Hol van a ló súlypontja?

Pavel Vilikovský 1989-ben megjelent Kôň na poschodí, slepec vo Vrábloch (Ló a lépcsőházban, vak ember Verebélyen) című regénye fülszövegében közreműködésre szólítja fel az olvasót: „Úgy bánjanak a szöveggel, mint valami nyersanyaggal: erőszakolják rá saját akaratukat, mazsolázzák ki, húzzák meg, gondolják tovább, laktassák őt jól személyes élményeikkel, tapossanak ki benne önmaguk számára ösvényeket!"

Bízom benne, hogy Vilikovský felhívása nem csak az adott műre korlátozódik, és a regény nyitott műként, illetve az olvasás produktív kommunikációként való értelmezését legújabb regénye Posledný kôň Pompejí (Az utolsó pompeji ló) olvasása közben szerzett élményeim továbbgondolása esetében is érvényesíthetem. Szívesen mazsolázgatok belőle, megpróbálom továbbgondolni felvetéseit, sőt saját olvasói gyönyörűségemre ösvényeket taposok ki benne. Szándékosan használom a többes számot. Az az érzésem ugyanis, hogy a szöveg értelmének feltárásához több megközelítésmódra lesz szükségünk.

Első ösvény: Érzelem és érzelmesség

A szótár meghatározása szerint az érzelem: „Az ember tudatának, lelkivilágának az az állapota, tartalma (...) megnyilatkozása, amelynek forrása az emberekkel, tárgyakkal, a külső világ jelenségeivel szemben való nem tudatos, egyéni állásfoglalás." (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára) A hangsúly az érzelmi élmény egyéni, tehát szubjektív voltán van, és éppen ez a domináns jegy kerül Vilikovský érdeklődése fókuszába írói pályája elején: Citová výchova v marci (Érzelmi nevelés márciusban), Mladý a šťastný na Slovensku (Ifjan és boldogan Szlovákiában), Eskalácia citu (Az érzelem eszkalációja I—III.) stb., de más műveiben is hangsúlyt kap az érzelemvilág analízise mint az emberi kapcsolatok, illetve a környezethez való viszony minőségi formálódásának kiindulópontja.

Zora Prušková Az érzelem eszkalációjáról írott recenziójában Vilikovský érzelem-felfogását: „a naturális testiség és az egészségesen szocializálódott tudat között lezajló polémia visszacsatolásaként" (Slovenské pohľady, 1990. 6. szám, 136. o.) definiálja, miközben a testet és a testiséget a test–szubjektum és test–objektum fenomenológiai feszültségében értelmezi. Az érzelem tehát az őket összekötő törékeny kapocs. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg Az érzelem eszkalációja három kötetét, a következőket állapíthatjuk meg:

Az első részben az érzelmet (szerelmet) élesen szembeállítja a nemi aktussal. A nemi erőszak, a sérült test fizikai érzéketlensége, illetve az ép test lelki érzéketlensége („ez a szerelem", ismételgeti egyre a támadó), valamint az áldozat racionális helyzetelemzése fokozottan kiemeli az érzelmek teljes hiányát: „Egyszer csak keserűséget érzett a szájában, ez megdöbbentette. A férfi szájától lett keserű? Megnyalta a szája szélét: valóban attól. Hát ez meg mi? Egy kéz csúszott a szvettere alá, csak egy mozdulat volt... nem ijedt meg nagyon, azt azért nem, csak éppen nem tudta mire vélni: még hogy itt? Pöstyénben? a parkban? a fűben? Mi ez? Mit akar ez? Mi jár a fejében?" (Eskalácia citu, 1989, 200. o.)

A második részben a színlelt és megélt érzelem közti oszcillációt figyelhetjük meg (a színpadi szeretőkből tényleges szeretők válnak), aminek következményeként meggyengül egy másik érzelmi viszony (a házastársi), és egy alkalmi kapcsolatban – a szerző szavaival élve – „nemileg érintkezve" eszkalálódik „az élet szilárd építményei" (család, lakás) keretein kívül: egy pincében. Ezek után már csak a szemszög megválasztása a fontos. Ipszilon „meg volt győződve arról, hogy Ikszné helyesli a viszonyukat. (...) A kihallgatás során Ikszné elmondta, hogy csak azért mentek a pincébe, hogy a szomszédok ne lássák őket együtt a folyosón. Később viszont beismerte, hogy ezt megelőzően is közösült már Ipszilonnal a pincében. Mint mondta, Ipszilon erőszakkal a csupasz hímvesszőjéhez nyomta a fejét, és arra kényszerítette, hogy vegye a szájába. Állítólag ilyesmit annak előtte nem kívánt tőle. Mikor már látta, hogy nincs menekvés, előkapta a borotvát, és megsebesítette vele Ipszilont." (i. m. 213. o.) Ebben az amputációra törekvő gesztusban – ami feltehetően előre kitervelt lehetett, Ikszné ugyanis „nem tudott kielégítő magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy miért vitt magával borotvát, ha tejért indult!" (i. m. 213. o.) – koncentráltan jelenik meg a testi kapcsolatra redukálódott viszony megszüntetésére irányuló szándék. Tettének radikalizmusa azonban a helyzetet megoldani képtelen ember csődjére utal.

