Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. január-február / Klerikus és lovag mint szerelmes a 11-12. század női verseiben

■ Ladányi-Turóczy Csilla (Tanulmány)

Klerikus és lovag mint szerelmes a 11-12. század női verseiben

(Szerelem felfogás és udvari szerelem női szemszögből)1

 

Bevezetés

Az udvari költészet kialakulása előtt néhány, szintén zárt közösség (kolostorok) szellemi életéhez kapcsolódó szerelmi levelezés műfajában létrejött, még latin nyelvű költészet, az ovidiusi hatást lassanként meghaladva, egy új kultúra értékeit kezdi felmutatni, a lovagi kultúráét. A 11. század a változások százada, ekkor tömörül rendi egységgé a lovagság, melynek, társadalmi felemelkedése érdekében nem csupán gazdaságilag és eszmeileg, de irodalmilag is saját identitástudatot kell kialakítania. Ebben a folyamatban meglehetősen nehéz megállapítani azon nők szerepének jelentőségét, akik később a trubadúrköltészet és a Minnesang ihletőivé váltak.

Máig vitatott, vajon a trubadúrköltészet alapvetően házasságtörő szerelmet hirdet-e, vagy épp ellenkezőleg: alkotói a házasság és az ezzel együtt járó társadalmi felemelkedés iránti, gyakran hiábavaló vágyukat fejezik-e ki. A házasságnak az ebben az időszakban meglehetősen ambivalens természete csak bonyolítja a kérdést,2 lévén, hogy bizonyos házasságok csupán ágyasságnak minősülnek, míg hivatalosan is elismert házasságokat vérfertőzésre hivatkozva könnyűszerrel semmissé lehet nyilvánítani.

A női zárdákról, ellentétben a korábbi szemlélettel, mely egy sokkal későbbi valóságot próbált a 11. századra visszavetíteni, ma már tudjuk, hogy nem elsősorban az imádságnak szentelt, önmegtartóztató apácák és novíciák világa volt. Már a 8. században ismert az ún. winileod műfaja, melyet Nagy Károly próbál betiltani,3 vajmi kevés eredménnyel. A 10. században ismét egy zárda, Gandersheim falai között találjuk a középkor egyik legnagyobb női szerzőjét, Hrotsvithát, akinek bizonyíthatóan rendkívül jó kapcsolatai voltak az udvarnál. A 11. századból több olyan kézirat maradt ránk, mely a zárdalakóknak a külső világgal való kapcsolatáról, szerelemről alkotott nézeteiről tájékoztat bennünket, ha tudunk olvasni a sorok között. Nem akármilyen kolostorokról és azoknak nem akármilyen lakóiról van itt szó: Gandersheim, Le Ronceray (Angers-ban) és St. Emmeran (Regensburgban) tkp. a legrangosabb nemesség házi gyneceuma volt, ahogy az alacsonyabb rangú előkelők is a birtokukhoz tartozó zárdákban tartották a nemzetség „felesleges" nőtagjait. A kolostor tehát nem csupán a szó szerinti szüzek menedékhelye: ide térnek vissza a második szüzességüket élő özvegyek (második szüzesség fogalma: Szent Jeromosnál), valószínűleg a vérfertőzés alapján elvált feleségek is, valamint itt találnak menedékre a férjük elől menekülő asszonyok is.

Mindez a fent említett, a főnemesség leányai számára fenntartott zárdák kulturális/irodalmi életével kapcsolatban azért fontos, mert könnyen beláthatjuk, hogy a zavaros ágyassági, házassági és válási viszonyok következtében a gyneceum folytonos kapcsolatban állt az udvarral, és elsősorban a királyi ill. császári család nőtagjai, akik komoly klasszikus nevelésben részesültek és az új társadalmi mozgások (lovagok felemelkedése, harcok a szerzetesség és a világi papság között, a pápaság és a császárság konfliktusa) számukra nyilvánvalóbbak voltak, mint egyéb nőtársaik számára.

A kor egyik érdekes, több műben is megjelenő problémája a hölgyek két rend közötti szerelmi választásával kapcsolatos: a Concilium Ramirici Montis (remiremonti zsinat) és a Jugement de l'amour (Szerelmi ítélkezés) az Altercatio Phillidis et Floraera (Phillis és Flora vitája) vezethetők vissza, mely a 12. századra tehető. Ezen művek tárgya a szüzek véleménye arról, hogy vajon a klerikus vagy a lovag jobb szerelmes (szerető)-e. Mivel ezeket a műveket klerikusok írták, a hölgyek mindig rájuk is szavaznak, Andreanus Capellanus De amore (A szerelem) c. alkotásában azonban már a lovagokra. Valódi véleményükre azonban csak saját írásaikból derülhet fény, az olyan költeményekből, mint amelyek Le Ronceray-ban és St. Emmeranban születtek, illetve később, a vitatott kilétű trobairitzek4 tollából, akik, elődeiktől eltérően, már nem a gyneceum világába kényszerítetten alakítják ki a szerelemmel és saját maguk női szerepével, valamint a klerikusok és a lovagok mint szeretők értékelésével kapcsolatos szemléletüket, hanem a hercegi és grófi udvarok atmoszférájában.

Cikkemben azt a folyamatot kívánom vizsgálni, mely a Le Ronceray domna Constantiájától a St. Emmeran névtelen, de nemességükre és műveltségükre büszke hölgyein át Comtessa de Diáig vezet, a klerikusok abszolút szerelmi uralmától a lovagok dicsőítéséig. Arra is választ keresek, hogy az ovidiusi pszeudo-női vallomások (Heroides vagyis Hősnők levelei) és a klerikusok félig udvari modorú, félig a nő alacsonyabb rendűségét hirdető tanítása hogyan befolyásolja a zárdalakóknak önmagukról és a szerelemről alkotott képét, illetve hogyan tükröződik az udvari világ térhódítása és a lovagi kultúra hatalomra kerülése a trobairitzek hódoló költeményeiben – hogy a férfi asszonyról alkotott elképzelésein és vele kapcsolatos elvárásain túl fellelhető-e valami a női gondolkodásból és világlátásból ezen privilegizált hölgyek költészeti alkotásaiban.

   

A kolostorok és püspöki udvarok kultúrája

Mielőtt a királyi/császári udvarokon kívül – melyek már az ezredforduló előtt a kultúra központjai voltak – a hercegi és egyéb nemesi udvarok is megteremthették volna költői/dalnoki köreiket, a kultúra fellegvárainak elsősorban a kolostorokat és püspöki rezidenciákat lehetett tekinteni. Gyakorlatilag ezekben is ugyanolyan jellegű volt az irodalmi élet, mint az udvarokban: kis, kiválasztott közönségnek szólt, nem individuális, hanem csoportos, illetve közösségi alkotási módszerek jellemezték. A résztvevők – az alkotók csakúgy, mint hallgatóságuk – szintén azonosak voltak az udvarok alkotóival és hallgatóságával, de ha azonosak nem is, általában rokonok, hiszen ugyanazok a családok alakították az ország és az egyház sorsát.

