A tökéletes műalkotás eredete

Esténként, mikor a lobogó tűz narancsszínűre festette a péterkályha falát, és a konyhában karácsonyi dióskalács illata lengedezett, a zománcos fazék, a félfülű levesestál, a rézmozsár, a lyukas lábas és a sánta egérke összegyűltek, hogy történeteket meséljenek egymásnak a hajdan volt időkről. Ilyenkor még a szú is halkabban percegett a háromlábú konyhakredenc hátsó falában. Csak a kredenc siránkozott hosszan elnyújtott hangon:

– De kérem! Maga egyszerűen tönkretesz engem! Érzem, még a halálomat okozza! Kibírhatatlan ez az állandó fészkelődés. Az embernek megfájdul a feje!

– Legalább van valami izgalom az életében – replikázott a szú. Aztán még, csak úgy magának, hozzátette: – Vén spinét!

– Szóval spinét! – süvöltött a kredenc, és egészen belevörösödött a felháborodásba. – Csak úgy lespinétezik engem, akinek az ajtaját egykor valódi ólomüvegberakás ékítette?! Pimasz férge!

A rézmozsár megrázkódott a sértés hallatán. Hogy a szú szemtelen, azt mindannyian tudták. Ráadásul félművelt és szakbarbár, meg a szája is eljár időnként, de azért, hogy valaki a családját sértegesse?! Mert alapjában véve mindannyian szerették. Még a háromlábú konyhakredenc is a szívébe zárta, aki szálkás természete ellenére gyakorta ellágyult, ha izgága albérlőjéről esett szó.

– Nem a szívébe, hanem a fiókjába. Egészen pontosan a bal felső fiókjába – mutatott rá a tényekre a rozsdás reszelő, mert nem állhatta a mozsár fellengzős modorát. – A legrozzantabb, legkoszosabb fiókba, amit valaha bérbe adtak – folytatta könyörtelenül. – Még az egér se bírta ott egy hétnél tovább. Persze – és ez az epés megjegyzés már a szúnak szólt –, némelyekkel bármit meg lehet tenni!

Úgy tűnt, pillanatokon belül kirobban a veszekedés, amikor valahol a kredenc hiányzó lába táján megszólalt egy vékonyka hang:

– Csinos kis járat, nem mondom! – irigykedett a hangya.

A hangya nem volt közülük való. Egy csokor margarétán érkezett még nyár elején, potyautasként. Mindenkinek elmesélte, hogy gazdag és befolyásos anyai nagybátyjához készül látogatóba, és itt csak átutazóban van. Aztán múlt az idő, a hangya meg csak halogatta a továbbutazást. A menetrend szerint hétfő esténként kihajított virágcsokrok egyike-másika ugyan megdobogtatta a szívét, egy hervatag török szegfűre fel is szállt, de az indulás előtt eszébe jutott, hogy nem búcsúzott el a szakadt törülközőtől, így végül mégis maradt. Lassan részese lett a konyhának, akárcsak a törött fésülködőtükör, a sánta egér és a rozsdás reszelő.

Most, a szú furatát látva, felébredt benne a féltékenység. Értő szemmel méricskélte a bejárat enyhe lejtőjét s a merész kanyarokat vető folyosókat.

– Te egérke! Gyere csak ide! Nem ferde szerinted kissé ez a küszöb?

Az egérke odabicegett, és félrehajtott fejjel szemlélte az ócsárolt mestermunkát. Már épp nyitotta volna a száját, hogy megvédje barátjukat, amikor a szú, akinek belegázoltak a szakmai becsületébe, kirontott az ajtón, kis híján elsodorva okvetetlenkedő kollégáját.

– Que bella sorpresa! Halott anyám emlékére esküszöm, hogy a küszöb egyenes! – kiabált magából kikelve, és még egyebeket is ordított, de hogy mit, azt senki se értette.

– Mit mond? – kérdezte a hangya.

– Nem tudjuk – felelt a törött fésülködőtükör. – Ha felzaklatják, mindig ez történik. Összevissza kiabál, meg valami Bellát emleget. Talán a menyasszonya lehet a hölgy! – mélázott a romantikus lelkületű fésülködőtükör.

– Szerintem nyelveken szól! – suttogta misztikus félelemmel az egérke.

– Khm, khm – krákogott a rézmozsár. – Ostoba találgatások, női fecsegés! Én tudom – vágta ki büszkén –, hogy mit beszél!

– Mit? Mit? – gyűltek köré a többiek, és izgatottan fészkelődni kezdtek.

– Boldogult úrfikoromban – kezdte a mozsár, aki alkalomadtán nem riadt vissza kedvenc szerzői plagizálásától – számos országot bejártam. Családom rangja ugyanis megkövetelte a világban való jártasságot.

