Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. július-augusztus / Ottlik Géza „mégis-regénye”

■ Hernádi Mária (Tanulmány)

Ottlik Géza „mégis-regénye”

   

I. rész „Minden út"

Az 1993-ban, Ottlik Géza halála után három évvel megjelenő Buda az irodalomkritika egy része számára csalódást jelentett. Ennek oka az az elvárás volt, amely az Iskola a határon recepciója nyomán alakult ki azon hosszú évtizedek alatt, amíg a következő regény íródott. „Minden negatív megítélés (...) – állapítja meg tanulmányában Benyovszky Krisztián – az Iskolával mint értékadó mércével való szüntelen összehasonlítgatásból ered."1 A közvéleményben tényleg valóságos „mítosz" alakult ki a születendő műről. Ebbe a – meglehetősen behatárolt –vvárakozásba csöppent bele a Buda a maga teljesen más karakterével, regénypoétikájával.2 Ahogy Tandori írja, a Buda „odább van (...) attól, aminek venni akarták, aminek várták. Ahogy Ottlikot kanonizálták."3

Már maga a regénycím is többféle szimbólum hordozója. Buda a „fedőneve" először is az ottliki létértelmezés kiindulópontjának, az „érzésnek". Ez az egyedüli olyan dolog az író szerint, ami „biztosan van", amelynek léte nem hipotetikus: „...kezdhetem akárhol (...) – olvashatjuk a regény első lapjain – mindenhonnét Budára érek." (10. o.) A „Buda-érzés" tehát az az egész, amit Buda, a város (városrész?) reprezentál. A „pontatlan érzés" pedig, aminek Buda a neve,4 maga az a hely, ahová „minden út" vezet (v. ö.: első fejezet címe). Ezen a ponton a szimbolikus Buda (az életérzés) és a konkrét Buda (a lakóhely) átfedésbe kerülnek. A regény azzal kezdődik, hogy Bébé a kőszegi alreáliskola elvégzése után, 1926. nyarán valóban visszakerül szülővárosába, ahol az események nagy része is játszódik majd. Buda az otthon, ahová haza kell térni újra és újra, egyre teljesebben és végérvényesebben. Ez azt is jelenti tehát, hogy egy életérzésbe kell hazatalálni, hazaérkezni, ami pedig nyilvánvalóan problematikus, hiszen az érzés pontatlan és behatárolhatatlan „a botrányosan sok kihagyhatatlanul beletartozó mindenféle miatt" (10. o.). Utakat kell keresni, térképet kell készíteni ehhez a hazataláláshoz, azaz: meg kell keresni Budát. Ez a keresés – amely valójában közelítés „a nehezen mondhatóhoz" és elidőzés a „mondhatatlan" körül – alakítja ki Ottlik regényírói „módszertanát", amivel fokról fokra felépíti regénye világát. Ezzel párhuzamosam épül fel és válik teljessé a főszereplő, Bébé élete – az emlékezésben és a jelenben egyaránt. A jelennek, a végső számadásnak része lesz az utolsó nagy mű megalkotása (ez a regényben az Ebédlőablak című festmény), a regénynek (festménynek) pedig ugyanígy része a jelen számadása. A cím szimbolikája tehát egy harmadik réteggel egészül ki: „Buda" egyenlő a készülő regénnyel. Az író befelé építkezik, utakat keresve a középponthoz, de ennek a folyamatnak kulcskérdésévé válik maga az „építkezés". Ezért „műhelyregény" a Buda, „regény a regényről". Mindvégig nyitott kérdés marad, hogy be tudja-e fejezni a képét Bébé, le tudja-e zárni az életét múltban és jelenben, sikerül-e hazatalálnia Budára? Elmondhatja-e végül, hogy „minden megvan"? Ez a sokértelmű hazatalálás végső létkérdéssé válik számára. „Elkezdtem építeni a harminchárom sort – írja Ottlik a Budáról. – Mert nekem folyton összedűlt. Amit éjjel raktam, reggelre leomlott."5 A folyton összeomló és újraépülő vár(os) képe visszacsatolható a Budaszimbólum első rétegéhez, a konkrét városhoz. A regény negyedik fejezetében ezt olvashatjuk: „Buda (...) túlélte sorra lakóit (...) és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták." (14. o.) Ugyanezt írja Ottlik Buda váráról is: „...ezer éve folyton lerombolták, elfoglalták, visszafoglaltuk, két-háromszáz éve a töröktől, aztán megint elfoglalták, lerombolták, visszafoglaltuk, mind-mindmáig (...). Most (...) nekifogtunk felépíteni a romokból."6 Hasonló módon romok után kutat a Buda „irodalmi ősmintájának", Servadac kapitány történetének (Ottlik kedves gyerekkori olvasmányának) főhőse is. Gács Anna tanulmányából megtudjuk, hogy a legendás Servadac kapitány kozmikus ütközés során távolodott el a földtől, majd különféle kalandok után visszajutott oda. Szülővárosának elsüllyedését látva így szól a főhős: „Egy város, egy földrész nem tűnhet így el, egyszerre, nyom nélkül. Romjai fennmaradnak (...) Meg kell e romokat találnunk."7