Ebből következik, hogy a 11–12. század irodalma szűk közönségre szabott, közösségi, elit irodalom, mely ezen tulajdonságai miatt szigorú szabályoknak engedelmeskedik. Az egyházi létesítményekben és azok vonzáskörzetében létrejött irodalom természetesen még inkább, mint a később, lassanként megszülető vernacul világi költészet és prózaírás; nem véletlen, hogy ez utóbbi erénnyé alakítja azokat a tulajdonságokat, melyek a latin, hagyományőrző irodalomban gyakran gyengeségként jelennek meg – ilyen a szerelmi lírában kulcsfontosságú iuvenis-joven fogalom is.

Mint fentebb említettem, az egyháznak szentelt élet (szerzetesség, papi lét) a 11–12. században nem jelentett szigorú vallási elkötelezettséget, szerelemről, nemiségről való végleges lemondást. Tudjuk, hogy a nemes hajadonoknak és asszonyoknak átmeneti vagy végleges menedékhelyet biztosító zárdákban nem csupán vallásos, hanem némi udvari nevelés is folyt, főként művelt klerikusok jóvoltából, akik korábban püspöki központok híres iskoláiban tanultak. A klerikusok ugyanazokból a nemzetségekből származtak, mint bátyjaik, akik megengedhették maguknak, hogy a gyneceumból feleséget válasszanak (ill. inkább idősebb férfi rokonaik, mint ők maguk), és ez nem kis féltékenységet ébreszthetett a kisemmizett fiatalabb testvérekben, akik szellemiek és lelkiek tekintetében, műveltségük és Istenhez való közelségük révén a világi hatalmaknál mégis magasabb rendűeknek tekintették magukat – és a nemes származású hölgyek szerelmében való részesülést is jogosabbnak tartották saját esetükben, mint másokéban. A 11. században még nem sok nyoma van annak, hogy a hűbérurak és lovagok a szerelem kérdését fontosnak ítélnék: az érvényesülés útja a házasság, mégpedig egy örökösnővel kötendő házasság – nyilvánvaló, hogy itt a szerelem nem játszik semmiféle szerepet. Sőt, mint Georges Duby több könyvében megállapítja, a házastárs iránti szerelem mint perverz elhajlás jelenik meg a kortársak szemében. Kézenfekvő tehát, hogy a szerelem fogalomvilága a férfitársadalom nőtlen tagjaira van hatással elsősorban – akik Krisztusért lettek nőtlenek (klerikusok, szerzetesek), illetve, akik még örökösnő hiányában azok (az ekkor még erőszakos természetüket alig zabolázó, de egyre civilizáltabb keretek közé kényszerített lovagok). Az előbbiek is két részre oszlanak: főként a Cluny reform idején kerül szembe egymással a világi papság és a szerzetesség, a püspökök és az apátok világa. A papság még évszázadokig küzd házassági és szerelmi jogaiért, ami a szerzetességet meggyőző érvekkel látja el abban a harcban, melyben ki-ki magának követeli a szellemi/lelki irányítás előjogát – a szüzesség, mely már Szt. Pál és Jeromos óta a tökéletesség biztosítékának számít, nagyon fontos argumentum ebben a vitában. Természetes tehát, hogy a szerelemfelfogás alakításában elsősorban a világi papságot, a clérust kell figyelembe vennünk, mely a lovagok társadalmi felemelkedésével és a szerelmi versengésbe való belépésével egy időben törekedett a hölgyek szívének meghódítására.

   

Női hang a középkori irodalomban – az ovidiusi hatás és az amicitia–eszmény

Kevés biztosan női szerzőségű középkori szöveg maradt ránk, azok közül is inkább a vallásos/misztikus írások részesültek jobb bánásmódban. A világi mondanivaló sokáig nem jelenhetett meg önmagában, keresztény fogalmak és vallásos körítés volt szükséges ahhoz, hogy egy asszony tollából származó mű másolásra érdemesnek tartassék. Ugyanakkor létezett egy igencsak világias, esetenként nem csupán erotikus, de egyenesen pornográf hangvételű pszeudo-női költészet, mely természetesen a férfiak, elsősorban a latinul többé-kevésbé tudó klerikusok és papjelöltek fantáziáját dicsérte – ebbe a hagyományba tartoztak a Carmina Burana női dalai is.

A trubadúrköltészet kezdetéig a valóban női szerzőségű művek is latin nyelvűek természetesen, és magától értetődően egyházi, valamint többé-kevésbé alapos klasszikus műveltséget tükröznek. Ide sorolhatóak Dhuoda (9. sz.) és Hrotsvitha (10. sz.), akik azonban nem a szerelem témakörében alkottak. Nyilvánvaló ugyanakkor a szerelmi dal ill. levél népszerűsége a 8. századtól (a winileod műfajára gondolok itt) – és, a jelek szerint, ez a műfaj évszázadokon keresztül olyan erővel virágzik, hogy még 1000 évvel később, a 18. században is találunk rá példát, ha nem is versben: a portugál apáca, Mariana Alcoforado francia nyelven publikált levelei (noha autenticitásuk vitatott) ugyanehhez a jelenségcsoporthoz tartoznak.

Az általam vizsgált korban (11–12. század) szintén jellemző műfaj a kolostorok világában születő szerelmes levél, mely természetesen klasszikus és egyházi hatásoknak kitéve fejlődik, alakul. Ami a női szerelmes epistula műfaját illeti, ennek esztétikáját és fogalomvilágát Ovidius alakította ki Heroides (Hősnők levelei) c. művében, mely az ezredfordulót követően különösen nagy népszerűségnek örvendett. Nem tudjuk, hogy már a 8. századi winileodok is ovidiusi hatást tükröztek-e, hiszen ezekből egy sem maradt fenn, a 11–12. században azonban az imitáció ténye egyértelmű. Néhány kortárs férfiszerző nem csupán a mű szellemiségét veszi át és közvetíti a hölgyek felé, de parafrázisokat is készít hozzá (Baudri de Bourgueil: Paris Helenae – azaz Paris Helenének –, valamint Helena Paride – azaz Helena Parisnak), illetve Bursario.

