A ló visszatér

A szemfüles olvasók már rég észrevették, hogy Pavel Vilikovský prózaírói művészetének egyik témája az érzelem. Ezt könnyű megjegyezni. Nem tudni, mindez csupán a véletlen műve-e vagy tudatos szándék, de az érzelem már Vilikovský könyveinek címében is szerepel. Első, 1965-ben megjelent elbeszéléskötete az Érzelmi nevelés márciusban (Citová výchova v marci) címet viseli, 1989-ben pedig korábbi és újabb novelláinak válogatott kötete Az érzelem eszkalációja (Eskalácia citu) címet kapta. Ám vigyázat! Ha a címadás logikáját követjük, azt az eredményt kapjuk, hogy Vilikovský új témáját a lovak jelentik. Mert hiszen a szlovák irodalom egyik legmeghatóbb, ugyanakkor legtartalmasabb (mert ez is lehetséges!) műve, a Ló a lépcsőházban, vak ember Verebélyen (Kôň na poschodí, slepec vo Vrábľoch, 1989.) szintén ennek az állatnak a nevét hordozza a címében, akárcsak Vilikovský új regénye, Az utolsó pompeji ló.

Működnek-e a záróizmok?

Ha nem csal a szemem, Az utolsó pompeji ló a szerző legterjedelmesebb alkotása. A kíváncsi olvasó első kérdése arra irányulhatna, nem volt-e káros hatással a szerző kéziratára ez a terjedelem. Úgy látszik, hogy a szerzői záróizmok folytonosan működnek. Számos szó akad itt, de a szerző mindig fegyelmezi is mondandóját. Szó- és mondatkontroll, komoly ráfordításokkal végzett nyelvi kidolgozás, szerzői önfegyelem (jelentsen bármit is ez a rejtélyes fordulat): így is hangozhatnának egy Vilikovský-szöveg pozitív jellemzésének szlogenjei. Igaz, a kontroll és a nyelvi koncentráltság néha egy-egy tematikus elágazással, ha úgy tetszik, a szórakozottság nyomaival függ össze...

Hogy miről is van szó? Igen, Vilikovský prózájában nem célravezető szorosan a talaj mentén követni szaglószerveinkkel a történet nyomait. Már Az utolsó pompeji ló című regény kerettörténete is belesűríthető lenne egy novellába. A kiindulási helyzet a következő: az elbeszélő (ugyanakkor a főszereplő) londoni ösztöndíja lejár, és annak fejébe, hogy tovább maradhasson, egy értekezést kell írnia a szláv érzelmességről Joseph Conrad műveiben.

A szláv érzelmesség, Szlovákiára gondolva

Mint az várható volt, az érzelmesség problematikája nemcsak Conrad prózájának elemzésekor bukkan fel (bár ilyen szórakoztatóan tudnának írni az irodalomtudósok is!), hanem Az utolsó pompeji lónak egyik kardinális témája lesz. Az elbeszélő kezdetben úgy viszonyul saját szláv mivoltához, mint egy újabb nemhez, melyet az évek során önmagában is felfedezett. Kedvesen megsértett individualizmussal védekezik: „Már ha egyáltalán létezne olyasmi, amit szláv érzelmességnek nevezhetnénk, amivel nem azt akarom mondani, hogy nem létezik, egyesek számára, de én a magamét nem engedem megbélyegezni." Ámbátor a szláv érzelmesség nyomait önmagában is kutatja. Vagy pontosabban szólva: érzelmességének néhány megnyilvánulási formáját szlávnak tartja. Lehetséges, hogy ez valamiféle jellegzetesen szláv mazochizmus, jobban mondva mostohizmus: a gonosz mostoha kegyetlenségével bánni el saját érzelmeinkkel.

Nem akarom előre elmesélni a történetet, vagy ne adj' isten felfedni a poénokat (ez a szadista recenzens biztos ismérve), tehát csak annyit mondok, hogy az elbeszélő legfontosabb partnerei-ellenfelei Londonban a „McEwan módján" rejtélyes gentleman, Mac és az izraeli Esther. Az elbeszélői elmélkedésekben azonban megjelennek szlovák alakok is (feleség, após, anya, apa...), és – mivel a cselekmény a hetvenes évek elején játszódik – a normalizáció korának (és a korábbi időszaknak is) bizonyos valóságreferenciái. Talán ez annak az állításnak az igazát bizonyítja, hogy: „bárhova menj is, gondolatban a szülőföldedet is magaddal viszed". A Conrad művészetében fellelhető szláv érzelmesség nyomainak kötelező kutatásával megédesített londoni tartózkodás (ha kölcsönözzük Vilikovský egyik elbeszélésének címét) Szlovákiára gondolva: kinek költészet, kinek horror...

