Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf., 2002. május – Irodalom és Te(ket)ória / A műfordítás-értelmezés modelljei

■ Polgár Anikó (Tanulmány)

A műfordítás-értelmezés modelljei

   

1. A műfordítói olvasatok

 

A műfordító, különösen a versfordító nyelvtudása az általa párbeszédbe vont szövegek erőterében működik igazán: versfordításkor a nyelvtudás egy olyan aktív olvasás organonjává válik, melynek mozgatóereje az idegen nyelven olvasott vers fölött érzett öröm.1 A lefordított versek azonban nem a műfordító fiktív olvasónaplójának marginális betétei, létmódjuk nem illusztratív, hiszen egyszerre foglalják magukba egy kép s a kép alá írt értelmező-magyarázó szöveg kettősségét. A műfordításkötetek tehát olyan olvasónaplók, melyek nemcsak a választás révén kirajzolódott ízléshorizontról, hanem a fordítói olvasatok sokféleségéről is tanúskodnak.

 

a. A nemzeti olvasat

A századforduló „nemzeti olvasatai" az idegen művek kulturális és időbeli domesztikálására törekedtek; ezek a fordítók (Baksay Sándor, Csengeri János, Szász Károly) olvasmányaik utalásrendszerének (beleértve a versformát) a nemzetiesítését tűzték ki célul. A versforma domesztikálásának szükségszerűségét Wilamowitz-Moellendorf hangoztatta, aki szerint a nyelv és a versforma olyannyira összetartoznak, hogy képtelenség a német nyelvet görög versformák kifejezésére használni: „in wahrheit gehören sprache und vers zusammen, und es ist ein unding zu griechischen versen deutsche sprache verwenden."2 Wilamowitz egyik ógörög fordításában Goethe Wandrers Nachtlied c. versének klasszika-filológiai olvasatát (egy fiktív ógörög nemzeti fordítás rekonstrukciójaként) az antik epigrammaforma prezentálja.3 Wilamowitz ógörög olvasata a Goethe-vers erkölcsi tanulságát keresve a goethei hangulatképet kettészeli: nála az első disztichon természeti képeire a második disztichonnak az emberi lélek halandóságára figyelmeztető pátosza telepszik rá.

A magyar századfordulós fordítók nemzeti olvasatait nemcsak a versforma domesztikálása, hanem a romantikus beszédmód paneljeinek és az ehhez kapcsolódó eufemizmusoknak a használata is jellemzi. Catullus egyik versének (69. carmen) a közösülésre utaló „supposuisse femur" kifejezése például Csengeri Jánosnál, aki 1901-ben adta ki Catullus összes verseinek első magyar fordítását, így lényegült át: „Ki hó keblére zárna szívesen."4

   

b. A hódító olvasat

A nemzeti olvasatot felváltó, Babits metaforája nyomán hódító olvasatnak is nevezhető „nyugatos" versértelmezés esetében szintén az idegen sajáttá tételéről van szó, ám az olvasott versek ezúttal nem a nemzeti jellegzetességeknek, hanem a költőegyéniségek hódításainak „esnek áldozatul". Babits Tennyson-fordításai kapcsán írja: „Fiatalságom munkája, másé és duplán az enyém, első hódításaim íze rajta: – s kedves nekem, mint az ősmagyar zsákmányolónak lehetett valamely bájos ékszer, melyet kalandjainak hajnalán harácsolt a kincses Nyugatról, s azután elvesztette ... s a vén fej nosztalgiájával keresi meg újra."5 A Nyugat fordítói munkássága „hódító hadjárat", amelyet egyéni „portyázások" előztek meg.6 Babits Wilamowitznak a formára vonatkozó érvelését egy nagystílű példával cáfolta meg: azt igazolandó, hogy a költemény hangulata mennyire átalakul, ha egy másik versformába tesszük át, Vörösmarty A haldokló leány című versét fordította le latinra, tibullusi disztichonokban, Arany János Keveháza c. elbeszélő költeményének első két versszakát pedig ógörögre, homéroszi hexameterekben.7

