Elhagyatva

Elizabeth bejelentette a családnak, hogy egy hét múlva elhagyja őket. Claire dühöngött. Magából kikelve sorolta, hogy Liza mennyi mindent kapott tőlük, milyen jó fizetést adtak neki, és tekintettel gyanús barátaira, talán jobb lenne, ha meghúzná magát, mielőtt még ő, Claire, elmenne a rendőrségre. A család, az apa, a részeges bíró és a négy gyerek kicsit megszeppenve igyekezett kicsúszni az asszony látószögéből. Ami ennél is ijesztőbb volt a lány számára: Claire a kirohanás után váratlanul némaságba süppedt, miközben látszott, hogy legszívesebben megütné. Vagy húsz perc feszült hallgatás után az asszony kiszámított kegyetlensége már nem okozott fájdalmat a lánynak: túl volt azon a ponton, hogy érezni tudjon. Claire – találékonyan – most azon gondolkodott fennhangon, hogy mivel intézhetné el „a kis külföldi jöttment" kiutasítását az országból.

A bíró ott álldogált a konyhai pult mögött, és szemrehányóan nézte a törékeny kis teremtést.

A lány először csak elpirult, amikor sebesen beszélni kezdett. Bájos kis arca hirtelen megszépült a haragtól, de hangjában nem volt más, csak esengés. Aztán megdermedt. Egy szemernyit sem tudott moccanni, csak kuporgott a széken, így hallgatta Claire-t. Tudta, óriási hibát követett el: mostantól fogva egy héten keresztül ki lesz szolgáltatva az asszony indulatainak. Ha lett volna más munkája, ez után a beszélgetés után azonnal fogja a cókmókját és elmegy. Ugyanakkor gyönyörteljes pillanat volt három hónapi keserűség után azt kiabálni – és közben farkasszemet néznie Claire-rel –, hogy inkább takarítónak is elmegy, mint hogy itt maradjon.

A bíró akkor jött be a konyhába teáért, amikor a lány éppen a közepén tartott mindannak, amit mondani akart. Liza ekkorra már belelovalta magát az indulatba, és csak akkor hagyta abba a kiabálást, amikor tekintete egy pillanatra a bíró elkínzott arcára tévedt. Azonnal elhallgatott. A pár pillanatig tartó szörnyű csöndben bűntudatosan arra gondolt, ahogy a bíró időnként megállította a lépcsőfordulóban, amikor szennyest cipelt, és aggódva, kedvesen kérdezgette tőle: jól érzed itt magad? elégedett vagy?

Claire, úgy látszott, végre mégis befejezte. Hideg mosollyal vonult ki a konyhából, és hangosan, úgy, hogy Liza is hallja, felhívta a rendőrséget. Nyomatékosan közölte velük, hogy van valami, aminek utána kell nézniük. Felforgató elem van az országban. Gyanús kapcsolatokkal.

Liza közben valahogy erőt vett magán, kisurrant a konyhából a hallba, majd a telefon mellett álló Claire mögött fel az emeleti lépcsőkön, amelyek a szobájába vezettek. Amikor Claire mellett kellett elmennie, csaknem rosszul lett a közelségétől. Minden lépcsőfordulóban egy-egy nagy halom szennyes volt a legkülönfélébb csoportosításban – Claire specialitása. Fönt a szobájában megpróbálta összeszedni a gondolatait. Az erek lüktettek az agyában, és a szédüléstől úgy botorkált oda az ablakhoz. Kibámult a gyönyörű kis kertre, amelyet elborítottak a bokrok. Egy kedves Cupido-szobrocskát a fácska mögé helyeztek el, így olyan volt, mintha leskelődne. Le is fényképezte sok egyébbel együtt, mint például a ház komor és mocskos belsejét, ahol senki sem takarított: ő sem. Neki az volt a dolga, hogy kielégítse Claire őrült szeszélyeit. Meg kellett hallgatnia, hogy a gyerekek mennyire undorítóak, amikor már saját véleményük van. Azt is, hogy az ajtófélfát szigorúan tilos bármilyen körülmények között megérinteni, mert tele van bacilus-sal. A gumikesztyűt csak egy különleges módszerrel lehet fölhúzni úgy, hogy baktériumoktól hemzsegő felület ne érhessen hozzá a kesztyű belsejéhez, sem a kézhez. Ha a művelet nem sikerült, Claire sikoltozott, mintha egy világ omlott volna össze. A kesztyűt azonnal el kellett dobni. Különleges eljárással. Természetesen egy másik kesztyűvel.