A Buda tehát – ugyanúgy, ahogy Servadac kapitány története – a hazatérés regénye.8 Ha továbbvisszük a gyerekkori olvasmánnyal való megfeleltetést, a „kozmikus ütközés" lehetne akár a kőszegi három év is, mint az életmű „gyújtópontja", a gyerekkor romba dőlése. A határról való hazatérést be kell fejezni, a romokból fel kell építeni a várost: meg kell találni Budát. Mert „Buda, a város, a szülőhely, az élet motívuma – mindenhonnan visszavezet a kezdethez, a jelenlétet, a létezés kézzelfogható valóságát idézi, ekként képletesen a világot keríti be, betűkkel, szavakkal, mondatokkal."9

       

II. rész Regényváros

Ahogy már említettem, Buda csak a „fedőneve" annak, amiről Ottlik írni szeretne, ugyanis annak „nincsen neve",10 ezért szükséges egy szó helyett egy egész regény az elmondásához.11 Ez a nevenincs valóság pedig annál is inkább megfoghatatlan, mivelhogy „nem aktuálisan létező, hanem létrejövő, nem zárt, kész valami, hanem szakadatlanul készülő, a nyelv, a fogalmi hálózatunk számára keletkező."12 Ottlik szerint a regényműfaj lényegéhez tartozik ez az alapvető meghatároz(hat)atlanság, nyitva hagyottság.13 „...úgy gondolom – állapítja meg már idézett bécsi előadásában – kár volna feleletet találnunk arra a kérdésre, hogy mi a regény. Kár volna, mert fölöslegessé tennénk vele magát a regényt, amely erre a kérdésre maga igyekszik válaszolni."14 Ottlik tehát nemcsak a regénye témájául szolgáló mondhatatlan, „nevenincs", „szakadatlanul létrejövő" valóságot akarja a regényírással „mint tettel" megérteni,is hanem azt is, hogy hogyan kell regényt írni. Azaz minden művét egyben regényelméleti munkának is tekinti. A kettő – a valóság és a regényírás megértésének folyamata – persze szorosan összefügg. „A regénynek (...) – írja Ottlik – nincsen az előadása hogyanjától, mikéntjétől elválasztható (...) közölnivalója, éppúgy, ahogy mivolta, mibenléte sem határozható meg saját definiáló berendezésén kívüli, független eszközökkel."16

Ennek a megértési folyamatnak – mivel az elválaszthatatlan a regényírástól – nemcsak az író, hanem az élő szöveg is tevékeny alakítója. E kettő harcol egymással, mint Jákob az angyallal, s ennek a birkózásnak a zaja hallatszik ki a Budából. S a végeredmény? „A regény maga mondja el, miről szól – vallja Ottlik. – És körülbelül azt mondja, hogy ő nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami."17

Vajon mi akar lenni ez a regény? Bár Ottlik úgy tartotta, jobb, ha az író nem szól bele műve végső mondanivalójába,18 mégsem mindegy, hogy egy szerző regénye megírása során mit állít maga elé mércének, kihívásnak. „...olyan regényt kellene írni, ami hasonlít a városokhoz – fogalmazta meg Ottlik saját regény-definícióját. – Lehet járkálni-mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak, ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni benne valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott. Szóval egy olyan regényt, amiben lakni lehet."19

Ottlik tehát lakóhelynek, városnak írta a regényét. Így a Buda szövege értelmezhető egyrészt úgy, mint egy város, amely nyelvből (szavakból, mondatokból, hallgatásból) készül,20 másrészt pedig úgy, mint egy „nyelv" (regénynyelv, szövegvilág), amely a konkrét városból építkezik.21 Regényváros és városregény tehát egyszerre.