Az ovidiusi, vagyis klasszikus, de meglehetősen pajzán, erotikus költészetet azonban átitatja a keresztény amicitia eszménye, melynek az udvari szerelemfelfogás kialakulásában rendkívül fontos szerep jutott, ahogy Peter Dronke számos példa segítségével bizonyítja.5 Ez a már Szt. Jeromosnál megjelenő (XXII. számú, Eustochiumnak szóló levél), Venantius Fortunatusnál egyre személyesebbé váló amicitia nem nélkülözi az eroticizáló hangnemet sem, ennek jelentését megállapítani azonban különösen nehéz – főképp, mert az antik panegyricus hagyomány szimbólumrendszere is erős hatással van e művekre (lévén szó főként férfiak magasabb rangú hölgyekhez írott leveleiről) –, így aztán a hízelgés, a sztereotip dicséret és a valódi lelkesedés meglehetősen összekeverednek. Mikor már Szt. Jerromos erotikus nyelvezetet használ Rufinushoz, Alcuin pedig Arno püspökhöz írt levelében: „amiért ajkaimat rászorítva nem csak szemét, fülét és száját, hanem kezének és lábának minden egyes ujját nem csupán egyszer, de többször is megcsókolnám...",6 talán Giraut de Bornelh sorai is könnyebben érthetőek: „De, ha nemzetségéből való férfiút látnék, oly erősen csókolnám, hogy ajkát felsebezném...",7 akkor igazán nehéz megállapítani, vajon mennyire irodalmi hagyományból, és mennyire személyes vonzalomból ill. szerelemből fakadó a túláradó fogalmazás. Főképp azért tanácsos az óvatosság, mert a középkori szerelem-fogalom igazából éppen ekkor van kialakulóban – az ovidiusi modellt meghaladni igyekezvén, némi catullusi nyelvezetet megengedve (foedus-fogalom), a keresztény amor sanctus példájára szűzies, Istennek szentelt, de mégis erotikus lobogású, az amicitia-eszménynek megfelelő bonyolult fogalomvilág kialakítására törekszik, félig ösztönösen, félig tudatosan.

Hiába próbálnánk kikerülni a szakrális irodalmi alkotások vizsgálatát, a középkor szerelem-ideálját ezen művek ismerete nélkül nem érthetjük meg igazán. Nem csupán arról van szó, hogy az amor sanctus Énekek éneke által közvetített, kettős természetű világa mindenütt jelen van, hanem arról is, hogy a szakrálisnak szánt művekbe ugyanúgy beszivárog a testi szerelem nyelvezete, mint ahogy ez fordítva is megtörténik – az előbbire ragyogó példa a szintén Dronke professzor által elemzett Virgines caste (Tiszta szüzek) c. alkotás, melyben az isteni Bárány szüzek háremében lakozik, akik önmagukat mint legelni való virágokat ajánlják fel neki.8

Mindeddig főként férfiak alkotásairól és az általuk kialakított szerelemfelfogásról volt szó – nem véletlenül. Anakronizmus lenne azt feltételezni, hogy az olyannyira férfias középkorban külön női eszmények is kialakulhattak volna – hiszen még ma is kérdéses, a szociológia számára izgalmas téma a női erotika vizsgálata: szerelemfelfogásunkat a mindenkor uralkodó eszmevilág szabályozza és kondicionálja, gyakorlatilag anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, és a női nem saját erotikájáról csak az utóbbi években beszélhetünk, ha egyáltalán...

Nem meglepő tehát, ha a 11–12. század hölgyeinél is a kor férfi szerelemideáljának visszhangját fedezzük fel – mely elsősorban a férfit helyezi központba. Önmaguk érzelmeit is egy férfi (Ovidius) nők érzelmeiről alkotott írásainak fogalomvilága és nyelvezete alapján fejezik ki – ösztönösen az előírt szerelmi sztereotípiákat követve – akkor is, ha a mitikus hősnők és saját helyzetük között semmi összekötő kapocs nincs. Ez gyakran azt eredményezi, hogy ironikus nagyításnak érzünk bizonyos mondatokat, noha talán az irónia messze állt a szerző szándékaitól.

Mint a bevezetésben említettem, elsősorban annak vizsgálatára vállalkozom, milyen szempontok alapján történhetett a szerelmes, az amicus (provanszálul: amics) kiválasztása házasság előtt, özvegység idején vagy – mint a trobairitzek költeményeiből kitűnik – házassággal egy időben is, és hogyan veszi át az ideális szerelmes szerepét a klerikustól a 12. század végére majdnem teljes mértékben a lovag. Természetesen nem véletlen a szerepváltás: a lovagság renddé formálódásának politikai folyamata áll mögötte, a világi műveltség, a populáris nyelv térhódítása, mely az előbbinek következménye és megvalósulásának a társadalom számára egyedül biztonságos módja volt. Tulajdonképp az udvari kultúra születéséről van itt szó, mely nem a semmiből emelkedik ki, s melynek nőtisztelete egyáltalán nem tisztázott módon ugyan, de a világi lovagi kultúra céljait szolgálja.

   

Domna Constantia Le Ronceray-ból

Domna Constantia a 11. század második felében élt, egyetlen fennmaradt verses levele Baudri de Bourgueil (Baldericus Burgulianus) Carmina-gyűjteményé-ből ismert,9 és természetesen Baudrihoz szól. Baudri (1046–1130) bencés szerzetes, apát, később a breton város, Dol érseke, korának neves költője volt. A Le Ronceray kolostorban apácaként élő Constantiához fűződő viszonya a keresztény amicitia-fogalom megvalósulásaként írható le leginkább – noha keveset tudunk Domna Constantiáról, létezésében biztosak lehetünk (szerepel Le Ronceray nyilvántartásában), és azt is könnyen megállapíthatjuk, hogy előkelő családból származott, mint minden társnője a zárdában. Baudri 142. verséből (Constantiae vagyis Constantiának) kiderül, hogy apáca volt: „Frigyet kötöttetek Isten és te, jegyajándékotadtál, hogy hitvese légy és ő maga a te hitvesed legyen."10 Mindez azonban nem akadályozta meg egyiküket sem abban, hogy a szerelem nyelvén szóljanak egymáshoz, ugyan szigorúan az amiticia hagyományait követve, mégis igen személyes kapcsolatot sejtetve. Baudry Le Ronceray több lakójához intézett hasonló verses leveleket (az apátnőhöz, Emmához, Ágneshez és Murielhez is), Constantiához fűződő viszonya azonban kivételesnek látszik.