Liza magához vette a kulcsát, és elment otthonról a barátnőjéhez, aki a szomszéd utcában lakott. De nemhogy szűnt volna benne a félelem, hanem inkább erősödött: Claire irreálisan démoni figurává vedlett át. Mintha a vörös kis nő szeplői szétszóródtak volna az utcán és a másik házban, hogy őt rémületbe ejtsék. Barátnője vigasztalta, de nem tudott segíteni. Amikor hazament, észrevette, hogy átkutatták a szobáját. Kezek matattak az ágy alatt, a fiókokban, a ruhái között, mindenütt. Nem mert szólni. Csakis Claire lehetett.

Amikor az alig egy héttel ezelőtti hétfői napon a bíró anyja meghalt, az elhunytról egy szó sem esett. A bíró hétfőn este bezárkózott a dolgozószobájába, és órákig bent maradt. Amikor kijött, látszott, hogy sírt. Sophie teljesen közömbösen próbálgatott egy új koreográfiát, amit maga talált ki, Charlotte intézte az ügyeit, vagy nézte a tévét, Jack-et meg éppúgy nem lehetett látni, mint azelőtt, a negyedik gyerekről pedig jóformán csak annyit tudott Liza, hogy létezik, csak bentlakásos iskolában van, ahonnan szinte sohasem jön haza. Claire, akivel a legtöbbet volt, a szokásos témáinál maradt: újabb előadást tartott a gumikesztyű higiénikus felvételéről, a bacilusokról, arról, hogy zseni, csak nem minden zseni törődik azzal, hogy elismerjék. És persze arról, hogy ő igazi lady. Egyszer önelégült mosollyal megkérdezte: ugye, ha választhatnál, hogy minek szüless, angol szeretnél lenni. Nem várt választ. A lány felháborodásában nem is válaszolt, de miközben elfordult, elmosolyodott: Claire ír volt. Az asszony úgy döntött, hogy ezen a hétfői napon Lizának gyakorolnia kell a gumikesztyű higiénikus felvételét. Erre ráment az egész délután. Mintha ez egy kicsit megnyugtatta volna Claire-t.

Másnap már végképp nem utalt rá semmi jel, hogy valaha is haláleset történt. A harmadik napon pedig a bíró fogta az egész családját és elvitte őket az orosz balett előadására. „Ilyen lehetőség csak egyszer van" – mondta Claire büszkén az előadás után.

Délutánonként Liza iskolába járt. Ez a napi két óra maga volt a paradicsom a barátságos beszélgetésekkel, annyira jó, hogy megkönnyebbülésében minden áldott nap hangtalanul végigsírta minden ott töltött percét. Aztán odajött hozzá egy osztálytársa, aki ugyanolyan nemzetiségű volt, mint ő, és megkérdezte, hogy mi a baj. Elmondta. És mint valami mesében a hét határon túl éldegélő öregasszony, azt felelte: „Én nem tudok segíteni rajtad, de ismerek valakit, aki biztosan segít. Angélának hívják. Beszélek vele, de a számát is megadom. Ha szeretnél valakivel beszélgetni, őt biztosan el fogod érni." A mesebeli öregasszony – aki egyébként egy huszonöt éves tanítónő volt – aztán el is tűnt, rohant, mert egy ötcsillagos szállodában takarított a Nothing Hill Gate-en és húsz perce maradt munkakezdésig. Innen jött a takarítás ötlete.

Másnap szerencséje volt, mert amikor visszaérkezett az óráról, Claire éppen ebédelt, és a szokásos bevásárló körútjára készült. Mielőtt elhagyta volna a házat, még közölte, hogy a nőket, akik otthon szülnek, egy életre börtönbe kell zárni, aztán végre elment. Ekkor Liza fölhívta a titokzatos jótevőt. Senki sem vette föl. Nehéz lélekkel nekiállt Claire ízlése szerint szétszortírozni a szennyes ruhákat. Újrapróbálkozott, de közben izgatottan hallgatta az utcáról beszűrődő zajokat. Végre fölvették a kagylót, és egy mély hang válaszolt.

Túl kétségbeesett volt, így a kölcsönös bemutatkozás után, felindultan és szégyenkezve, azonnal elmondta a hangnak az egész őrült három hónap történetét. „Mit kéne tennem? Szerintem Claire bármire képes. Munkát kellene találnom minél előbb" – hadarta kétségbeesetten a kagylóba. Az ajtó felől valami nesz jött.

Gyorsan, hisztérikusan hozzátette: „Claire-nek a férjén keresztül kapcsolatai vannak... kapcsolatai..."

„Nehéz lenne mindenkit ellenőrizni" – nevetett a hang bátorítóan. – „Amúgy tényleg nem kellett volna illegális munkát meg takarítást emlegetned, de azért ne izgulj. Majd fölhívom ezt a te Claire-edet és megmondom, hogy nálam fogsz dolgozni, mint házvezetőnő" – ilyeneket mondott Angéla. Aztán önérzetesen hozzátette, hogy csak három éve beszél angolul, de akcentus nélkül, és ahhoz képest, hogy huszonhárom éves, szerencsére olyan mély a hangja, hogy mindenki idősebbnek hiszi. Liza nem hitt a fülének: a hang, a beszédmodor és a nyugalom csakugyan sokkal idősebb emberre vallottak.

