Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. június / Kerékkutya

Kerékkutya

 

I. Kerékkutya (állat) – Bizonytalan eredetű kutyafajta. Első kitenyésztett egyedeit az ókori Rómában, főleg a gladiátoriskolákban vették igénybe. Agresszív viselkedése miatt gyakran a száguldó harci szekerekre is rárontott. Rátámadt a kerékkutya. Kerékkutyával jött ki az arénába! (római ered.) Manapság szinte teljesen kihalt kutyafajta, a tenyésztők már nem tartják számon. Mai, jobbára elkorcsosult egyedeik előszeretettel támadnak az utakon közlekedő járművekre, rendkívüli agresszivitásuk töretlen, ám iskolázatlan magatartásuk gyakran a végzetüket is jelenti. Ez egy kerékkutya volt...(népi)

II.  Kerékkutyaság (állapot) – Sodródás, kontrollnélküliség, rohanás a vakvégzetbe, céltalanság. Rossz döntés okozta végzet. Letörtség, kiúttalanság. Úgy néz, mint egy kerékkutya... Hagyd, ő is csak egy kerékkutya! (népi)

(Új Magyar Lexikon, IV. köt., 97. old.)

   

     

Simon a szobában gubbasztott, gondterhelten figyelte, rakosgatta az asztalon heverő tarotkártya lapjait, s beletemetkezett a képek szimbolikájába. A konyhából dühödt csapkodás hallatszott, valósággal sikoltottak a mosatlan porcelán tányérok – egytől egyig remek, már-már műkincsszámba menő példányok –, ám az örvénylő erő őket sem kímélte. Mint ahogy a vihartól tomboló tenger hullámai ostromolják a part szikláit, úgy duzzadt mindent elárasztva a kiáramló erő. Simon meglapult, mint egy magányos, bölcs majom, aki tudja, hogy a fák fölött tomboló viharnak egyszer úgyis majd el kell vonulnia.

Talpig gyászban ült, lesajnálva; valósággal elhagyatottnak érezte magát, mintha összedőlt volna fölötte a ház. A teátrálisan választott póz, most úgy látszott, remekül bevált.

– Piszkos gazember! – hallatszott a konyhából. Újabb tányér landolt a csempén. – Rohadt szemétláda!

– Olga! – próbálta csitítani az élettársát, de megint elhibázta. Talán a hangsúllyal volt a baj, ezzel az Olgával, ahogy kimondta: Oll-gaaa. Túlságosan is elhúzta a szót. Valahogy a ritmusérzékével is baj lehetett, ezt határozottan észrevette az utóbbi időben, spekulált is rajta eleget, hogy lehet ez, de sehogyan sem jött rá.

– Meg ne próbálj magyarázkodni, meg ne próbáld, hallod? Te szemét gazember! – fenyegetőzött Olga. Az asszony úgy száguldott kifelé a konyhából, mintha a kezében tartott szutykos konyhakésével komoly szándékai lettek volna. Megállt Simon előtt, s vadul hadonászni kezdett a férfi feje fölött. Simon tudta, hogy Olga semmiképpen sem ragadtatja el magát, az ilyesmitől nagyon távol áll, gondolta. Fegyelmezett egyéniség, elegáns. Bármilyen érzelmi megrázkódtatásban megmarad a számára kijárt úton, s az egyszerűen kizárt, hogy elragadja a vak indulat. Jobb inkább várakozó álláspontra helyezkedni, mérlegelte Simon. Hunyorogva fölsandított, hanyagul hátradőlt, növelve így a távolságot a gyilok és a feje között, s gondolta, megpróbálja elkapni azt a villanást, amikor a megmerevedett időben eluralkodik az a lüktető csend, amelyre már annyira áhítozott, hogy végre megragadja.

– De Olga, kérlek! Beszéljük meg, elvégre intelligens emberek vagyunk! – kérlelte a fúriává változott asszonyt.

Úgy látszott, Simonnak most szerencséje van. A szavak megálltak a levegőben, mint a kikötői sirályok egy légfuvallat tetején.

– Mit mondtál? – szisszent fel Olga. A kérdése, mintha életre kelt volna, felcsattant, s alattomosan megízlelte a tegnapi, még a boldog békeidőkből származó rác ponty egyébként kifogástalan ízét. Simon úgy érezte, Olga kérdése már-már materializálódott, olyan hevességgel uralta a kettejük közötti teret. Úgy tűnt, a kérdés most alattomosan felszippantotta a hal illatát, kacifántos fűszerezését, s a tálból meredek rundóval megtérve, megtelt valami feszült, mediterrán daccal, olyannal, amilyent csak a fehérnépek tudnak szabadjára engedni.

– Azt merészelted mondani, hogy intelligens ember vagy? Pont te? Értelmes ember nem csalja meg a párját! – hadonászott késével az asszony, mint egy karmester a zenekara élén.

–De...

– Semmi de! – ütötte le könyörtelenül Simon elnyakló hangját Olga. – Most én beszélek, te állat! – A késével csaknem mellbe szúrta magát. – Főleg, ha... -bicsaklott meg a hangja –, ha... az a ribanc a... saját lányom!

– De azt, remélem, nem akarod a nyakamba varrni, hogy vérfertőző vagyok...

– Mit remélsz? Te szerencsétlen hülye! A saját lányommal csaltál meg, hát nem érted? Kit érdekel, hogy nem a te lányod? Olyan hülye vagy, hogy még egy gyereket sem tudsz csinálni magadnak, de nem is ez a lényeg! – ejtette a kést az asztalra az asszony. Arcát a tenyerébe rejtette. – Simon, a lányomat kefélted meg, az isten szerelmére, méghozzá az ágyamban! Ott hemperegtél vele, te balfasz, egy tizenhat éves lánnyal! Mit vársz tőlem ezek után?

– Már nem volt szűz – jegyezte meg csendesen Simon.

– Mit beszélsz?! – fújta ki magából Olga a levegőt. – Úgy látom, te menthetetlen vagy... – legyintett lemondóan. – ...vagy csak úgy teszel, hogy nem érted, amit mondok. Te tényleg nem akarod felfogni, hogy miről beszélek? Ugye, nem? Mondd meg, hogy tudod, miről van szó, s csak szórakozol velem, szokás szerint menekülsz... megint iszkolsz! Persze, ezt is te kreáltad, Simon, hallod, a te magasztos leleményességed következménye, nem tudsz szembenézni vele... Simon! – emelte fel a hangját dühösen. – Figyelj rám, ha veled beszélek! – fordította maga felé erőszakosan a férfi állát. – Valóban nem a saját lányodat kefélted meg, te basztard! Az én lányommal hemperegtél össze!... Érted?... Azzal a lánnyal, akihez vér szerint ugyan semmi közöd, de az én lányom volt! – szótagolta sziszegve, mintha egy kreténnek magyarázna.

Olga lerogyott a heverőre, közvetlenül Simon mellé. Kimerülten, bánatosan ült, az arcán és a szemében egyszerre jelentkeztek az elmúlt percek megpróbáltatásai. Az egyébként derült tekintete most komoran elnyelte az odabentről kiáramlani készülő fényt is, a szeme fáradtan kukkolt kifelé, arcán a sötét szemfesték csíkos nyomokat hagyott. Láthatóan elfáradt, úgy érezte, Simon most tökéletesen megalázta, s mégis, e baljóslatú körülmények ellenére is megtartotta azt a kisugárzását, amelyet ez a negyvenes éveit fogyasztó törékeny asszony a magáénak vallhatott. Az ajka duzzadtan, dacosan kibuggyant az orcájából, mintha egy pajkos szobrász alakította volna ki titokban, hogy meglepje vele a műértőket.

– Hát... így sikerült – sóhajtott fel Simon hosszúra nyúló csend után.

– Elválok tőled, Simon.

– Elválsz?

– Elmegyek – javította ki magát Olga, elértve a szó valódi értelmét. Nem válhatott el, hiszen csak együtt éltek, közel öt éve. Ebben az elutasításban benne volt az egész élete, egy újabb rossz tapasztalat tanulsága. – Elmegyek – ismételte meg, mintha ízlelgetné, újra rágcsálná ezt az egyébként átlagos szócskát, amely olyan jellegtelen volt, s most mégis ellenséges, mintha a szó így akarta volna megbosszulni magát. – Nem bírom tovább, ennek nincs semmi értelme – sóhajtotta. A könnyek elárasztották az arcát, s további sötét csíkokat festettek rá.

– Ezért a... dologért? – kérdezte Simon. Szíve a torkában dobogott. Szerette Olgát, határozottan igénye, szüksége volt rá, akiről úgy tartotta, egyedül csak ő képes megérteni őt, s ha baj volt, kihúzta őt a válságból. Na persze, a válság! Ezt a szót Simon mostanában egyre gyakrabban használta. A fogalom úgy lógott kikészítve a lelki szárítókötelén, mint a használt ing egy átdorbézolt éjszaka után. – Szóval, válság – hümmögött. – Ez a képlet! – sóhajtotta, s észre sem vette, máris lenyúlta Olga talányos szóképét is! Szemérmetlenül lopni kényszerült, még Olgától is, egy gimnáziumi matematika-tanárnőtől, aki szókincsével főleg az algebrában, a számtanban és a geometriában tündökölt. Simon szóképtanilag ide aljasult. Lopott! Mert kellett neki ez a szó, mert igénye lett rá, mert válságban volt! Mert a készülő regénye szó nélkül nem tarthatta magát, megmaradt csupán képzetnek, egy furcsa gondolatnak valahol a távolban, egy középszerű eszmének, amely úgy tengődött, mint a száműzött leprás egy lakatlan szigeten.