A hódítás esetében szinte természetesek a szélsőségek: az egyéniség hódító ereje divergensebb kategória, mint a nemzet egységesítő konvergenciájáé. Otto Manninen Joutsenlaulua c. versének két magyar fordítása, Képes Gézáé és Kiss Dénesé8 a hódító olvasat remek példányai. Kiss Dénes a verset egy rezignált költő (akinek a megragadni vélt mindenség kiesett a kezéből) hattyúdalaként olvasta, kétségbeesetten felkiáltó mondatai a Nagy László-i „Ki viszi át a szerelmet?"-típusú kérdésfeltevéssel állnak közeli rokonságban. Képes Gézánál a hattyúszimbólum hatóköre kitágul, a vers mély, földalatti barlangjáratokon folyik tovább, a felszínt és a mélyrétegeket összekötő tudás birtokosának nyugalmával.

Otto Manninen 1905-ben született versét (bár a finn szöveg nagyon sok támpontot ad hozzá) sem Képes Géza, sem Kiss Dénes nem akarta posztromantikus költői hitvallásként olvasni: mindkét szöveg kivetette magából a romantika paneljeit, az álmok tengerét (merta ...unten), a ködös partot (utuista rantaa). A Képes Géza-olvasat a végső, a víz fölött rezdülő „semmi"-t a fölszín alatti dallamokat ismerő költő magabiztosságával mondja ki, Kiss Dénes „süket fenti, ködbe tűnő semmi"-je pedig a „felszíni lárma" szinonimájaként csupán magyarázó jellegű.9

 

c. A rekonstruktív olvasat

A hódító olvasattal szembehelyezkedő rekonstruktív olvasat, mely többek között Devecseri Gábor, Horváth István Károly, Kardos László nevéhez fűződik, a forrásszöveg körülményeinek rekonstruálását és nyelvi idegenségének megtermékenyítő hatását közvetíti. „Nem zsákmányt keresünk" – írja fordítói ars poeticájában10 Devecseri Gábor, s ha ezt Halász Gábor megjegyzésével olvassuk össze, arra a következtetésre juthatunk, hogy a rekonstruktív olvasat képviselője a maga számára hódító nagy műfordítótól eltérően csupán fordító mesterember: „Minden nagy fordító a maga számára hódít, amidőn idegen kincsekhez nyúl, ez különbözeti meg a fordító mesterembertől, aki a »köz-kinccsé tevés« nemes buzgalmával fog munkához."11 A rekonstruktív olvasat – melyben a közkinccsé tevés mozzanata valóban nagy szerepet játszik – egyik jellegzetes példája Horváth István Károly Irodalmi élet a régi Rómában c. gyűjteménye, mely a versfordításokat az ókori reáliák illusztrációs anyagaként használja.12 A nyelvi rekonstrukció, a forrásnyelv anyagának éreztetése a célszövegen13 gyakran efféle szörnyszülötteket hoz világra:

   

„Rádkiált hajdan s fenyeget, ha elcsent

marhanyáját visszaterelni késnél,

gyermek, ám puzdrája üres, s kacag már

                    rajtad Apolló."

 

(Horatius, 1/10, Kálnoky László fordítása)14

   

A latin mondatszerkezet és igei sajátosságok leképezésére nem törekvő Szepessy Gyula fordításában ugyanez a versszak így hangzik:

   

„»Add elő tüstént a gulyám, te fickó!« –

mondta vészjóslón, de mikor nyilát is

közben elcsented, nevetésbe tört ki

                  végül Apolló"15

 

Horatius összes verseinek idézett, 1961-ben megjelent kiadása, mely nagy vitát váltott ki a „nyugatos" költők és filológusok (filológusköltők, költőfilológosuk) között, s melynek kapcsán Vas István a filológia rémuralmáról beszélt, a rekonstruktív fordítói olvasatok valóságos tárháza.16