A harmadik részben az anonimitásba burkolózó partnerek – a rendező utasításait követve – technológiai műveletsorrá redukálják a nemi aktust: „Csókolják meg egymást (...) elég (...) Még, mélyebben. (...) Most nyelvvel. Jó, most fordítva." (i. m. 243. o.)

Az érzelem eszkalációjának harmadik része a „minden lelki eredetű" kijelentéssel zárul, és számomra ez nyitja meg az idézett művek értelmezéséhez vezető egyik utat. Mindegyik esetben a „test elhagyásának" valamilyen változatával van ugyanis dolgunk. A testi érzéketlenség lehetőséget teremt a nemi erőszak áldozatának arra, hogy a helyzet abszurditását és elfogadhatatlanságát megértve az aktus közben saját gondolataira terelje a figyelmét. Ikszné radikalizmusa pedig az érzelmi kötődéseken alapuló emberi kapcsolatok világába (férj, gyerekek) való gyors visszatérés szándékát fejezi ki. És végül a „felejtés" formájában megjelenő „test elhagyása", amikor egy fiatal lány így próbálja lelkileg feldolgozni egykori próbálkozását, hogy pornófilmben szerepeljen: „– Ön az! – ismételte meg a férfi. – Dehogy! – felelte a lány, majd hozzátette: – Azaz hogy, igen... – A hasára ütött. – Ez a has igen. De én... – Ujja hegyével a mellére bökött, jobb híján ez a gesztus jutott az eszébe – én nem emlékszem rá." (i. m. 248–249. o.)

Az ember testisége által uralkodik. Általa – Patočka szavaival szólva – „folytonos interakcióban van környezete objektumaival. (...) Ez az emberi végesség egyik alapkomponense." Majd Patočka még hozzáteszi: „az ember állatként nemcsak egy objektum a többi objektum között (...), hanem mindenekelőtt ismeri a helyzetét, és tisztában van önnön végességével".

Ismerni és tisztában lenni egyben azt is jelenti, hogy reflektálni, mintha kívülről látná magát, egy bizonyos távolságból és több szempontból. A „testiség által való uralkodás" minden bizonnyal a test elhagyásának – illetve a tőle való függetlenedés – lehetőségét is magában foglalja. Ilyen értelemben Vilikovský már említett figurái szabad emberek, még akkor is, ha a helyzet hálójában vergődnek.

És amennyiben a test elhagyásának motívuma az érzelem vagy valamiféle fokozott érzékenység (hiányuk intenzív érzékelésének hátterében), azt is elmondhatjuk, hogy az ember számára az érzelem az individuális, szubjektíven átélt szabadság tere.

Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló című legújabb regényében mintha az optika óvatos elfordításával egyben a látómezejét is kiszélesítette volna. Az érzelem már nem egyszerűen érzékenységként van jelen, hanem érzelmességként, tehát kevésbé érték jelölőként, inkább mint jelenség. Az elbeszélőből „kutató" lesz, kutatásának tárgya Joseph Conrad életműve, az érzelmesség pedig a szláv jelzővel egészül ki. Ez azonban csak a szöveg egyik síkja. A másik sík az elbeszélő személyes történetéé. A szláv érzelmesség mint téma pedig ennek a személyes történetnek is a része. Elvégzendő feladat és egyben kiváló alkalom arra, hogy személyesen megtapasztalt világát a Conrad műveiben tematizálódott világgal konfrontálja. Hiszen az elbeszélő szempontjából a szláv egyszersmind saját is, tehát szinonimái egymásnak. Számos kérdés merül fel ezzel kapcsolatban: Vajon az érzelem valóban individuális kategória? Vagy kollektív kategóriává is transzformálódhat, esetünkben például etnikai jellemzővé? Állíthatjuk-e egy etnikumról, hogy fokozottabb érzelmességgel rendelkezik a többinél? Hogyan befolyásolja az érzelmet egy ilyen ideologizáltság? Egyáltalán komolyan vehetjük-e ezt a témát?

Végezetül még egy kérdés: mi van akkor, ha az én személyes érzékenységem vagy éppenséggel érzelmességem egészen más jellemzőkkel bír, mint a többieké? Ki vagyok én akkor? Hova tartozom? Hol vagyok otthon és hol vagyok idegen? Vilikovský korábbi műveinek motívumai most új összefüggésekben jelennek meg. A szerző új problémát tematizál.

