Nietzsche Wagner ellen

Előszó

A következő fejezetet régi írásaimból válogattam össze, nem nélkülözve bizonyos óvatosságot. Olyanok is vannak közöttük, amelyek 1877-ből származnak – itt-ott átdolgoztam, magyaráztam is, mindenesetre azonban rövidítettem őket. Sorban olvasva nem hagynak kételyt sem Richard Wagnert, sem jómagamat illetően: mi ellentétek vagyunk. Kiderül belőlük egyéb is, például, hogy ez pszichológusoknak, tehát nem németeknek szóló esszé... Mindenütt vannak olvasóim, Bécsben, Szentpétervárott, Koppenhágában és Stockholmban, Párizsban és New York-ban – csak Németországban, Európának ezen a tökkelütött vidékén nincsenek... És talán kellene néhány szívemnek kedves szót súgnom olasz uraimék fülébe... Quousque tandem, Crispi... (Meddig még, ti kockafejűek – a ford.) ...(Triple alliance) (Hármasszövetség – a ford.): a "birodalommal" egy értelmes nép mindig csak mésalliance-t (rangon aluli házasság – a ford.) köt.

Amit csodálok

Azt hiszem, hogy a művészek gyakorta nem tudják, mihez is értenek a legjobban, mert túl hiúak és értelmük valami büszkébb dologra irányul, mint azoknak a parányi palántáknak látszó valamikre, amelyek újonnan, különösen és szépen, valódi tökéletességben sarjadhatnak elő az ő talajukból. A saját kertjük, szőlőjük végső értékét alábecsülik, szeretetük és megértésük nincs egyazon szinten. Itt áll előttünk egy zenész, akinek mesterfokú tudása minden más zenész mesterfokú tudásánál jobban abban nyilvánul meg, hogy a szenvedő, elnyomott, vértanú lelkek birodalmából meríti hangjait, és még a néma állatok számára is nyelvet alkot. Senki sem ér föl vele, ha arról van szó, hogy meg kell festeni a késő ősz színeit, egy végső, legvégső, legapróbb jóleső érzés leírhatatlanul megható boldogságát, jól ismeri a lélek titokzatos-félelmetes éjfelének hangárnyalatait, amelyekben ok és okozat mintha érvényét veszítette volna és minden pillanat mintha a „semmiből bukkanna elő"; legszívesebben az emberi boldogság alsó rétegeiből merít és mintegy annak fenékig ürített serlegéből, amelynek alján a legédesebb cseppek végül összevegyülnek a legkeserűbbekkel és legundorítóbbakkal; ismeri a lélek lassú maga-vonszolását, a lélekét, amely már sem szárnyalni, sem szökellni, de még járni sem tud; éles szeme van a rejtőzködő fájdalom, a vigasztalan megértés, a bevallatlan elválás számára; igen, minden eltitkolt nyomorúság Orfeuszaként nagyobb ő bárkinél és sok olyasmivel gazdagítja a művészetet, amelyek nélküle ismeretlenek és mintegy a művészetre méltatlanok maradtak volna, – a cinikus lázadás is ilyen például, amelyre csak a legnagyobb szenvedők képesek –, amelyek szavakkal megfoghatatlanok, mert a szó összezagyválja a lélek megragadhatatlan, mikroszkopikusan apró valóságmozzanatait: igen, ő az egészen kis dolgok mestere. De nem akar az lenni! Jelleme jobban kedveli a széles felületeket és a merész freskókat! Képtelen felfogni, hogy szellemének más az ízlése, hajlama másféle optikát kedvel és legszívesebben romos házak elhagyott szögleteiben gubbaszt csöndesen – ott rejtőzködve mindenki elől, még önmaga elől is, festi igazi remekműveit, amelyek mind nagyon rövidek, gyakorta csak egyetlen ütem idejéig tartanak – de csak ebben mutatkozik igazán jónak, nagynak, tökéletesnek és talán egyedül csakis ebben. Wagner olyan ember, aki sokat szenvedett – ebben minden egyéb zenészt megelőz. Mindenben csodálom Wagnert, amiben csak személyesen őt érzem meg zenéjében.