 

d. Az applikalív olvasat

A filológia befolyása alól teljesen felszabadította magát az a negyedik, applikatívnak nevezhető olvasat, mely egy olvasmányélmény mozzanatainak egy más kompozícióba történő szerves beépítése, tehát egy kreatív és produktív felhasználás eredménye. Babits a Laodameia egyik kardalába építette be Catullus Diana-himnuszát (34. carmen), Kovács András Ferenc fiktív Calvus-fordításai pedig a költő Catullus-, illetve Horatius-olvasataiból indulnak ki. Orbán Ottó a horatiusi életbölcseletbe saját ironikus világképét olvasta bele:

   

„Eheu, fugaces Postume, Postume,

labuntur anni, nec pietas moram

         rugis et instanti senectae

                  adferet indomitaeque morti,

   

non si trecenis, quotquot eunt dies,

amice, places inlacrimabilem

       Plutona tauris, qui ter amplum

                Geryonem Tityonque tristi

   

compescit unda, scilicet omnibus,

quicumque terrae munere vescimur,

       enaviganda, sive reges,

               sive inopes erimus coloni."

   

„Juhé, de gyorsan múlnak el éveink;

egy perce még nagy kurvapecér valék,

       a halhatatlanság balekja,

              olvatag érc remegő ölekben,

   

s ma botra hajlok – ősz akadémikus,

kit máris unni kezd az utókora:

       szegény tatus a DNS-sel;

            ő meg a kába utópiái!"17

   

Horatius Postumushoz írt versébe (11/14) Orbán nagyvonalúan és lezseren olvas bele. Az antik költő, akit talán szintén „unni kezd az utókora", úgy szól ki ebből az Orbán-versből, hogy elfelejti nagypapás életbölcselkedéseit, az öregedést s az élet múlását fiatalosan és ironikusan tematizálja.

   

   

2. Paradigmaváltások a 20. századi magyar műfordítás-történetben

   

A versfordítók olvasási módszereit szemléltető négy olvasati típus az olvasatok sokféleségének létjogosultságát mutatja. A vázolt fordítói olvasatok diakronikus síkon a műfordítás-történetben bekövetkezett paradigmaváltásokkal vannak összefüggésben, melyek a megfelelő költészettörténeti folyamatokkal párhuzamosak.

   

a. A wilamowitzi paradigma

A 20. századi latin műfordítás-történet egyik alapvető problémája, a műfordítói viták fő kiváltó oka az antik versformák használata, illetve „magyarosabb" formákkal való helyettesítése volt. A 19. és 20. század fordulóján, a Nyugat első generációjának fellépése előtt az antik versformák teljesen idejétmúltnak tűntek: „...a klasszikus versmértékek, kivált az utóbbi időben, egészen kikopván a használatból, a nagyközönségnek, kivált a klasszikus iskolázottság nélküli olvasónak, fölötte idegenszerűek, tehát nehezen férkőznek a lelkéhez. Ha így azok számára akarjuk hozzáférhetővé tenni az eredetit, a kik azt latinul vagy görögül nem élvezhetik, a kiknek a klasszikus ritmusok, hogy úgy mondjam, nem mentek át a vérükbe, sokkal könnyebben fogunk czélt érni modern versmértékkel." – írja például Radó Antal A fordítás művészete c. könyvében.18 A Nyugat előtti fordítógeneráció többnyire ahhoz az elvhez igazodott, mely szerint az antik költeményeket nem az eredeti formájukban, hanem a célnyelv irodalmi közegében nekik megfelelő formában kell megszólaltatni; Szapphót például olyan formában, mely az illető nyelv népdalformáival tart rokonságot. Ezt az elvet azonban nemcsak az antik műfordításokra alkalmazták; Goethe hexameterekben írt Hermann und Dorothea c. eposzát Hegedüs István Szász Károly tanácsára felező tizenkettesekben fordította.19 Hegedüs István vonakodásából és Szász Károlyra mint tekintélyre való hivatkozásából, valamint Radó Antal idézett, magától értetődőnek tartott kijelentéséből is kitűnik a paradigma általános érvénye és kényszerítő jellege.