Simon határozottan összeomlott. Immár többszöri próbálkozás után sem sikerült a regényének lelket adnia, s bárhogy igyekezett, a szöveg megmaradt egy idomtalan, aránytalanul hullámzó, eklektikus anyagnak. A szöveg úgy nézett ki, mint egy félig elkészült családi ház, melynek építését a tulajdonos anyagiak hiányában kénytelen volt félbehagyni. Megépítette ugyan az alapokat, széles kontúrokkal ott pompázott előtte a majdani építmény, de büszkélkedésre semmi oka nem volt. Hiányoztak az oldalfalak, s olyan például, hogy csatornázás, fűtés vagy világítás – messze nem létezett. Összevetette a hiányzó részeket, s rá kellett jönnie, hogy a munkájában semminek sincs értelme, lélek nélkül, élőhalottként vegetálnak a sorok, dülöngélnek a szavak, ki-bejárnak idomtalanul, nincs kohézió, nincs semmi! Naphosszakat gubbasztott a heverőn, cica-pózban összegömbölyödött, morzsolgatta a herezacskóját, mintha a vakarózástól hirtelen ihletet kapna, de az ilyesmiben már régen nem hitt – hivatásos író volt, csak éppen válságban. Az embernek ilyenkor át kell adnia magát az élvezeteknek, töprengett önigazolásképpen: he-do-niz-mus kell, szótagolta. Vakarózott, nézett magából kifelé, mint egy titkos ügynök, aki csak arra figyel, hogy teljesen észrevétlen maradjon az idegen terepen.

A színházában sem klappolt semmi, a próbák tőle függetlenül és megállíthatatlanul hömpölyögtek. A rendező és a színészek tették a dolgukat, ő azonban, mint a színház dramaturgja, újra csak zsákutcában érezte magát. Megbukott. Valami nem működött benne. Az eseményekre későn kapcsolt, valahol mindig megakadt az energia. A konfliktus lett az élete, frontokat nyitott, s több lövészárokban harcolt már, mint egy előrenyomuló gyalogsági harci üteg.

Testileg is átalakult. Az egykori nyúlánk, karcsú termete jócskán eltunyult, immár harmincöt évesen bizonyítottnak vélte az álláspontját, miszerint mindennemű társadalmi kritikán felül végre pocakot ereszthet, s löttyedt úszógumikkal veheti körül magát. Kihullott a haja is, de a kopaszodásról már igazán nem tehetett, magyarázkodott. Elburjánzott, mint egy soha ki nem kelő, álmodozó hernyólárva.

Mindezek ellenére Simont elemésztette a kíváncsiság, vajon miért őt választotta akkor az a rengeteg nő, ócska ribanc, egynapos kalandban lüktető szerető, akikkel ez idáig összehozta a sors? Tesztelte, faggatta őket, s hiúsága már-már beteges méreteket öltött. Megfelelni, tündökölni, szerepelni, népszerűnek és elismertnek lenni, csak erre vágyott! Észre sem vette, máris szembefordult önmagával. Mintha nem is lett volna író, hanem egy közszereplő pojáca, aki arra tette fel az életét, hogy tündökölhessen és feltűnősködjön.

Mit akarnak tőlem ezek a nők, töprengett olykor, s noha a választ sejtette, úgy tett, mint egy szórakoztatásra szakosodott here. A mágikus hangzású élvezetet, a mennyei mannát, a test és a pillanat nyújtotta örömöket fogja majd fölzabálni! Simon elárasztotta a nőket negédes nektárjával, beborította testüket latyakos élvezettel, s mint egy kiélt, szabadnapos here a szomszédos kaptárból, aki mást sem akar, csak torkoskodni, köpülni a mézet ájulásig, úgy zümmögött a nőstények körül. Fojtott agresszióját, kicsorduló életkedvét csak Olga értette, aki mint egy lélekbe látó sámán, bölcsen engedte, hogy kitombolja magát.

– Ezért a dologért? – kezdeményezte újból a zsákutcába jutott beszélgetést Simon. Túl hosszúra nyúlt már a csend.

– Dologért?... Van fogalmad, milyen helyzetben vagyok?... Ezek után, mégis, hogy képzeled az életed?... Ez logikus számodra, teljesen elfogadható?... Hívjam fel Nórát? – emelt fel egy képzeletbeli telefonkagylót. – Na és? Kérdezzem meg tőle, hogy halló, édesem, mi újság? – imitálta a beszélgetést. – Hallom, milyen oltárit dugtál az ágyamban. Remélem, védekeztél! Na és, hogy vagy? Mi lenne, ha hozzánk költöznél, éljünk hármasban!... Viccelsz, Simon?... Tiszta hülye vagy! Nóra még gyereklány; mi lesz, ha véletlenül a kis hülye elmondja valakinek a hőstettét? Nóra még kiskorú! – Olga hangja fáradtan megcsuklott, szavait nyugodtan, mintha egy kicsapongó diáknak magyarázná az élet törvényszerűségeit, úgy intézte a férfihoz. Sóhajtva felállt, körülnézett a szobában, csodálkozva nézte az összetörött porcelántányérok csonkjait, s megindult a kamra felé. Seprűt és lapátot vett elő a kramancok közül, s elegánsan, ahogyan azt csak kevesek tudják, bocsánatot kért az elmúlt percek szabados megnyilvánulásaiért.

– Elnézést – suttogta csendesen.

Söpörni kezdte a törmeléket. Módszeresen dolgozott, Simon tűnődve nézte. Megszégyenülten figyelte az asszonyt, aki éppen az imént számolt le vele, s tudta, amit ez a nő egyszer kimondott, az úgy volt. Olga legalább négyszer ürítette ki a szemétlapátot, de legalább már túl volt a nehezén, a vihar lassacskán elcsitult a lelkében. Csak a fájdalom, a puszta kín és a csalódás maradt a szívében, az is mélyen, mint egy kiürült, felszámolt gyártelepen az elrozsdásodott, zúzdára ítéltetett gépcsonkok és kacatok. A fájdalom marta a bensőjét, szinte elviselhetetlenül rágta az idegeit, lassan birtokba vette a testét, de söpört, mint egy kényszercselekvésben szenvedő háziasszony.

– Gondolom, nem nyugtat meg, ha megmondom, hogy... nem én akartam... Ő nyomult – próbálkozott Simon.

– Mit beszélsz?

– Ő akarta...

– Simon, ne legyél aljas! Legalább vállald! Hát persze, hogy Nóra akarta! Úgy gondoltad, hogy legyen meg a kislány akarata! Ne fárassz! Azt hiszem, az egész túl van tárgyalva!

– Csak szeretném megmagyarázni... Erre talán jogom van. Megbeszélhetjük hármasban.

– Mit beszélsz? Jogod van? – hitetlenkedett Olga. – Azt merészeled mondani nekem, hogy jogod van megmagyarázni? Mint az anyja állok itt előtted, te vadbarom! Hogy merészeltél a kiskorú lányomhoz hozzányúlni, te kéjenc disznó? Ezt magyarázd el! Talán ha az apjának is elmagyaráznád... légy nyugodt, elintézne, erre mérget vehetsz! Látod, nem is rossz ötlet! Persze, ez is egy megoldás! Majd én is megmagyaráznám a helyzetet, hogy kérlek... ugye, a lányod... és Simon, tudod, majd ő megmagyarázza neked, csak légy szíves, gyere fel egy szóra... Na, ehhez mit szólsz? Valóban úgy érzed, hogy kíváncsi vagyok a szaftos részletekre? Esküszöm, nem vagy komplett, fiam! – tette csípőre a kezét, végre eleresztve kezéből a cirokseprűt. – És még valami! – fordult Simonhoz hirtelen. – Meg ne próbáld Nórát belekeverni ebbe a szarba! Hallod, te idióta? – A söprű koppanva landolt a csempén, dőltében halvány csíkot hagyott a sárga falon. – Készítek kávét – mondta, hirtelen hangot váltva, mintha megunta volna a fölösleges perpatvart.

– Kérsz kávét? – kiabált ki Olga a konyhából.

– Kérek.

A dolgok, úgy látszott, kezdtek egyenesbe jönni. Ideálisnak tűnt most visszavonulni a hátországba, a titkos, láthatatlan erővonalak ösvényére, a kérdések és a válaszok paravánja mögé. Simon bizalmatlanul fürkészte az asztal lapján elterülő színes, kultikus ábrákkal ékesített kártyákat, s némi gondolkodás után úgy döntött, hogy a Kelta Keresztet fogja kirakni.

„A kereszt a legrégebbi szimbólum, a tarotban az embert jelképezi. Az embert, aki a helyét keresi a világban... – böngészett A tarot nagykönyvében, s ez esetben, úgy érezte, a tétel egyenesen rá vonatkozott. – A kereszt – olvasta tovább a lelki útmutatóban – ...az Ég és a Föld, a fenti és a lenti világ közötti közvetítő, aminek középpontjában találkoznak az ellentétek, az indulatok, s innen indul ki minden lehetőség. A kereszt kozmikus dimenzióba emeli az embert."

Már kirakta a Kelta Keresztet, amikor váratlanul újabb ötlete támadt. Inkább a Piramissal próbálkozik! Ez a tökéletes kőhalom a felemelkedés jelképe, ez a hatalmas erejű életszimbólum a nagyságot, az Istenséget jelenti, a piramis Egyiptom fáraójának örök nyughelye, a teremtés és a halál legfőbb jelképe.

Simont a fejlődés, a mozgás és az erővel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták, mániákusan kereste rájuk a válaszokat, s minél többet merített a kút vizéből, annál szomjasabban itta, mérték és önmérséklet nélkül, a tudat határából érkező információkat. A tarot az utat mutatta, s noha mohósága szüntelenül gyors és kurta válaszok kibányászására ösztökélte, sejtette: egyértelmű választ soha nem fog kapni.

A kirakás után csak a lapokat kellett megforgatnia. A mohóság, ez a sajátos betegség, még e csendes pillanatok élén sem hagyta békén. Az igenre vadászott, rögtön átlátni a helyzetet, csak ez számított.

Felállt, feltornázta magát a heverőről. A mozdulat nehézkesre sikeredett, mintha az egész szombat délelőttöt nehéz testi munkával múlatta volna. Az asztal lábai nyikorogva súrolták a szoba parkettáját. A nyikorgó, fülsértő hang után újra csend lett, nyugtalanítóbb és szárazabb, telve kimondatlan feszültségekkel. Kicsoszogott a konyhába. A parányi helyiség terét időközben teljesen betöltötte Olga, aki kissé megnehezítette a mozgását. Tétován, békülékenyen megfogta a derekát – még mindig remélte, hogy a konfliktus elmúlik, s csupán egy rossz álom volt minden. Az asszony azonban felébresztette.