Akkor este csöngött a telefon. Az egész család otthon volt. Olyan szerencséjük volt, hogy Claire vette föl.

Most az egyszer, három hónap óta először ebben a házban, magában derülve hallgatta, ahogy Claire hüledezik, és megpróbálja teljesen udvariatlanul kifaggatni az idegen nőt, hogy miért éppen Lizát akarja maga mellé, és elmagyarázta, hogy Liza ugyan igyekvő, de rendkívül lassú és szórakozott. Angéla átkozottul jól állhatta a sarat, mert Claire egyre nagyobb szüneteket tartott, és kérdéseinek éles hangneme végül csaknem udvariassá vált. Amikor letette a telefont, szótlanul tettvett a házban, amit egyébként sohasem szokott. A lánynak azért foghegyről odavetette, hogy „utána fog nézni ennek a nőnek".

Sophie, a legkisebb gyerek, rajzolt egy képet anyjának, hogy megvigasztalja: egy nagy szívet és odaírta gyerekes betűivel, hogy szeretettel mamának Sophie-tól, aztán leült Lizával tévét nézni, aki mára – már este hét után járt az idő – befejezte a mosogatást és egyéb teendőit. A legidősebb lány is bejött, Charlotte, aki Oxfordban tanult irodalmat. Mint két idősebb testvére, ő is azok közé tartozott, akiket anyja nem kedvelt, mert „már bacilusok voltak benne", így nem érintette meg őket, és közömbösen járt-kelt a házban, mintha nem is léteznének. A vacsorák alkalmával – amelyeket rendszerint a bíró főzött, amikor hazajött – jórészt teljesen némán ettek együtt, vagy hallgatták Claire szólamait. Liza ugyan nem beszélgetett sokat Charlotte-al, de valami kis cinkosság szövődött köztük, mert egymás mellett volt a szobájuk és óhatatlanul fültanújává vált annak, hogy elég gyakran járnak föl hozzá titokban fiatal férfiak éjszakára. Szerencsére Claire este kilenckor a szobájába zárkózott, reggel pedig tizenegykor ébredt, így semmiről sem tudott.

A bíró este hét felé már átszellemülten szokott olvasgatni a dolgozószobájában – ha éppen nem főzött – és ha valaki véletlenül rányitott, azonnal a segítségét ajánlotta, mint aki biztos abban, hogy csak gondokkal keresik föl.

Ők hárman ott ültek a nappaliban. Charlotte, mint egy viruló, elégedett nimfa, a kereveten, a szőke, tizenkét éves Sophie egészen közel a tévéhez és Lizához.

– Sophocska, azt ígérted, hogy majd megmutatod nekem azt a táncot, amit kitaláltál – mondta Liza szeretettől elfogódottan a kislánynak.

Sophie gyors felfogású, vézna kislány volt, aki csüggött az anyján. Mérhetetlenül nagy erőfeszítéssel küzdött Claire csöppnyi szeretetéért, és ez a kevés is, ami még elválasztotta idősebb testvéreitől, egyre gyengült és halványodott. Az idősebbek úgy tettek, mintha teljesen hidegen hagyná őket anyjuk párhuzamos világa, amelyben láthatóan nem volt helyük. Liza, amikor csak tehette, együtt játszott a kislánnyal, és megpróbált közelebb kerülni a bíróhoz, akin úgy látszott a jóság, mint az anyajegy az arcon. Ezen az estén, a botrány másnapján, kételyek gyötörték: talán megpróbálhatta volna kibírni Claire-t Sophie miatt. Éppen tegnap volt tanúja olyasminek, ami még inkább aggodalommal töltötte el. Jack, aki csaknem felnőtt volt már, véletlenül közelebb lépett anyjához, mint szabad lett volna. Claire, aki különben üres szemekkel bámult a vacsoránál, egyszerre iszonyodva kiabálni kezdett: „Vissza! Távolabb!" Liza az incidenst követő megalázó, mély csöndben igyekezett senkire sem nézni, de látnia kellett, hogy az ötvenes, derék bíró arcát ismét eltorzítja a kín. Vacsora közben a kis Sophie, aki még nem tanulta meg a hűvös távolságtartás pózait, a maga érzékeny és végtelenül jólelkű módján oldani próbálta a hangulatot. Felállt az asztaltól, és az anyjához futott, aki magához engedte. Kicsit beszélt hozzá, megnyugtatta, majd visszament a helyére. Liza most bal felől, a szeme sarkából látta, vagy inkább érezte, hogy Jack egész testében remeg.

Sophie vállat vont. Állhatatosan nézte a tévé képernyőjét. Haragudott Lizára, mert elszomorította az anyját.