Ahol ellenvetéseket teszek

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezt a zenét egészségesnek tartom éppen ott, ahol Wagnerről szól. Ellenvetéseim Wagner zenéjével szemben fiziológiai természetűek: akkor meg minek kellene esztétikai képletekbe öltöztetni őket? Hiszen az esztétika nem alkalmazott fiziológia. "Tényállásom", petit fait vrai-m (apró, igaz tényem – a ford.) viszont, hogy nem lélegzem könnyen, amikor ez a zene hat rám; lábam megharagszik és föllázad ellene: ütemre, táncra, menetelésre termett, rájuk van hát szüksége – Wagner császári indulójára viszont még maga a fiatal császár sem tud menetelni –, lábam a zenétől elragadtatást vár, amely a jó járásban, a kilépésben, a szökdelésben és a táncban gyökerezik. Hát a gyomrom nem tiltakozik ellene? És a szívem? Vérkeringésem? Nem háborgatja a beleimet? Nem leszek tőle rekedtebb észrevétlenül? Hashajtót kell szednem Wagner hallgatásához... S föl is teszem magamnak a kérdést: voltaképpen mit akar egész testem a zenétől?... Azt hiszem, megkönnyebbülést: mintha minden állati funkciót könnyű, merész, lendületes, szertelen, magabiztos ritmus gyorsítana; mintha a vasból való, ólomból formázott életet finom, nemes harmónia aranyozná be. Melankóliám a tökéletesség félreeső rejtekén akarja kipihenni magát: ehhez van szükségem a zenére. De Wagnertől csak megbetegszem. Mi közöm volna nekem a színházhoz! Mit érdekelnek engem az erkölcsi önkívület görcsei, amelyekben a nép – és ugyan ki nem tartozik a néphez! – találja meg kielégülését! Ugyan miért is tartoznának rám a színészek megveszekedett hókuszpókuszai! – Látjuk már, hogy lényegileg színpadiasság-ellenes, színházellenes vagyok, mélységes gúnnyal viseltetem a színház, e par excellence tömegkúltúra iránt, amelyben minden igazi művész osztozik velem. A színházi siker a szememben nem egyéb mélységes lealacsonyodásnál; sikertelenség – csak akkor kezdem hegyezni a fülemet és akkor ébred bennem megbecsülés, ha sikertelenséggel találkozom... Míg Wagner éppen ellenkezőleg; Wagner, aki a lehető legmagányosabb zenét csinálta, amilyet csak látott valaha is a világ, emellett viszont ízig-vérig színházi ember volt, sőt színész, a leglelkesebb színész-mániákus, akit valaha is hordozott a hátán a föld, még muzsikusként is!... És mellesleg szólva: ha az is volt Wagner elmélete, hogy "a dráma a cél, a zene mindig csak eszköz", gyakorlata viszont a kezdettől a végig mindig az volt, hogy az "attitűd a cél, és a dráma, sőt a zene is, mindig csak az eszköze." A zene mint sajátos eszköz a színész alakításának, külső megjelenésének jellemzésére, a drámai gesztus magyarázatára, megerősítésére és bensőségesítésére szolgál; és a wagneri dráma egyetlen alkalom csupán a sok drámai attitűdre! Egyéb ösztönein kívül működtek még Wagnerben egy nagy színész parancsoló ösztönei is, mégpedig mindenféle vonatkozásban: amint már említettem, ilyen volt zenészként is. – Mindezt egy nap csak üggyel-bajjal tudtam megértetni egy pur sang (telivér – a ford.) Wagnerrajongóval. – Megértés és wagneriánusok! Na jó, nem szólok egy szót sem! – És jó okom volt rá, hogy hozzáfűzzem: "legyen már egy kicsit becsületesebb önmagával szemben! Hiszen nem Bayreuth-ban vagyunk! Bayreuth-ban nincs más becsületesség, csak a tömeg becsületessége; egyenként hazudik az ember, hazudik önmagának, meghazudtolja önmagát. Aki Bayreuth-ba megy, az otthon hagyja önmagát, lemond a saját szó és a választás jogáról, ízléséről, még a maga bátorságáról is, amint azt a saját négy fala között Istennel és emberrel szemben egyaránt gyakorolja. Bayreuth-ba senki sem hozza magával igazán kifinomult művészi érzékenységét, legkevésbé a színházban dolgozó művész: hiányzik itt a magány, semminemű tökéletesség nem visel el tanúkat... a színházban csak nép, publikum, csorda, nő, farizeus, általános választójoggal rendelkező barom, demokrata, felebarát, polgártárs, embertárs és wagneriánus vagyunk: még a legszemélyesebb lelkiismeret is áldozatul esik a nagy számok nivelláló mágiájának, mivel ott mindenkiből felebarát lesz..."

Intermezzo

– Szólok még egy szót a legvájtfülűbb hallgatóimnak: mit is akarok én a zenétől? Azt akarom, hogy vidámabb és mélyebb legyen, akár az októberi délután. Sajátos, szertelen, finom legyen, gonosz és bátor, édes, kicsi nő... Sohasem írom alá, hogy egyetlen németnek is fogalma lehet róla, mi a zene. Akit német zenésznek hívnak, legalább is a legnagyobbak, mind külföldiek: szlávok, horvátok, olaszok, hollandok – vagy zsidók. Vagy ha az erős fajhoz tartozó németek, akkor már kihaltak, mint Heinrich Schütz, Bach és Händel, lómagam még mindig éppen eléggé lengyel vagyok ahhoz, hogy a zene többi részét Chopinnek tulajdonítsam; három okból kiemelném még Wagner Siegfried-idilljét, valamit talán Liszttől, aki minden zenészt megelőz előkelő zenekari összhangzatával; végezetül pedig mindent, ami az Alpokon túl született – az Alpokon innen viszont... Rossinit nem nélkülözhetném, még kevésbé a Délt, az én delemet a zenében, a velencei maestro Pietro Gastim zenéjét. És amikor azt mondom, hogy az Alpokon túl, akkor kizárólag Velencére gondolok. Ha a zene számára valami más szót keresek, mindig csak Velence jut eszembe. Nem tudok különbséget tenni a könnyek és a zene között – a boldogságot, a Délt nem tudom elgondolni a félelem borzongása nélkül.

A hídon álltam

a minap sötét éjszakán.

Dalt sodort felém

távolról a szél

a habok reszketeg felszínén

Gondolák, fények, zene –

mámorosan sodródtam a homályba ...

lelkem hárfaszava

dalt zengett meghatottan

a gondolás éneke kísérte halkan

a tarka boldogságtól reszketegen

– Ugyan hallotta-e valaki?

Wagner mint veszély

1

Azt a szándékot, amelyet az új zene abban követ, amit manapság roppant határozottan, ám zavarosan "végtelen dallamnak" neveznek, az a hasonlat leplezi le, ahogyan a tengerbe megyünk, lassanként elveszítve a biztos talajt a lábunk alól, végül átadva magunkat az elemek kegyelmének és kegyetlenségének: úsznunk kell. A régi zenében valami egészen mást kellett tennünk, táncolnunk kellett finoman, ünnepélyesen vagy tüzesen, gyorsabban vagy lassabban. A szükséges mérték, bizonyos ingadozó idő- és erőfokozatok betartása a hallgató lelkétől bizonyos megfontoltságot követelt meg, e hűvös levegőjű megfontoltság lelki visszaadását, és minden jó zene varázsa ezen, valamint a lelkesültségtől áthatott lélegzetvételen alapult. Richard Wagner másféle mozgalmat akart útnak indítani – félredobta az addigi zene fiziológiai feltételeit. Úszni, lebegni – már nem járni és táncolni... Ezzel talán el is mondtuk a legfontosabbat. A "végtelen dallam" éppen minden idő- és erő egylényegűséget akar megtörni, közben önmagát is kigúnyolva időnként, hatása birodalmát pontosan abban találja meg, ami a régebbi fülben a ritmikai ellentmondás és a régi ritmika gyalázásának érzetét kelti. Az ilyen ízlés hatásának utánzásából beláthatatlanul hatalmas veszedelem fenyegetné a zenét – a ritmikus érzelem tökéletes elfajzása, ritmus helyett a káosz... A veszély akkor éri el tetőpontját, amikor az ilyen zene egyre határozottabban egy egészen naturalisztikus, minden plasztikus törvényt nélkülöző színészetre és mozgásművészetre támaszkodik, amely nem akar egyebet, mint hatni... Az espressivo minden áron és a zene az attitűd szolgálatában, rabszolgaságában – ez a vég...