 

b. A nyugatos paradigma

Radó Antal idézett művének megjelenésekor azonban már küszöbön állt az a paradigmaváltás, melyet a Nyugat első nemzedékének munkássága hozott el. Radó meg volt győződve arról, hogy antik versformákban a jövőben nemcsak fordítani, de írni sem fognak a költők: „...csak azt kérdem, hogy olyan modern költő, a ki a közönségre hatni akar, vajjon fog-e ma már alkájoszi ódákat írni? Ugyebár nem, mert tudja, hogy akkor meg nem hallgatnák, vagy csak nagyon kevesen."20 A sors iróniája, hogy éppen Radó könyvének megjelenésével egyidejűleg, 1909-ben látott napvilágot Babits Mihály Levelek Iris koszorújából című verskötete, melynek legelső, máig is ismert és sokat idézett verse, az In Horatium éppen alkaioszi versszakokban íródott.

A willamowitzi paradigmának még sokáig akadtak követői (Mészöly Gedeon még az 1950-es években is ezekre az elvekre hivatkozik21), ám a két paradigma egyik legfontosabb összecsapásakor, a Csengeri-Devecseri vita idején22 a nemzedék főbb fórumai már egyértelműen az új, Nyugatos paradigmát támogatták. A Nyugatos fordítói paradigma lényege azonban nem az antik versformák használata, hanem a műfordító egyéniségének lehető legnagyobb mértékű átsugárzása a fordított versbe.

 

c. A „filológus" paradigma

A Nyugat harmadik nemzedékének munkássága újabb paradigmaváltást hozott a latin műfordítás-történetben. Az új paradigma – mely elsősorban az 1945 utáni korszakban virágzott – elméleti megalapozójának elsősorban Devecseri Gábort tekinthetjük. Devecseri és az ő elveit támogató klasszika-filológusok (Falus Róbert, Horváth István Károly, Szilágyi János György) nemcsak a latin műfordítás gyakorlatát, hanem elméleti megítélését is megváltoztatták, s az átalakult társadalmi viszonyok a megjelenő latin műfordítások mennyiségét és szervezettségét is befolyásolták. A latin fordítások megjelenése a továbbiakban nem egy „hódítóként" viselkedő költő egyéni döntésétől függ, hanem központilag szabályozott. A megjelenő fordításokról, esztétikai elveikről, az antik fordítás filológiai hátteréről, a lektori munka szükségességéről lényegében az MTA Klasszika Filológia Bizottsága döntött.23 Az új paradigmát a „nyugatosok" (ahogy az új elvek követői nevezték őket, bár ez az elnevezés csak részben fedi a valóságot, hiszen maga Devecseri is nyugatos költő volt) elméletileg soha nem tudták elfogadni, a gyakorlatban azonban több versfordításukkal is behódoltak neki.24 Az új paradigma a nyugatosok egyéniségét tükröző fordításokat lekicsinylően „átköltésnek" tekinti, s szembeállítja velük „a tudomány és a művészet egységét megtestesítő" műfordítást.25 A Nyugat műfordítói módszerét Falus Róbert műfordítói impresszionizmusnak nevezte, s a két paradigma közti ellentétet így fogalmazta meg: „Miért tekintenénk követendőnek átköltéseik modernizáló tendenciáját, mely gyakorta sokkal inkább önmaguk és koruk, mint az antikvitás szellemét fejezte ki? Miért szentesítsük fordításaik hangulati és metrikai lazaságát, ahelyett, hogy a ma korszerű történelmi-tartalmi-szellemi interpretációhűség megvalósítására törekednénk, ami a marxizmus ókorszemléletének (egyáltalán: történelemszemléletének) és tartalom s forma dialektikus egységét hangsúlyozó esztétikájának alapelveiből következik?"26 Ugyanezt az ellentétet fejezi ki meglehetősen harcias megfogalmazásban Szilágyi János György Gaál László csekély költői értékű, ám az időmértéket korrektül megtartó Ovidius Fasti-jának fordításával kapcsolatban: „Ebben a tekintetben sikeresen vette fel a harcot a Nyugat-kör műfordítóinak körében elterjedt henyeség ellen, amelyet sokan még ma is elméletileg igazolhatónak gondolnak."27