– Vedd le rólam a kezed!

Simon a hűtőszekrényből ezüst szelencét vett elő, a tégelyből marihuánát csippentett ki, a fiókok mélyéről előkotorta a cigarettagyártó kombájnt, a puha kenderrostokból készült sodrópapírt, aztán sunyin eloldalgott a konyhából.

– Kérsz?

– Csinálok magamnak.

Olga közben kirakta az asztalra a kávéscsészéket. Ez a nő volt a mázlija, döbbent meg Simon megvilágosodásszerűen, ő volt a szerencsehajója! És ez a hajó éppen most úszott ki a nyílt vízre, ismeretlen irányba, feltartóztathatatlanul.

A következő óra csendesen telt. Elszívták a füves rudacskákat, csendesen meditáltak, módszeresen kikerülték egymást, mint egy korrekt, válófélben lévő házaspár a bírósági végzés után, hogy ideiglenesen, tekintve a kialakult körülményeket, osztozniuk kell a lakás területén. A fű könnyű volt és sármos, amolyan hangulatkeltő, a termelő a szárításnál kifinomult technikát alkalmazhatott; a szobát lassan elárasztotta az aromásított marihuána illata. A marihuánát Mirkótól szerezték, közös barátjuktól, aki a belváros peremén működtetett egy jól menő, kellemesen bohém hangulatú kávéházat, ahova csak egy szűk réteg járt, leginkább egyetemi hallgatók, dekadens művészek, Pozsony őrültjei és a délszláv háború elől menekült szerbek, többnyire Mirko régi barátai. Mirko hamisítatlan balkáni vendéglátással kápráztatta el a pozsonyi közönséget. A szerb értette a vendégek nyelvét, kávéházas ősei állítólag még a török Szulejmán sah seregeinek legfőbb parancsnokát is kiszolgálták, s noha a fiú bölcsészként végzett a belgrádi egyetemen, végül engedett a családi hagyománynak, és kávéházat nyitott – először otthon, Belgrádban, azután Pozsonyban.

Simon csendesen tanulmányozta a kártyát. A Piramis első lapja a Vándor volt. Belemerült a lapok jelentésének értelmezésébe, ringatózott a fűtől kölcsönvett hintaszékben, Olga könyvet olvasott, időnként felállt, s a könyvespolc előtt állva igazgatta a könyveket.

– Színház! – figyelmeztette Simont Olga. – Idő van.

– Igaz – nyögte hálásan Simon. – El is felejtettem.

A Piramist kirakva hagyta, a kérdéseihez általában többször visszatért, s néha egy fél napot is eltékozolt a helyes út megtalálására. Viaskodott, alkudozott a sorssal, ami egyenlő volt számára a biztos gyötrelemmel.

Olga átvette a helyét. Kíváncsian végigfutott tekintetével a kialakult ábrán. Ismerte a tarotlapok jelentését, ugyanazzal a tekintettel meredt rájuk, ahogy egy buta, de cinikus diákra, aki már minden esélyét eljátszotta előtte. Félhangosan hümmögött, megvetően forgatta a lapokat, aztán egyetlen mozdulattal összerántotta őket, végezve Simon kérdéskísérletével.

– Szóltál valamit? – nézett fel sötéten Olga.

– Semmit – motyogta Simon kétségbeesetten. – Esetleg... a lapokra szükségem van.

– Tessék – nyújtotta oda neki Olga. – Ez a tiéd. Tartsd meg! – mondta fitymálva.

– Az utolsó lapot, a hatodikat is...

– Nesze! – Olga kivett egy lapot az összefogott kártyacsomagból. – Itt a hatodik!... Remélem, tanulsz majd belőle...

Simon nézte az asszonyt. Most kedvére lett volna kisajátítani őt, mint egy ókori nagyúr a frissen vásárolt kéjnőt, birtokba venni, aztán vadul meghágni, harapva csókolni, s a nyálával beborítani.

A kártyalapokat berakta a belső zsebébe, s hitetlenkedve figyelte az asszonyt, aki szemlátomást egyre kevesebbet törődött vele.

Behúzta maga mögött az ajtót. A zár nyafogva kattant, mintha tudomása lett volna a lakásban történt szégyenletes eseményekről.

A lépcsőfordulóban a szomszédék éppen felfelé igyekvő lányával találkozott. Az évek során, ahogy egyre csak nőtt, fejlődött ez a bimbócska, valósággal a mániájává vált a kislány. Az alig tizenkét éves nőfalatka lihegve sietett felfelé, cingár lábacskáin a fehér zokni, és a hatalmas tornacipője csak kihangsúlyozta azt a bakfist, akit a ruha eltakart. A teste még nem számított igazán női testnek, a lányka szeméből egyelőre még a móka és a derű, a bolondos kislány tekintete tükröződött, akinek az életét egyelőre tökéletesen kitöltötték a suttogások, amelyek telve voltak titkokkal és rejtélyes csodavárásokkal, s az iskola padjaiban ellopott puszik is csak kuncogást és önfeledt viháncolást váltottak ki belőle. Karocskái piszkavasként lógtak a tejfehér, csenevész törzséből. Simon órákig tudott képzelegni, miképpen lehetne megrontani ezt a szüzikét, ezt az édes, mennyei falatkát, hogyan vehetné a szájába azokat a habcsókosan ropogós, vanília ízű melleit? A legillendőbben, fantáziált olykor nyálát csurgatva, háromnapos pácban lehetne szervírozni a nimfácskát, mint extrém, agyament bonszáj-remeket egy perverz összejövetelen. Férfiasságának teljes hevületével figyelte a lánykát.

Mindig így járt, ha felidézte magában ezt a kis cafkát – ahogy ilyenkor emlegette a nimfácskát. Egy megnyúlt, bimbózó virág hajladozott a lányka testében, az őszibarack virága, gondolta Simon, beleremegve a gondolat üde szépségébe. A lány lelke egyelőre hozzáférhetetlenül, ahogy a méhkaptár rejtegeti az anyakirálynőt, úgy lapult a mélyben. Falta a szemével ezt a pelyhes őszibarackot, ezt a finom, csordultig telt friss gyümölcsöt, s kedvére megszorongatta volna a pipinkót a lépcsőfordulóban, míg szét nem nyílik, meg nem hasad a teste, s a friss sebből nem kezd ömleni, patakocskában csurogni a kibuggyanó vér. – Csókolom – köszönt a kislány illedelmesen.

Simon csaknem utánakapott, meg akarta érinteni, mint egy megrögzött lepkevadász a pápaszemes pillangót; szinte látta, ahogy a barackvirág-lánykával üzekedik, s a lányka csak nő, érik a karjai között, vadító zamatokkal teli gyümölccsé válik, s aztán belehatol, mint egy éhes rovar, és majszolja éles fogaival, egyre gyötrőbben és kérlelhetetlenebbül...

A nimfa közben az emeletre ért. Csöngetett, a szomszéd apai ösztönnel kisandított, de csak Simont látta a lépcsőfordulónál. Vásárolni megy, nézte Simon szilontáskáját. Suta mozdulattal, üdvözlésképpen intett a fejével, s vigyorogva becsukta a kislány mögött az ajtót.

Simon átverekedte magát a ligetfalui betondzsungelen, s már a belvárosban járt, túl az Öreg Híd repedező, rozsdás korlátain, mikor a hamvaska emléke újra megkörnyékezte. A Krym kávéház előtti jelzőlámpánál pirosat kapott. Az átkelőn éppen fiatal lányok csoportja gyalogolt át, s a mozgó testek, a kemény csecsek látványa újabb kéjes löketekkel lódítottak háborgó képzeletén. Szétkúrnálak benneteket, sziszegte. Jaj, jaj, ne, ne – mit ne, te kis kurva, szórakozott magában, mindjárt megkúrlak, suttogta, szemével hosszasan kísérve a diáklányok sétáját.

Olga és Nóra, rágódott később, micsoda huszárvágás, ahogy mindent elveszítettem és megkaptam egyszerre, morfondírozott. Olga asszonyos illata összegabalyodott a lánya aromájával, zsenge idomaival, s ez majdnem megőrjítette.

Hátulról rádudáltak.

A város szakadatlanul lüktetett, egy teljes zöld jelzést átábrándozott. A következő színváltásnál beletaposott a gázpedálba.

A márciusi szél a legkellemetlenebb arcát fordította Pozsony felé. Átjárta az utcákat, hűvös leheletével mindenkire lecsapott, aki élt és mozgott. A Duna fölött megríkatta a hidak alját, besurrant a házak ablakain. Az utcai csavargók városi galambok módjára tucatszám gyülekeztek a szellőzőnyílások fölött. A szerencsétlenek összebújtak, mint a barmok, szótlanul, lehajtott fejjel vegetáltak, időnként néhány lőrés bütykös is megfordult elgémberedett karmaik között. A márciusi természet ébredezett már, talán fogat mosott, s nézte magát a tükörben, bizonyosan rosszul aludt a télen, a csipáit törölgette, ettől lehetett ilyen morózus kedvében. A fák, érezvén az évszak különös, borús hangulatát, kiábrándító kopárságukkal csak tovább fokozták az általános rosszkedvet. A varjak zavartalanul bámészkodtak az ágakon, komoran gubbasztottak, időnként tömegesen a magasba emelkedtek, átrepülték a Dunát, károgva köröztek a levegőben, elsötétítve az égboltot.

A villanyoszlopokat újrafestették, jellegzetesen kékre és sárgára, de még így sem változott a város arculata. Simon nem kedvelte ilyenkor Pozsonyt, túl kicsinek tűnt, egy átmeneti városnak érezte, s ez az állapot őrjítette meg a városlakókat is a leginkább; a polgárok jöttek-mentek, mint egy passzázsban, Pozsony két kézzel szórta a pénzt, a forgalom egyre csak nőtt, ez a város már nem az a város volt, melyről egykoron az utazók meséltek – itt határozottan megőrültek az emberek.

Simon éppen a színház ormótlan lépcsőjén lépkedett felfelé, amikor megszólalt a maroktelefonja. A telefon csipogó hangja belehasított a fülébe; a szél a csontjáig hatolt, a csípős fájdalomtól felszisszent. Nagy sokára sikerült előkotornia a belső zsebéből a telefont. A kijelzőn Rehák neve villogott.