2

Valóban azt hinnék a mai zenei előadóművészek, hogy művészetük csak akkor értékes igazán, ha minden darabot olyan nyomatékkal adnak elő, amilyennel csak lehetséges, ha mindent a lehető legplasztikusabban szólaltatnak meg? Például Mozartra alkalmazva nem egyenesen Mozart szelleme elleni bűn-e ez az elgondolás, Mozart vidám, napfényes, finom, csapongó, könnyed szelleme ellen elkövetett bűn? Mozartra, aki szerencsére nem volt német és akinek a komolysága jóságos, aranyos fényű komolyság, nem pedig a német nyárspolgár komolysága... Nem is szólva a "kővendég" komolyságáról... De azt hiszitek, minden zene a "kővendég zenéje", és minden zene valósággal előugrik a falból és megrázza a hallgatót, hogy még a belei is felkavarodnak?... Mert a zene csak így hat!... Kire hat így a zene? Arra, akire az előkelő művész nem akar hatni soha – a tömegekre! Az éretlenekre! A fapofákra! A betegesekre! Az idiótákra! A wagneriánusokra!...

Zene, amelynek nincs jövője

A zene mindazon művészetekből származik, amelyek bizonyos kultúra talaján képesek elősarjadni, mindezek legutolsó palántájaként, mert a zene a legbensőségesebb, következésképpen a legutolsónak érkezik meg – a mindenkori kultúra hervadása, alkonya idején. Csak a németalföldi mesterek művészetében találta meg a keresztény középkor lelke kicsengését – hang-építészete a gótika kései, de egyenértékű, egyenrangú leszármazottja. Csak Händel zenéjében csendült föl először Luther legjobb része és rokonlelkisége, a zsidó-heroikus vonás, amelynek a Reformáció a nagyságát köszönheti, a megzenésített Ótestamentum – és nem az Új. Csak Mozart adta meg először XIV. Lajos korának, Racine és Claude Lorrain művészetének mélytüzű arany csillogását. Csak Beethoven és Rossini zenéje csendítette föl a XVIII. században, a rajongás évszázadában, a meghiúsult eszmények és a tünékeny boldogság hangjait. Minden igazi, minden eredeti zene – hattyúdal. Talán legutóbbi zenénk sem él sokáig, amilyen csekély mértékben uralkodik és amilyen kevés uralomvágy él benne, mert olyan kultúrából sarjadt elő, amelynek talaját a gyors süllyedés határozza meg és ma már majdnem teljesen elsüllyedt kultúrának tekinthető. Előfeltételei az érzelem bizonyos katolicisztikus mibenléte és valami ódivatú, úgynevezett "nemzeti" rajongás és garázda üzérkedés. Az a tény, hogy Wagner kisajátította a régi mondákat és dalokat, amelyekben a tudós előítélet valami par excellence germán lényegiséget mutatott neki – egyébiránt ma jót nevetünk ezen –: a skandináv vadállat átlelkesítése az elragadtatott érzékiséggel és az ettől való megszabadulás vágyával, ez az egész wagneri adok-veszek az anyag, az alakok, a szenvedélyek és az idegek dolgában roppant világosan ki is mondja zenéje szellemét, föltéve, hogy ez, mint minden zene, nagyon jól tud többértelműen beszélni önmagáról: mivel a zene – egy nő... E ténnyel összefüggésben ne tévesszen meg minket, hogy pillanatnyilag éppen a reakción belüli reakcióban élünk. A nemzeti háborúk, az ultramontán vértanúság, az általános átmeneti állapot korában; Európának ebben a mostani állapotában az olyan művészet, mint amilyen Wagneré, valóban a gyors megdicsőülés birtokába juthat, aminek azonban semminemű biztosítéka nincs a jövőre nézve. Maguknak a németeknek sincs jövőjük...

Mi, ellentétek

Ugye emlékeznek még rá, legalábbis barátaim közül jó néhányan, hogy kezdetben rámutattam modern világunk jó pár nagy, kövér tévedésére és túlzására, de mindig olyan emberként, akiben él még a remény. A jó ég tudja, miféle személyes tapasztalatok alapján, úgy fogtam föl a XIX. század filozófiai pesszimizmusát, mintha ez a gondolkodás erőfölöslege, a vakmerő bátorság, az élet diadalmas teljességének szimptómája lenne, amint ez a XVIII. századra, Hume, Kant és Hegel korára is jellemző volt: ekképp a tragikus megismerés kultúránk tulajdonképpeni luxusának mutatkozott a szememben, a legdrágább, legelőkelőbb, legveszélyesebb tékozlásnak, ám bősége okán mégiscsak megengedett luxusnak. Wagner zenéjét hasonlóképpen interpretáltam, fölismerve benne a lélek dionüszoszi hatalmának kifejezését: érezni véltem benne azt a földrengést, amely által egy évszázadokon át fölhalmozódott őserő tör a felszínre – teljességgel közönyösen az iránt, hogy mindent megreszkettet-e, amit kultúrának hívnak, vagy sem. Látható tehát, mit ismertem félre, jól látható az is, mivel ajándékoztam meg Wagnert és Schopenhauert... Ma minden művészetet, minden filozófiát segédeszköznek tekinthetünk, gyógyszerként használhatunk a gyarapodó, küzdő élet szolgálatában: ezek mindig szenvedőt és szenvedést föltételeznek. Ám kétféle szenvedő létezik: először, akinek a túláradó élet okoz szenvedést, aki dionüszoszi művészetet akar és tragikus bepillantást az. életbe, az. élet tragikus szemléletét – a másik típus az élet elszegényedésétől szenved, a művészetben és a megismerésben keresve a megváltást, a nyugalmat, a csöndet, a szélcsendes tengert, de a filozófiától és a művészettől a mámort, a görcsöket, a révületet, a kábulatot és az önkívületet nemkülönben megköveteli. Bosszúállás az életen – az efféle elszegényedett típusnak ez a legkéjesebb mámor!... Az utóbbi kettős igénynek Wagner éppen úgy megfelel, akár Schopenhauer – mindketten tagadják, megrágalmazzák az életet – ezért is ellentéteim ők. – Az életerőben leggazdagabb lény, a dionüszoszi isten és ember nem csupán a szörnyű és kérdéses dolgok látványát engedi meg magának, hanem el is követhet iszonyatos tetteket, nem tiltva meg magának a rombolás, bomlasztás, tagadás luxusát; számára a gonoszság, értelmetlenség és csúfság mintegy megengedett a nemző, megtermékenyítő erők bősége folytán, amelyek minden sivatagból termékeny tájat képesek varázsolni. Viszont a legszenvedőbb, az életben legszegényebb lénynek volna leginkább szüksége szelídségre, békére, jóságra a gondolkodásban és a cselekvésben, sőt istenre, a betegek istenére és "megváltójára"; aki ugyancsak rászorult a logikára, a lét fogalmi érthetőségére – még idióták szempontjából is – a "tipikus szabad szellemekre", mint az "idealisták" és a "széplelkek" – ők ugye dekadensek mindannyian; röviden szólva, bizonyos melengető és félelmet elhárító szűkösségre és szűklátókörűségre az optimista láthatáron, amelyek lehetővé teszik az elbutulást... Ekképp értettem meg apránként Epikuroszt, a dionüszoszi pesszimista ellentétét és ugyanakkor a keresztényt is, aki valójában egyfajta