Falus szerint a műfordításban a legfontosabb: „minél pontosabb interpretáció, minél teljesebb tartalmi, stiláris, hangulati, metrikai hűség + művészi ihletettség, a fordítandó költővel való lelki-érzelmi azonosulás, önálló nyelvi erő, stiláris gazdagság és lelemény."28 Különösen fontos a metrikai hűség: nem fogadhatók el a „nyugatosok" metrikai elvei (a természetes hangsúlynak – accentus – metrikai hangsúllyá – ictus – való átminősítése), hiszen így „olyan keserves metrumú időmértékes verseket"29 költhetnénk, mint az angolok.

Devecseri Gábor a paradigmát reprezentáló Horatius-kötet verses Utószavában30 fogalmazta meg saját, Faluséhoz hasonló nézeteit (ez az Utószó Falus szerint „a tudatos fordítók – különösen: az antik fordítók – kiskátéja is lehet."31). Devecseri elveit az alábbi 13 pontban foglalhatnánk össze:

   

  1. tévhit, hogy a hajdani költőt hajdani nyelven kell fordítani
  2. formai hűség
  3. a díszítmények és árnyalatok megtartásanemcsak az egyes árnyalatokat, szavakat kell fordítani, hanem arra is ügyelni kell, hogy az egészbe beleüljenek
  4. a másik nyelvet, „e nyelv anyagát is éreztesd honi nyelvünkön, s új fordulatokkal / tudd nyelvünket gyarapítani."
  5. az antik vers rímeit is vissza kell adni
  6. a vers kezdő- és zárószavait is meg kell tartani (ezek az ún. „őrálló szavak")
  7. „ne óhajtsd azt is megláttatni, amit sejttet csak a költő"
  8. nem szabad a kommentárt beleépíteni a versbe
  9. a szavak légkörét is át kell hozni
  10. az ismétlődő szavakat általában egyformán kell fordítani
  11. ha egy szó kétértelmű, meg kell hagyni kétértelműnek
  12. az eredeti tulajdonneveket meg kell tartani a fordításban

 

Ezek közül a legtöbb problémát az 5. elv vetette fel. Az elv megalkotására talán Trencsényi-Waldapfel Imre egyik megjegyzése inspirálta Devecserit. Trencsényi ugyanis a Horatius Noster32 utószavában felvázolja a magyar Horatius-fordítások történetét, s Virág Benedekről és kortársairól írva kiemeli, hogy „Ők benne éltek a latin formakincsben, nemcsak metrikai tekintetben", s a latin szöveg nyelvi sajátosságainak visszaadását nyelvmegújító erőnek tartja: „...nyelvüknek ez a latin átitatottsága képesítette őket arra, hogy Horatius formáinak belső ritmusát, a mondatformák sajátos dinamikáját, az inverziók súlyát oly hűséggel és erővel adják vissza, melyre nyelvünk – és talán a nyelvről való felfogásunk – mai helyzetében mindenekelőtt a bátorság hiányzanék."33