Ez a város azonban nem egy olyan hely, ahol az ember egyszerűen csak van. A benne való léthez hozzátartozik a benne való bolyongás is (v. ö.: Buda keresése). Hiába vagyunk otthon ebben a térben, soha nem érkezhetünk meg bele végérvényesen. Szüntelenül tájékozódnunk kell, és ez az íróra, az olvasóra és a szereplőkre egyaránt érvényes. Keresésünk során újra és újra rátalálunk számunkra fontos dolgokra, de azokat soha nem birtokolhatjuk, ahogy nem birtokolható az ottliki „érzés" sem, ugyanígy a létteljesség, a létben való otthonosság tapasztalata sem, amely a Buda szövegvilágának talán a legmeghatározóbb eleme.

A Buda olvasni tudása nem más, mint a tájékozódás és a bolyongás tudománya, amelynek az eltévedés és a rátalálás egyaránt része. Igen, merni kell eltévedni is, hiszen ahogy Pilinszky versében olvassuk:

„Az igazak homályban kóborolnak,

de éppen ezért egyedül ők,

az elveszettek találnak haza."22

A Buda tehát nem egy olyan regény, amelyben valahonnan valahová eljutunk, hanem olyan, amit fel kell fedeznünk, fel kell építenünk a magunk számára, akárcsak egy várost. A szövegvilág tényei nem egymásutániságukban, ok-okozati láncolatként érvényesek, hanem egyszerre. Nem véletlen, hogy a regény másik alapmetaforája Bébé festménye, az Ebédlőablak. Ahogy a város, a kép is térben elterülő dolgok, úgy a regényben is „egyetlen időpillanatban érvényes minden (...). Egyszerre olvasandó. Látványként szemlélendő."23A regény-tér pedig nem azáltal épül be, alakul ki, hogy az író „tárgyakat" helyez el benne, hanem azáltal, hogy felfedezi, tudatosítja ezeknek a már ott lévő „tárgyaknak" a létét, mintha térképet készítene. Ahogy Heidegger mondja: „Az elhelyezés csak megenged valamit. Működni engedi a nyíltat, ami egyebek között hagyja a jelenlévő dolgok feltűnését, amelyekre úgy látszik az emberi lakozás ráutalt. (...) A hely mindenkor egy tájékot nyit meg, miközben a dolgokat mint összetartozókat benne gyűjti egybe."24 A Buda regénytárgyait az a nagy tér fogja össze, aminek „Buda" a neve. Mivel pedig „maguk a dolgok a helyek"25 és „egy tájék helyeinek működéséből bontakozik ki a tér",26 mindez megfordítva is igaz. „Buda", az összesítő tér világítja meg, állítja fénybe a benne élő dolgokat, viszont ezeknek a dolgoknak az összessége hozza létre „Budát".