"epikureista" csupán, és a "hit boldogít" című tételével a hedonizmus elvét olyan szorosan követi, amennyire csak lehet – minden intellektuális becsületességen túl... Ha egyáltalán szert tettem valamiféle előnyre a pszichológusokkal szemben, akkor az abban áll, hogy tekintetem immár élesebb a legnehezebb és legfortélyosabb következtetés dolgában, amelynél általában a legtöbb hibát követik el – a műről alkotójára, a cselekvésről a cselekvőre való következtetésről van szó, amely az eszményről arra következtet, akinek szüksége van rá, tehát minden gondolkodás- és értékelési módról a mögötte lappangó szükségletre következtet. – Mindenféle művészek tekintetében a következő fő különbségtételt hajtom végre: az élet elleni gyűlölet vagy a túlcsorduló élet vált-e nála alkotóerővé? Goethénél például az élet túlcsorduló szeretete az alkotóerő, míg Flaubert-nél a gyűlölet: Flaubert Pascalnak afféle újabb kiadása, ám művészként; alapvetően ösztönös megítélésem: Flaubert toujours haissable, l'homme n'est rien, l'oeuvre est tout"... (Flaubert mindig gyűlöletes, az ember semmi, a mű minden – a ford.). Gyötrődve költött, ahogy Pascal is gyűlölte önmagát, amikor gondolkodott – egyikük sem érzett egoista módon... az "önzetlenség" a dekadencia alapelve, a vég akarása a művészetben és a morálban szintén.

Wagner helye

Franciaország mindmáig Európa legszellemesebb és legkifinomultabb kultúrájának helye és az ízlés magasiskolája: csak tudni kell megtalálni az "ízlés e Franciaországát". Például a "Norddeutsche Zeitung", vagy akinek a szócsöve, a franciákban "barbárokat" lát – én a magam részéről viszont a fekete földrészt, ahol a "szlávokat" kell felszabadítani, az észak-németek közelében látom... Aki ehhez a Franciaországhoz tartozik, az bizony jól elrejtőzött: csekély számú ilyen emberről lehet szó, ráadásul ők talán nem is a legszilárdabb lábon állnak, részben tán fatalisták, szűklátókörűek, betegek, részben túlfinomult művészfélék lehetnek, olyan emberek, akikben az a becsvágy él, hogy művésziesek legyenek – ám birtokukban van minden emelkedettség és finomság, ami még egyáltalán létezik a világon. A szellemnek e Franciaországában, amely a pesszimizmus Franciaországa is, Schopenhauer most otthonosabb, mint amilyen otthonos Németországban valaha is volt: főművét máris kétszer lefordították, másodszor kitűnően, olyannyira, hogy most már legszívesebben franciául olvasom Schopenhauert (a németek között merő véletlen volt ő, legalább annyira, amennyire véletlen vagyok jómagam is – a németeknek nincs érzékük hozzánk, a németeknek egyáltalán senkihez sincs érzékük). Heinrich Heinéről már egyáltalán nem is szólva – az adorable Heinéhez, Párizsban így mondják –, aki húsban és vérben egyaránt magasan túlszárnyalta Franciaország mély és finom lelkű lírikusait. Ugyan mit tudna a német szarvasmarha kezdeni az ilyen ember delicatesseével? – Végül pedig, ami Richard Wagnert illeti: kézzel fogható és ököllel tapintható, hogy Wagner számára voltaképpen Párizs a megfelelő talaj: a francia zene minél inkább az "ame moderne" igényei szerint alakul, annál inkább fog wagnerizálni – már most is éppen eléggé azt teszi. Ne engedjük meg, hogy e ponton maga Wagner vezessen félre minket – rettentő csúf dolog volt Wagnertől, ahogy 1871-ben kigúnyolta Párizs haláltusáját... Németországban Wagner mégsem egyéb, mint vaskos félreértés: ki is volna képtelenebb Wagnerből bármit is megérteni, mint például a fiatal császár? A tény viszont az európai kultúra minden ismerője számára nyilvánvaló, hogy a francia romantika és Richard Wagner a legszorosabban összetartoznak. Ó tetőtől talpig az irodalom embere, Európa első világirodalmi iskolázottságú művésze, aki maga is ír, költ, közvetíti és összekeveri a különféle értelmeket és művészeteket, a kifejezés vérbeli fanatikusa, az emelkedett dolgok tartományának nagy felfedezője, de csúf és félelmetes dolgoké is, még nagyobb felfedező az indulatok terén, a szenvedélyek boncolásában, akinek tehetsége magasan túlszárnyalja zsenialitását – virtuóz ízig-vérig, félelmetes érzékkel minden iránt, ami félrevezet, csalogat, kényszerít, fölzaklat, a logika és az egyenes út esküdt ellensége, vágyakozik az idegenbe, az egzotikumba, a félelmetes dolgok közé, vágyik az érzékek és az érzelem minden kábító és bódító szerére. Egészében véve rámenős-merész, tetszetősen erőszakos, fennen szárnyaló, magasröptű művész, aki évszázadának – a tömegek évszázadának – fejébe verte a "művész" fogalmát. Csak beteg...

Wagner mint a szűziesség apostola

1

– Még német ez?

Német szívekből jött e langy nyivászda?

És német testekből az önkorbácsolás e vágya?

Német-e még e papos kéztördelés?

E tömjénfüstös érzék-ingerlés?

Német még e kapkodás, gubbasztás, habozás?

E mézes-mázos köntörfalazás?

Apácakacsintgatás, ave-harangozgatás?

– Német még mindez?

Fontoljátok meg! Mert ajtótok felől nem hangzik más, mint Róma. Róma hite ez, bár szavak nélkül szólva!

