Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. június / „Épületek és képek olvasása"

„Épületek és képek olvasása"

Géczi János carmen figuratum című kiállításáról*

 

* A kiállítás a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban volt megtekinthető 2002. január 18. és április 11. között.

   

Hans Georg Gadamer egyik művészetelméleti tanulmánya viseli az általam is címként választott szegmentumot. E három különböző medialitású szó egymás mellé helyeződése értelmezést igényel. Látható, hogy két olyan művészeti terület kapcsolódik az olvasáshoz, amelyeket általában nem szoktunk összekapcsolni az olvasás aktusával. Gadamer kitágítja az olvasás fogalmát, és prototípusként érti „egy olyan követelmény érdekében, amelyet műalkotások, éppígy a képzőművészeti alkotások minden szemlélete kapcsán támasztanak."1 Az „interpretálás nem más, mint olvasás" tézis értelmében az olvasás a nem-szövegszerű, azaz a képzőművészeti, építészeti műalkotások interpretációjának is az alapjává válik. „A képzőművészeti alkotásra is vonatkozik, hogy meg kell tanulnunk látni – ez nem a valaki előtt ott álló szemléletes egészre vetett naiv pillantásban már megértettet jelenti –, azaz a művet mint egy kérdésre adott választ tapasztaljuk. »01vasnunk«, sőt mindaddig betűzgetnünk kell, amíg el nem tudjuk olvasni. Az építményre éppúgy érvényes, hogy »olvasnunk« kell azt. Vagyis ne csak úgy nézzünk rá, mint egy fényképreprodukcióra, hanem járjuk körbe, járjUk be azért, hogy ezzel lépésről lépésre mintegy felépítsük magunkban."2 Az interpretáció mint olvasás olyan értelmezői hozzáállást feltételez, amelynek legfőbb sajátossága a műalkotásnál való elidőzés, és amelynek során a befogadó megszűnik kívülálló szemlélő lenni, befogadottá válik, belép a műalkotás és közötte létrejövő dialógus köztes terébe. És itt nem véletlen e nyelvhasználat térmetaforikája, hiszen egy építészeti műalkotásba való – a szó szoros értelmében vett – belépés érzékeltetheti ezen elmélet relevanciáját. Egy katedrálisba belépve nem tudjuk kívülállóként, rögzítőként szemlélni az épületet, hanem elkezdjük bejárni, és magunkat is a különböző építészeti térhatások függvényében tapasztaljuk meg.

Ezen gadameri előfeltevéseket sajátos módon aktualizálja Géczi János kiállítása. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum lépcsőin fölfele haladva a látogató roncsolt, tépett (de)kollázsszerű plakátokat nézegethet, de még mielőtt továbbindulna, néhány elismerő pillantást minden bizonnyal kiérdemel azon vitrin is, amelyben Géczi János eddig megjelent változatos kötetei sorakoznak. Felérve az emeletre, az első teremben Géczi bekeretezett, „csúsztatott xeroxok"-nak nevezett képverseit szemlélheti meg, amelyeknek kiállítása a szokásos múzeumi elrendezést követi, és ez itt azért válik hangsúlyossá, mert a kiállítási konvenció révén a képként való nézés emelődik ki. E fölfelé és befelé való haladásban érzékennyé válhatunk az eltérő medialitások jelenlétére: a könyvek szövegszerűségétől a roncsolt plakátokon át a képversek képiségéig. Ez utóbbi esetében már szöveg és kép médiumának „egymásrahatása" figyelhető meg. A következő „terembe" gyanútlanul átlépő látogató – talán nem túlzás ezt mondani – egy pillanatig nem tudja, hogy hol is van éppen, hiszen egy templom belsejében, egy másik térben találja magát. Olyan „sokk"3 éri, amely kizökkenti a múzeumi látogató szokásos szerepéből. A tihanyi apátság altemplomának „másolatában" való feleszmélés elindít egy lehetséges interpretációs vonalat. Körbejár, visszamegy – most már – a bejárathoz, felismeri az imitációt, ugyanakkor ismételten megakad beazonosító műveletében, hiszen mindvégig érzékeli a „templom" falainak szokatlanságát, és egy idő után látni kezd bizonyos formákat, alakzatokat (az előző teremben kiállítottak emlékezete is segíti ebben). Hrabanus Maurus képverseinek kis részkiállítása szintén ezt a nézői szemüveget kínálja. Hol megpróbálja olvasni a falon látható írásjeleket, hol meg távolabbról, összhatásukban, sajátos mozgásukban érzékeli a jeleket. Mindeközben azt is konstatálhatja, hogy míg a tépett plakátok esetében a tépés véletlenszerűsége és kiszámíthatatlansága volt az alkotás meghatározója, itt épp az ellenkezője, azaz a pontosan összeillesztő „tapétázás" művelete lett az (ellenkező esetben nincs szöveg- és képhatás).

A szöveg és kép medialitása itt tehát az építészet sajátos térszerűségével is viszonyba lép. A múzeum belsejében egy olyan sajátos tér, heterotópia (Foucault) teremtődik, amely révén ott tapasztaljuk meg magunkat, ahol nem vagyunk, hiszen sem a múzeumban, sem az altemplomban nem vagyunk, hanem a kettőnek az összjátékában, össz- és széthatásában. Ez a hatás az, amely a gadameri elidőző-bejáró olvasásra készteti a látogatót.

 

   

 

Jegyzetek

  1. Hans Georg Gadamer: Épületek és képek olvasása. In: Uő: A szép aktualitása. T—Twins Kiadó, Budapest 1994, 165.
  2. I. m. 161.
  3. Gadamer az olvasás értelmezésekor használja ezt a szót, és az itt következő idézetben a térszerűség jelenléte is hangsúlyossá válhat a fenti kontextus hatására. „Hogyan tanulunk olvasni? Hogyan tanulunk megérteni? Amikor megakadunk az olvasásban, kiesünk a továbbolvasás magától értetődő mivoltából, akkor vissza kell nyúlnunk, mert az elváráshorizont nyilvánvalóan nem teljesült be. Ez olyan, mint valami sokk. Visszamegyünk. Még egyszer elolvassuk, helyesbítünk, megváltoztatjuk a hangsúlyozást és mindazt, amiről mindannyian tudjuk, hogy valamely írott vagy kinyomtatott szöveget ismét szóra bír." I. m. 164.