Bennünket elsősorban Constantia levele érdekel – ez Baudri disztichon formában írt, 200-as számot viselő Ad dominam Constantiam (Constantia úrnőhöz) c. levelére küldött válasz, de mindkét vers megvizsgálása célszerű. A két levél kettejük fiatal korában íródott: „Te szűz vagy, én férfi, ifjú vagyok, de te még ifjabb..." (200, 41) – írja Baudri epistulájában, amelynek fő témája a szerelem. Bár ovidiusi eszközökkel él mindkettő, hangsúlyozott szüzesség melletti elkötelezettségük: „Szívünk tartozzon össze, de testben maradjunk távol egymástól..." (200, 45), valamint barátságuk, az amicicia (sic!) és szerelmi szövetségük, a foedus amoris, szellemi természete. Baudri hangsúlyozza Constantiához fűződő viszonyának költői aspektusát is: „És mélyen magadhoz láncoltál Múzsáddal (költészeteddel)." (200, 52), ezzel is bizonyítva számunkra, hogy a hölgy a fennmaradt versen kívül rendszeres jelleggel szentelhette magát a poétikai tevékenységnek. A klerikus-lovag küzdelem előjeleként értelmezhetjük Baudri Iuppiter- és Mars-követők elleni kirohanását: „Sok if)ú van, aki Iuppiter istentelen tetteit követi, ezeket méltán nevezhetjük Iuppitereknek, és sok Mars is van, akik a vétkek korábbi nyomdokait (a korábbi vétkek nyomdokait) követik..." (200, 99–101), amivel két legyet üt egy csapásra: hangsúlyozza a klerikus, a szűz szerelemre áhítozó klerikus erkölcsi fölényét, és elriaszt a kis Iuppiterek (hűbérurak?) és Marsok (lovagok?) durva, világi szerelmétől. Kedves Constantiáját csupán Krisztussal kívánja megosztani: „Uram jegyese légy, az oly nagy hitves vára. Légy hitvese és nászi ágya az ily nagy hitvesnek..." (200, 137–138), és gyakorlatilag úgy fogalmaz, mintha Isten (dominus) a hűbérura lenne, annak felesége (coniunx) pedig úrnője: az udvari szerelem néha oly érthetetlen háromszöge tehát már itt megjelenik. Baudri a továbbiakban hangsúlyozza szelíd természe-. tét (nyilvánvalóan az agresszivitásukról híres lovagok ellenében): „Nem vagyok durva ember..." (200, 144) és humorra való hajlamát: „bármit is teszek, játék az..." (ibidem), amit Constantia válaszában nem igazán értékel: „Tudd meg, a tréfának nincs helye az Úrban..." (201, 126). Végül a férfi örök hűséget ígér, nem csupán szerelmét, de lírai múzsáját illetően is: „Rajtad kívül senkit nem ismernek verseim" (200, 168), mely ígéretét, mint tudjuk, nem tartotta meg. A levél zárása Baudri Constantiával szembeni kettős szerepére utal: egyrészt mint tanítómestere, másrészt, mint udvari szerelmese jelenik meg: „Mert a tanítómesterben nincsen jóságos úrnőjétől való félelem..." (200, 178). Ez a hanghordozás jellemzi később a Regensburgi Gyűjtemény Liége-i klerikusának írásait is.

Miután megvizsgáltuk Baudri levelét, ideje rátérnünk a bennünket elsősorban érdeklő válaszra, Constantia reakciójára. A második sorban mindjárt némi erotika érződik: „És meztelen kézzel érintettem dalaidat..." (201, 2), mely mondat Baudri levelének 12. sorára utal vissza: „Mikor majd csupasz kezed megérinti a csupasz lapot..." (200,12). Véleményem szerint a finom érzéki hangvétel tagadhatatlan, hiszen a levél a szerelmes férfi vagy nő helyettesítője, üzenetvivője – elég a száz évvel későbbi trobairitz-versre gondolnunk: „ De annál inkább kívánom, hogy megmondd neki, üzenet...".11 Az erotika mellett mindjárt megjelennek a szellem és a lélek szerelmi értékei is: Constantia „studiosa indagine" (201, 1), vagyis kíváncsi törekvéssel olvassa a levelet, és gaudens (201, 3) lesz tőle, vagyis öröm tölti el –talán nem véletlenül jut eszünkbe erről a provanszál joi-fogalom.12 Az erotikus hangvétel azonban folytatódik, sőt, merészebbé válik: „A levelet ölembe helyeztem és bal mellemre tettem..." (201, 9–10) – vagyis a női test két, szerelemre való részére helyezi a levelet, ölére és keblére. Mindjárt ezután a testi-lelki egyesülés iránti vágyát fejezi ki Constantia ezzel a két sorral: „Ha tekercseidet (vagyis leveledet) szívembe küldhetném, mindegyiket szívembe küldenem, nem ölembe..." (201, 11–12). A lányt az őt uraló nyugtalan szerelem (sollicitatus amor) nem hagyja aludni, éjszakai hánykolódásainak leírása szintén nem nélkülözi az érzékiséget: „Ugyanis lángba borította ölemben a vért..." (201, 18). Miután Baudri levelének rá gyakorolt hatását leírta, a levélíró dicséretébe fog, mely dicséret néha olyan túlzásokba esik, melyek iróniát sejtetnek, hiszen szerelmesének írói tehetségét Catóéhoz, Ciceróéhoz, Arisztotelészéhez és Homéroszéhoz hasonlítja, sőt, meg van győződve arról, hogy Baudri, keresztény lévén, fel is múlja mindezeket a pogányokat. Mind e túlzott dicséret nem csak arról árulkodik, hogy Constantia otthon volt az antik műveltségben (ez Le Ronceray lakójától nem meglepő), de arról is, hogy milyen férfiideál lebeg a szeme előtt: az igazi szerelmes legyen művelt, jó tollforgató, édes beszédű (még azt is mondhatnánk, jó pedagógus), de fizikai megjelenése sem elhanyagolható: „Testének és arcának szépsége sokakén túltesz..." (201, 54). Nyilvánvaló, hogy ezen férfiideálnak csakis a kor klerikusai felelhettek meg, lovagokról itt még szó sem lehet. Constantia a hosszú, dicsőítő sorok után panaszaira tér át, mégpedig egy, a trubadúroknál is alapvető témára: a szerelmesnek tekintetétől való távollétére. A versből az is kiderül, hogy a lánynak immár egy éve kell nélkülöznie kedvesét. A korábbi érzéki hangvétellel szemben azonban a viszontlátás víziója szinte különös módon puritán: a gyanú árnyékát is kerülendő, Constantia azt kívánja, hogy társnői társaságában találkozhasson Baudrival. Ez a tény is arra utal, hogy a szerelem udvari, közösségi jellegű. Nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban soha nem jutott el a nemi beteljesülésig, de poétikai szempontból nem is ez a fontos – a szexualitás ebben az eszmetörténeti fázisban a tökéletesség csorbítását jelentette volna, márpedig az amicitia eszménye tökéletességre törekszik. A hosszú fizikai távollét mindenesetre felkelti a gyanút Constantiában, nem vált-e bizalmára méltatlanná az örök hűséget esküdött klerikus. A lányt féltékenység gyötri: „Jaj, mitől ne félnék? Soha nem lehettem nyugodt, biztonságban nem voltam. Sem irántam való szerelmed nem biztos, sem hűséged nem bizonyos." (201, 87–88) Érzékisége és szemérmessége harcol egymással, míg végül megfogadja, hogy mindig engedelmeskedni fog Baudrinak: „Tehát téged tisztellek, téged szeretlek éberen." (201, 120), mint férjeura (Isten) szolgájának: „Isten hitvesének szeretnie illik az Ő szolgáit." (201, 116), vagyis Constantia is az udvari szerelem háromszögébe helyezi magát. Ezek után azonban megrója Baudrit tréfás természete miatt, mely igaz keresztényhez nem illik – hiszen Isten megbünteti a hamis nyelvű embereket. Miután kifejti a szüzesség fontosságát, ismét a kedves távolléte miatti panaszra tér rá – soraiból kiderül, hogy Baudri fiatalurak nevelője volt ebben az időben – talán ifjú lovagoké. Constantia kölyköknek nevezi őket: „A féktelen kölyköket majd sokan mások szelídítik..." (201, 143). A pullos indomitos (féktelen kölykök) kifejezésből sugárzik a megvetés. Noha Baudri is iuvenis még (nem tizenéves, persze), a meg nem szelídített kölykök ifjúságra jellemző féktelenségükben messze a megfontolt, tanult klerikus mögött maradnak Constantia szemében. Nem kétséges, hogy az apáca még nem lát szerelmi értéket a lovagi osztályban. Tanítóját nem csak szereti, de tiszteli és fontosnak, hatalmasnak is tartja: hiába a „saeva noverca" (vad mostoha, valószínűleg az apátnő) haragja, Baudrinak fölötte is hatalma van: „Tőled, mivel nagy a hatalmad, még maga a mostoha is tart." (201, 160), sőt, ha akar, kitalálhat bármilyen ürügyet arra, hogy őt, Constantiát, meglátogassa, talán csak azért nem jön – folytatódik a gondolatfüzér- mert nem is akar: „Ha nem találsz ürügyet, igazából nem is akarsz jönni." (201, 168). Végül a leány mégiscsak könyörgésre fogja a dolgot, mondván, hogy belebetegszik kedvese hiányába: „El kell jönnöd látásomra: nem tudod, milyen betegségtől bágyadok..." (201, 173). Ez a mondat meglehetősen ovidiusi hatást kelt, ugyanakkor felidézi a Cambridge-i dalok 40-es számú darabját, a híres Levis exsurgit Zephirus {Könnyen kél a Zephirus) kezdetű női éneket is, mely így ér véget: „levelek, virágok és rügyek, mivel lelkem bágyadozik..."13