2

Érzékiség és szűziesség között nincs szükségszerű ellentét; minden jó házasság, minden igazi szívbéli kapcsolat fölülemelkedik ezen az ellentmondáson. Ám abban az esetben, amikor tényleg fönnáll ez az ellentét, szerencsére ez távolról sem tragikus. Ez érvényes legalábbis minden egészséges, jó kedélyű halandóra, akiktől mi sem áll távolabb, mint az angyal és a petite bete (baromfi – a ford.) közötti ingatag egyensúlyt a létezés ellenérvei közé sorolni, sőt a legfinomabb, legtisztábban látó emberek, mint Háfiz, mint Goethe, ebben még különleges vonzerőt is látnak... Pontosan az ilyen ellentmondások csábítanak a létezésre... Másrészt viszont nagyon jól érthető, hogy ha Kirké szerencsétlenül járt állatait rávették a szűziesség imádatára, akkor ők ebben éppen ennek ellentétét látják, és ezt imádják – de még micsoda buzgó áhítattal és tragikus röfögéssel! Gondoljuk csak meg, Richard Wagner élete végén vitathatatlanul ezt a kínos és tökéletesen fölösleges ellentétet akarta megzenésíteni és színpadra állítani! De hát miért? – kell föltennünk a kérdést.

3

Emellett persze azt a másik kérdést sem kerülhetjük meg: miért izgatta Wagnert ez a férfias (ám, sajnos, roppant csekély mértékben férfias) "falusi bunkó", ez a szegény ördög, a természetnek ez a Parsifal nevű gyermeke, akiből olyan agyafúrt módon csinált végül katolikust – no de hát mi áron? Egyáltalán komolyan gondolta ezt az egész Parsifalt? Kétlem, hogy ezen nevetni lehet, Gottfried Keller sem tudott rajta nevetni... Az ember szinte kísértést érez, hogy a wagneri Parsifalt vidámnak képzelje el, mondjuk, egy szatírjáték befejező tételének, amellyel Wagner, a tragikus költő, mintegy önmagához méltó módon vesz búcsút tőlünk, valamint önmagától, de mindenekelőtt magától a tragédiától, mégpedig úgy, hogy bátran és szinte túlzott mértékben parodizálja a tragédiát meg az egész földi nyomorúság legrégebbi kezdetektől fogva szánandó komolyságát, amelynek legbutább és végre-valahára leküzdött formája az aszketikus ideál téliesen borzongató természetellenessége. Hiszen a Parsifal par excellence operett-anyag... Wagner Parsifalja vajon az öngúny megnyilvánulása volna, a szerző titkolt fölénnyel ebben neveti ki önmagát, művész-szabadságának, művész-felsőbbrendűségének diadalittas bizonyságtétele ez? – Wagner, aki tud nevetni önmagán?... Bárcsak így lenne, amint már említettük: mert hát mi a komolyan vett Parsifal üzenete? Valóban nem láthatunk benne egyebet (ahogy a fülem hallatára mondták), "mint a megismerés, a szellem, az érzékiség torzszülöttjét?" – Egy lélegzetvétellel átkozta volna meg Wagner a szellemet és az érzékiséget? A beteges, keresztény és zűrzavaros eszmények fordítottja védelmének volnánk tanúi? Végső soron egy művész önmegtagadásáról, ön-visszavonásáról volna szó, aki pedig mindaddig, minden erejével és akaratával éppen ennek ellenkezőjét kívánta megvalósítani: mármint művészete – és nem csupán művészete, hanem élete – legmagasabb szintű átszellemítését, ugyanakkor érzéki mivoltát hangsúlyozva? Ugye emlékszünk rá, hogy Wagner ifjúkorában, milyen lelkesen indult útjára Feuerbach, a filozófus nyomdokain? Feuerbach szavai az "egészséges érzékiségről" Wagner számára és az akkori idők nagyon sok fiatal németje számára – ők ifjú németeknek nevezték magukat – szinte a megváltás szavának erejével hatottak. Végül mindezt elfelejtette volna? Mert legalábbis olybá tűnik, mintha végül mindezt el akarta volna felejteni!... Őrajta is az élet gyűlölete lett úrrá, mint Flauberten? Mert a Parsifal nem más, mint az álnokság, a bosszúvágy és a titkos méregkeverés az élet feltételei ellen – hitvány mű. – A szűziesség hangoztatása felhívás a természetellenességre: mindenkit megvetek, aki a Parsifalt nem a szokáserkölcs elleni merényletként fogja föl.

Hogyan szabadultam meg Wagnertől?

1

Már 1876-ban, az első ünnepi játékok idején búcsút vettem Wagnertől. Nem viselem el a kétértelműséget; mióta Wagner Németországba jött, fokozatosan mindenhez lealacsonyodott, amit csak gyűlölök – még az antiszemitizmushoz is... Valóban legfőbb ideje volt akkor a búcsúnak: hamarosan kézhez kaptam ennek egyértelmű bizonyítékát is. A látszólag győzedelmes Richard Wagner, ez a valójában romlott, kétségbeesett dekadens, hirtelen tehetetlenül és szánalmasan roskadt térdre a krisztusi kereszt előtt... Egyetlenegy németnek sem volt szeme akkor e förtelmes színjátékhoz, nem ébredt részvét a lelkiismeretében? Én voltam az egyetlen, aki szenvedett ettől? Elég az hozzá, hogy e váratlan esemény a villámcsapás erejével világította meg a helyet, amelyet elhagytam akkor, és mélyen átéltem azt az utólagos félelmet, amelyet minden ember érez, miután öntudatlanul nagy veszélyen ment keresztül. Egyedül folytatva utam, reszkettem a félelemtől; nem sokkal később megbetegedtem, sőt, ami sokkal rosszabb ennél, halálosan megfáradtam az óhatatlan kiábrándulásban mindentől, ami csak nekünk, modern embereknek ok lehet a lelkesedésre. Kiábrándultam az úton-útfélen eltékozolt erőből, munkából, reményből, ifjúságból, szerelemből; belefáradtam e romantika feminizmusába és dagályos féktelenségébe, az egész idealista hazudozásba és lelkiismeret-lágyítgatásba, amely ezúttal is diadalt aratott valakin, aki a legderekabb volt a derék emberek között; végül pedig, ám távolról sem utolsó sorban, a szüntelen gyanakvás szomorúságától elgyötörten belefáradtam, hogy e csalódás után arra kárhoztattak, hogy még bizalmatlanabb legyek, még megvetőbb, mint annak előtte, még sokkal magányosabb, mint valaha. Mert Richard Wagneren kívül nem volt senkim... Mindig németekre ítéltettem...