– Mondjad!

– Mi az, hogy mondjad?! – förmedt rá köszönés helyett Rehák. – Talán halló, nem?

– Na, mi van, öreg?

– Légy szíves, mondd meg Barbarának, hogy megjöttem... Otthon vagyok! Kiveszek valami halat a fagyasztóból.

– Hogyan?

– Visszavágó lakomát szervezek! Na, mit szólsz? – kérdezte Rehák. A hangja hullámzott az éterben, hosszú ideje elnyúló vidéki fotózásról beszélt, s ahogy általában, minden szót megrágott, nyelvével benyálazta őket, szinte hallgatói fülébe töltötte a mondandóját. Reháknál nagyobb mesélőt aligha lehetett elképzelni. Mesteri fogásokkal festette le a környezetét, hol, mikor, hogyan állt, mi volt itt és mi volt ott, hol volt az erdő, hol a tó, mikor szálltak a gólyák az égen, a nap hogyan sütött, milyen fényerővel, aztán hova bukott alá, mivel s kivel ment arra a helyszínre, ahol ez és ez megtörtént vele? Piros volt, nem, zöld, nem is, inkább olyan, mint az Alpokban a fű, ha elolvadt a hó. Nagy volt? Igen, de a nagyság relatív! Az óceán, ugye, nagy, kék – óceánkék. Vagy lagúnakék. És fölötte az ég, meg a fellegek! Rehák színezett, mintha felesküdött volna, hogy mindent, amit elé rak a sors, azt kötelező lencsevégre kapnia, és színesben, modern technikával kinagyítania.

– Elment a hangod! Egy szót sem értettem az előbb! – rikácsolta a telefonba Simon.

– Nem érdekes... Hol vagy? – kérdezte Rehák.

– A színház előtt! Cseréld ki a telefonodat... elment a hangod! – kiabált Simon a színház lépcsőjén. – Szóljak Mirkónak? – kérdezte.

– Persze.... aztán...

Rehák vonala kiesett a hálózatból. Simon újra elindult, kutyagolt felfelé a lépcsőn, mászás közben Mirko számát hívta, de néhány lépés után bosszúsan letett szándékáról. Mirko szokás szerint a „hálón" kívül tartózkodott, bizonyára ott ücsörgött valahol egy képzeletbeli hegy tetején, bölcsen, filozofikus magányába süllyedve, a körön kívül, s persze most is elérhetetlenül.

A ruhatárak előtt a takarítónők éppen a televízió esti műsorát tárgyalták. Úgy tűnt, ezek az asszonyok szinte versenyt nézik esténként a tömör gyönyört. Simon szó nélkül elhagyta őket, üdvözlésként csak bólintott feléjük. Már a színház büfépultja előtt sorakozott, amikor újra bejött Rehák vonala.

– Mi van Mirkóval? – kérdezte tőle gyorsan.

Megint kiesett a vonal. A színház falai vasbetonból készültek, itt a maroktelefonok használhatatlanná váltak, az ostromló éteri hullámok beszorultak a vas és a habarcs közé.

A pult mögül a színházi büfé bérlője, az öreg Ulrich vizslatta csipás, nyugdíjas szemével. Az öreg láthatólag utálta Simont, aki azon kevesek közé tartozott, akik sehogy sem fértek bele a szimpátiával kapcsolatos közhelyei közé. Simon így általában hosszú ideig várakozott a kávéjára, s valahogy mindig túl hígra sikeredett a lé. A vén zsidó akár bizonyítékul is szolgálhatott volna arra, hogy a kávéházi személyzetnek mindig a helyzet magaslatán kell állnia, hogy csak a zsigerekben legyen érezhető az a különbség, mellyel ugyanazt a kávét produkálják a kuncsaftoknak.

Ulrich úr megfejthetetlenül rondán festett a büfé pultja mögött, mintha egy P. Howard-regényből pottyant volna ki, csak a kék szakálla hiányzott, mert a vizenyős szemek, a puffadt test, az ivástól bibircsókos pofa, a remegő, reszelős hang, az alkat, a küllem, ahogy a büfében parádézott műtős barátjával lopatott orvosi köpenyében, a legendás Wagner urat, a kikötők hírhedt csirkefogóját idézte, tökéletesen beleilleszkedve így a színház egzotikus világába.

– Egy kávét – motyogta zavartan Simon.

Az öreg biccentett. Hátul a sarokban duruzsolt valamit a fiatal segédjével, s biztatóan szöszmötölni kezdtek. Simon elfojtott egy idegrohamot. Rögeszmésen hitte, hogy az öreg egy kiadós takonyturhával szervírozza majd a kávéját, amely azonban, meglepetésére, villámgyorsan elkészült. Az öreg ott állt előtte, mint egy mesebeli törpe – a csészével a kezében. Gőzölgött a sötét nedű, hamisítatlan kemény habbal, ahogy kellett.

– Köszönöm – dadogta Simon. Az ember még az ellenségeiben sem bízhat, dohogott magában, ez a jóindulat bizonyára csak csapda, minek szívélyeskedik az ilyen? Az öreg szeme most nyugodtan ült a szemgödrében, mint egy távoli, ismeretlen bolygó lényeinek a tojásai, csak ki kellett volna őket bökni, áthatolva a plazmán, beledöfni a vizenyős semmibe, de így, ezzel a közömbös jósággal már nem lehetett mit kezdeni. – Köszönöm – ismételte meg zavartan Simon.

Óvatosan elcsoszogott a pulttól. A büfében most csend volt, aki mozgott, az odalent, a színpadon próbált, csak néhány színinövendék tanyázott itt a számukra kijelölt asztalnál. A színházi növendékek a színfalak mögött durva harcokba bocsátkoztak egymással, egy pillanatra sem feledve el céljukat. A háttérben cselt szőttek, mint egy új, de jellegzetes színházi faj, amelyet az élet rákényszerített a túlélés e sajátos változatára. A legédesebb, színpadra szánt mosolyukat használták az álcázás művészetére, s mint a piranhák, könyörtelenül lecsaptak a felségvizükre tévedt idegenre. Mozgékonyságuk nem ismert határt, néhányukban valóban kimagasló tehetség parázslott, s ez az örvénylő erő szokatlanul agresszívvá tette őket. Valami színpadi mozgással kapcsolatos feladatot elemeztek, összedugták a fejüket; az asztalukhoz utóbb két hórihorgas fiú is leült. A fickók nem érdekelték Simont. Ismerte őket, nem számíthattak a színházban nagy karrierre, biztosra vette, hogy statisztákként végzik majd színház kazamatarendszerében. Az egyik lány mélyen ráhajolt az asztalra, széles terpeszt csinált, erősen gesztikulálva suttogott a többiekkel, az összetolt székeken térdelt, fenekét pontosan Simon felé fordítva.

A férfi elnézte a lányt, szinte az ujjaiban érezte a lány lábközét, pinájának vágata hivalkodón kidudorodott. Simon elmélázva figyelte – csak közelebb kellene hajolnia hozzá, akár szagmintát is lophatna... mi lenne, ha odagyalogolna, és beakasztana neki hátulról... A csésze remegni kezdett a kezében.

– Simon, rendben vagy?

– Mi?

– Minden rendben? – fordultak a színinövendékek kíváncsian hátra.

– Persze, persze! – motyogta.

Leült az egyik üres asztalhoz, és újra elbámészkodott. A büfé a színház gyomraként szolgált. Különös szagokkal, ízekkel telt meg itt a levegő. A falakon plakátok dicsőítették az egykori sikereket; itt vitatkoztak, tárgyaltak, elemezték a szerepeket a színészek, itt töltötték ki a szerencsejáték-szelvényeket; az intrikák, a cselszövések hajóhadai is innen úsztak ki; itt lüktetett minden, de főleg a téli időszakban. Lepattant színház ez, tűnődött keserűen Simon, örök feketelistás épület a soktucatnyi közül, médiasztárt sem volt képes adni a köznek, egy vidéki színház is jobban áll anyagilag, mint ők, itt, a főváros segglyukában. A teátrum valójában a szakadék szélén állt, s télen, a legnagyobb hidegben is úgy fűtöttek, ahogy: takarékoskodtak. Az öltözőkben és a folyosókon, a próbatermekben és a színpadon, az egész épületben a hideg uralkodott. Kongott a folyosón a márvány, dübörgött a színpad, szinte belerepedt a dühös indulattól teli csizmák döngésébe. A színészek dühösen meneteltek, mintha tudat alatt azt a célt tűzték volna ki, hogy lábukkal tiporják agyon a színházukat. A színház némasággal tűrte a kínt – együtt fázott az emberekkel.

Csak a büfében volt meleg, mert az öreg Ulrich, tekintettel a reumájára, meleg levegőt fúvó fűtőtesteket hozatott, megfizette még az áramot is, s így a helyiségben paradicsomi állapotokat teremtett. Minden élet ide összpontosult, még a színház gazdasági osztályáról is ide szöktek azok, akik a megszorító intézkedéseket hozták.

– Barbora Janculová, prosím na javisko![1] – zavarta meg Simon méla bámészkodását a hangszóróból a színpadi ügyelő rekedtes hangja. Barbaratemarhaállat, csettintett a nyelvével idegesen, jól tudva, hogy a Barbarák milyen büszkék a nevükre. Az ügyelő valószínűleg megfázott, tűnődött Simon, beteg lehet, mert a hangja náthásan károgott, mintha a szavakat egy különös szűrőn keresztül próbálná átsajtolni.

A büfé szélső részében egy magányos asztal árválkodott – oda nem ült senki. A színház legnagyobb klikkje uralta itt a terepet, amely a legöregebb és legbefolyásosabb színházi csoportot alkotta; errefelé irányult a segédszínészek minden álma és célja. Az öregek, az élő kövületek helye volt itt, akik láthatatlan selyemfonalaikkal behálózták az egész épületet. Mindenről és mindenkiről tudtak, egykedvűen kavargatták a kávéjukat, s tudálékosan mosolyogtak, mint egy rossz maffiózófilmben a családi pizzéria hátsó konyhájában a kápók – üres, olcsó szólamaikkal féltékenyen biztatva a segédszínészeket. Simon fanyar tartózkodással nézte az olcsó fóliával lefedett, üres asztalt. Kávéját élvezettel szürcsölte; az öreg Ulrich véletlenül kiváló aromával kényeztette el. Felállt, és ahogy jött, feltűnés nélkül távozott a büféből. Senki sem nézett utána.

