Pont ott van vége; Öreg nőcsábász, lámpafény, eső
Pont ott van vége
Az irodalmi élet, mint egy briós,[1] vagy mint egy léggömb, olyan. A bele foszlós – vagy tiszta felhajtóerő (itt válik a hasonlat szétfele):
nincs átmászkálás kint és bent között, csak hogyha bumm (s akkor meg nincsen vissza), vagy – másrészt – ha megeszik. (Fölözött kakaóval pl.) Átlátszó kalicka
üvegmadárnak. A rács, az összeköt. A hártya is. A kirakat előtt (ahol a briós van) kicsorduló nyál,
ahogy az üvegen tükröződik, talán. A reflexek megelőzik az étkezést (ld. Pavlov). Óh, ha volnál [1]ejtsd: briő |
Öreg nőcsábász, lámpafény; eső
Ragyás, mosolygó, óriási arc a házfal, Buddha vízfaragta képe. Bokáig sárban áll kint az olasz, a keréknyom lekvársűrű levébe
süllyed, el is tűnik könnyű, fehér, likacskás kis cipője; ám a sárga, dülöngő lámpafény pont eddig ér, s ázott térdharisnyáját fénybe mártja.
Fölnéz: az ablak izzó négyszögében önnön képét festi a kézilámpa pergamenfakóra – amint éppen
üres szemmel bámulja lent: magát –, s a földhalmot a gyom közt, melyre hányva szétrothad lassan blúz, kosztüm, kabát. |