2

Magányosan és bizalmatlanul önmagammal szemben, dühös szenvedéllyel önmagam ellen foglaltam állást, mindannak pártját fogva, ami nekem fájdalmat okozott és nehezemre esett: így találtam újra utat ahhoz a bátor pesszimizmushoz, amely minden romantikus hazudozás ellentéte, ezenkívül – legalábbis ma így tűnik nekem – ez a hozzám, az én feladatomhoz vezető út... Ez a rejtőzködő és uralkodó valami, aminek sokáig nem is tudunk nevet adni, míg végül feladatunknak bizonyul. Ez a bennünk élő zsarnok iszonyatos bosszút áll rajtunk minden tőle való szabadulási kísérletért, minden korai, elhamarkodott döntésért, minden megalapozatlanul kötött szövetségért, minden, még akár nagy becsben álló tevékenységért is, ha az legfőbb feladatunktól elvon, sőt, nemkülönben minden erényért, amely minket legsajátabb felelősségünk szigorától megóvhat. Minden esetben betegség a válasz, ha kételkedni merészelünk abban, hogy jogunk van feladatunkhoz, ha megpróbáljuk könnyebben venni feladatunkat. Különös és egyben félelmetes dolog ez! Legkeményebben a megkönnyebbülésünkért kell bűnhődnünk! És ha később megint egészségesek akarunk lenni, nincs már választásunk: súlyosabb terhet kell magunkra raknunk, mint előbb...

A pszichológus kér szót

1

Egy született pszichológus, aki szükségképpen pszichológus, vérbeli léleklátó, minél különlegesebb esetekkel és emberekkel foglalkozik, annál nagyobb annak a veszélye, hogy belefullad a részvétbe. Sokkal több keménységre és vidámságra van szüksége, mint a többi embernek. A szabály az, hogy az értékes ember leromlik, tönkremegy: borzalmas dolog efféle szabály tudatában élni. A pszichológus többszörös vértanúsága, aki fölfedezte e tönkremenetelt, az értékes embernek ezt a "gyógyíthatatlanságát": minden értelemben az örök "túl késő". Ez az először, aztán majdnem minden további esetben is átélt felfedezés, az egész történelem során, egy szép napon esetleg annak oka lehet, hogy tönkremegy ő maga is... Majdnem minden pszichológusnál tetten érhető az az áruló hajlam, hogy legszívesebben hétköznapi- és átlagemberekkel foglalkoznak: ebből az derül ki, hogy a pszichológusnak mindig gyógyírra van szüksége, egyfajta menekülésre és feledésre, csak el, messze attól, ami az ő szemléletét, betekintését, szakmáját szembefordította lelkiismeretével. Jellemző rá, hogy tart az emlékezetétől. Mihamar elnémítják a mások ítéletei, rezzenetlen arccal figyeli meg mindenben, amit csak látott, hogyan tisztelnek, csodálnak, szeretnek, magyaráznak mások, vagy oly módon rejti véka alá némaságát, hogy valami felületes átlagvéleménnyel látszólag egyetért. Szörnyen ellentmondásos helyzete néha odáig fajul, hogy a "művelt emberek" éppen abban tisztelik őt, amiben ő a nagy együttérzés mellett megtanulta a nagy megvetést is... És ki tudja, talán minden jelentős esetben éppen ez történt – imádtak egy istent és ez az isten csak amolyan szegény áldozati állatnak bizonyult... A siker volt mindig a legnagyobb hazug – és siker a mű, a tett is... A nagy államférfi, a hódító, a felfedező alkotásába burkolózik, elrejtőzik benne, így már nem is fölismerhető; a művész, a filozófus műve azt találja föl, aki alkotta, aki állítólag megalkotta... A "nagy emberek" tisztelete utólag összetákolt, megköltött vacak kis fércmű – a történeti értékek világában hamispénzverés uralkodik...

2

Az olyan nagy költők például, mint Byron, Musset, Poe, Leopardi, Kleist, Gogol – nem merek nagyobb neveket említeni, csak gondolatban – olyanok, amilyenek, amilyennek talán lenniük kell: a pillanat emberei, érzékiek, abszurdok, sokfélék, könnyelműek és kiszámíthatatlanok a bizalomban és a bizalmatlanságban; lelkükön általában nem látszik meg semmiféle heg, hasadás; művükkel gyakorta valami nehezen múló sérelemért állnak bosszút, szárnyalásukban gyakran keresnek menedéket valami túlságosan makacsul kísértő emlék elől, idealisták ők a mocsár tőszomszédságából – micsoda vértanúságot jelentenek ezek az emberek annak, aki először fejti meg őket!... Mindannyian a középszerűek szószólói vagyunk... Nagyon is érthető, hogy ezeket az embereket éppen a nők veszik észre, akik annyira tisztán látnak a szenvedés világának dolgaiban, és erejüket meghaladóan segítőkészek, menteni vágyók, és olyannyira hajlamosak egészen az áldozatig terjedő együttérzés elragadtatott túlzásaira. Ám a tömeg, a bálványimádó tömeg halmozza el őket kíváncsi és öntetszelgő értelmezésekkel... Ez az együttérzés viszont általában tévesen méri föl tulajdon erejét: a nő szeretné hinni, hogy a szerelem mindenre képes – ez a rá jellemző babona. Ó, az emberi szív ismerője megsejti, milyen szegény, tehetetlen, ostoba és szűklátókörű a legmélyebb igaz szerelem is – és egyáltalán nem ment, hanem inkább rombol...