„Ottlik úgy közlekedik regénye világának konkrét tényei között – írja egy tanulmányában Győrffy Miklós –, mintha azok térbeli alakzatok lennének, amelyeknek van ugyan idődimenziójuk is, de ez csak egyik járulékos, bizonytalan jellemzőjük. Ami egyszer megtörtént, az attól fogva van, tehát mint valami térbeli kiterjedésű dologhoz, bármikor vissza lehet térni hozzá."27 Ezek a sokszoros visszatérések, ismétlések adják az Ottlik-próza sajátos ritmikáját, líraiságát.28 Az ismétlések gyakorisága egyrészt Ottlik nyelvszemléletével, másrészt létértelmezésével hozható összefüggésbe. „Ottlik nem véletlenül tér vissza ugyanazokhoz az élményekhez. Az Ottlik-élmény lényegi jegye, hogy kimondhatatlan. Nincs rá pontos kifejezés a nyelvben, ezért kénytelen a szerző az egyszer már megírtakat szüntelenül újrafogalmazni, jelentésükben tovább árnyalni, az ismert elemeket variálni -ismételni." – olvashatjuk Benyovszky Krisztián tanulmányában.29 A létező dolgokhoz, a létezéshez való viszonyulás sajátosan ottliki módját világítják meg a következő idézetek a Budából: „Ami nincs másodszor, az gyakran nincs is." (89. o.) „Újra, és ismételten újra kell végigmenned a dolgokon, nem is annyira az eszeddel, hogy mi volt, ami volt, hanem az érzéseddel, hogy milyen volt, hogyan volt? (...) így tisztázódnak, tevődnek helyükre a dolgok. Így építed az életed áttekinthető rendjét, gyarapodó műalkotását." (35. o.) Ennek az ismétlő-emlékezésnek a technikája olyan, mint egy meditációé, kontemplatív imádságé: „vissza kell fordulni magadban a dolgokhoz (...) – olvashatjuk szintén a Budában – a legjobb csak mélyen magadba szállni, ügyelve, hogy semmire se gondolj lehetőleg, csak állj meg mozdulatlanul, mint fa az erdőn. Meg kell fognod valahogy a dolgot, ember, és ha az értelmeddel ez lehetetlennek bizonyul, hát próbáld nagyobbal, az egész valóddal. Amivel létezni kezdtél." (59–60. o.) Ez a létértelmezésbeli magatartás, módszer határozza meg Ottlik szövegeit, különösképpen a Budát. Az ismétlések a megértés elmélyülését szolgálják. A Budát olvasva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket rójuk Ottlik városában, ugyanazokra a helyekre térünk vissza újra és újra. Csakhogy nem ugyanúgy térünk vissza ezekre a helyekre! A körök, amiken végigmegyünk, ismétlik ugyan önmagukat, de éppen azért, hogy a megértés egyre mélyebb síkjaira vezessenek, mint egy lefelé szűkülő spirálvonal, amely befelé tartó íveivel egy középpontot jár körbe újra és újra, s ehhez a középponthoz kerül egyre közelebb. Mert – ahogy Martin Buber mondja – „a megtalálás nem az út vége, hanem örök közepe."30

     

