Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. április / Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló című regényének szlovák recepciójából / Elragadó kompozíciós stratégia

Elragadó kompozíciós stratégia

Csehy Zoltán fordítása

 

Hej, be nagyon ujjong a posztmodernista lelke, ha elolvassa Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló című regényét! Nincs klasszikus történetmesélés, nincs egységes helyszín, cselekmény és idő, a legkülönfélébb szegmensek, műfajok és műformák, irányzatok, gondolatok, motívumok, stílusok, szereplők, tettek és tények keveréke, csupa mozgás és ellenmozgás, komolyság, tréfa, irónia és humor. És így folytathatnám anélkül, hogy megnevezném Vilikovský művének leglényegesebb jegyeit, melyek olyannyira kongruensek az elferdített múlttal, ahogy a jelenbe csempészik a lelki nyugtalanságot és erkölcskritikát.

A ló immár másodszor bukkan föl Vilikovský prózájában. Egy 1989-es prózájában az emeleten találkoztunk vele, itt viszont egy rendkívül különös összefüggésrendszerben találjuk: ezt később fedem fel. Ha a fő cselekményvonalra irányul a figyelmem, Angliában találom magam, pontosabban Londonban, és egy fiatal szlovák meséjében, aki tízhónapos ösztöndíjat nyert el, hogy tökéletesíthesse angol nyelvtudását, s bár dokumentumfilmezéssel foglalkozik, Okey-Dokey (így nevezi el őt) professzor azt a feladatot rója rá, hogy írjon értekezést a szláv érzelmesség jegyeiről Joseph Conrad műveiben. Mint ismeretes, ez a hírhedt angol prózaíró (1857–1924) lengyel származású tengerész volt, eredeti nevén Korzeniowski.

Hősünk többek közt arról kezd elmélkedni, mit is jelent a szláv érzékenység, elmélkedéseit bő irónia és önirónia fűszerezi, miközben mindez abszurd jelleget ölt, amint találkozik egy angollal, Mackel, aki, nem tudni milyen megfontolásból, minden elképzelhető módon segít a hősnek egyre növekvő magányossága leküzdésében.

Vilikovský esetében a kritika már korábban is megállapította az úgynevezett testi és lelki szféra elválasztódását, melynek következménye a személyiségmegkettőződés: ennek a regénynek a hőse is képes minden egyes részét külön-külön figyelni, egy másik személyen keresztül néz magába, ugyanakkor önmagán keresztül figyel meg másokat, sőt, még Londont is testként figyeli. Magányosnak érzi magát, és nem érzi magát annak: olykor elegendő, ha a kollégiumi szobájában kifüggesztett női aktokhoz beszél, ehhez azonban Macre van igazán szüksége, noha gyakran hiszi az ellenkezőjét.

Mac szintén csodabogár, aki hisz a korábbi életekben: Pompeji utolsó lovának hiszi magát, aki megperzselődött bőrrel menekült meg, amikor kitört a Vezúv, ám csak annak az árán, hogy levetett a hátáról egy anyát és a gyermekét.

Vilikovský kompozíciós stratégiája összetett: a Seneca leveleiből származó idézetek a fejezetek elején egyfajta gondolati kiindulópontok. Az ezt követő, barátoktól származó levelekből idézett szakaszok aztán teljesen más irányba viszik a cselekményt, az újsághírek pedig visszaragadják az olvasót a napi valóságba, banalizálják a szöveget, aztán felbukkan egy szereplő, aki egyszer csak részleteket mond el Trockij megöléséről, máskor Conradot idézi, s csak aztán folytatja megkezdett elbeszélését, melyre felfűzi családja történetét.

Ez a történet merő paradoxon: a főhős apja a szocializmus idején börtönben ült le néhány évet, az após viszont magas rangú pártfunkcionárius, aki vejének elintézte az angliai utat. Ez szellemes korkarikatúra, az viszont sokkal kevésbé világos, miért idézi a szerző oldalakon át egy tizenkét éves kislány Bécsben írt naplójegyzeteit. Talán a nézőpontok komplementaritása végett, hiszen ez a szöveg a serdülőkor életszemléletét közvetíti.

A tetőpont az, amikor Vilikovský tarka elbeszélését rendhagyó epilógussal zárja: az Orol 1877-es évfolyamában megjelent Kis drótos című szöveggel. Az otthon ülés naiv dicsérete, a szentimentális ömleny szöges ellentétben áll az egész könyvvel, melyben a szerző ismét bizonyította, hogy még mindig várhatunk tőle kellemes olvasói meglepetéseket.