3

Minden olyan ember szellemi undora és gőgje, aki valaha is mélységesen szenvedett – már szinte a rangsort határozza meg, hogy ki milyen mélyen képes szenvedni –, borzongató bizonyossága, amely teljesen átjárja és átszínezi őt, a bizonyosság, hogy a szenvedés révén sokkal többet tud, mint amennyit a legokosabb és legbölcsebb emberek egyáltalán tudhatnak, nagyon sok távoli, félelmetes világban ismerős és otthonos volt azok között is, akikről ti mit sem tudtok... Ez a hallgatag szellemi gőg, a megismerés kiválasztottjainak, a "beavatottaknak", a majdnem feláldozottaknak ez a büszkesége mindenféle álcázásra szorul, hogy megóvja magát a tapintatlan és részvétteljes kezek érintésétől és egyáltalán mindentől, ami nem ér föl vele a szenvedésben. A mély szenvedés előkelővé teszi az embert; elválasztja a többiektől. – Az álcázás egyik legfinomabb formája az epikureizmus, az ízlésnek némiképp közszemlére állított bizonyos bátorsága, amely a szenvedést félvállról kezeli és megvédi magát minden mélységes szomorúságtól. Vannak "vidám emberek", akik arra használják a vidámságot, hogy ennek révén félreértsék őket – mert azt akarják, hogy félreértsék őket. Vannak "tudományos szellemek", akik fölhasználják a tudományt, mert ez vidám külsőt kölcsönöz és a tudományosság arra enged következtetni, hogy az ember felületes – hamis következtetésre ösztönöznek... És vannak pimasz, szabad szellemek, akik igyekeznek álcázni és tagadni, hogy ők voltaképpen megsebzett és gyógyíthatatlan szívek – ez Hamlet esete: és ekképp maga a bolondság is egy végzetes és önmagában túlzottan is biztos tudás álarca lehet.

Zárszó

1

Gyakran föltettem magamnak a kérdést, hogy életem legnehezebb évei vajon nem erősebben köteleztek-e hálára, mint bármelyik többi. Legbensőbb természetem arra tanít, hogy a magasból és egy nagy ökonómia szemszögéből nézve minden szükségszerűt és magánvalóan hasznos dolgot is – nem csupán elviselni kell, hanem szeretni is... Amor fati: ez legbensőbb természetem. – Ami pedig hosszú sorvadásomat illeti, vajon nem leírhatatlanul többet köszönhetek-e neki, mint egészségemnek? Magasabb rendű egészséget köszönhetek neki, amely mindent megerősít, amit meg nem öl! – Filozófiámat is neki köszönhetem... Csak a nagy fájdalom a szellem végső felszabadítója, a súlyos gyanakvás tanítómestere, amely minden U-ból X-et csinál, valóságos X-et, azaz megalkotja az utolsóelőtti betűt az utolsó előtt... Csak a nagy fájdalom, a lassú, hosszan tartó fájdalom, amely nem törődik az idővel, és amelyben mintegy zöld gallyak tüzén égünk el, kényszerít minket, filozófusokat, hogy alászálljunk legmélyebb mélységeinkbe s levetkőzzünk minden bizalmat, jóindulatot, elvessünk minden középutat kereső, elnéző megoldást, amelyekbe régebben tán emberségünket rejtettük. Kétlem, hogy az efféle fájdalom "megjavít", de azt tudom, hogy mélyebbé tesz minket. Akár azért, mert megtanuljuk szembeállítani vele büszkeségünket, gúnyunkat, akaraterőnket, az indiánhoz hasonlóan, akit minél inkább kínoznak, annál eszeveszettebbül gyalázza hóhérát; akár úgy, hogy e fájdalom elől a keleti semmibe húzódunk vissza – amelyet nirvánának is neveznek –, a néma, dermedt, süket önfeladásba, önfeledésbe, önmagunk kioltásába: az ilyen hosszú és veszedelmes önuralom-gyakorlatok után más emberként bukkanunk napvilágra, több kérdőjellel találjuk szemben magunkat, mindenekelőtt azonban erősebb akarattal, hogy ezentúl többet, mélyebben, szigorúbban, keményebben, gonoszabbul, csöndesebben fogunk majd kérdezni, mint ahogy azelőtt kérdeztünk. Odaveszett az életbe vetett bizalom: maga az élet lett probléma. – De azt azért mégse gondoljuk, hogy ettől szükségképpen búskomor lesz az ember! Lehetséges még az élet szeretete is – csak éppen máshogy szeretünk. Mintha olyan nőt szeretnénk, aki kételyt ébreszt bennünk...

2

A legkülönösebb pedig a következő: él bennünk egy másik ízlés is – egy második ízlés: az ilyen szakadékokból – a súlyos gyanakvás szakadékából – újjászületett emberként térünk vissza, új bőrrel, érzékenyebben, gonoszabbul, az örömöt többre értékelve, minden finomságra kifinomultabb nyelvvel, élénkebb érzékekkel, egy második, veszélyesebb ártatlansággal az örömben, gyerekesebben és ugyanakkor százszorta ravaszabbul, mint amilyenek annak előtte voltunk.

Ó, mennyire durvának, visszatetszőnek és ízetlennek tűnik akkor a szokásos módon élvezetet keresők öröme, ahogy ők értik, a "művelt", gazdag, hatalmon lévő emberek! Micsoda maró gúnnyal hallgatjuk ezentúl ama nagy zsibvásár tamtamját, ahol a "művelt" és nagyvárosi ember manapság a "szellemi gyönyör" élvezete céljából, szellemi italok segédletével elfogyasztott művészettel, könyvvel, zenével arcul csapja önmagát! Mennyire sérti fülünket a szenvedély színpadias kiabálása, mennyire ízlésünk ellenére van, milyen idegen lett tőlünk az egész romantikus zendülés és az érzékek zűrzavara, amelyet a művelt csőcselék annyira kedvel, a kifejezhetetlen, emelkedett és nyakatekert dolgok iránti minden vonzalmával együtt! Nem, ha nekünk, lábadozóknak egyáltalán még művészetre van szükségünk, akkor az másféle művészet – gúnyos, könnyed, tünékeny, istenien felelőtlen, istenien művészies művészet, amely vakító lánggal lobban bele a felhőtlen égbe! Mindenekelőtt művészeknek, senki másnak, csakis művészeknek való művészet ez! Jobban kiismerjük magunkat abban, ami nélkülözhetetlen minden művészet számára: a jókedvben, mindennemű vidámságban, barátaim!... Egynémely dolgot most már jól tudunk, mi, a megismerés emberei: de most majd megtanulunk helyesen felejteni, művészként nem jól tudni!... Ami pedig jövőnket illeti: nemigen találkoznak majd velünk, akik éjszakánként a templomok nyugalmát megzavarják, a szobrokat ölelgetik és mindenről, arról is, ami jó, okkal titok, le akarják rángatni a leplet, fel akarják fedezni, napvilágra akarják hozni. Nem, ez a rossz ízlés, az igazságnak ez az akarása, ez a "minden áron" való akarása, az igazság szeretetének ez az ifjúi őrültsége – számunkra ezentúl gyűlöletes: túlságosan tapasztaltak, komolyak, játékosak, kiégettek és mélyek vagyunk... Már nem hiszünk abban, hogy az igazság igazság marad, ha lerántották róla a leplet, túl sokat éltünk már meg, hogy ilyesmit elhiggyünk. Ma illendőség dolga számunkra, hogy ne akarjunk mindent mezítelenül látni, ne akarjunk mindenütt jelen lenni, mindent megérteni és mindent "tudni". Tout comprendre ... c'est tout mépriser... (Mindent megérteni annyi, mint mindent megvetni – a ford.) "Igaz, hogy a Jóisten szeme mindent lát?" – kérdezte a mamájától egy kislány: "azt hiszem, ez aztán igazán nem ildomos." – A filozófusoknak szóló intelem ez!... Mélyebben kellene tisztelnünk a szemérmet, amellyel a természet a titkai és tarka bizonytalanságai mögé elrejtőzött. Talán női lény az igazság, amelynek jó oka van rá, hogy titkaiba ne engedjen bepillantást nyerni? A neve tán, görögül szólva, Baubo (undorkeltő vénasszony a görög mitológiában, aki nemi szervét mutogatva, obszcén mozdulatokkal igyekezett fölvidítani a gyászoló Demetert – a ford.)... Ó, ezek a görögök! Ők aztán tudtak élni: de ehhez bátran meg kellett állniuk a felszínnél, a ráncoknál, a bőrnél és a látszatot imádni, hinniük kellett a formákban, hangokban, szavakban, a látszat egész Olümposzában! Ezek a görögök felszínesek voltak, de – mélyről jövően! És vajon nem éppen ehhez térünk-e vissza mi, a szellem vakmerő kalandorai, akik megmásztuk a mai gondolkodás legmagasabb, legveszélyesebb ormait, hogy e magaslatokról a láthatárt vizsgálva lenézzünk rájuk? Nem vagyunk-e éppen ebben görögök? A formák, a hangok, a szavak imádói? És pontosan ezért – művészek?