Második ösvény: Ideológia és természetes világ

Vilikovský elbeszélője angliai ösztöndíjat kap egy tanulmány megírására „A szláv érzelmesség elemei Joseph Conrad életművében" címmel. Elsőként rátör az ijedség: „...Okey-Dokey azt hiszi rólam, hogy szláv vagyok! Szóval ezért választott ilyen témát! Most megijedtem, de ez csak amolyan első ijedség volt, kisebbfajta, a félreértés miatt (...) Ez komolyan azt hiszi, hogy én... Ekkor tört rám a második ijedség, az igazi: Hiszen az vagyok!"

Szemtől szembe állva ezzel a problémával többféle magatartásbeli stratégia kínálkozik számára. Megoldást jelentene például a distancia. De miként tagadható a tény, hogy VAGYOK? Egy másik lehetőség az empátia, illetve a témához való komoly hozzáállás. Ez viszont nincs a szerző ínyére. Talán ezért is ijedt meg ennyire. Van azonban egy másik módszer is. Kicsit hátrább lépek, hogy a rész helyett az egészet lássam. Elvégre nem babra megy a játék. Egy domináns etnikai elem a tét. A szláv érzelmesség. Itt lép színre Vilikovský jól bevált írói eszköze: az irónia.

Václav Bělohradský a kollektivitás problémakörét vizsgálva R. Koselleck okfejtéséből indul ki: „A kollektivitás kezdeti posztulátuma – és éppen ebben mutatkozik meg fikciós jellege – csak az individuumok egységesítésével valósulhat meg. Ennek eszköze a terror, modalitása az ideológia." Vilikovský számos önéletrajzi vonással bíró elbeszélője az érzelmet, érzékenységet az ember individuális paramétereként értelmezi. Korábbi műveinek szereplői az érzelmet az individuális szabadság tereként élik meg. Ezért mi sem természetesebb annál, hogy egy szubjektív érték (az érzékenységi hajlam, illetve az érzelmesség) egész etnikumra való vonatkoztatása természetellenesnek tűnik számára. Ideologizáltnak tartja.

A „szláv érzelmességet" ironikus távolságtartással kezeli (sőt lekezeli). Az ösztöndíjjal járó szabadságot arra használja fel, hogy kilépjen etnicitása testéből („nemzettest elhagyása"), a szláv érzelmesség pedig nem több számára, mint egzaltált gesztus, hamis romanticizmus, szentimentalizmus, a szeretet émelygős verziója, mihaszna ábrándozás, menekülés a valós életből, önmeghatódás, folytonos nyafogás a sors kihívásai miatt, a jóságos haza (szláv hon) adorációja a mostoha, idegen föld ellenében. Ezek a jellemzők az Epilógus helyett fejezetben közreadott Mladý drotár (A drótoslegény) című múlt századi szövegben fordulnak elő legkoncentráltabb formában.

Az individuumok egységességének – mint ahogy azt már fentebb idéztem – nemcsak az ideológia, hanem a terror is reprezentánsa. Az elbeszélő ijedelme – miután háromnegyed éves angliai tartózkodása után rádöbben szláv mivoltára – nem abból a felismerésből fakad, hogy a szláv érzelmesség a romanticizmussal átitatott, hamis pátosz szinonimája, sokkal inkább abból, hogy a szlávságával való azonosulásban személyes tapasztalataival kell konfrontálódnia. Például azzal, hogy szlávnak lenni egyben azt is jelenti: a szocialista világhoz tartozni. Ugyanakkor a szlávoknak a zsidó etnikumhoz való viszonyával is szembesülnie kell, sőt egy olyan traumatizált életet kell a magáénak vallania, amelyben az egyén személyes szabadsága eléréséhez hazája elhagyására kényszerül. Az elbeszélő az erőszakkal, illetve a világról hamis képet mutató ideológiákkal szembeni ellenállóképességét, szenzibilitását tapasztalja meg, ugyanakkor önmaga, valamint szerettei szabadsága iránti felelősségérzetével is szembe kell néznie. A szövegben ez több helyen is megjelenik. Egyrészt a Prológus helyett fejezetben közreadott ideológiával átitatott, iskolás pályaműben (a „Literárny Kežmarok" hetvenes évekbeli pályázata), amelyben az anyai érzelmek felett a szocialista haza iránti szeretet győzedelmeskedik, de megjelenik a barátok leveleiben is, amelyek a mindennapokban átélt eseményekkel, illetve a sajtóban megragadott „hétköznapisággal" együtt az otthon megtapasztaltakat az ismeretlen idegennel konfrontálják, egyszersmind elmélkedésre, azaz a magány leküzdésére ösztönzik őt. De említhetnénk még a zsidó kislány naplóját, a Mackel folytatott beszélgetéseket, vagy London antropomorfizálását, a város „testiségéről", „lelkéről" és „megtestesült szellemiségéről" való elmélkedése során. Hátra van azonban még valami...