– Uramisten – suttogta a pléhmosdó –, már megint kezdi! – de senki nem figyelt rá, így hát elhallgatott.

– Hosszú évek teltek el, mire végigjártam a kontinens leghíresebb egyetemeit, hogy szert tegyek a magasabb műveltségre. Mire külföldi tanulmányaim végére értem, hogy úgy mondjam, fölöttébb megnőtt a súlyom mások szemében.

– Nem csak mások szemében – hajolt a pléhmosdó az egérkéhez.

– Szóval, a társaság, és ezt a szót nyugodtan ejthetném nagy kezdőbetűvel – folytatta büszkén a mozsár – megbecsült, mi több, nélkülözhetetlen tagja lettem. Egy alkalommal én és néhány jelentéktelenebb barátom elhatároztuk, hogy elmerülünk a művészetekben, s e célból átrándultunk Itáliába.

– És nem rozsdásodtál be, mire kihalásztak? – kíváncsiskodott az egérke.

– Képletesen szóltam – vetett rá rosszalló pillantást a rézmozsár. – Folytathatom, vagy kíván még valaki hozzászólni? – kérdezte sértődötten.

– Folytasd, folytasd! – unszolták a többiek.

– Abban az időben, nyíltan megvallom, elég szép sikereket értem el a képeimmel, merthogy festegettem is.

– Oh! – morajlott fel a hallgatóság.

– Úgy bizony, az én időmben egy valamire való fiatalember polihisztor volt. Már épp az Akadémia tiszteletbeli elnökévé akartak választani, mikor eluralkodott rajtam a naturalizmus szelleme.

– És nem féltél? – kérdezte maró gúnnyal a rozsdás reszelő. De a rézmozsár válaszra sem méltatta.

– Tudjátok, drága barátaim, abban az időben egy festő nem pacsmagolhatott csak úgy akármit a vászonra. Pontos szabályai voltak a művészetnek, úgy bizony! Én azonban megelőztem a koromat, s a hálátlan világ eltaszított magától. Kizártak az Akadémiáról, a képeimet pedig elégették. Egy meg nem értett művész él közöttetek! – csapott a mellére komoran, hogy csak úgy zengett a jó minőségű réz.

– De a szúról akartam beszélni – folytatta társasági hangon, mikor végre úrrá lett váratlan elérzékenyülésén. – Mi több, drága barátomról és művésztársamról, a szúról. Mert tudjátok meg, művész ő, mégpedig a javából! Bizony, Itália szülöttje ő is, akárcsak a provence-i bor! A napfényes Itáliáé, hol egy honfitársunk szerint a földön teremnek a könyvek, s bár én ezt nem tapasztaltam, higgyünk neki, hisz a költői szózat igazabb a sivár valónál! – szónokolt elragadtatottan a rézmozsár.

– Na, mibe fogadunk, hogy sose tudjuk meg, mit mondott a szú? – jegyezte meg halkan a pléhlavór, de a többiek áhítatosan hallgatták a felhevült mozsarat.

– Azúrkék ég és szép ívű lankák közt peregtek gyermekévei. Aztán, mikor a serdülőkor küszöbére ért, atyja kézen fogta, és elvitte egy neves velencei mesterhez, hogy ott tanulja ki a fafaragás minden csínját-bínját.

– Talán ezért farag folyton ferde küszöböket – lamentált a hangya. – Olvastam valahol, hogy a gyerekkori traumákat sosem heveri ki az ember – azzal kecsesen oldalra szökkent, hogy elkerülje a szú feléje hajított kalapácsát.

– Csendet! Csendet! – cincogott az egérke, és mikor elhallgatott a társaság, a rézmozsár folytatta:

– Szorgalmas diák volt a szú, rövidesen kisujjában volt a szakma minden fortélya. Tehetsége hamarosan feltűnt a mesternek is. Először csak kisebb munkákat bízott rá, fahántolást, gyalulást, fűrészelést. Mikor látta, hogy tanítványa minden dologgal könnyedén megbirkózik, egyre komolyabb feladatokkal bízta meg. Egy napon aztán külföldi kereskedők jöttek a műhelybe. Végignézték a félig kész bútorokat, képkereteket és játékokat, egy darabig értőn hümmögtek, aztán összesúgtak, végül előálltak a kérésükkel: készítsen a mester egy velencei tükröt, de olyan díszes legyen a rámája, hogy a fél világon ne akadjon párja.

A mester akkor elővette legkedvesebb inasát, és így szólt hozzá:

– No fiam, elérkezett próbatételed napja! Rád bízom a tükör rámáját. Ha jól sikerül, társammá fogadlak, s meglásd, együtt olyan híresek leszünk, hogy királyok fognak versengeni a kegyeinkért!