Ezt az ötödik elvet azonban nemcsak Devecseri Gábor vallotta, hanem általánosan elterjedt nézet volt. Erre utal pl. Csorba Győző a humanista költők fordításáról írt tanulmányában: „...irodalomtudósaink egyre többet emlegetik, hogy a műfordításnak az eredeti vers jó magyarítása mellett félreérthetetlenül utalnia kell

a szülőnyelvre is." Ő azonban ennél még tovább megy: „Nyilvánvaló, hogy az eredeti nyelv tulajdonságainak, esetleg még lelkének is éreztetésén túl a »nemzet«-ből is éreztetni kell valamit."34 Rónay György is elismeri, hogy a fordításban „valóban igyekszünk éreztetni valamit az eredeti nyelv saját lelkéből."35 Az elv azonban Devecseri megfogalmazásában és konkrét megvalósulásaiban (a Horatius-kötet egyes darabjaiban) Rónay György szerint is nagyon veszélyes: „...hogy tudniillik »a másik nyelvet, a nyelv anyagát is« áttegyük magyarra: ezt nemhogy elfogadni nem tudom, de egyenesen tagadom."36 Rónay László mutatott rá arra, hogy Devecseri elvének megvalósításához merész nyelvújításra, kezdeményezőkészségre lett volna szükség, s éppen ez volt az, ami a legtöbb Horatius-fordításból hiányzott: „Nem a magyar nyelv szókincsét, szólásait újították meg a fordítók, hanem a latin szolgai átvételével igyekezték a nyelvújítás látszatát kelteni."37

 

d. Az intertextuális paradigma

Az ún. filológus-paradigma ellenhatásaként alakult ki a műfordítást az intertextualitás egyik válfajaként felfogó, vagyis az irodalmi művek között létrejövő kapcsolatok egyik alesetének tartó intertextuális paradigma.38 A nyugatosok és filológusok vitájának következménye, hogy ami nem illett a paradigmába, azt a filológusok kisöpörték a műfordítás területéről. Falus például helyesli, hogy Babits, Kosztolányi, Radnóti, Szabó Lőrinc fordításai (melyeket ő lekicsinylően átköltéseknek, sőt, „kísérleteknek" nevez) nem kerültek be az említett Horatius-kötet törzsanyagába, csupán a függelékébe.39 Ennek következményeként a költők saját fenségterületükre vonultak vissza, így az antikélmény legfőbb megfogalmazása a költői újraírás, melynek különböző, egymástól nehezen elválasztható fokozatai vannak az utalásoktól kezdve a parafrázisokon át a hagyományos értelemben vett műfordításig. A műfordításelméletek korábbi merevségét és preskriptív jellegét a fordítói pluralizmus pozitív értékelése váltotta fel. A mai nézetek alapján egyazon versnek több fordítását is el kell ismerni egymás mellett. Andrew Jenkins szerint az eredeti vers és a fordítás között olyan viszony van, mint a rózsa és a rózsáról írt költemény között. „A lefordított vers éppúgy nem helyettesítheti az eredetit, ahogy a költemény sem »helyettesítheti« a rózsát." A költői fordítás elemzésekor pedig „...nem csupán arról van szó, hogy mintegy fölöslegesen megállapítsuk, hogy a fordítás nem azonos az eredetivel, hanem azt kell feltárni, hogy milyen módon nem azonos vele, milyen (új) fényt vet az eredetire, de milyen fényt vet a fordítást készítő költő életművére ill. poétikai elveire, arra a kapcsolatra tehát, ami a költő számára a költészetet és a fordítást összeköti egymással."40

   

   

3. A latin műfordítás és a fordítói eljárások négy alakzata

 

Az idegenség állandó vonzásában levő műfordító forrásnyelvi bizonytalanságát általában a célnyelv és a célkultúra fölényes ismerete kompenzálja. Ezt a tulajdonképpen sztereotip, csupán bizonyos reprezentatív esetekben érvényes viszonyt („az egyik oldalról teljes szövegpotenciál a forrásnyelven, a másik oldalról teljes nyelvi potenciál a célnyelven"41) a latin műfordításra vetítve a fordítás egy olyan sajátos esetéhez jutunk, mely – halott nyelvről lévén szó – a teljes forrásnyelvi kompetenciával rendelkező személyek hiányából eredeztethető.