Kint a folyosón arcul csapta a hideg. Hűvös lehelet volt ez, üdvözlet a téltől, igazi dermesztő csók. Léptei úgy visszhangoztak a kihalt folyosókon, mintha nem is színházban lett volna, hanem egy durva, lelketlen börtönben, valahol a köztörvényeseknek szánt szinten. A nézőtér felőli oldalról benyitott a színházterembe. Lustasága ilyen esetekben nem ismert határt, lemenni ilyenkor a földszintre, s megkerülve a pódiumot, végigsétálva az alagsoron, a sötét, barátságtalanul zord művészkifutón – még elképzelni is bizarrnak tűnt a számára, dideregve összehúzta magát még a gondolatra is. A nézőtéri félhomályban csak az üres fotelok látszottak; lent a darab madárképű segédrendezője múlatta az időt. Simon sokatmondóan csak Gíbicnek nevezte a férfit, s ez a találó névválasztás mindent elárult a viszonyukról.

Hátul, valahol a nézőtér középső részén egy magányos néző, talán egy színházi bennfentes, egy zugkritikus kukkolta a próbát. Újabban a próbafolyamatokat is kommentálják a firkászok, zsörtölődött magában Simon. Az ismeretlen alak megbillent, Simon megkönnyebbülve elmosolyodott, a mozdulat elárulta az árnyék gazdáját. Simon lekacsázott az alagsorig, szótlanul leült Gíbic mellé. Gíbic láthatólag megkönnyebbült, a színészekkel már nem bírt, nem tudott szót érteni velük, valamilyen rejtélyes okból keresztülnéztek rajta, nem respektálták, s persze, minden kicsúszott a keze közül. Szakmai érveit rendre megvétózták, így esélye sem volt rá, hogy sikeresen levezesse a próbákat. Simon nem kedvelte ezt az embert, szerinte a segédrendezők kora régen lejárt, csak púpnak érezte a hátán, akit hivatalból helyeztek a rendező és a dramaturg közé. Simon a színházban biztos kezű sebészként működött, gyötrődött, kereste a fogásokat, talán ezt az egyet igazán komolyan vette a feladatai közül; nem bírta elviselni Gíbic szakmai idiotizmusát.

Gíbic vigyorogva bólogatott, talán azt remélte, hogy Simon lent marad, színészközeiben. Simon rosszat sejtve körülnézett, érezte: valami nem működik a pódium deszkáin. Követte Gíbic elnyűtt, árulkodó tekintetét, föl a színpadra.

Elöl, közel a színpad széléhez, az odakészített széken Rehák felesége, a színház ünnepelt dívája, Barbara készülődött. Kimért mozdulatokkal igazgatta a szoknyáját, rakosgatta, helyezgette a fodrokat, mint egy piaci kofa a portékáját. Oldalt a színházi technikusok álltak, éppen beállították színes lámpáikat, titokzatos kézjelekkel tartva a kapcsolatot a nézőtér fölötti vezérlőszobában ülőkkel. Egy kézmozdulatra sárgás alapszínt kapott a színpad, aztán újabb mozdulat következett, oldalról furcsa hörgéssel felvillant a vezérlámpa, buja, ugyanakkor idegesítő hangulatával meghatározta a színpadot. Simon titokban irigyelte a világosítókat, s meg volt róla győződve, hogy sajátos, megfejthetetlen jelrendszerüket talán csak a színházi ügyelő érti.

– Mi van? – kérdezte Gíbictől.

– Nem tudom rávenni... nem tudom, hogy... hogy stílust váltson! Ez a szerep nem hisztérikus, hanem megalázott! Barbara mást játszik! – árulkodott szokatlan hevességgel. – Hisztérikát erőltet a figurára, úristen! – őrjöngött. Homlokán a bőr összeráncolódott, egy fotográfus sem álmodhatott volna jobb pózról, a fényjátékot mintha megrendezték volna. A szeme kidülledt, a füle lekaffant, mint egy sunyító tapsifülesnek a káposztaföldön, nikotintól sárga fogai pedig elnyelték a technikusok színes fénysugarait. Kifakult, fáradt arccal vonaglott, s ahogy Simon elnézte ezt a férfit, rájött, hogy még azt az elemi szabályt sem tartotta be, hogy legalább választékosan öltözködjön, s adjon magára! Nem csoda, hogy a megvetették.

– Hagyd, játsszon, amit akar! – suttogta, vigyázva, nehogy Barbara fülébe jussanak a szavai. – Hol van az öreg? – kérdezte Gíbictől, a darab rendezőjére célozva.

– Megfázott... Beteg... – suttogta Gíbic, közel hajolva hozzá. – Azt üzente, hogy csináljam végig a próbát – magyarázkodott fontoskodva. Simon elhajolt a férfitól, mert szájából bűzös szag áramlott. Újra Barbarát figyelte.

Barbara – Simon meggyőződéssel hitte – Rehák végzetének született a világra. Feltűnt a semmiből, mint egy üstökös, s Rehák lecsapott rá. Simon számára az is világos volt, csupán idő kérdése, hogy ez a buja nő mikor hagyja ott modoros, precíz barátját. Simon szerint csak egy vak nem láthatta, hogy az időzített bombaként ketyegő nőstény nem illik Rehákhoz.

– Fölmegyek – súgta Gíbic fülébe. Bizalmasan megérintette a vállát, barátságosan megveregette, mint ahogy azt az igazi kollégák teszik, s felállt a székéből. Körülnézett. Most minden szürkének látszott, a technikusok is kikapcsolták a színes fényeket, maradtak a puszta árnyékok; Gíbicnek ezzel kellett beérnie. A próba folytatódott.

– Fölmegyek – ismételte meg Simon, az alsó sorból kémlelve a nézőteret. – Szevasz! – suttogta néhány sorral feljebb Mirkónak. Csak sejtette, hogy a barátja most is vigyorog, a mosolya a füléig nyúlhatott, de a teremben uralkodó félhomály beszippantotta őt is. Simon képtelen volt jellemezni a barátját. Számára merő talánynak számított ez az ember, akit fölényesen csak töröknek becézett, s ebben tényleg volt némi igazság. Mirko sötét haja, kreol bőre, köpcös alkata, sima, visszahúzódó modora egy Isztambulból elvándorolt békés borbélyt juttatott először az ember eszébe, akitől minden turpisság távol áll.

Hallgattak. Ehhez mind a ketten remekül értettek; a hallgatásuk néha aranyat ért. Figyelték a színpadi mozgást, mintha egy nemzetközi színházi fesztivál zsűritagjai lennének, akik éppen azt fontolgatják: vajon a színpadon mozgó művészt beválogassák-e a dobogós helyre? A nézőtéren újra átlihegett a szél, most szokatlan erőszakossággal csókolta meg, ami az útjába került.

–              Mit gondolsz, a reuma színházi betegség? – kérdezte Simon dideregve.

– Be kellene tépni... – jegyezte meg Mirko velősen. – Ez az egyedüli esélyed. Így a gyógynövény által kibocsátott védőburok körülveszi az embert, amitől a megfázásnak még a gondolata is távolinak tűnik majd – filozofált.

– Hideg van – ismételte meg Simon durcásan.

Mirko darabos mozdulatokkal rángatózni kezdett. Simon sejtette, hogy a füves szelencéje után kutat.

– Milyen fű? – kérdezte suttogva, előrenyújtva a nyakát.

– Afgán – hunyorgott Mirko.

– Afgán? Viccelsz? Honnan jutottál éppen afgánhoz? – Simon biztosra vette: Mirko, mint mindig, most is csak blöfföl.

– Az hát... Nem mindegy? – kérdezett vissza. – Na jó... Kaptam. Azt azért mindenképpen tudni kell róla, hogy nem primőr fű – rándult meg az arca. – Több mint egy évig didergett egy mélyhűtőben. Igazi arisztokrata van a kezemben! Harap, mint a harci ló! – magyarázta, miközben gyors, kispannolt mozdulatokkal megsodorta a cigarettát.

– Mennyi van belőle?

– Sok – válaszolta titokzatosan. Rágyújtott. A parázs felizzott a sötétben.

– Mégis, mennyit kaptál? – kérdezte Simon izgatottan.

Lent a színpadon Barbara láthatólag egyre jobban szórakozott. Éppen egy almát majszolt, harsogása felhallatszott egészen hozzájuk. Simon nézte a megcsavart füvet, s nagyot szippantott a levegőből. Elismerően bólogatott, a kézzel csavart spanglikat általában jobban kedvelte. A cannabiskombájn ugyan kifogástalan hengereket gyártott, ám a rönköket és a száraz ágacskákat is bepödörte a készülő hengerbe. A kombájnnal gyártott marihuána ettől darabossá vált, s mindez az ízek élvezetére is kihatott. – Olyan... – szakította félbe a slukkot –, mint a kisgyerek ujja.

– És éppen szívod a vérét, mi?

– Finom... Nem kapar, az biztos. A szárítása is kiváló, valóban finom – bólogatott. – Van ennek lelke? – kérdezte aztán.

Elbeszéltek egymás mellett, a marihuána füstje lehatolt a tüdejük mélyére, s odabent a gyanta hatóanyagának kristályai a tüdő hajszálerecskéin keresztül az agyuk felé vették az irányt.

– Ez nagyon fontos.

– Mi a fontos, mi a fontos? – kérdezte Simon hadarva.

– Pont ez az – suttogta Mirko üveges szemmel, aztán minden átmenet nélkül elhallgatott: a külvilág egyre jobban eltorzult számukra.

– Ez telitalálat volt! Hallod, micsoda növényt kaptál!

– Találd ki, mennyi van belőle? – kérdezte Mirko rejtélyesen.

– Tíz gramm? Húsz?

– Egy kiló! – suttogta diadalmasan. Visszaadta a cigarettát.