– Dologhoz látott a szú. Számított és rajzolt egész nap, csak úgy tekeregtek a szőlőindák sercegő ceruzája alatt. Mikor készen lett a tervvel, belevetette magát a faragásba. Szállt a fűrészpor a nyomában. Ahogy múltak a napok, a szú egyre lázasabban dolgozott. Már letelt a munkára kiszabott idő, de ő csak percegett rendületlenül. Hiába bizonygatta öreg mestere, hogy sosem látott még ilyen szép rámát, a szú meg se hallotta. Eltökélte ugyanis, hogy véghezviszi a lehetetlent: megteremti a tökéletes műalkotást.

Végül a kereskedők nem vártak tovább. Becsomagolták a tükröt az ihletett fafaragóval együtt, és hajóra rakták. Így érkezett meg barátunk ebbe a számára idegen országba, szalma közé tekerve, sötét ládába zárva. De a lelkében élő kép tovább világított. Már majdnem elkészült a nagy művel, mikor kicsomagolták a ládát. Elővették a tükröt, hogy felvigyék a kastély dísztermébe, de a szolga megbotlott a lépcsőn, s a tükör ezer darabra tört.

Féktelen harag ébredt a kastély urában. Kikapta hű ajtónállója kezéből a nehéz alabárdot, és szilánkokra hasogatta a míves keretet.

– Pusztuljon hát ez is! – ordította. Aztán megparancsolta, hogy a keret darabjait tüzeljék el, amint beáll a tél.

– A szú lelkében aznap megpattant valami. Hevert a fatartóban, álmai törött darabjai közt, és nem gondolt semmire.

– Ó, ezek a művészek! – fanyalgott a pléhmosdó, és még hozzá tett volna valamit, de ekkor elkapta a fésülködőtükör dühös tekintetét, és jobbnak látta, ha csendben marad.

– A művészeknek igenis joguk van nem gondolni semmire! – vette védelmébe a mozsarat a pallérozott szellemű konyhaasztal is.

– Szóval, mint mondtam, eltörött a lelkében valami – folytatta a rézmozsár könyörtelenül. – Elpattant a művészet érzékenyen rezgő húrja, s a szú szívében nem csendültek fel többet az alkotás éteri hangjai. – A rézmozsár nagyon elégedett volt magával. – Ekkor kezdődött árva barátunk kálváriája. Egyedül egy idegen országban, elvesztve a megélhetés kenyerét és ráadásul papírok nélkül! – emelte fel a hangját, s valószínűleg a karját is ég felé emeli, ha történetesen van neki.

A szú közben ijedten pislogott. Ő eddig úgy tudta, hogy a mester várható haragja elől bújt meg a velencei tükör rámájában, mikor falánkságában bezabált egy nagyon értékes cédrusfa széklábat. A jó melegben elaludt, és amikor felébredt, egy ládában találta magát, s mire felnyitották a láda fedelét, ő bizony belakmározta a velencei tükör keretének több mint a felét. Ki is dobták a tükröt azon nyomban, de mielőtt a keretet még eltüzelték volna, ő átköltözött egy vizesdézsa ízletes dongái közé. A dézsát később behozták a konyhába, azóta itt lakik, többé-kevésbé megtűrt albérlőként, a konyhakredenc bal felső fiókjában.

De most, a rézmozsár elbeszélését hallgatva, mintha valóban megszólalt volna benne valami.

– Pszt! – intett a barátai felé, mert mélyen, önnön lénye legtitkosabb zugaiban, amiknek létéről a szú eddig mit se tudott, felhangzott egy hang, halkan és bizonytalanul, aztán hirtelen felerősödött, és ekkor már a többiekhez is eljutott a zúgó, csilingelő áradat.

– Halljátok? – fordult döbbent arccal megilletődött barátai felé. – Ezek az alkotás éteri hangjai lesznek! – ujjongott.

– Vagy a hasad korog! – morgott a minden költői vénát nélkülöző pléhlavór, de a többiek lepisszegték.

A szú felpattant és belevetette magát a háromlábú kredenc hátsó falába fúrt járatába. Barátai vártak egy darabig, de csak nem jött elő.

Teltek a napok, s a szú ténykedéséről csak a kredencből áradó finom zene árulkodott. Barátjuk titokzatos átalakulásától fogva a konyha lakói naponta összegyűltek a kredenc előtt, hogy áhítatosan hallgassák a kiszüremlő hangokat. De a kredenc is megváltozott. Mintha a belsejébe zárt zene tette volna, repedései sorra kisimultak, kopott politúrja felfénylett, csak úgy ragyogott az egész szekrény. Olykor, ha a különös dallamok felerősödtek, álmodozva suttogta maga elé:

– Halljátok? A mester alkot!

És ki tudja miért, ilyenkor mindannyian nagyon boldogok voltak. Csak a prózai lelkű pléhlavór horkant fel egyszer:

– Naná, hogy megnyertem volna a fogadást!