III. rész Másféle beszéd

A körszerűség, a megértés folyamatának és az időnek önmagába való visszatérése és elmélyülése a regénynek nemcsak a mikrostruktúrájában figyelhető meg. A fejezetek elrendezése is valami hasonlót támaszt alá. A Buda ugyanis nem szerkezet nélküli regény, vagy egymástól független töredékek laza fűzére, ahogy a kritika egy része állítja. A regény első felében a fejezetek négyes csoportokra bonthatók. Ezek a „blokkok" tematikus egységeket alkotnak: négy fejezet jár körbe egy-egy nagy ottliki témát: az első négy (1–4.) az „érzést", úgy is mondhatnám, hogy az „elbeszélés nehézségeit", az élményanyag megírhatóságának kérdéseit, a megőrzés és az elmúlás dilemmáját. A második blokk (5–8.) témája a szabadság és a rabság, a harmadiké (9–12.) a csoda, a negyediké (13–16.) a honvágy és a hazatérés. A tizenhatodik fejezet után, a regénynek körülbelül a közepén egy metszet található, amely két részre bontja a szöveget. A két regényrészben arányosan ugyanazon a helyen található Medve két betét-szövege: a regény kezdetétől és a metszettől számított tizedik fejezetekben (Medve nagyítása; A kézirat első változata). A Buda fejezetei láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Néha csak a két egymás utáni fejezet témájában rejlik a folytonosság, leggyakrabban azonban szavak szintjén történő ismétlés, félbehagyott mondatok folytatódása, valamilyen nyelvi játék biztosítja a kapcsolatot egy-egy különböző címmel ellátott fejezet között. Például a tizenharmadik fejezet (Esti fények) így végződik: „Helyette festettél egy látványt az esti fényekről, ami ráadásul, fene megette, szép lett..." A tizennegyedik fejezet (Korareggeli utca) pedig így kezdődik: „Szép, amit vesznek, mint a cukrot, de amit vesznek, mint a cukrot, az nem szép." (106–107. o.) A tizenhatodik (Új október, 26) és a tizenhetedik (Egy békebeli temetés) fejezet között, ahol a metszet van, megszakad ez a folytonosság, pontosabban megvan, de máshogy. Az Egy békebeli temetés című tizenhetedik (metszet utáni első) fejezet a tizenhatodikra reagál oly módon, hogy bejelent egy „világváltást", ami már sejthető az előző fejezetből, és ami majd az egész regény menetét megfordítja. Hogyan történik ez? Az említett (metszet előtti) fejezetben (Új október, 26) Medve – a főreálba kerülésük utáni első hetekben – egy „helyzetfelmérő" verekedést kezdeményez a B-osztályosokkal, hogy tisztázódjanak az erőviszonyok a két osztály között. Elejét akarja venni annak, hogy itt is – ahogy az alreálbeli éveik alatt – egy ottanihoz hasonló hatalmi klikk uralma alá kerüljenek. Medve kísérlete teljes megszégyenüléssel végződik: a B-osztályosok nem veszik komolyan a támadását: „...a kincstári társaság hallatlan sportszerűséggel hagyta, hogy mindig csak egy verekedjen vele, a többiek, elegáns nyugalommal, nem avatkoztak közbe. Es a tetejében pont Hilbert Kornél vetett véget a handabandázásnak és küldte haza: Ez nálunk már nem divat, Medve!" (140–141. o.) Az előző tizenhat fejezet címeiben a tárgyalt fejezet címével együtt összesen négyszer fordul elő az „új" szó: Új szeptember; Új szeptember és régi; Új szeptember a haranglábnál; Új október, 26. Hubert Kornél kijelentésével válik valóban világossá, hogy mi ennek a szónak az értelme. Valami véget ért, elmúlt, a határ menti évek rémuralma, kiszolgáltatottsága a múlté. A budai szeptember – hiába újabb katonaiskola a helyszín – már valami újnak, egy másik életnek a kezdete. Pontosabban: folytatása valami réginek, ami egyszer félbeszakadt. De ez sem igaz így, hiszen a régi élet nem folytatható ott, ahol gyerekként abbahagyták. „Most megint kiszabadultak, de ezt a kiszabadulást be kell fejezni. Még négy év." – olvashatjuk a Rabok legyünk? című fejezet utolsó mondataiban. Vajon milyen az a „régi élet", amelybe ezzel az új szeptemberrel megkezdődik a visszatérés? És lehetséges-e a visszatérés? Ez az alapkérdése a fordulópontszerű tizenhetedik fejezetnek (Egy békebeli temetés). Ez a szöveg, amelynek egy korábbi változatát Ottlik Fényűző élet címmel önálló novellaként is publikálta, egy szembesülés története. A fejezet egyik kulcsa a Prédikátor könyvének parafrázisa: „Ideje van a gügyögésnek. Ideje van a vissza-rugdosásnak. Ahogy ideje van a megszületésnek és ideje van a meghalásnak a nap alatt." (144. o.) A szembesülés Bébé „előző" és „mostani" élete között történik meg, élet és halál közt, gügyögés és visszarugdosás közt, amely utóbbinak talán a zárójelenete volt Medve verekedése a metszet (a világ) túlsó oldalán. Az Egy békebeli temetés című fejezetben a „gügyögés" világát Bébé három vénkisasszonyrokona testesíti meg, akik a nyári szünidőkben odaadó rajongással kényeztették a kisfiút. „Tervem az volt – emlékezik Bébé –, hogy visszamegyek hozzájuk, csak le kell élnem előbb ezt a nyomorult koldus férfiéletet itt, aztán visszamegyek a nyimnyám vénasszonyos gügyögő világukba – holnapután kiskedden, feltétlenül visszamegyek majd." (144. o.) Ez a régi világba visszatérés azonban már a nyelv szintjén problematikusnak bizonyul. „Azt se tudom, minek szólítsam Marikát? Kölcsönösen Kisangyalomnak, Csillagomnak, Báránykámnak szólítottuk egymást; ez visszamaradt a réges-rég kinőtt csecsemőnyelvből, a nyimnyám gügyögésből; s én belementem, elfogadtam, kettőnk között. (...) De hát én augusztusban egy végzett negyedéves növendék voltam, báránykája se nagy B-vel, se kis b-vel már nemigen, senkinek." (143–144. o.) A Marikának küldött levelezőlapra azonban végül mégiscsak ez a „csecsemőkori" megszólítás kerül.