– Majd - vakkantotta.

– A zene, amire a koreográfiát kitaláltad, egy kicsit komor, nem? - próbálkozott tovább.

– Nem. Az mindegy – mondta a kislány, és megvető türelmetlenséggel ránézett. – Hát te nem tudod, hogy minden zene boldog?

Éppen egy reklámot néztek, amelynek több variációja is futott a tévében: két komikusnak szánt figura; egy egoista anya és felnőtt leánya bevásárol. A lány igyekszik megfelelni anyja minden szeszélyének, mindent megtesz, de anyja addigra mindig mást akar. Az előbbi folyton kétségbeesett és nyúzott, az utóbbi derűs gonoszkodással mindig megalázza a lányát. A jelenet a túlzáson alapult, és groteszk módon csakugyan mulatságos volt, hányféleképpen és milyen találékonyan lehet megalázni valakit. A reklámbeli anya Jane-nek szólíttatta magát.

– Jane – mondta Sophie higgadtan – pont olyan, mint a mama. Charlotte és Liza azonnal összenéztek, és Liza látta, hogy az egyébként közömbös, felületes Charlotte szépsége hirtelen megfakult, ahogy kiült arcára a riadtság.

A hét fagyos légkörben telt, de mégiscsak végéhez közeledett. Claire azon a reggelen étkezés után ülve maradt az asztalnál és bánatos-borongós arckifejezéssel tűrte, hogy a legkisebb lánya megpróbálja fölvidítani. Lizához egy szava sem volt. A lány már a bejárati ajtónál álldogált a bőröndjei mellett és szórakozottan bámulta a ház belsejét búcsúzásképpen, amikor Sophie, nagy örömére, hirtelen mégiscsak odaszaladt hozzá. A kislány kinyújtotta felé a karját, mintha meg akarná ölelni, de csak a kezét érintette meg. Liza megjegyezte a sápadt kislány tekintetét; megsebezte a koravén megértés és részvét, amellyel őt nézte. Később sokáig emlékezett rá, hogy Sophie még halkan, kedvesen mondott neki valamit, érthetetlenül susogott, mint egy tiszta vizű patak, aztán eltűnt a konyha irányába. Ez a ház valamiképpen az elmaradt ölelések háza is volt. Utolsóként a bírót és a fiát, Jack-et látta, akik segítettek kivinni a csomagjait a metróállomásra. Akkor is a kislányon járt az esze, aki védeni próbálja az anyját... Liza tűnődve arra gondolt: felejthető-e egy kisgyerek világa, aki tudja még, mi a részvét, vagy azt, hogy minden zene boldog?

Elcipelte csomagját a Raci által megadott címig, a koszos, elhanyagolt bérházhoz a Durnsford Road-on.

A szobában már ketten laktak: Raci és egy spanyol lány vette maga mellé harmadiknak. A szoba kicsi volt és hideg. Az osztálytársa, Raci ott akarta hagyni az állását, és őt akarta beajánlani maga helyett. Egy ötcsillagos szállodát kellett takarítania a belvárosban. Ez volt egyelőre a terv.

Az első nap legalább részben a megkönnyebbülésé volt. Este egyedül maradt, mert a többiek bementek a városba csavarogni, ő pedig szerette volna kicsit összeszedni a gondolatait. Kiszabadult. Van hol aludnia. Nincs állása. Ezek voltak a tények. Mintha mély nyomás alól szabadult volna, ami azért nem tűnt el egészen. Elszomorodott, amikor eszébe jutott a jóságos bíró és – mindenekelőtt – a kis, gyengéd Sophie. A fekete hajú Charlotte, aki szép, sugárzóan egészséges és szexuális értelemben nem elitista szemléletű... A hallgatag Jack. A fantomgyerek, akit csak egyszer látott, és már a nevében sem volt biztos. De hát Claire...

Itt van egy nyomorúságos szobában. Alig vidította fel jobban, mintha egy aluljáróban kellene éjszakáznia újságpapírok között. Egy Raci nevű lány segített rajta. Nem ismerték egymást, és most, hipp-hopp, mintha mi sem lenne természetesebb, együtt laknak.

Lent hosszan kicsengett a telefon. Lehet, hogy már senki sincs itthon, gondolta. De aztán hallotta, hogy valaki mégis felveszi, aztán kisvártatva kopogtak az ajtón:

– Te vagy Liza? Keresnek. Angéla. Szia! – s ezzel a félmeztelen ausztrál fiú lerobogott a lépcsőn.

Megörült a hívásnak. Elmondta neki, mi történt, mire Angéla nagy szóáradattal, de nagyon kedvesen megvigasztalta. Egy kicsit megint elcsodálkozott, mert a hangból nagy melegség és érettség áradt. Igaz, Raci korábban említette, hogy Angéla neki is nagylelkűen segített akkor, amikor még ők is szintén csak futólag ismerték egymást.