Mirko, néhány szippantásnyira a szűrőtől, az orrához illesztette a csikket, aztán fél orrlyukát eltorlaszolva fölszippantotta a füstöt. A sűrített marihuána füstje odabent kietlen sivataggá szikkasztotta a nyálkahártyáját.

– Ez valami hihetetlen... Mit mondtál?

– Én?... Semmit.

– Kérdeztél?

– Én? – kérdezett vissza vigyorogva Mirko. – Egy kiló... – ismételte meg.

– Szárítva?

Mirko bólintott.

– Az rengeteg fű!

– Nevet kellene választani neki. Mi legyen a neve?

– Mégis, mit tudsz róla?

– Pogledaj[2] – suttogta. A zsebéből egy füves zacskót halászott elő. – Látod? –emelte szemmagasságba a gumót.

Vastag, szőrtüszőkkel telt bolyhos kenderbozontot tartott az ujjai között, összenyomott, összesajtolt miniatűr marihuánabokrot. A barna kristályok beborították a méregzöld színű lombozatot, szúrós, jellegzetes illatot árasztott, amely a széna és az erdei gomba illatkeverékére emlékeztette Simont. Valóban hiányzik belőle valami a primőr marihuána pajkos illatából, gondolta Simon, mégis, ez a felszippantott pszichedélikus erő igazi tiszteletet parancsolt.

– Hogy került hozzád?

– Nem fogod elhinni. A faszi ki akarta dobni az egészet – sóhajtotta. – Egy tanyán termesztették... nálatok... a magyaroknál... csallóközi...

– Nálunk terem a legjobb fű... – helyeselt Simon.

– Szeptemberben néhány tő egyszerűen kidőlt a termés súlyától. Nem bírták az ágak!

– Kidőltek?

– Szerencsére időben érkezett... Nézd, ezt a barnás, szikkadt színt kapta!

– Az egész termés?

– Csak az a néhány kidőlt tő. – Mirko hátrahanyatlott a székben. – Nem is törődött velük...– mesélte tovább. – Belenyomta az egészet a mélyhűtőjébe. Olajt akart főzni belőle...

–És?

– Most jutott a muksó eszébe, érted? Azt mondja nekem tegnap... – kuncogott Mirko elragadtatva – ...ha akarom, elvihetem... az egészet.

– Van ilyen? – hüledezett Simon.

–Nem tudtam követni én sem... Ta vutra je glupava...[3] Figyeled a löketeket, hogyan osztogat? – vigyorgott Mirko. – Nagyon bejön!

Simon fázósan összehúzta magát. Szeme megpihent a nézőtéren, aztán a színpadon ülő Barbarára szegezte a tekintetét.

– Lefeküdnél vele? – kérdezte Barbarára mutatva.

– Hülye vagy?!

– Csak úgy kérdeztem – nyugtatta meg Mirkót.

Mást nem is vártam, vágott fancsali képet Simon, Mirkónak tényleg elvei vannak.

– És te?

– Dehogy.

– Nem való az ilyesmi. Megkúrni a másik nőjét – jegyezte meg Mirko dünnyögve. – Hű, öregem, piszkosul be vagyunk tépve... A haverunk felesége! – kuncogott Mirko. – Azt fontolgatjuk, hogyan másszunk rá! Szerinted ez normális? – kérdezte.

– Azért, mert mindenki őt kúrja!

–  Hadd kúrják!

Ez az...hümmögött Simon. – Akkor miért nem adod le a drótot Reháknak?

– Biztos tudja.

– Nem tudja. Leó egy elszállt manusz, ismered... Senki sem mondja meg neki...

– Ha megtudná, talán nem is érdekelné.

– Szereti ezt a nőt, de tudod, Rehák valójában a munkájába szerelmes. Ha rajta múlna, egész nap a sötétkamrában ülne, s azt figyelné, hogyan jönnek elő a képei. Nem normális ez az ürge, nem való hozzá Barbara! Miért nem mondjuk meg neki?

– Szerinted kibukna, ha megtudná? – kérdezte Mirko.

– Te ismered Rehákot... Én nem tudom... Különben is, szerintem az ilyen pasasoknak ez való. Ilyen a sorsuk! Ez a büntetésük. A nőkkel törődni kell! Ha nem törődsz velük, megjárhatod! Állandó odafigyelést igényelnek, barátom! Olyanok, mint a szobanövények! Nemhiába izgulnak rá a virágokra... Ők rokonok, a nők és a virágok... Érteni kell hozzájuk – sóhajtotta Simon.

– És te?

– Én? Hülye vagyok. Nincsenek illúzióim.

– Simon, most megvagy! Lököd a ménkű kőkemény dumádat, de azért te sem akarsz fájdalmat okozni Leónak; engem nem tudsz átverni, ez az igazság... Áruld el te az igazságot! – biztatta őt Mirko.

– Megmondani az igazságot? Észnél vagy, Mirko?

– Csendesebben, hülye! – csitította amaz.

– Mit mondanál? Megmondanád, hogy figyelj, Leó, az a helyzet, hogy a feleségedet a fél város kúrogatja? Nem ilyen egyszerű... Mindenki mindenkivel baszik, ilyen ez a kibaszott rendszer, fel akarunk mindent zabálni, mert fogyasztók vagyunk... Beköpni a spinét? És ha véletlenül kibékülnek, akkor ki lesz a rossz fiú? Na ki?

– De mit csináljunk? – tépelődött Mirko.

– Szerinted?

– Nem tudom... Te mit tennél?

– Nem tudom. Nekem nincs feleségem...

– Az igaz...

– De azért, akármilyen asszony ez a nő, én szeretem – szisszent fel Mirko.

– Én is.

Ebben maradtak. Hagyták leesni a szavakat.

Szótlan kövületekké váltak, kifejezéstelen arccal meredtek maguk elé.

Barbara odalent próbálni kezdett.

– Figyeld... – súgta Simon Mirko fülébe.

Barbara a színpad szélén ült, a fényt oldalról kapta, ettől persze sejtelmessé nőtt az árnyéka. Az imént félig lerágott almát tartotta a kezében, kissé előregörnyedt; Simon döbbenten nézte, ahogy az orra előtt változik át egy idegen asszonnyá.

– Tudod, a zseniknek mindent elnéz az ember... – hajolt Mirko füléhez Simon.

– Mert kit érdekelnek a középszerűek? Milyenek lehetnek a senkik céljai? És milyenek lehetnek a senkik aktuális irányvonalai? A zseniknek mindent szabad!

– lelkendezett Simon. – Az igazi tehetségek isteni rendeltetésűek, mert elértek egy olyan fejlődési-beavatási fokra, ahol az emberi massza már nem hat rájuk, csak lebegnek üdvözülten, egy rejtelmes tudás birtokában, melyről fogalmuk sincs, csak birtokolják! Függetlenek, nem húzza le őket az élő, nyúlékony takony sem, mert már elérhetetlenné váltak! – szónokolt Simon élvezettel.

Barbara kerek, barokkos úrhölgyeket idéző finom arcéle soványodni kezdett. Duzzadt, vörhenyes ajka elsápadt, mint az egyhetes kovászos uborka, csillogó szemében kifakult a fény, mintha egy rovarszerű masiniszta odabent kieresztette volna belőle a szuszt. Barbara elsápadt. Egy láthatatlan sugallat, egy pozitív energiát hordozó árnyék kelhetett életre Barbara fizikai síkjában. Ki- és bekapcsolt. Az árnyék nélkül csak a test maradt, egy szánalomra méltó női test. A haja is belesárgult a változásba, s miután a kirúgott árnyék a legsötétebb helyére süllyedt a világnak, hirtelen, egy laza mozdulattal, egy képzeletbeli csettintéssel magához hívta, mint egy engedelmes, jól beidomított kutyát. És az árnyék loholt...

Megérkezett az újabb arca. Barbara eltűnt, odavolt a magabiztossága, a csillogó szeme, a szája, az orra, a haja, az észveszejtő teste – helyette egy szerencsétlen, megtört, eltiport leányzó kuksolt a széken, aki éppen azon tépelődött, hogyan is legyen tovább?

Hangja a semmiből hallatszott. Mintha tömpe egérlábak csatangoltak volna a színpad deszkái alatt, úgy hangzott ez a neszezés. Barbara előredőlt, s a lerágott fél almával a kezében beszélni kezdett.

– „Az előbb lenéztem a mélybe, és megszédült a fejem, ló, hogy nem estem le. És innen leesni... a biztos halál lenne. Nem, nem... minek ugrani? Elég a korlát mellett állni, lenézni, az embernek megszédül a feje, és lehull... Igen, így jobb lenne... Ájultan, fájdalom nélkül semmit nem fogok érezni. Szörnyű! Hogy szédül a fejem... Zuhanok, zuhanok... Elbúcsúzni az élettől nem is olyan egyszerű, mint ahogy gondoltam. Nincsen erőm! Milyen szerencsétlen vagyok! Nem élhetek, nincs okom élni! Miért nem tudok dönteni? Mi tart vissza? Mi akadályoz? Egyszerűen nem tudom eldönteni... Ha most valaki megölne... de jó lenne meghalni... vagy megbetegedni és meghalni... Igen, azt hiszem, hogy beteg leszek... Milyen rosszul érzem magam! Betegnek lenni, megnyugodni, mindennel megbékélni, mindenkinek megbocsátani és meghalni..."*

Simonék a nézőtéren átfütyülő szélnek köszönhették, hogy észbe kaptak. Itt folyamatosan fújt a szél, behatolt a repedésekbe, átzúgott a legparányibb réseken, s felborzolta a színészek idegrendszerét.

– Mit szólsz? – lélegzett fel Simon elragadtatva.

– Mije nego je ta žena glupava. Pravá glupača![4] – bólogatott Mirko.

– Jók ezek az orosz darabok – súgta Simon Mirko fülébe. – A szereplők az oroszoknál olyanok, mint a fatutajok a Volgán jégzajlás idején. Mind a végzetük felé sodródnak. Néha azt hiszem, hogy én is egy ilyen fazon vagyok valamelyik orosz drámában – suttogta Simon.