A leggazdagabb ember ínségéről

Tíz év oda –

Nedves szél csöppje sem

Érintett, szeretet harmatja

Nem hullt rám semmi

– Mozdulatlan táj...

Kérem csupán bölcsességem,

Fukar ne legyen ily aszályban:

Harmattá váljon inkább öntestéből,

Maga legyen e vadon esője!

Kértem a felhőket egykor,

Vonuljanak le hegyeimről,

Így szóltam hajdan: több fényt

A sötétbe!

Ma hívom őket, jöjjenek csak:

Tőgyetek sötétjébe burkoljatok!

– Megfejném őket,

Magasságotok teheneit.

Tejmeleg bölcsességként,

Szeretet édes harmatjaként

Áradok szét a vidéken.

Igazságaitokkal félre!

Tekintetetek sötétlik tőle,

Hegyeimen nem akarok

Türelmetlen igazságokat látni,

Közelemben az igazságot

Nevetés aranyozza be,

Nap édesíti, szeretet érleli,

Érett igazság magától válik el a fától.

Ma kinyújtom a kezem

A csábító véletlen után.

Elég okos a véletlen,

Hogy gyermekként vezessen, és rászedjen.

Ma vendégbarátságot mutatok

A barátságtalanoknak,

Magával a sorssal szemben sem leszek én tüskés

– Zarathusztra nem sündisznó.

Lelkem

Telhetetlen nyelvével

Jót s rosszat egyaránt végignyalogatott,

Minden mélységbe alászállt,

Ám dugóhoz hasonlóan mindig

Egyre csak úszik a felszínen,

Olajfoltként sziporkázik a sötét tengeren:

E lélek okán neveznek boldognak engem.

Apám s anyám ki lehet?

Vajon nem a fölöslegesség

Hercege apám?

Anyám pedig

A hangtalan nevetés.

Nem e frigykötelék nemzett-e

Engem, e furcsa állatot,

Fényből szőtt rémalakot,

Engem, minden bölcsesség

Tékozlóját,

Zarathusztrát?

Langy fuvallattól

Aléltan

Vár Zarathusztra hegyei magasában,

Saját levében főve,

Édessé lágyulva

Orma alatt,

Jege alatt,

Fáradtan s boldogan,

Mint hetedik napján az alkotó.

– Csönd!

Igazság tart felém,

Akár valami felhő.

Láthatatlan villáma eltalál.

Széles, lusta lépcsőn

Száll föl hozzám boldogságtok:

Jöjj már, hőn vágyott igazság!

– Csönd!

Az én igazságom az!

Réveteg szemekből,

Bársonyos borzongásból

Ér hozzám pillantástok.

Leányos tekintet,

Kedveskésen gonosz,

Megsejti boldogságom okát.

Engem sejt meg – igen, ugyan mit agyai ki?

Bíboran lappang egy sárkány

Leányos pillantásotok ölén.

– Csönd! Igazságom beszél! –

Jaj neked, Zarathusztra!

Úgy festesz, mint aki

Aranyat nyelt.

Hasad fölvágják!...

Túlontúl gazdag vagy,

Megrontója sokaknak!

Te sokakban keltesz irigységet,

Túl sok embert teszel szegénnyé...

Fényed rám veti árnyát –

Borzongok, állj odébb, gazdag!

Menj, Zarathusztra, szállj ki napodból!...

Ajándékoznál,

Fölösleged odaadnád!

Okos légy hát, te gazdag!

Önmagad ajándékozd el először,

Ó, Zarathusztra!

Tíz év oda,

S a nedves szélnek egy

Cseppje sem jutott el hozzád?

Szeretet harmata nem ért?

De ki szeretne téged,

Te, túlzottan is gazdag!

Boldogságod elapasztja,

Kiszikkasztja a szeretetet

– Aszályos a táj...

Nem hálás senki neked már,

Te viszont hálás vagy mindenkinek,

Aki vesz belőled.

Erről fölismerlek,

Te, túlzottan is gazdag,

Te, gazdagok legszegényebbje!

Föláldozod magad, gyötör a gazdagság,

Szétosztogatod,

Nem kíméled magad,

Te, önmagaddal szemben szeretetlen:

Gyötrelem kényszerít minden időben,

A túlzott törődés, a szívjóság gyötrelme,

Csak nem hálás neked senki sem immár...

Szegényebb legyél hát,

Bölcsebb önmagadnál,

Ha szeretetre vágysz!

A szenvedőt szeretik csak,

Csak az éhező kap szeretetet,

Ajándékozd hát el magad,

Ó, Zarathusztra!

– Én vagyok bölcsességed...