A Budában a hazatalálás visszatérést jelent a régi városba, a civil nyelvbe, az anyanyelvbe – ahogy Ottlik fogalmazta: „anyám nyelvébe", visszatérést a régi, élhető életbe, az „origó körüli" kapcsolatokba, és ezek nyelvébe, a „gügyögésbe"– mintegy újjászületés formájában. A regény második felének, lényegében már csak egyetlen témája van: az emberi kapcsolatok, az újrateremtett „szeretet-éghajlat" ezerféle tónusa, amelyek között továbbra is megőrzi kitüntetett szerepét a barátság. Ez a tizenhetedik fejezet „világváltásának" és egyben a Buda című regény fordulópontszerűségének értelme. „A szeretet értékelődik át (...) – olvashatjuk Forgách András tanulmányában – a személynek szóló szeretet: nem kellett, nem is lehetett, nem volt érdemes beszélni róla, esetleg eltagadni lehetett, pökhendien nem törődni vele, ám most (...) ezt az érzést immár nem lehet lecsupaszítani valamiféle filozófikus modorban (...). Az élet nyelve lényegül át – visszafelé – ebben a hálaadásban."31

Hamvas Béla szerint a regény-műfaj kultikus eredete, „üdvtörténeti" jelentősége konfesszionális jellegéből adódik. Ez a konfesszió, vallomás pedig arról szól, hogy az egyes ember csak mások által találhat otthonra a saját létezésében. „Az embert mindig csak a másik válthatja meg – írja Hamvas. – Elsősorban a gondviselés és a kegyelem, de ez mindig egy másik emberben konkrétan él, legyen az barát vagy feleség, szülő vagy gyermek, társ, pap, ellenség, költő, szerelmes. Az ember egyedül a meztelen ember, amint Loyola mondja, a kis ingecskében hogy szégyenét eltakarja. (...) Megváltatlan és önmaga által megválthatatlan. Csak a másik válthat meg, éspedig csakis olyan mértékben, amilyenben én őt megváltom."32

Ugyanez az egymásra utaltság jelenik meg a regényírás szintjén is. „Elkezdtem írni a 33 sort – írja Ottlik a Budáról. – Mert nekem folyton öszedűlt. Amit éjjel raktam, reggelre leomlott. Magas Déva vára. Aki hozzám tartozott, most keverjem a hamuját a malteromba?"33 Az utolsó mondatok arra utalnak, hogy az építkezés „módszertana" (számvetés, emlékezés, létértelmezés stb.) önmagában még semmire sem lenne elég. Ahhoz, hogy a vár (a regény, az élet) felépüljön és megálljon, ahhoz az író számára fontos emberek segítségére van szükség (elsősorban a meghalt feleség segítségére), akik azonban ekkor már nem élnek. Segítségük a puszta jelenlétük volna, kérdés, hogy a regénybeli Bébé meg tudja-e idézni őket. Az Ebédlőablak című festmény nem lehet teljes addig, amíg akár Júlia, akár Szeredy Dani, akár bárki más hiányzik róla. Nem véletlen, hogy Bébének akkor gyűlik meg a baja komolyabban a képével, amikor az embereket kezdi el festeni. Mivel ezek az emberek nem kevesebbet tesznek, mint hogy segítenek neki élni, angyalszerű alakok, ugyanúgy, ahogy a Minden megvan című novellában Jacobi vak zongoristája. Ebből következik, hogy elmondhatatlan, amit Bébé számára jelentenek. Jelenlétük ősi-egyszerű és magától értetődő, tehát nem kell, nem lehet róla beszélni, de egyben – talán éppen a magától értetődőségük miatt – csoda is a jelenlétük, a csodákat pedig őrizni kell. Ez pedig egy írónál egyet jelent azzal, hogy beszélni kell róla. Ennek a beszédnek, ennek a másféle beszédnek (mégis-beszédnek – mégis-regénynek) az ideje érkezett el a Budában.