Barbara továbbra is a színpad szélén ült, lassan az arcvonásai is megenyhültek. A csendet hasítani lehetett. A félig rágott alma valahol a színpad szélén hevert, az imént a padlóhoz vágta, a szöveg kényszerítette ki ezt a mozdulatot. A gyümölcs foltot hagyott a kopott deszkákon. Az alma így kisodródott, egyszerűen kirendezte magát a darabból, mint egy jó statiszta, aki tudja, ismeri a szerepe adta határokat. Odalent, az első sorban, Gíbic kifordult fejjel integetett, dioptriás szemüvegén megcsillant a színpadi fény, érezni lehetett az elégedettségét, egészen emberinek tűnt az arca.

Barbara felállt. Kéjesen nyújtózkodott, mint egy álmos kismacska.

– Ennyi... Pauza – intett a műszakiaknak.

– Gyere – bökte meg Mirkót Simon. – Beugrom az öltözőbe. Leó vacsorára hívott... Nem jössz?

– Megint egy füves parti?

– Mondjuk rá... – bólintott Simon. – Látod, csupa lakoma az életünk, te meg mindenből kimaradsz! Úgy látszik, Leó sem fér a bőrébe! Vissza akar vágni!

– Miért akar visszavágni?

– Az tuti, hogy valami kacifántos menüt választott estére... A múltkor nálunk vacsoráztak Barbarával. Öregem, Olga brillírozott!

– Nocsak.

– Nyulat készített, megrendezte nekünk az estét!

– Volt fölolvasás is?

– Hogyne. Olga böngészett a könyveink között, és mondhatom, kiváló érzékkel kapta el az est hangulatát.

– Mit olvasott?

– Főleg szlovák klasszikusokat, és Mészölyt... szlovákul...

– Olga egyébként tud magyarul? – kérdezte Mirko. – És ki az a Mészöly?... Még soha nem hallottalak benneteket magyarul társalogni.

– Olga? Persze, tulajdonképpen Budapesten született. A faterja magyar. Aztán a szülei elváltak. Az anyja visszaköltözött vele ide, Pozsonyba. Tényleg ritkán beszél magyarul. Megátalkodott szlovák csaj! – kuncogott Simon. – Mészölyt pedig kapsz tőlem ajándékba! Hidd el, nagyon bejön majd. A kiadóm adta ki a könyvet. A Samota motýľa[5] egy valódi gyöngyszem.

– Tudod, hogy ritkán olvasok regényeket.

– Mondom, hogy az öreg más. Ez tulajdonképpen esszékötet, meglátod, falni fogod... – lelkendezett Simon. – Mészöly megnyitja számodra a magyar szellemi elit munkáit... De hol is tartottunk? – kérdezte vigyorogva.

– Hol?

*   Részlet Osztrovszkij A hozomány nélküli menyasszony című drámájából.

– Ja, persze! – csapott a homlokára. – Gyere el Rehákékhoz, Mirko, ne szórakozz! A pincéreid nélküled is lezavarják az éjszakát! – csábította a barátját Simon.

– Nem mehetek – tiltakozott Mirko. Szombat este mindig nagy a mozgás... Mirica nem bírná a forgalmat... Majd máskor...

– Neked se való a feleség – jegyezte meg Simon. – Akkor találkozzunk a büfében, s lejátszunk egy partit! – indítványozta. – Én meg addig beszólok Barbarának.

– Mi az, nem tudja, mit tervez a hapsija?

– Nem... – ingatta a fejét Simon, felállva a székből, mire karosszékének ülőkéje visszanyaklott, s a szivacsos támla úgy szuszogott, mint egy asztmás beteg egy hegyi szanatórium parkjában.

Simon áttrappolt a félhomályos színpadon, s maga is elcsodálkozott, hogy csizmája patkolásától milyen kísértetiesen kopognak a deszkák.

Barbara öltözője a folyosó végén volt, ajtajával a huzat játszott, sípolt a levegő. Csak a neonlámpák égtek odabent.

– Barbara! – kurjantott Simon. – Barbara! A folyosó hallgatott.

Az öltözőt az éppen uralkodó, unalmas színházi szabvány szerint rendezték be. Talán egy bársonyszékben ülő, megalomániás kultúrpolitikus szabta meg az öltözők méreteit, rendelte el a szikár puritánságot, a nyers funkcionalizmust, sőt még az öltözők berendezését is meghatározta. A folyosót átjárta a hideg, Simon behúzódott az öltözőbe, abban bízva, hogy odabent melegebb lesz. Leült a tükör elé, megtámaszkodott az asztalkában, s unatkozva nézelődni kezdett. A polcokon női holmik, rúzs, púder, hajcsatok, gumik, fejpántok, parfümös tégelyek hevertek. A falra erősített óriástükrök a látványt megsokszorozták. Simon megbámulta a széket is, rajta Barbara személyes holmija hevert. Harisnya, blúz, nadrág, csizma, övcsat, melltartó púpozódott halomra, s érdeklődése egyre csak nőtt, ahogy a ruhahalomból egy hófehér, finom selyemanyagból készült csipkés bugyit kotort elő. Kihajolt a folyosóra. Szemügyre vette a ruhakupac elhelyezkedését, mivel a fehérneműt majd pontosan a helyére akarta visszahelyezni, aztán óvatosan felemelte.

A csipkés alsónemű belsejében vékonyka szarcsík, világosbarna nyomvonal húzódott, éppen a közepén, alig egy ujjnyi hosszan. Simon kíváncsian szippantgatott a puna feltételezett környékén, eltolta magától az intim ruhadarabot, tüzetesen átvizsgálta, hátha talál benne egy parányi szőröcskét, amit váltáskor a lendület kiszakított a bőrágyból. Nyelvével megízlelte a szaros selymet – nem érzett semmit. Csüggedő cserkészkedvét a melltartó látványa villanyozta fel újra. Hármas vagy négyes, tűnődött Barbara csecsein, de rögtön felbőszült. Micsoda otromba besorolás ez, így megítélni egy női keblet? Az inkacseresznye-mell, a süldő lányok csöcse lehetne, vagy az alma-mellek! Gondolatban végigsorolta az almafajtákat, zamatuk és nagyságuk szerint, Jonatán, starking, golden, csenevész alma, vadalma, sorolta aszerint, hogy bakfisról vagy egy húszéves, csábító hölgyről van-e szó. A körte-mell vagy a sárgadinnye-mell az igazi nőknek, amilyen a torkos férfinépnek való, tűnődött. Barbara, Simon véleménye szerint, a sárgadinnye-mell büszke tulajdonosa volt. Aztán ott vannak a barack-mellek, fűzte tovább gondolatait a férfi. A sárgabarack-mell a puhább keblűeknek, s az őszibarack-mell a teltebb idomúaknak, a csupa meglepetésekkel előrukkoló hölgyeknek. Azután a görögdinnye-mellek az igazi nagyágyúknak, a brutális élvezetek kedvelőinek. Az idősebb hölgyek mellei pedig észrevétlenül és tapintatosan zöldségfélékkel lehetnének helyettesíthetők: lopótök, padlizsán, uborka, esetleg a patisszon...

Simon lopva végigcserkészte a ruhahalmot, mint egy vámtiszt, s az izgalomtól úgy kapkodott, akár egy kezdő betörő az ékszerboltban. Fétisimádata csak ritkán gyúlt lángra. Olga lánya, Nóra, ha néha meglátogatta az anyját, mindig szemérmesen magára zárta a fürdőszoba ajtaját. Simonnak ilyenkor sikerült az elorzott alsóneműibe temetkeznie. Évről évre így szagolgatta a lány fehérneműjét, s csakhamar eljött az a nap is, amikor minden megváltozott. A liliom illata bódítóbbá vált, s megtelt buja, tocsogó szagok keverékével.

Kintről, a folyosó túloldala felől léptek hallatszottak. A szapora kopogás elárulta a léptek gazdáját. Simon biztosra vette, hogy Barbara közeledik. Az ablakhoz lépett, s mintha már hosszú ideje tűnődne, karjait hátrakulcsolva terpeszállásba helyezkedett.

– Szia – szólította meg hátulról Barbara.

– Szia – fordult meg Simon. Szemét kidüllesztette, megpróbált meglepett arcot mutatni. Kissé túljátszom a dolgot, osztályozta magát a szemközti tükörben, ellenőrizve az arcát. – Leó felhívott – kezdte.

– Leó?

– Leó. Olyan furcsa, ha a keresztnevén szólítom?

–Ritkán mondod, hogy Leó.

– Aha – jegyezte meg. – Szóval, megjött, s azt kérte, hogy szóljak.

– Megjött? – kérdezte Barbara. – Honnan jött meg?

– Honnan tudjam?... Meghívott vacsorára.... Állítólag... halat süt.

– Halat? – kérdezte Barbara. – Milyen halat?

– Halat – válaszolt Simon velősen.

– Este előadásom van – biggyesztette le az ajkát Barbara. – Mi az, nem tudja, hol dolgozom? Elfelejtette, ki vagyok?

– Azt mondta, megvár a vacsorával – füllentett Simon. – Hogyne tudná. Barbara fésülködött. Hosszú időre csend lett. Simon újra kikémlelt a folyosóra,

s zavart mozdulattal behúzta az ajtót. Ahogy elnézte ezt a nőt, megint sóvárogni kezdett utána, a negédes odva után; képzeletében titkos terveket szőtt, helyzeteket gyártott, brutális kamatyvágya túlnőtt minden máson, hömpölygő sárlavinaként elborította az agyát. Úgy érezte, az asszony pinájából áramló örvénylő erő rögtön beszippantja. A vágya gátlástalanul száguldozott, s az öltözőben nem volt egyetlen összetákolt, nyamvadt sorompó sem, amely határt szabott volna az őrületének.

– Simon! – szólalt meg Barbara. – Van még abból az anyagból?

– Pardon?

– Erőltesd meg magad! Mind a ketten betéptetek!

– Hogy mi? – tért észhez Simon. – ...Majd kérek – hebegte zavartan.

Barbara vetkőzni készülődött. Egy mozdulat, méregette a nőt Simon, s mint egy indiai tigris, vadul ráugrom, és szétmarcangolom! Több volt ez már kéjvágynál – bezabálni a testéből, átharapni a nyakát, elejteni, mint egy kisgidát, hallani akarta a nyakcsigolyák roppanását, a csontok elpattanását, a zsigerek repedését, érezni akarta a szagát, ahogy kibuggyannak a belső szervei, s az élvezetet akarta, érezni, ahogy a farka beléhatol, tüszköli, s elélvez a gyönyörtől.