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Constantia szerelemfelfogása ugyan nagyrészt ovidiusi (nyilván ugyanúgy olvasta a Hősnők leveleit eredetiben, mint Baudri parafrázisát), főleg, ami a féltékenység-motívumot illeti – mintája lehetett Penelope levele Ulisseshez (Her. I.), Oenine levele Parishoz (Her. V.), Dido levele Aeneashoz (Her. VII.) is –, másrészt azonban a keresztény amicitia-eszmény erős hatása alatt áll (szüzesség fontossága Szt. Jeromos és Venantius Fortunatus nyomán), ugyanakkor némi, az udvari szerelemben kibontakozó magatartás is kimutatható már levelében: az erényességet és az értékes jellemet minden alázata és tanítványi főhajtása ellenére is megköveteli kedvesétől.

   

A regensburgi szüzek versgyűjteménye

Az ovidiusi világot felidéző, de azt már egyértelműen elítélő szerelemfelfogással találkozunk a különös Regensburgi Gyűjtemény egyes darabjaiban. A Dronke professzor által publikált,14 50 verstöredékből álló antológia egy, a 11. század második felére datálható, a 12. század elején egybemásolt gyűjtemény, melyet München, Clm 17142-es kéziratszámmal tartanak számon. Mind a szöveg korábbi közreadója, Wilhelm Wattenbach, mind Peter Dronke azt az álláspontot képviseli, hogy a versek Dél-Németországban jöhettek létre, pontosabban Bajorföldön (erre utal a XXXIX. darab Norica kifejezése is), valószínűleg a regensburgi St. Emmeran kolostorban. Az ötven töredék közül hozzávetőlegesen harminc származik nők, a zárda apácáinak, novíciáinak ill. egyszerű bentlakóinak tollából, míg kb. húsz ezek klerikus tanítójától, tanítóitól. A nagyrészt szerelmi témájú alkotások egységes képet nem mutatnak ugyan, de könnyen megállapíthatjuk, hogy valahol Constantia és a trobairitzek között helyezkednek el a klerikus/lovag szerelmesjelöltek megítélésében.

A teljesség igénye nélkül azokat a darabokat fogom kiemelni, amelyek szempontunkból relevánsak. Az udvari szerelemre jellemző közösségi jelleg, főként a szüzek összetartása mindjárt szembetűnik. A lányok gyakran beszélnek többes szám első személyben, vestalis chorusnak nevezvén csoportjukat. Ez a kifejezés nem csak arról tanúskodik, hogy a szüzek osztályához tartoznak (mint a bevezetésben említettem, a középkor szüzesség-fogalma nem egyezik meg a miénkkel, sokkal inkább társadalmi és vallási jelentése van, mintsem pusztán szexuális), hanem arról is, hogy nemesi származásúak (a Vesta-szüzeket a régi Rómában a város legelőkelőbb leányai közül választották ki) és műveltek, hiszen a költészetet felidéző chorus szót használják (pl. caterva = csoport helyett). Ez a vestalis chorus azonban aláveti magát a férfiak (valószínűleg klerikusok) uralmának: „Elismerve csapatotoknak uralkodási jogát..." (V, 2), noha azzal a feltétellel, hogy a Virtus (Erény) nem szenved csorbát – vagyis, csakúgy, mint Constantia, ezek a szüzek is ragaszkodnak bizonyos magasabb rendű értékekhez, melyek lassan udvari értékekké alakulnak.

A tanítványi alázat (VI-VIII. vers), mely a klerikust magisternek, doctornak szólítja, jól megfér a provanszál költészetben oly jelentőssé váló joi fogalmával: „Lelkem örvendezik" (VIII, 1), és alkalomadtán a féltékenység érzésével. Míg a férfi magister vagy doctor (egy esetben frater – XXVII. –, máskor pater – XLIX. – a megszólítás), a leány amica – és nem csupán a keresztény amicitia fogalmán belül, hiszen már Catullus is ezt a szót használja a szerető megjelölésére, ellentétben a törvényes hitves (coniunx) fogalmával: „Dilexi tum te non tantum ut vulgus amicam, / sed pater ut gnatos diligit et generos...",15 és ez a szóhasználat a középkorban is széles körben elterjedt. A szerelmesek egyesülését, illetve találkozását, csakúgy, mint Constantia és Baudri esetében, az apátnő akadályozza meg (a VII. versben: Ymber = Eső), ha tudja. Az érzékiség szintén megjelenik, véleményem szerint már konkrét szexuális utalások formájában is, mely által közelebb kerül a trubadúrlíra világához: az a szépen formált edény („Vas bene tornatum" – XIII, 2) talán nem maga a lány, aki önmagát adja a szomjazónak („nitidumque, bibentibus aptum", azaz „és fényes, valamint jó a szomjazóknak..." ibidem), némi szentségtörő, erotikus párhuzammal élve? Mivel a vas (edény) szót a zsoltárok16 és Szt. Jeromos17 is az emberi test, főképp szűz lány meghatározására használják, kézenfekvőnek tartom ezt a magyarázatot. Az erotikus hangvétel a XIV–XV. versben is visszatér, némi gunyoros felhanggal.