Az ablak előtt csíkos, rikító színű függöny lógott és roppant különösen szűrte át a fényt. A szoba ettől legalább olyan idegennek tűnt, mintha a Holdon kellene lakályosan berendezkednie. Éjfél körül járhatott. Kinézett az utcára. Emeletes, barátságos házak sorakoztak az út két oldalán és minden ház közé egy kedves kertrész ékelődött be. A folyosóról suttogás hallatszott. Nyitódott az ajtó, Raci és Rotio belopózott a holdbéli tájon kialakított zugba.

Nyitott szemmel és undorodva feküdt nekik háttal a hideg ágyban, ahol a lepedők és a huzatok más emberek nehéz testszagát árasztották. A lányok csöndben készülődtek a lefekvéshez. Töprengve bámulta az ordenárén színes függönyt, és semmit sem értett. Mintha nem vele történnének a dolgok. Mintha egy ügyetlen statiszta lenne egy cseh filmben, amelyben pont az ő szerepét felejtették el megírni. Csak annyi szerepel a forgatókönyvben, hogy: „belép (letörten)", „megjelenik (reménykedve)", „gondterhelten kinéz az ablakon" és „elmegy (letörten)". A saját érzéseit sem értette. Vagy hogy miért segít neki ez a Raci nevű lány? Mert ugyanolyan nemzetiségűek? Nevetséges. Mit jelent ez? És főleg itt mit jelent ez? Egy tizenötmilliós nagyvárosban ennek az érzésnek nem volt pátosza. De jelentősége, úgy tűnik, igen, hiszen ez volt a belépőjegye ebbe a szobába. Be kellett látnia, hogy a jóval, ami vele történik, éppúgy nem tud mit kezdeni, mint azokkal az igazságtalanságokkal, amelyek érték. Claire annyit mondott róla, hogy lassú. Raci csak azt látta, hogy az iskolában hangtalanul sír minden áldott nap. Magáról annyit tudott, hogy napjait átszövi a szorongás. Tanára pedig szellemesnek, de kicsit nyersnek találta morbid humorát.

Egészen péntekig nem volt mit tennie, amikor majd be kell mennie a hotelbe Racival, hogy elrendezzék a dolgokat a személyzetissel, Pilarral. Voltak ugyan akadályok: számlát kell majd nyitnia, de úgy látszik, ebben a mégoly tökéletes rendszerben is vannak kiskapuk, amit persze nem ő, hanem a hotel tulajdonosainak a pénze nyit meg.

Péntekig volt három teljes szabad napja. Egy kicsit elrendezkedett a szobában, mert előző nap épphogy csak becincálta a bőröndjét, és lerakta az egyetlen szabad sarokban a könyveit, aztán olvasással töltötte a napot. Néhányszor lement a földszinti konyhába, amely leírhatatlanul mocskos volt a rozoga hűtőtől az utolsó kiskanálig. Betette a tejet, és a hűtő ürességéből ítélve (egy tojás, egy kis darab sajt, meg egy felbontott és félig kiürített kukoricakonzerv) a majdnem tíz ember, aki ebben a házban lakott, nem kifejezetten dúskált a földi javakban.

Angéla ezalatt többször is fölhívta, és csütörtökön találkoztak is. Viszolyogva ismerte fel magában az érzést, hogy a jóakaró lelkeket is idegennek találja. Angélával sokkal többször beszélt, mint Racival, aki az első napokban is folyton rohant: pár odavetett szóban kimerült az egész kapcsolatuk. Amikor a találkozásra készült Angélával, igyekezett erőt meríteni abból, amilyennek ismerte. Melegszívű és barátságos angyalnak.

Igyekezett örülni, de képtelen volt rá. Úgy tett, mintha élne, és közben várta a felismerést, hogy talán mégis él. Ahogy haját hanyagul összefogta, a fürdőszoba párás tükrében megpróbálta egy idegen szemével nézni magát. A lányban nem volt semmi ismerős. Láthatóan didergett. Volt valami elszántság az arcvonásaiban, ami elcsúfította. Valami kajánság, ami bizonytalan mosolyának megindító szépségéből egyetlen pillanat alatt torz vigyort csinált. Némi nyugtalankodással indult útnak. A jótét lelkek, a közelmúlt tapasztalataiból kiindulva, ha lehet, még veszedelmesebbeknek tűntek számára, mint mások. Alattomosan eltitkolták a fekélyeiket. Biztattak és átejtettek. A metrón aggódva számolta a megállókat, és végül Bristol következett, amelynek állomásán találkozniuk kellett. Angéla azt búgta a vonal végén, hogy sárga kabátot fog viselni.

