Történetből történetbe: Az utolsó pompeji ló sakkot ad a kortárs szlovák irodalomnak

Noha Pavel Vilikovský egyszer azt nyilatkozta magáról, hogy nem kedveli a történetet, mivel az olyannyira egyértelmű és egyszerű, prózáiban, mélyen a felszín alatt, a tematikus háttérben megbújva, mindig rekonstruálható a történet. Vilikovský legújabb, Az utolsó pompeji ló című regényének elbeszélője egy fiatal filmes a kommunista Csehszlovákiából, aki inkább szerencséje, mintsem értelmi képességei folytán egyszer csak egy tízhónapos ösztöndíjjal Londonban találja magát, hogy kikutassa „a szláv érzelmesség jegyeit Joseph Conrad műveiben". Már a próza elején megismerkedik egy twaini rejtélyes idegennel, „az örök gentlemannel", Mackel – és már kész is a történet...

Vilikovský művészetében egymással birkózik a pontos írás és megnevezés vágya, illetve az a szándék, hogy a dolgok többértelműnek hassanak. A banális, jelentéktelen jelenségeket és helyzeteket a szerző optikája újabb jelentésekkel tölti fel. Ezért is vezet be a szerző minden fejezetet Seneca leveleiből származó idézettel – a levelek pedig, ahogy a sajtó megragadta emberi sorsok is, a szöveg szerves részét képezik: a történetek spektrumát bővítik, fokozzák azok intenzitását, ugyanakkor mintegy jelzik is az elbeszélő magárahagyatottságát, mások magántörténeteibe vetettségét, mely történetek aztán a saját életébe is belépnek.

Vilikovský Az utolsó pompeji ló című regénye olyannyira gazdag a történésekben, hogy azok már-már fedik egymást, összegabalyodnak, az egyikről ráirányítják a figyelmet a másikra, mintha az semmivel se lenne fontosabb az elbeszélő számára, mint a mindennapi élet és gondolkodás áradata, vagy mintha azt jelezné: a poént (a tűt a szénakazalban) keresse meg az olvasó... Ez a szerelem regénye – és nemcsak a Joseph Conrad munkáiban mára már talán kissé fellengzőssé vált szerelemé, hanem az újságcikkekben és a történelemben szereplő emberek szerelméé, a rokoni szereteté, a „London nagy teste" iránti szerelemé, mely valóságos ínyencségként vonul végig az egész szövegen, de leginkább azé a szerelemé, melyről nem is igazán beszélünk, viszont annál intenzívebben éljük meg.

Már a cím is jelzi, hogy Vilikovský prózája révén egy új ló ügetett be a szlovák prózairodalomba. A Ló a lépcsőházban, vak ember Verebélyen (Kôň na poschodí, slepec vo Vrábl'och) című, 1989-ből származó prózája a kiszolgáltatottságról, a félelemről és a végzetről is szólt, Az utolsó pompeji ló pedig Mac révén visszautal az egykori motívumra. Egy olyan valóságra utaló emlék ez, melyet valójában át sem élt, ám mégis létében érinti – egy ló emléke, mely az éjszakai hőségben vágtat –, és már évek óta üldözi: „Az egyetlen ló, amelyik megperzselődött szőrrel megmenekül a biztos tűzhaláltól. Az életét pedig annak köszönhette, hogy levetette lovasát a hátáról. Véletlenül nem egy anyát a gyermekével? (...) Huszonnyolc életet éltem le a földön, erre az eredményre jutottam, ne kérdezd, hogyan. Ez pedig már a huszonkilencedik, és még mindig (...) még mindig nem tudtam jóvátenni, nem tudtam megtisztulni." – magyarázza boldogtalanul. Nem illő felfedni a csattanót, ezért csak jelzem, hogy érdemes megdolgozni érte.

Pavel Vilikovský ezzel a regényével sakkot ad a szlovák írók kilencven százalékának. Csak remélhetjük, hogy még mindig akad tartalékba néhány lova...