Nem ez a legérdekesebb azonban a Regensburgi Gyűjtemény szerelemfelfogását illetően. A XXVI. töredékes versben egy férfi panaszát hallhatjuk, aki a trubadúrokhoz hasonlóan a hölgyet abszolút hatalommal ruházza fel és értetlenül áll annak különböző irányú mozgásaival szemben; a mester-tanítvány viszony hierarchiája teljesen megfordul itt, a klerikus a hölgyet magához képest magas polcra helyezi és némi kétségbeeséssel figyeli az úrnő irányváltoztatásait: a kilencsoros versben öt mozgásigét találunk (ha nem is mindig igei formában): descendisti (alászálltál), accessus (hozzálépés), recessus (visszatérés), descendens (leereszkedve), cesseris (elmentél) – a hölgy magasról alászáll, majd közeledik és távolodik. A halmozott formában megjelenő mozgásige-használat Szent Ambrus „Intende qui regis Israel" kezdetű himnuszára emlékeztet: „Egressus eius a patre, / regressus eius ad patrem, / excursus usque ad infemos, / recursus ad sedem dei.",18 a trubadúrok távoli szerelmét, az amor de logne-t is megelőlegezi. A férfi nemcsak ebben a költeményben látszik magát teljes mértékben alávetni úrnője akaratának. A XXIX. versben is feje tetejére áll az ún. „férfias középkor" (Georges Duby egyik esszégyűjteményének címe hangzik így: „Male Moyen Age"): „A férfiak minden asszonyok elleni viszályban alulmaradtak..." (XXIX, 5), de ha az udvari szerelem előjeleit érezzük ebben a sorban, az egész talán nem is annyira meglepő. Míg a férfi nem csupán úrnője szépsége, hanem annak szellemi ereje és művészi tehetsége előtt is meghajol (erre utal Pallas emlegetése is), a hölgy válaszában a dicséretet túlzott volta ellenére is szívesen fogadja, mert „Azt a dicséretet, amely szerelemből fakad, nem szabad visszautasítani..." (XXX, 5), mindenesetre azzal a fenntartással, hogy a hasonló dicshimnuszokat nem szabad túl komolyan venni. A játékos, gunyoros hangnem a gyűjtemény nagy részére jellemző különben, és ez azért érdekes elsősorban, mert a hölgyek részéről talán még hangsúlyozottabb, mint a férfiakéról, márpedig ez a tény arra a következtetésre vezet bennünket, hogy legalább az udvari kultúra könnyedebb, trobar leu-féle19 változatának kialakításában a hölgyeknek volt némi szerepe.

A klerikus-lovag szerelmi versengés témakörében, melyről egyértelműen tanúskodik több 12–14. század között, férfiak által írt mű, a Regensburgi Gyűjtemény egy-egy hölgyek tollából származó darabja is érdekességekkel szolgál. A XXXIV-es számú levélben egy leány szapulja szerelmesét, aki nem válaszolt korábbi írására. Hogy a klerikust megalázza, harcképtelennek, lovagokkal szemben férfiatlannak mondja: „Dőre mellkasodat nem védi páncél, és kardod, melyet vastagon fed a rozsda, még ha átszúrná is ellenségedet, sebet rajta nem ejtene..." (XXXIV, 25–27).20 Szerelmesét aztán gyáva rabszolgához hasonlítja: „És kérdem én, melyik kezed tartja a pajzsot, hogy valami hasznát is lásd? – Gondolom, a jobbod, hiszen ez illik egy gyáva rabszolgához." (XXXIV, 28–29) Végül azzal tetézi e gunyoros sértések sorozatát, hogy szellemi képességeiben is kételkedni kezd: „Ha akartál volna küldeni valamit, vagy ha egyáltalán tudnál írni valamit." (XXXIV, 32). Nyilvánvaló, hogy az egész levél könnyed hangvételű, nem komoly szerelmes panasz, mint azt az ovidiusi hősöktől megszoktuk, de Constantiához képest is magabízóbb, merészebb, önállóbb. A megalázott klerikus válasza is erről a felfogásbeli különbségről tanúskodik: ahelyett, hogy megsértődne vagy bosszankodna rajta, átveszi a rabszolga megnevezést a lány leveléből. Még érdekesebb a klerikus-lovag témával kapcsolatban a XXXIX. vers, mely szintén egy hölgy tollából származik. A levél elején még arról esik szó, ovidiusi módon, mennyire nagy szomorúságot okozott a férfi (klerikus) távozása, ezután azonban kiderül, hogy a hölgynek (vagy hölgyeknek, hiszen a vers többes szám első személyben íródott) nemsokára vigasztalói akadtak, mégpedig domnus (sic) Hugo és társai személyében: „A kegyelmes elme azt gondolná, hogy ez igen nehéz dolog, ha nem nyújtana vigaszt Hugo urunk társasága." (XXXIX, 3-4), akik a leírás alapján nem papok, hanem ifjú nemesek, udvari emberek, valószínűleg lovagok: Ő, hajaj, hány barátját hozta el magával, öltözetüket tekintve elegáns, szavaikban megfontolt, és mindent legyőzni kész ifjakat, kiket Bajorföld táplált!" (XXXIX, 5-7). A lelkesedésről árulkodó sorokhoz azonban hozzáfűzi, hogy igazán nem tettek rá nagyobb benyomást a jövő hősei: „Ránk nincs hatással ezen kiváló nevelés megtapasztalása..." (XXXIX, 8), ha azonban megállják a helyüket, a klerikus szerelmi pozíciója egyáltalán nem tekinthető biztosnak: „Ha kiválóak maradnak, ön visszautasítottan sír majd, ha legyőzetnek, akkor visszafogadjuk és énekel majd." (XXXIX, 9-10)

   

Az udvari kultúra térhódítása, trobairitzek és lovagi férfieszmény

A Regensburgi Gyűjtemény női szerzőinek egyike-másika tehát már kilátásba helyezi a lovagok szerephez jutását a szerelmi versengésben. Míg a klerikusok által fogalmazott Altercatio Phyllidis et Florae és a Concilium Romarici Montis még egyértelműen a papságra szavaztatja a hölgyeket, a hölgyek maguk már jóval korábban, a 11. század második felében érdeklődni kezdenek az udvari emberek iránt, akik végül is győztesként kerülnek ki a versengésből. Érdekes módon a 12. századi klerikus, de udvari pozíciót betöltő (aulae regiae capellanus = királyi udvari káplán), gyakorlatilag a szerelem mint olyan ellen agitáló Andreas Capellanus De amore (A szerelem) c. művében (1180–1190) szintén felveti ezt a problematikát, és csakúgy, mint férfi írótársai, hölgyek (ellentétben a többi példa szüzeivel/apácáival az udvari kultúra legnagyobb női szakértőinek, Aquitániai Eleonórának és lányának, Marie de Champagne-nak) ajkára helyezi saját véleményét, de nem a klerikus hagyománynak megfelelően, hanem már a korszellemet követve: Marie hercegnő ugyanis egyenesen kigúnyol egy klerikust, midőn az a szerelmi versengésben részt kíván venni, kifejtve, hogy mi fontos egy hölgy számára: „A szerelem természeténél fogva testi szépségre és bájra vágyik és elvárja, hogy a férfi mindenét mindenkor mindenkinek készségesen rendelkezésre bocsássa, hogy lázadók ellenében bátor legyen és harcra készen minden lovagi tornából és a háború nehéz fáradalmaiból kivegye a részét." Mivel a pap már asszonyos öltözetében is nevetséges (muliberi apparet), és tonzúrája is elcsúfítja („capite deformiter incedit abraso"), ráadásul vagyona sincs ahhoz, hogy bárkit (mint egy lovag) védelmébe vegyen („neminem potest largitatis praemiis adiuvare"), valójában szóba sem jöhet.21