Eszmefuttatások a cselekményességről

Naiv, formális tekintetben Az utolsó pompeji ló inkább elmélkedő, mintsem cselekményes próza. Hozzá kell tenni azonban, hogy a cselekményes nem jelent feltétlenül érdekfeszítőt, az elmélkedő pedig nem biztos, hogy unalmas (ki tudja, hogy ez a meglehetősen elterjedt mítosz nem épp a kötelező iskolai olvasmányok traumatizáló hatása révén alakult-e ki). E próza elmélkedésjellege nagyban összefügg a választott elbeszélői technikával, noha egyszersmind az elbeszélő lelki alkatának eredménye. Egy lelki tanácsadó feddő hangnemében szólva: hősünk túlságosan sokat foglalkozik önmagával, éncentrikus. „Az igazat megvallva, ez idáig én se voltam magányos, hiszen önmagammal voltam, és ez az a társaság, mellyel nem tudok betelni."

Az elbeszélői elmélkedések jelentős részét nemcsak a saját indítóokok interpretációi alkotják, hanem a többi szereplő dilemmáinak empatikus interpretációi is. Az elbeszélő énközpontúsága tehát egyszerűen csak érzékenység? Ha érzékenyek vagyunk mások dolgai iránt, önmagunk dolgaira is érzékenyeknek kell lennünk: ekképpen is érthetnénk a keresztény „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" gondolatot. Az utolsó pompeji ló egyébként elmosódó határok közt érzékeny, illetve túlérzékeny, fajsúlyos és könnyed... Ebben az értelemben különleges kiegészítései a szerzői elmélkedésnek egy tizenkét éves bécsi lány egykori naplórészletei: ezek a „lányosan banális", ám „asszonyosan empatikus" feljegyzések. A szerzőnek sikerült megteremtenie a hitelesség látszatát és a keresetlenség varázsát (netán a részletek tényleg autentikusak?), úgyhogy a napló egyáltalán nem hat idegennek vagy öncélú fogásnak. Mindez nem mondható el maradéktalanul a barátok leveleiről, melyek angol újsághírek társaságában jelennek meg az egyes fejezetek elején.

A mozgékony elbeszélő

A próza cselekménye izgalmas, az elbeszélői pozíció eltolódásai viszont kevésbé izgalmasak. Olykor az eseményeket ironikus, illetve önironikus szempontból kommentálja, máskor az elkötelezettség pozíciójából. Ebben még nincs is semmi különös, ám hősünk kiismerhetetlen: olykor érzéketlen marad ott, ahol ezt nem várnánk, máskor túl intenzíven éli meg azt is, amit nem kellene. Sőt, mintha az elbeszélői hitelesség foka is változna. Ám lehetséges, hogy épp ebben van e próza valóságossága (nem a klasszikus realizmus értelmében): az elbeszélő néhány cselekvésindokát identifikálja, néhányat nem, olykor besározódik, máskor tiszta lesz, olykor őszinte, máskor önmagát is stilizálja. Tulajdonképpen a közönsége előtt, előttünk, az olvasók előtt teszi ezt. Szerencsére mindezt nem érezzük igazán át, s nem kell minden oldal után fájdalmasan konstatálnunk, hogy könyvet olvasunk. Hiszen művészet rejlik abban is, hogy a formáról megfeledkezve átengedjük magunkat az illúziónak: esetünkben egy másik ember tudatában való bolyongás korántsem butító illúziójának.

Hogy véletlenségből se alakuljon ki helytelen benyomásuk: Az utolsó pompeji ló nem betegesen intellektuális regény. Tetszeni fog egy pornófilmről szóló idézet? Az anatomikus pornográfia találó jellemzését, gondolom, senki se fogja vulgárisnak tartani egy szótárban fel nem lelhető szó miatt: „...durván szólva, hogyha egy csajnak nincs más mutogatnivalója, mint a pinácskája, az, bizony, kevés egy filmhez, még a pornóhoz is. Hiszen tudom én azt előre, hogy van neki. Sokkal izgalmasabb, ha olyasvalaki mutogatja a pinácskáját, aki előzőleg fel tudta hívni magára a figyelmet... magyarán, ha az adott pinácska tartozik valakihez. Az a hirtelen, keserédes, gyönyörteli zuhanás az animálisba... Előbb talán látnunk kéne, milyen magasságból zuhanunk, hogy aztán ki tudjuk élvezni a különbséget. Az a kontraszt, az a folytonos vibrálás az ősi, általános és örök, illetve a sarkítottan személyes, pillanatnyi és megismételhetetlen között..." Láthatjuk, miként lehetséges az alpári, állatias témáktól elrugaszkodva – olcsó moralizálás nélkül, mely itt kétségtelenül kínálkozott – úgyszólván filozófiai magaslatokba törni. Ráadásul, aki akar, talán még morális dimenziókat is felfedezhet az érvelésben.

Ok az ellenkezésre

„Másrészt, klasszikussá lenni – mi több, nemcsak a szlovák prózában – rendkívüli fokú ellenkezést váltana ki belőlem" – mondta évekkel ezelőtt Vilikovský. Nos, szerzőnknek most oka van az ellenkezésre. Kárörvendően jegyzem meg: úgy kell neki, hiszen csak maga tehet róla. Mint ahogyan azt Az utolsó pompeji ló is bizonyítja, Pavel Vilikovský a szlovák és a szláv érzelmesség nem szentimentális klasszikusa lett. És nemcsak azé...