Az emberi kapcsolatok problematikája a könyv végén ismét az elmúlás és a megőrzés kérdésköréhez, az „elbeszélés nehézségeihez" vezet el. A regény utolsó négy fejezete (28–31.) – újra blokkot alkotva – ugyanarról szól, amiről az első négy, persze már egy sokkal elmélyültebb szinten. Ami a könyv elején még (viszonylag!) könnyed filozofálás tárgya volt, az itt már szinte élet-halál kérdése. Például Márta naplójegyzetei szövegszerűen, egyenes idézéssel kerülnek bele a regénybe (v. ö.: „hamuját a malteromba") annak ellenére, hogy Medve, bármennyire szerette volna, végül nem tudta felhasználni ezeket saját kéziratához. Bébé felesége tehát átvitt értelmű „testi valóságában" (szövegszerűen) jelenik meg q könyvben, olyan kézzelfoghatóan, amilyen kézzelfoghatóan csak meg lehet jelenni egy – a nyelv anyagából létrehozott – alkotásban.

„Ottlik a maga örökmozgóját, helyben járó végtelen-történetét csinálta meg a „Budá"-val"34 – írja Tandori Dezső. „A vándorlás és bolyongás köre úgy zárul le, hogy kiinduló pontjára (...) utal vissza."35 Az utolsó fejezet (December 3 – HÉT ÓRA) nem más, mint valamiféle kezdet, újrakezdődés. „Az érthetetlen boldogság – olvashatjuk –, ami ebben a napkeltét megelőző szürkületben elfogott, nem egy régi boldogság emléke volt. Nem emlék volt, hanem érzés – érzés a jelen pillanatban." (358. o.) Bébé ekkor elindul, ki a városba, gyerekkora utcájába: „...végigmentem a Fehérvári út páratlan oldalán: a boltok még csukva voltak, sok kirakat leredőnyözve: de ettől még inkább ugyanazok voltak." (360. o. – kiemelés: H. M.) Ezen a ponton el lehet kezdeni elölről olvasni a regényt. Mi van a csukott boltredőnyök mögött? Mit látni az Ebédlőablakban? A válasz keresése folytatódik, a hazaérkezés szakadatlanul történik. A csukott boltredőny, az ablak: bekeretezett üresség, hiszen Ottlik mindig a mondhatatlanról beszél. Mégis – ahogy a Minden megvan című novellában megfogalmazódik – ez „jó üresség".

Nyílik valahová.

 

   

   