Bennünket azonban elsősorban a hölgyek véleménye érdekel, márpedig nem a szájukba adott, hanem többé-kevésbé saját véleményük. Noha a trobairitzekkel kapcsolatban sok a tisztázatlanság, s felmerül az a lehetőség is, hogy valójában Comtessa de Dia és Azalais de Porcairagues esetében Raimbaut de Aurenga női álnéven, saját magáról írt dicsőítő dalairól van szó, sem ez, sem ennek az ellentéte, miszerint a szövegek hölgyek tollából származnának, nem került még bizonyításra. Az előzmények alapján azonban, s annak tudatában, hogy a kor hölgyei a legkevésbé sem voltak analfabéták és zárdai neveltetésük alapján némelyikük férfi társainál szélesebb műveltséget is magáénak mondhatott, mint ezt Geroges Duby említi: „Amikor elhagyják a kolostort, hogy férjhez menjenek, általában kevésbé írástudatlanok a férjüknél; ez is egyik fő tényezője a nő bizonyos fokú hatalmának.",22 nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a provanszál női versek autentikusak – de annyi bizonyos, hogy mindenképpen érdekesek a lovag-klerikus küzdelem szempontjából.

Ami azt illeti, szó sem esik bennük klerikusról, ami elég nagy váltás a korábbi forrásokhoz képest, de figyelembe kell vennünk, hogy hozzávetőlegesen száz év telik el a Regensburgi Gyűjtemény és a trobairitzek között (Azalais már idézett versét 1173 körűire datálják, Comtessa de Dia 1170–1200 körül alkothatott), és az illető hölgyek a trubadúrlíra virágzásának idején, annak központjában élnek és alkotnak. Hogy a klerikus mégsem kerül ki a szerelmes asszonyok látóköréből, azt legfényesebben Abélard és Heloise esete bizonyítja: Észak-Franciaországban mindenesetre még a 12. században sem volt elképzelhetetlen, hogy egy művelt, elméleti kérdésekkel és nem fegyverforgatással, valamint a világi javak felhalmozásával foglalkozó férfi vonzóbbnak bizonyuljon egy-egy lovagnál.

A trobairitzek amics-]a azonban mindig lovag: cavallier – ahogy Comtessa de Dia „Ab ioi et ab ioven m'apais" kezdetű versében áll: „És annak az asszonynak, aki a valódi értékekhez ért, szerelmét egy nemes, derék lovagnak kell ajándékoznia, mihelyst felismerte értékét." (3, 1-4), vagyis a nemes hölgy kötelessége, hogy szerelmét egy arra méltó lovagnak ajándékozza. Fontos azonban a valorral, értékkel kapcsolatos kitétel: hasonló szabályok már domna Constantiánál és a Regensburgi Gyűjteményben is fellelhetőek voltak. A hölgyek egyre magabiztosabbak, önállóbbak ezen jó tulajdonságok meghatározásánál, de az általunk vizsgált szövegek jó részében fenntartják maguknak a választás, vagy legalábbis a visszautasítás jogát. Milyen jó tulajdonságokat sorol fel a Comtessa az ideális férfival kapcsolatban ugyanebben a versben?: „Olyat választottam, aki derék és előkelő, hírneve által fényre tesz szert és abban növekszik, bőkezű, igazságos és okos, értelemmel, valamint műveltséggel rendelkezik." (4, 1–4) – a lovag tehát legyen derék, előkelő, igazságos, okos, de nem utolsósorban: művelt. Hogy ez a műveltség miben áll pontosan, arra ugyan nem derül fény, de az udvari kultúra fontossága több szöveghelyből nyilvánvaló: maga a hölgy is cortez (Azalais, op. cit., 5, 3), „bels amics"-)a pedig avinens (Comtessa de Dia: „Estat ai en greu cossirier", 3, 1), és mivel a szerető mindig lovag, nem kétséges, hogy lovagi erények várhatóak el tőle elsősorban – talán már nem Ovidius és Venantius Fortunatus ismerete, hanem a dalolás, verselés képessége és a titokban való udvarlás udvari formájában való jártasság. Érdekes utalás az udvari szerelem alapvető struktúrájára Azalais versének harmadik strófája: „Helytelenül cselekszik a szerelemben az a hölgy, aki túlságosan magas rangú férfiút választ, olyat, aki magasabban áll, mint egy vazallus." (3, 1–3) – vagyis a hölgy csak nálánál alacsonyabb rangú nemesembert válasszon: meglehetősen egyértelmű, hogy egy rangosabb férfi nem emelhetné a hölgyet olyan magasra maga fölé, mint egy szerényebb nemesember. Mindazonáltal a férfi jellemének kifogástalannak kell lennie – vagyis a hölgy szemében csakúgy, mint Constantia és a regensburgiak állították, a belső, lelki értékek és némiképp a testi szépség („bels amics" – mondja Azalais, aki magáról is kijelenti, hogy szép külsejű: „de bel semblan" – Azalais, op. cit., 5, 1; 3) fontosabb, mint a gazdagság és a rang, talán, mert az igazán gazdag, vagyis rangos férfinak szüksége sem lehet arra, hogy a hölggyel csínján, finoman, udvarias módon bánjon. Venantius Fortunatus Radegundéhez és Agneshez való viszonyát ugyanúgy alapvetően meghatározza a férfi rangbéli alávetettsége, mint a trubadúrok esetében – talán az sem csoda, ha Bölcs Alfonz (X. Alfonz) király létére csak Szűz Máriát tartotta udvari szolgálatra méltó, rangbéli hölgynek, amint azt a Cantigas de Santa Maria (Szűz Mária-énekek) c. gyűjteménye példázza. Fordítva is igaz azonban: a hölgyek érzik, hogy magasabb rangjuk biztosítja számukra azt a különleges pozíciót, amelyet bizonyos férfiakkal szemben élvezhetnek – és, noha gyakran visszatér a tanítványi alázat hangneme, a féltékenység réme (az előbbire legjobb példa Heloise, az utóbbira a Comtessa: „Ugyanúgy megcsal és elárul, mintha nem udvari módon viselkednék vele",23 egyre erősebb a magabiztosság is, ami Constantiánál is fellelhető már, a dél-német hölgyek esetében pedig nyilvánvaló, hogy fenntartják maguknak a szerelmi próba jogát, megkövetelik az erényességet (akkor is, ha az idő előrehaladtával már mást értenek rajta), és a férfinak járó jutalmakat ezzel helyezik összefüggésbe – nem mond mást a Comtessa: „elkövetnék én is a javára valamit, azzal a feltétellel, hogy nem találok benne bűnt."24 és Azalais sem: „Csak becstelen dolgot nem kívánhat tőlem. Nemsokára megejtjük a próbát, ugyanis én az ön hatalmába adom magam, ön szavát adta nekem, hogy semmi helytelen dolgot nem követel majd tőlem."25