Erőfeszítést kellett tennie, hogy a jövő-menő emberek el ne sodorják. Hamarosan meglátott egy vörös hajú, tömzsi, sárga kabátos nőt, amint vehemensen integet neki. Kis híján visszahőkölt: megpróbálta összeegyeztetni a pártfogói kedvességet és érett melegséget a sárga kabáttal és a vörös hajjal. A lánynak kerek arca volt, széles orra és pici kék szemei. Malacra hasonlított. Mi több: egy ellenszenves malacra. A malac integetett.

Növekvő riadalommal érezte meg magában, hogy semmi mondanivalója sincs, és az, hogy egyáltalán kapcsolatba kerültek, csak egy fatális tévedés lehet.

Angéla még a világvárosi metróállomás sürgés-forgásából is meghökkentően kirítt. Talán bátorságot akart önteni belé harsányságával, de ez a jó szándékú igyekezet rémületbe ejtette a lányt. Ő, akinek vegyes érzelmei alakultak ki ugyan a nagyvárosról és az itteni környezetről, akadálytalanul tette magáévá a távolságtartást és rokonszenvezett azzal a közönnyel, ami időnként tartózkodásnak minősül. Angéla közönségesnek, egyenesen otrombának tűnt. Ami fura volt: a korát tíz év tévedéssel sem lehetett volna könnyű meghatározni. Határozott fellépése, mély hangja, egyébként szívélyes modora mind idősebb nőre vallott. Angéla tudta ezt, és határozottan rá is játszott. Megölelték egymást, mert a beszélgetések meleg hangvételéből ez természetesen következett, de miközben Liza karjai ráfonódtak Angéla hátára és nyakára, olyan fagyot érzett magában, mint gyerekkorában, ha hazudott.

Ahogy Angéla lakása felé sétáltak – kellemes, derűs nap volt –, megpróbálta leküzdeni magában az ellenérzését. De egész beszélgetésük különösen alakult. Angéla nagy meggyőzőerővel beszélt valamiről, amiből utólag egy épkézláb gondolat sem jutott eszébe, csak az a hallatlan sugárzás ragadta meg, ami áradt belőle. Nem energia, hanem mintha le akarná hengerelni. Utólag aztán csak annyi maradt meg benne, hogy Angéla újvidéki, angol állampolgárságot szeretne szerezni; akcentus nélkül beszél angolul (és erre nyilván nagyon büszke volt); ügyvéd szeretne lenni; ügyvéd házában lakik, aki szereti Wodehouse-t és egyébként is egy igazi angol; amilyennek itthonról látni szeretnénk egy rokonszenves angolt; még csak három éve tanul angolul; szüleit autóbaleset érte. Megállás nélkül mondta a magáét anélkül, hogy akár követni, akár válaszolni lehetett volna rá. Liza közben újra filmként képzelte el az életét, és azon bosszankodott, hogy egy kezdő forgatókönyvírót kértek fel a megírására, aki színtiszta véletlenségből a producer unokaöccse. Angéla közben gyakran megérintette Liza karját és vállát, amit a lány feszengve tűrt el – mintha Angéla egy sokkal közelebbi kapcsolatot próbált volna kierőszakolni, mint ami létrejött köztük. Liza még a legjobb barátnőjét sem érintette meg, s viszont, mert a fizikai kontaktus számukra az árulás szándékát jelentette. Angéla úgy beszélt hozzá, mintha gyerekkori barátjának tartana beszámolót, aki tökéletesen tisztában van az összefüggésekkel.

Időnként mégiscsak elhallgatott, de csak lélegzetvételnyi szünetet tartott, s olyan váratlanul, hogy Liza nem is tudta, próbáljon-e reagálni és hogy mondjon-e magáról valamit, mintegy viszonozva a bizalmat, vagy kezdjen bele a hálaáradatba, ami mostanra kényszerű és bűntudattal teli kötelességnek tetszett. Minthogy tanácstalanul hallgatott, Angéla újabb szóáradatba kezdett, mindent újra elmondott elölről: angolul, autóbaleset, Wodehouse. De észre kellett vennie, hogy újdonsült ismerőse túl félénk, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy hagyja beszélni. Hirtelen hallgatott el. Apró, kifejezéstelen malacszemével Lizát vizsgálgatta. A várva várt csönd első pillanata azt a benyomást erősítette meg, hogy az imént valóban sűrűn zuhogtak a zavaros élmények és még zavarosabb mondatok. Ekkor már abban a házban voltak, ahol Angéla lakott. A lakás rendetlen volt itt is, de tele kedves zugokkal, ha az ember megszokta, hogy behúzza a fejét és óvatosan lépjen a sok rosszul megvilágított kis lépcsőn, akkor élvezhette az otthonosságot, ami itt mindenből áradt.