   

a. A rekonstrukció

Amennyiben a forrásnyelv beszélőinek és legjogosultabb értőinek helyét átvevő filológus azonos a célnyelv teljes nyelvi tudásával rendelkező és a forrásszöveget a maga idegenségében értelmező műfordítóval, bizonyos értelemben a teljesen kétnyelvű, vagyis mindkét nyelvben teljes nyelvi kompetenciával rendelkező műfordítóval mutat rokonságot. A filológus-fordító azonban, akinek ez a teljes forrásnyelvi kompetenciája szükségszerűen csupán illúzió, egyrészt az advocatus linquae Latinae szerepében tetszelegve feladatának érezheti a forrásnyelv idegenségének nyelvi szinten való átmentését, másrészt a más nyelvből fordítókkal ellentétben hajlamos egy ideális (filológiai képzettségű) olvasó horizontját alapul véve a célszöveg fokozott kulturális elidegenítésére. A latin műfordítás területe ebben a megközelítésben valóban egyfajta rezervátum, ahogy Vas István nevezte,42 s a fordító e rezervátumba hatoló olvasóját fölmenti ugyan „az idegen nyelv megtanulása alól, de nem mentheti föl az idegen szellembe való elmélyedéstől."43 A műfordításnak ez a felfogása a forrásszöveg körülményeinek rekonstruálását és nyelvi idegenségének megtermékenyítő hatását közvetíti.

 

b.  A domesztikáció

Egy másik, ezzel teljesen ellentétes előjelű eljárás, mely ideális olvasóként egy, csupán a célnyelvben és a célkultúrában jártas olvasót feltételez, az idegenség felszámolását és a forrásszöveg domesztikálását tűzi ki célul. A domesztikáció már az ókorban is bevett fordítói eljárás volt (gondoljunk például Plautus görögből latinosított darabjaira); a 19–20. század fordulóján a módszer elvi alapját az idézett Wilamowitz-Moellendorf fektette le. A domesztikált szöveget értelmezhetjük úgy, mint egy létező forrásszöveg tudatosan vállalt „háziasítását" (ilyen például Csengeri János „magyar dolmányba" öltöztetett Catullusa44), de érthetjük alatta a célkultúra befogadói hagyományának aktivizálását is egy-egy vándormotívum, többváltozatú irodalmi téma vagy egy-egy mitizált irodalmi életmű átplántálásához, meghonosításához (ilyenek például Faludy György Villon-átköltései,45 melyek egy nem feltétlenül hiteles pretextus nevében a magyar nagyvárosi kabaréköltészet kanonikus pozícióba való emelésére tesznek kísérletet).

 

c.  Az integráció

Az integráció esetében – a domesztikációhoz hasonlóan – nem képez sajátos, elkülönített területet a latin (ill. az antik) műfordítás, ezúttal azonban nem a célkultúra nemzeti hagyományába, hanem a célszöveg alkotójának egyéni költői világába integrálódik, szerves egységet alkotva nemcsak a fordító saját alkotásaival, hanem más nyelvekből készült műfordításaival is. Vas István szerint Babits törekvéseinek „hajtóereje az a felismerés volt, hogy lényegében Sophoklest vagy Horatiust sem kell másképpen fordítani, mint Shakespeare-t vagy Baudelaire-t; s magva az az általános igazság, hogy igazán jó magyar fordítás csak az lehet, amely együtt lélegzik kora legjobb magyar költészetével..."46 d. Az applikáció

Az applikáció, amennyiben a műfordítással hozzuk összefüggésbe, az integráció radikalizálódásaként is felfogható. Az applikáció mint egy pretextusnak egy teljesen önálló mű megírásához való „felhasználása" – ahogy pl. Rákos Sándor a maga verses Catullus-regényéhez felhasználta, átdolgozta és továbbírta Catullus verseit – tulajdonképpen a genette-i hypertextualitás47 kategóriájával rokonítható. Ilyen értelemben Géher István Mi van, Catullus? c. kötete, Rákos Sándor Catullusi játékok c. versciklusa vagy Kovács András Ferenc fiktív Calvus-fordításainak néhány darabja ugyanannak a hypotextusnak a különféle hypertextusait képviselik.