A szüzességhez/erotikához való viszony természetesen bizonyos változáson megy keresztül. Constantia számára még hangsúlyozottan fontos volt a tiszta, szűzi szerelem, legalábbis a diskurzus szintjén – noha néha az a benyomásunk támad, hogy Constantia és Baudri is önmagukat próbálják leginkább meggyőzni. A regensburgi vestalisok egyike-másika már szabatosabban kezeli ezt a kérdést, a versekből kiderül, hogy nem tekintették szokatlannak azt sem, ha egy kolostorlakó leánynak akár szexuális kapcsolata volt barátjával (a XIV–XV. versből ez egyértelmű), amennyiben ez a viszony titokban maradt (a titkos szerelem alapvető motívum a trubadúrköltészetben, de már Regensburgban is fontos szerepet tölt be: „Elég, ha magam vagyok óvatos és minden ügyemben elővigyázatos..." (XI, 4), a trobairitzek azonban még nyíltabban beszélnek, a Comtessa éppenséggel azon bánkódik, hogy nem adta oda magát szerelmesének: „Azt szeretném, ha lovagomat egy éjszaka meztelenül tarthatnám a karomban..."26

A lova-klerikus versengés lassan az előbbiek javára dől el tehát, főképpen a 11. századtól kezdve egyre uralkodóbbá váló eszmény miatt, mely lassan megtiltja a papság egészének a házasságot és ezzel a törvényes nemi életet – ami ugyan a gyakorlatban a szerelmi viszonyokat nem iktatja ki, a klerikust azonban ideális szerelmesként lehetetlenné teszi. A világi kultúrának és a lovagságnak a térhódítása az irodalomban (nem csak a trubadúrköltészetben) egyre nyilvánvalóbbá válik, a lovagregények olyan hatalmas népszerűségnek örvendenek az egész középkorban (még a 17. században is készülnek utánzatok), hogy jócskán túlélik magának a lovagságnak történelmi virágzását. A világi papság mindenesetre nem tölti be többé az ideális férfi szerepét. Az Abélard-történet talán jelképnek is tekinthető ebből a szempontból, mint utolsó fellángolása egy kivételes férfiideálnak, melyet az erőszak tesz lehetetlenné.

   

   

 

A jegyzetekben nem említett felhasznált irodalom

Dronke, Peter: Women writers of the middle ages. Cambridge University Press, Cambridge, 1984.

Bezzola, Reto R.: Les Origines et la Formation de la Littérature Courtoise en Occident (500–1200). Paris, Librairie Honoré Champion, Éditeur, 1968.

Faral, Edmond: Recherches sur les sources latines de scountes et romans courtois du Moyen Ages. Librarie Honoré Champion, Éditeur, 1967.

   

Jegyzetek

  1. A cikk megjelent franciául a Studia Romanica de Debrecen XXII. kötetében: Études de littérature médiévale, Debreceni Egyetem, 2000, a kötetet szerkesztette: Halász Katalin.
  2. Duby, Georges: A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban. Gondolat, Budapest, 1987.
  3. Nagy Károly 789-ban kiadott rendelete szerint „Egyetlen apátnő sem merészelheti engedélyünk nélkül elhagyni a kolostort, és ugyanazt alárendeltjeinek megengedni ... és semmilyen körülmények között nem adhatja beleegyezését ahhoz, hogy winileodákat írjanak vagy azokat a kolostorból elküldjék..." – idézi Peter Dronke, in: Die Lyrik des Mittelalters, 91. old. A winileoda szóban a wini (Weib = asszony) és a leod (Lied = dal) fogalmakat fedezhetjük fel, annyit jelenthet tehát, mint később a Frauenlied (női dal) a Minnesangban.
  4. Trobairitz (provanszál): női trubadúr.
  5. Dronke, Peter: Medieval Latin and the Rise of European Love-lyric. Oxford, at the Clarendon Press, 1968., vol. I., IV. 2.
  6. MGH (Monumenta Germaniae Historia), Epist., IV: 36.
  7. Giraut de Bornelh: „Er ai gran joi que-m remembra l'amor" kezdetű verséből
  8. Dronke, Peter: Lateinische Dichtungen des X. und XI. Jahrhunderts. Festgabe für Walther Bulst zum 80. Geburtstag. Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 1981., S. 93–117.
  9. Hilbert kiadásában: Baldricus Burgulianus, Carmina, hrsg von K. Hilbert, Heidelberg, 1979, a 201-es számot viseli.
  10. Hilbert kiadása, 195. old., 142. vers, 13–14. sor
  11. Comtessa de Dia: A chantar mér de so qieu no volvia – 6. 1 – A trobairitzek dalait a következő kiadásból idézem: Frauenlieder des Mittelalters. Philipp Reclam jun. Stuttgart, 1990.
  12. A fentebb említett joven = fiatalság fogalom mellett a provanszál költészetnek másik kulcsfogalma a joi = öröm, derű.
  13. Die Cambridger Lieder – MGH SS. in us. sehol., CC 48. Hrsg.: K. Strecker, Berlin, 1995.
  14. Dronke, Peter: Medieval Latin ... (op. cit.). Vol. II.
  15. Catulli Veronensis Liber, carm. 72, 3-4., Auctores Latini XV., Tankönyvkiadó, Budapest, 1987., 164. old.: „Nem úgy szerettelek, ahogy a nép a szeretőjét, hanem, ahogy az apa gyermekeit és vejeit."
  16. „Vasvesszővel verheted őket, / és mint a cserépedényt, összetörheted. (Zsolt, 2,9) –Biblia, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1973.
  17. Ep. 22, 4: „Amíg ebben a törékeny kis testben élünk, amíg 'azt a bizonyos kincset cserépkorsókban őrizzük' és a lélek a test ellenében törekszik, a test pedig a lélek ellenében, nincs biztos győzelem." – in: Select Letters of St. Jerome, Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, London, William Heinemann Ltd., MCMLXXX, p. 60.
  18. Ambrosius: „Intende qui regis Israel", 6. strófa, Lateinische Lyrik des Mittelalters, Philipp Reclam jun. Stuttgart, 1995. – „Az Atyától eltávozott, az Atyához visszatért, leszállt a poklok mélyére, visszatért Isten színe elé."
  19. A trobar leu a trubadúrköltészet könnyedebb, közérthetőbb ága, ezzel ellentétben szokás emlegetni a trobar clus (zárt költészet) irányzatát, melynek mondanivalója titkos, nehezen áttekinthető.
  20. Nem zárható ki, hogy itt a kard átvitt, vagyis szexuális értelemben (is) érthető, bár ennyire egyértelmű utalások a gyűjteményre nem jellemzők, a középkor latin erotikus irodalmára viszont mindenképpen.
  21. Idézetek Andreas Capellanus: De amore c. művéből, I, 6 – in: Lateinische Prosa des Mittelalters. Philipp Reclam jun. Stuttgart, 1995., S. 324.
  22. Duby, Georges: A lovag, a nő és a pap. op. cit., 318. old.
  23. Comtessa de Dia: „A chantar m'er de so qu'ieu no volria", 1, 6-7
  24. „Ab ioi...", op. cit., 4, 7–8
  25. Azalais, op. cit., 5, 4–8
  26. Estatai en greu... op. cit., 2, 1–2