Liza arra használta föl a szünetet, hogy bámészkodjon, s apró, vergődésszerű mozdulatokkal jelezte, hogy még csak szándékában sem áll megszólalni. Angéla szemrehányó arckifejezéssel teát főzött, csörömpölt az edényekkel. Amikor végre Liza meg tudott szólalni, rekedten és alig érthetően dünnyögött: lehetetlennek tűnt, hogy a szóáradtra válaszoljon, ezért bátortalanul és tétován annak elmesélésébe fogott bele, ami megismerkedésük alapját adta. Angéla közben leült mellé az asztalhoz, és mereven nézte. Liza, kerülve, hogy visszanézzen rá, arról beszélt, hogy Claire-ben talán az volt a legszörnyűbb, hogy az ember szívesen segített volna neki, ha tudja, hogyan, közben megpróbálta a ház otthonos hangulata iránt érzett rokonszenvét Angélára is kiterjeszteni. Angéla talán tudatosan, talán nem, maga is megpróbált eszerint viselkedni. Liza, bemelegedve az indulataitól, véletlenül kiborított egy sótartót, miközben az asztalon lévő tárgyak összevisszaságában igyekezett helyet csinálni a bögréknek a friss, forró teával. Angéla figyelmét csak azzal sikerült felkeltenie, amikor elmesélte neki, amit Charlotte-tól megtudott Claire őrületének eredetéről. Claire első kisbabája otthon született meg, mert tapasztalatlanságában nem ismerte föl a vajúdás első jeleit – amikor pedig felismerte, már késő volt, és nem lehetett kórházba vinni. A kisbaba néhány hónap múlva meghalt valamilyen fertőzés következtében, és Claire agyában rögzült a gyilkos baktériumok jelenléte a még gyilkosabb bűntudattal együtt.

Aztán Angéla valahogy úgy gondolta, hogy elég időt hagyott neki, és egy egészen más ponton folytatta a beszélgetést. Mind a ketten barátságos hangot ütöttek meg, de a beszélgetés az idő előrehaladtával is erőltetett maradt. Angéla valami belső tűztől hajtva továbbra is nagyon sokat és sok mindenről beszélt, szinte lehetetlen volt követni. A lány, Liza, határozottan megkönnyebbült, amikor később – mintegy négy óra beszélgetést követően – elbúcsúztak egymástól a metróállomáson. Udvariasan sajnálkoztak, hogy ilyen rövid időt tölthettek csak együtt. Szabadulása fölött érzett megkönnyebbülésében azonnal elhatározta, hogy amint módja lesz rá, valahogy viszonozni fogja Angéla kedvességét és telefonjait. Ennyit feltétlenül megérdemelt. De kicsit zavarta, hogy amikor Angéla kikísérte őt, még elismételte, hogy mindenképpen találkozniuk kell hamar és nemcsak így kutyafuttában, amitől Lizát pánikszerű menekülésvágy fogta el. Hazaérkezve még üresebbnek érezte magát, mint amikor elment. Halványan eszébe jutottak a hajdani disznóvágás emlékei.

Egyedül volt. Raci ma még takarított, Rocio szintén dolgozott, a Rocio, mondta magának Liza, az a meghökkentően szép spanyol lány, aki mindig kikopik minden állásból, de most éppen új munkahelyen próbálkozik. Ő maga mondta Lizának a legelső napon – megnyerő őszinteséggel és bájjal –, hogy nem szeret dolgozni. Egyedül volt a mocskos, bűzös kis szobában. Az egyedüllét jólesett volna, de nem itt. Igyekezett nem gondolni Angélára.

Amikor Raci hazaért, beszélt neki Angélával való találkozásáról. Elmondta, hogy Angéla mennyire barátságos, de megpróbálta úgy összeválogatni a szavait, hogy kétértelmű legyen, egyrészt ártatlanul kinyilatkoztatta, hogy Angéla egy nagyszerű teremtés, de egészen óvatosan becsempészett a hangsúlyai közé egy alig hallható kis felívelést, amitől a mondat – persze, csak a figyelmes fül számára – kérdést is tartalmazott.

Raci fáradt volt ahhoz, hogy ilyen finomságokra odafigyeljen, öntudatlanul válaszolt a kijelentésre is, az utalásra is.

–  Lehet, hogy azért ilyen rettenetesen túlfűtött, mert... de biztos, mondta is. Tizennégy éves korában a családja autóbalesetet szenvedett. A kocsiban benne voltak a szülei, a testvére, és az anyukája meg is halt. – Ennyit mondott, arcán a csodálkozás arckifejezésével.

Liza csak sokkal később értette meg, hogy miért volt ez a csodálkozás. Raci később mondott még valamit, ami – különösen az előzőek után – elég furcsán hangzott:

–  De Angéla rendes lány.

Ebből a de-ből megértette, hogy Angélával valami nincs rendben.

