóan olyan kérdésekkel szembesít, amelyekre nem tudom a választ. Ezt nem érzem tragédiának, ellenkezőleg, reményt merítek belőle. Nem abban az értelemben, hogy a még rendelkezésemre álló rövid idő alatt esetleg világosság gyúlhatna a fejemben, hanem azért, mert segít megőrizni lelkem mélyén a kíváncsiságot, amely talán már nem olyan mohó és csillapíthatatlan, mint valaha (ez az ember testi és lelki erejével függ össze), de azért állandóan jelen van. Az általad felvázolt kérdéskörrel gyakran foglalkoztam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy legbelül, tudat alatt, születésünktől kezdve az utolsó leheletünkig – mindig egyforma a korunk. Ifjúként tehát sokkal öregebbek, idősebb korban pedig sokkal fiatalabbak vagyunk, mint ahogy az a születésünk évszámából következne. Ez a kedves önbecsapás lehet az oka annak, hogy az anyakönyv szerinti korunkkal összefüggő legtöbb feladat felkészületlenül ér bennünket.

○ Milan Lasica (neves szlovák színész, humorista és dalszövegíró – a ford. megj.) nemrégiben méltatta F. K. Veselý örökségét. Az egykori Pozsony neves személyiségei közül neked ki a példaképed? Te kinek az emlékét idéznéd fel legszívesebben?

• Szívesen elkövetnék én is valami hasonlót, ha olyan elegánsan és alkotó módon tudnék felidézni valakit, mint ahogyan ezt Lasica tette F. K. Veselývel vagy Rudolf Fila a festő Messerschmidt Xavér Ferenccel. Ehhez, sajnos, nincs meg a kellő tehetségem. Ha valami csoda folytán megkörnyékezne az ihlet, kétlem, hogy az általam kiválasztott személyiség megköszönné-e ezt nekem. Amikor szomorú vagyok, felteszek egy jó lemezt, és a régi emberek maguktól is eljönnek hozzám. Egyszerű emberek és közéleti személyiségek tarka egyvelegét tisztelem, köztük olyanokat, akiket személyesen is ismertem vagy ismerek, s ami a legkülönösebb, a holtakat egy kalap alá veszem az élőkkel – számomra mindannyian egyformán valóságosak. De attól tartok, hogy a pozsonyi születés ebben nem játszik szerepet. Az ember nem világíthatja át a saját látomásait.