– Magamra hagynál?

Simon vontatottan megfordult. Megfogta a kilincset.

– Várj csak!

– Mi van?

– Segítenél? – fordított hátat a férfinak Barbara. – Kigombolnád hátul a ruhámat?

Az asszony, alakját tekintve, inkább rubensi angyalkának számított, akit egy bumfordi gyermekisten teremtett, jócskán eltúlozva Barbara vonalait. Barokk nőtípus volt a javából, aki választékosan öltözködött, s a természet, mintha mindezt tudta volna, ehhez az alkathoz gyurmálta, alakította az asszony személyiségét. A nézők rajongtak érte, mert sugárzott, személyiségében ott cikázott a derű, a könnyedség és a spontán fölény.

– Köszönöm, elmehetsz – szólt Simonhoz, elfordítva a fejét, mintha az öltöztetőnőjének szólt volna hátra.

– Jó voltál... – érintette meg Barbara vállát Simon. Növekvő férfiasságát odadörgölte az asszony hátához.

– Mit akarsz? – kérdezte Barbara. – Mit akarsz? – kérdezte újra, s az arcát hozzászorította Simon ülepéhez. – Akarod? – nézett fel Simonra cinikusan.

Simon kigombolta a nadrágját. Ágaskodó farka kibukott belőle, belesimult a nő kezébe, aki csak nézte, vizsgálta, tűnődve, a tenyerén tartva forgatta, játszadozott vele, mint egy ritka gyöngynyakékkel. Oldalra nézett, Simon biztosra vette, hogy az asszony a folyosó hangjaira fülel, aztán oldalról érzéssel beleharapott a tömör bőrszivarba. Végigszánkáztatta a száját egészen a húsos makkig, s egy rándulással a szájába kapta a dorongot. Talán csak egyszer lökte le a torkán, amikor hirtelen undorodva kiköpte a karót a szájából.

– Pffuuuj! – tolta el magától az ágaskodó férfiszerszámot. – Megmoshatnád... –emelte fel a fejét. – Büdös... – fordult meg.

Simon a tükörből látta Barbara fintorát. Csalódottan állt, nézte a betonkeményre duzzadt farkát, és most megalázottnak érezte magát, még hogy büdös, és döbbenten hagyta, hogy teljesen lelankadjon, és figyelte a faszát, ahogy úgy megy össze, mintha kieresztették volna belőle a levegőt. Mi lehet Barbarával, morfondírozott Simon, ilyet még soha nem művelt. Büdös, nem büdös, Barbarát soha nem érdekelték a részletek, egyszerűen nekiesett, és szopta ájulásig ott, ahol éppen voltak! Lehet, hogy szerelmes, fűzte tovább a gondolatait, csak a szerelmesek képesek így mániázni, nekik már elvárásaik vannak. Szerelmes, állapodott meg gondolataiban Simon. Bonyolódik a helyzet, soha nem mennek úgy a dolgok, ahogy menniük kellene, zsörtölődött magában.

– És Olga? – kérdezte Barbara.

– Olga? – értetlenkedett Simon. – Olga ma este nem jön...

Simon a folyosó sarkánál járt, amikor Barbara kidugta a fejét az öltözőből. Szorosan hozzábújt az ajtóhoz, csak a feje látszott ki.

– Akkor este találkozunk... És fürödj meg! – hallatszott a sarok mögül.

– Nem vagy a feleségem! – szólt vissza Simon durcásan, majd elmosolyodott. Elvoltak így – hárman. Barbara: a tökéletes feleség, Rehák: a tökéletes férj, Simon: a tökéletes házibarát. Igazi, tökéletes jó barátok! Rehák persze nem tudott se szóbeszédről, se rejtelmes kapcsolatokról, neki megmaradt a munka, na és a hajtás. Nem tudta, micsoda tehetséggel áldotta meg a jó sorsa a barátját. Simon mindig kipécézte a legérdekesebb női gyöngyszemeket, így rögtön felismerte Barbara fajtáját is. Barbara egy kurva, állapította meg róla csalhatatlanul. Nem egyszerű mezei kurva, elemezte őt tovább, aki bármikor beereszti a málnásába az idegen kismedvét, se nem szívkurva, aki szerelmes, odaadó, és hajlandó elmenni a végletekig... Simon a számítókurvára gondolt, mert így nevezte el a Barbara típusú nőket, persze nem a szó végzetesen sértő értelmében; nem, ezekről a számítókurvákról sem feltételezett semmi rosszat, igazán tisztelte őket, de tudott róluk valamit: imádtak kefélni! Szerelembe, álláspontja szerint, soha nem keveredtek. Hidegek voltak, mint a kint felejtett acélkés. Sajátos ütemük volt, megvoltak a céljaik és az elképzeléseik. Számítóak voltak, és ha kellett, a cél érdekében a legvégsőkig tudtak hazudni. Simon ezeket a számítókurvákat kedvelte a leginkább, és Barbarát is annak tartotta, méghozzá a legbujább fajtából.

Simon belépett a színház büféjébe. Végigjáratta tekintetét, úgy érezte, mintha időközben megmozdult volna a levegő. A stúdiósok megszaporodtak, még mindig a székeken térdeltek, csupa fiatal, gusztusos fenék fogadta így a belépő bámészkodót. Gyönyörű, gömbölydeden fiatalos seggek sorakoztak egymás mellett, diszkréten billegtek, szinte kényszert érzett, hogy megrendszabályozza őket.

Teljesen hátul Mirko gubbasztott a sarokban, mereven bámult maga elé, mintha az asztalon felállított sakkfigurákat figyelné. Kopott, megrongált, fából faragott sakkfigurák sorakoztak a táblán, Mirko tekintete cikázva kémlelte őket, mint egy hadvezér, aki a mindent elsöprő roham előtt még egyszer végignéz a csapatain. Igazgatta a figurákat, rendezgette a gyalogcsapatokat, s azon töprengett, vajon a huszárral a gé négyre, vagy a gyaloggal fog-e támadni?

Simon félrehúzta az asztalt, belerúgott a székbe, amely nyikorogva segített be a hangzavarba – hangosan kaparta a műanyagpadlót.

– Parti? – kérdezte Simon.

– Csak egy... – igazította meg utoljára a királynőt Mirko.

– Ezt már hallottam valahol – vigyorgott Simon.

– Mindenki ezt mondja... – sóhajtott Mirko. – Nálatok mindenki mindent tud, ért és hallott már!

– Aha, ez így van – bólintott Simon.

– Megint a sötét oldal? – kérdezte Mirko.

– Megint. És megint... véged.

– Nem mondod? – Hát.

Simon üveges tekintettel bámulta a sakktáblát. A Barbara öltözőjében történtek kissé megviselték; ilyet még nem mondtak neki, hogy mossa meg, a kurvák faszát, csaknem begerjedt, bosszankodott.

Mirkóval egyszerre vették észre a törpe betolakodókat. A mrűdök voltak azok, a kobold nép garázda kalandorai, a színészek rettegett, ősi ellenségei, akik miatt már annyi színész besült egy-egy bemutatón. A mrűdök falánkan fölzabálták a kiejtett szavakat, törpe termetükkel remekül elfértek a szájak sarkában. A mrűdök gyorsan és szakszerűen dolgoztak, láthatatlan pókhálókat szőttek a szájnyílások tövébe. A gnóm mrűdök ügyesen építkeztek, s ahogy végeztek a hálókkal, rögtön strázsákat állítottak az ajkak tövébe, s onnan figyelték tovább a kibuggyanó szavakat. Pikírozták a szavakat, gondtalanul böngésztek, gátlástalanul pusztítottak. Lándzsájukkal készenlétben vártak, felbökték a szavakat, a megcsúszott gondolatokat a helyszínen felfalták. Simon tehetetlenül figyelte, ahogy a szavai úgy ficánkolnak a mrűd dárdák hegyén, mint a halász-szigonyokon a fáradt pontyok. És a mrűdök kérlelhetetlenül lecsaptak, kegyetlenül felkoncolták a szájakon kitüremkedő szótagokat.

–  Mi... mon... asz?

–  –...ogy?

–  Ne............. rtem? – Alig értették már egymást, a törpe élősködők fölzabálták

csaknem az összes szavukat.

A mrűdök fordulni készültek, Simon szemlesütve figyelte őket. A legelemibb biztonsági intézkedéseket sem tartották már be, hivalkodva garázdálkodtak mindenfelé. Kevélységükben odáig mentek, hogy nem vették észre a készülődő, alattomos csapdákat sem, csak lakmároztak! Ugrásra készen toporzékoltak, éhesen várták a szóprédákat.

A színészek, észrevéve ősi ellenségeiket, elcsendesedtek. Óvatosan mutogattak Simonék felé, terjedt a hír, mindannyian feszülten követték a mrűd őrök strázsa-útját.

Simon szólni készült. A szótagok hangtalanul lopakodtak, megrezegtették a hangszálakat, aztán valahol a garat tájékán szavakká alakultak. Elhagyták a nyelvtőt, végigpattogtak Simon fogai között, majd bukórepülésben zuhantak kifelé, immár szavakká alakulva, amikor a garázda mrűdök éhesen rájuk rontottak...

– Offeeeeennnzzíííííívaaaaaaaa – üvöltötték hosszasan elnyújtva a bűvös erejű varázscsapda-méregszót.

– Ez az!... Megvannak!... Potyognak a földre!... Tapossuk el őket! – őrjöngtek a színészek.

Hangzavar támadt. Többen fölugrottak székeikről, ujjongva a sakkasztalhoz törtettek, s felbőszülve taposták a menekülő, tehetetlen mrűdöket. A büfébeli társaság önfeledten, megrészegülve ünnepelte a diadalt.

Simon a fekete gyaloggal támadt. Egyszerre két mezőt ugrott, kinyitva a vezére előtt a teret.

 

 

 

[1]Barbora Jančulová, kérem a színpadra!

[2]Idenézz!

[3]Bolond ez a fű.

[4]Ez a nő bolond! Igazi bolond!

[5]A pille magánya