Még a teljes csütörtöki nap is az övé volt. Félve elsétált Putney-ba, ahol Clare-ék laktak. A főúton kószált, bejárta azokat a helyeket, amelyeket a három hónap alatt meglátogatott. Apró boltocskákba tért be, és magába feledkezve turkált a teniszlabdába épített órák, színes üvegkavicsok és régies limlomok között. Később betért a főutca harmadik keresztútjánál a sarki kávéházba, a jazz caféba, melynek külső oldalai üvegből voltak, ámbár kis ablakokra szabdalva, amelyek azt az érzést nyújtották a bent ülőnek, mintha rejtve maradhatna, és a kávéillat meg a kelt tészták összekeveredő meleg párájában biztonságos búvóhelyről nézegethetné az utca egy szeletkéjét. Az utcán jövő-menő embereket figyelte, apró gesztusaikat, miközben szólt a zene... Itt üldögélt egy darabig, és végre, hosszú idő után, megint elfogta valami biztonságos és nyugodt érzés. Az utca némafilmje pergett tovább... A vihar tépte fák, a siető, didergő emberek és a kávéház hangulata... A küszködésből és rohanásból át lehetett lépni valami másba, ez volt a kávéház, csöppnyi örökkévalóságával, míg a rohanás sem szűnt meg, de a biztonságos kiszögellésből fürkészve a megállíthatatlan áramlást (hiszen – a zene inspirálta az ilyen ötleteket – az emberek mintha elúsznának a főúton; mintha nem ő ülne egy emberi akváriumban), ez a váratlan, belső biztonság valamiféle rátalálásnak tűnt, mint amikor az orvos türelmetlen ujja kitapintja végre a beteg csuklóján a gyengén pulzáló eret. Mintha megteremtődött volna egy olyan illúzió, aminek több köze volt a teremtéshez, mint az önbecsapáshoz... Mintha azt hinné, hogy tud járni a vízen, s amikor puszta cinizmusból kipróbálja, legnagyobb megdöbbenésére nem süllyed el. Az örökké nyugtalan lánynak, Lizának, innen úgy tűnt, hogy nincs miért félnie a közhelyektől. Bátorságának tudatában és ízlésének szunnyadó öntudatlanságával állapította meg magában: „a sietés örökkévalósága magának a létnek biztosít halhatatlanságot, s magára hagyja az embert". Közben, ahogy minden fiatal ember tette volna, ő is csak magára gondolt. Egyszersmind, ha valaki kilép a saját szerepeiből és félreteszi mindazt, amivel szinte már azonosult, hogy csak egyszer, egy biztonságos pontról szemügyre vegye, minek is volt a része, a sok szomorúság és névtelen bánat nemcsak elszivárog, hanem mint valami bőséges, istenáldotta zápor, kiömlik belőle úgy, hogy nyoma sem marad, csak ez a „sehol, újra itthon" érzés marad vagy ismer rá újra régi gyökerére: itthon a semmiben. És a kábulat, hogy csakugyan otthon lehet lenni benne, és a semmihez képes hozzárendelni azt, amit az otthonról gondolni szoktunk. Talán csak az rendítette meg, hogy innentől kezdve, már nem volt hová elvágyakozni. Ez után az otthon után már nem volt még egy, aminek ajtaján kopogtathatna. Praktikus okokból. Nem volt többé ajtó.

A jazz caféban ülve legalábbis így látszott. Ahogy kilépett az utcára, s a Fő úton visszaindult a metróállomás felé, már azonnal más dolgok foglalkoztatták. Friss izgalommal szedte a lábát, és hol lassított, hol gyorsított arra a gondolatra, hogy összefuthat a család valamelyik tagjával, aszerint, hogy Sophie vagy Claire jelent meg képzeletében.

Már a putney-i metróállomás utcájában járt, amikor visszanézve a lélegzete is elállt: meglátta őket. Nem hitt a szemének. Csakugyan ők voltak: Sophie és Jack ment összekapaszkodva az úton. Liza szorongva és vágyakozva feléjük fordult, találgatta, hogy meglátták-e. Jó messzire voltak ugyan, a főút másik oldalán, de feléje haladtak. Nem tudta róluk levenni a szemét, ahogy továbbindulni sem. A rokonszenv, ami köztük nőtt, olyan volt, mint egy ritka és becses növény a pusztaságban: dédelgetett kép, ami olyasmit jelentett, aminek gondolatban sem mert nevet adni. Sophie és Jack már egészen közel értek hozzá. Liza még mindig nem mozdult. Nézte tovább a két gyereket, amint még közelebb jönnek – miközben őt váratlanul elönti a szégyen –, s lassan elhagyják őt. Mintha roppant terhet cipeltek volna, ahogy összefonódó alakjuk küzdeni látszott a szembe fújó, erős széllel. Annyit látott még, hogy Sophie, a kedves, törékeny Sophie tizenkét évének minden fegyelmével összeszorítja a száját, és közömbös pillantással elnéz mellette.

Most már csakugyan fölszállhatott a metróra.

Jó lett volna tudni, merre induljon.