Harmadik ösvény: Seneca, a ló és Pompeji

Vilikovský eddig megjelent prózai műveit olvasva megszokhattuk már, hogy nagyon különböző forrásokból származó idézeteket épít be írásaiba. A fentiekben már utaltam arra, milyen funkciót töltenek be legújabb regénye szerkezetében a Prológus helyettben és az Epilógus helyettben közreadott pályamű, illetve A drótoslegény, valamint a barátok levelei, az újságcikkek és a bécsi kislány naplója. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül a Seneca Luciliushoz intézett leveleiből származó idézeteket sem, amelyeket Vilikovský az egyes fejezetek előtt helyezett el.

A Luciliushoz írt leveleket Seneca életművének legértékesebb darabjai között tartjuk számon. A levelekben megjelenő személyes hangvétel az érthetőség, a kommunikáció megkönnyítésének eszköze. Erkölcsi ajánlásokat és az etikus magatartásformák egyéni példáit taglalják, amelyeket az író elsősorban személyes tapasztalataiból merít. A levelek egyszerre összegzők és ösztönzők. A levélíró szempontjából egy életút összegzései, a címzett számára pedig útmutatásul, egyfajta bevezetésül szolgálnak az élethez, amelynek legalapvetőbb értéke a tiszta erkölcs kell hogy legyen.

Ezt az ambivalens funkciójukat idézetekként is megtartják. A szerző szempontjából nyilvánvalóan megmutatkozik az összegzésre való törekvés: azért esett rá a választása, hogy élettapasztalatainak, értékrendszerének domináns elemeit hangsúlyozza. Retrospektív jelleget sugall már az első, a „prológus" elé helyezett, Seneca hetvenedik leveléből származó idézet is. Ennek folytatása az eredetiben az „öregsége legjobb éveiben járó" férfiú elmélkedései, hangsúlyozván, hogy fontosabb az, „hogyan élsz, mint az, hogy meddig", mivelhogy „nem az a jó, hogy élsz, hanem az, hogy jól élsz-e". Amennyiben az idézetek aspektusából kísérjük figyelemmel a regény történéseit, egyfajta fogódzót kapunk egy emberi élet értékbeli megmérettetéséhez. Az idézetekben elsősorban a magány témája kerül előtérbe. A magány, amely önmagunk megismerésére teremt lehetőséget, ez a felismerés pedig feltétele annak, hogy önmagunkat meg tudjuk változtatni, hogy igényünk legyen érzéseink megvalósítására, az értékek stabilitására, a szabadságra...

Amennyiben az idézeteket a cselekmény idejére, illetve az elbeszélő helyzetére vonatkoztatjuk, elsősorban a tapasztalatok megszerzésének momentuma, valóságosan átélt helyzetekben való formálódásuk tudatosul bennünk. Az élet szép pillanataira való emlékezés keveredik itt régi idők emlékképeivel, amikor úgy tűnt, a vulkán halálos hamujával lepi be az életet. Egy igazi férfi azonban olyan akár a ló, amely a háborgó folyó hullámai között is megmenti lovasát a biztos haláltól. Súlypontja „talán ott van, ahol a szív vagyon" (Kôň na poschodí... 17. o.), „jó helyzetfelismerő, főként az igazságérzete fejlett" (i. m. 46. o.), „... helyén kell lennie a szívének, azaz kurázsival kell bírnia" (i. m. 57. o.). Csak akkor mond csődöt – mondja aztán Az utolsó pompeji ló Macje saját életéről elmélkedve –, ha leveti hátáról lovasát, hogy a saját bőrét mentse.

Pavel Vilikovský regénye egy hamis és egy autentikus emberi világ közötti feszültségről szól. Az egyéni erkölcsről, az egyéni felelősségről, az ideológiák elutasításáról, az erőszakkal szembeni dacolásról. A hazáról és az emigrációról, a választás szabadságáról, az érzelem erejéről, amely az egyéni szabadság domináns tere.

Érzésem szerint mindez a szerző azon meggyőződéséből fakad, hogy – Senecával szólva – „a tiszta erkölcsű férfi mindig aszerint cselekszik, amit a becsület megkíván tőle, és azt megteszi akkor is, hogyha az fáradalmas, és akkor is, ha az kárára leend, avagy veszélyes reá nézvést; ellenben azt, ami becsületére szégyenletes, akkor sem teszi meg, hogyha pénz, gyönyör avagy hatalom lenne jutalma."