Jegyzetek

  1. Benyovszky Krisztián: Az Ottlik-próza mint a többfunkciós irodalmi ismétlések szövegmodellje. Kalligram 1999/1-2. 85.
  2. Olasz Sándor: A Továbbélőktől a Budáig. Ottlik regényszemléletének változásai. Irodalomtudomány 2001/1. 123.
  3. Tandori Dezső: A még odább „Buda". Élet és irodalom 2001/35. 15.
  4. Farkas János László: „Buda. Regény" In: Ottlik (Emlékkönyv). 369.
  5. Ottlik Géza: Miért Buda? In: Ottlik (Emlékkönyv). 314.
  6. i. m. 314.
  7. Gács Anna: „És állok egy ablakba Budapesten" Pannonhalmi Szemle 1993/3. 105.
  8. Balassa Péter: Levegős labirintus. In: Ottlik (Emlékkönyv). 337.
  9. Mohai V. Lajos: Húsz év az olvasásra. Jelenkor 1993/12. 1078.
  10. Ottlik Géza: A regényről. In: Ottlik Géza: Próza. 188.
  11. i. m. 184.
  12. i. m. 187.
  13. i. m. 186.
  14. i. m. 186.
  15. „Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse." Kosztolányi Dezsőt idézi Ottlik Géza, i. m. 187.
  16. i. m. 186.
  17. i. m. 185.
  18. Ottlik Géza: Beszélgetés Lengyel Péterrel. In: Próza. 210.
  19. Ottlik Géza: Miért Buda? In: Ottlik (Emlékkönyv). 313–314.
  20. Balassa Péter mutat rá, hogy Ottlik megfogalmazása „...kísértetiesen hasonlít Wittgensteinnek a nyelvről mint régi városról szóló metaforájára." – Balassa Péter: Levegős labirintus. In: Ottlik (Emlékkönyv). 345.
  21. Tarján Tamás: Ottlik Géza: Buda. Vigilia 1993/9. 718.
  22. Pilinszky János: Pont és haza. In: Pilinszky János Összes versei. 176.
  23. Fűzfa Balázs: A szeretet éghajlata. Élet és irodalom 1993/37. 10.
  24. Heidegger, Martin: A művészet és a tér. In: „...költőien lakozik az ember" 214–215.
  25. i. m. 215.
  26. i. m. 216.
  27. Győrffy Miklós: Ottlik és Musil. In: Ottlik (Emlékkönyv). 281.
  28. Benyovszky Krisztián: i. m. 86.
  29. i.m. 92.
  30. Buber, Martin: Én és Te. 96.
  31. Forgách András: Hilbert Kornél („Lexi") a világirodalomban. In: Ottlik (Emlékkönyv). 350.
  32. Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum. Literatúra 1985/3–4.  249.
  33. Ottlik Géza: Miért Buda? In: Ottlik (Emlékkönyv). 314.
  34. Tandori Dezső: i. m.
  35. Rácz Péter: Ránk maradt: újabb könyv a semmiről. In: Ottlik (Emlékkönyv). 321.

   

         

Felhasznált irodalom

BALASSA Péter: Levegős labirintus. In: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti Szalon Könyvkiadó 1996.   335–345.

BENYOVSZKY Krisztián: Az Ottlik-próza mint a többfunkciós irodalmi ismétlések szövegmodellje. Kalligram 1999/1-2. 81–101.

BUBER, Martin: Én és te. Európa Könyvkiadó, Budapest 1994.

FARKAS János László: „Buda. Regény" In: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti Szalon Könyvkiadó 1996. 359–399.

FORGÁCH András: Hilbert Kornél („Lexi") a világirodalomban. In: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti Szalon Könyvkiadó 1996. 346–358.

FŰZFA Balázs: A szeretet éghajlata. Élet és Irodalom 1993/37. 10.

GÁCS Anna: „És állok egy ablakba Budapesten". Pannonhalmi Szemle 1993/3. 105–110.

GYŐRFFY Miklós: Ottlik és Musil. In: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti Szalon Könyvkiadó 1996. 274–292.

HAMVAS Béla: Regényelméleti fragmentum. Literatúra 1985/3-4. 227–266.

HEIDEGGER, Martin: A művészet és a tér. In: „...költőien lakozik az ember..." T-Twins Kiadó, Pompeji-Budapest-Szeged 1994.

MOHAI V. Lajos: Húsz év az olvasásra. Jelenkor 1993/12. 1076–1082.

OLASZ Sándor: A Továbbélőktől a Budáig. Ottlik regényszemléletének változásai. Irodalomtudomány 2001/1., 115–126.

OTTLIK Géza: A regényről. In: Próza. Magvető Kiadó, Budapest 1980. 184–200.

OTTLIK Géza: Beszélgetés Lengyel Péterrel. In: Próza. Magvető Kiadó, Budapest 1980. 201–210.

OTTLIK Géza: Buda. Európa Kiadó, Budapest 1993.

OTTLIK Géza: Miért Buda? In: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti Szalon Könyvkiadó 1996. 113–114.

PILINSZKY János: Pont és haza. In: Pilinszky János összes versei. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 176.

RÁCZ Péter: Ránk maradt: újabb könyv a semmiről. In: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti

Szalon Könyvkiadó 1996. 320–325.

TANDORI Dezső: A még odább „Buda". Élet és Irodalom 2001/35., 15.

TARJÁN Tamás: Ottlik Géza: Buda. Vigilia 1993/9. 718.