A továbbiakban a fordítói eljárások e négy alakzatát a 20. századi magyar Catullus-olvasatokra vetítve mutatom be, áttekintve így a 20. századi magyar Catulllus-hatástörténetnek a vázolt műfordítói paradigmaváltásokhoz kötődő állomásait is.

   

   

   

Jegyzetek

  1. Vö.: SZABÓ Lőrinc: A műfordítás öröme. In.: Sz. L.: A költészet dicsérete. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1967, 425–427.
  2. Ulrich von WILAMOWITZ-MOELLENDORF: Vorwort. Was ist übersetzen? = EURIPIDES: Hippolytos. Griechisch und deutsch von Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf, Weidmannsche Buchhandlung, Berlin 1891, 1–22.
  3. WILAMOWITZ, i. m. 16–17.
  4. CATULLUS versei (Latinul és magyarul). Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Csengeri János. Franklin-Társulat, Budapest 1901, 153. Devecseri későbbi fordításában: „Csak ne csodáld, Rufus, hogy olyan nő nincs, aki gyengéd / combját csúsztatná szíve szerint tealád" In.: DEVECSERI Gábor: Arany lant. Magyar Helikon, 1978, 358.
  5. BABITS Mihály: Nappali álom – Tennyson. Nyugat, 1924, 87–91.
  6. „Mind, akik verseket fordítottunk magyarra az utolsó húsz évben, ezzel kezdtük: szabad portyázás volt ez az európai költészet birodalmában, mielőtt a rendszeres hódító hadjárat megindult." In.: BABITS Mihály: Örök virágok. Nyugat, 1923, I. 661–663.
  7. BABITS Mihály: Esszék, tanulmányok. Első kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1978, 813. Kerényi Károly szerint, aki egy rövid írásban reagált Babits kísérletére, a latin vers „tartalmilag csonka és érthetetlen." In.: KERÉNYI Károly: A klasszikus vers fordításának és a formák viszonyának a kérdése. EPhK, 1918, 268.
  8. KÉPES Géza: Finn versek és dalok. Európa Könyvkiadó, Budapest 1959, 105.; Finn költők antológiája. Szerk.: Fábián László, Kozmosz Könyvek, 1973. A vers finn szövegét lásd pl. PAPP István: Finn olvasókönyv. Tankönyvkiadó, Budapest 1959, 135.
  9. A vers harmadik magyar fordítása, Gellért Sándoré viszont egy olyan utóromantikus olvasatot kínál, mely áporodott versnyelvének és a rímek helyét elfoglaló klapanciáinak köszönhetően a költeményt minden titokzatosságától megfosztja. Vö.: Csillagok Suomi egén. Finn költők magyarul Gellért Sándor fordításában. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1972, 28.
  10. DEVECSERI Gábor: Epistula ad Horatium sive De arte interpretandi liber. Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete (Utószó) In.: Quintus HORATIUS Flaccus össze5 versei. Corvina Kiadó, Budapest 1961, 607.
  11. HALÁSZ Gábor: Tiltakozó nemzedék. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1981, 609–612.
  12. Irodalmi élet a régi Rómában. Gondolat Kiadó, Budapest 1962.
  13. „...jólkövetett formában van lehetőség / még olyan is, hogy másik nyelvet, e nyelv anyagát is / éreztesd honi nyelvünkön, s új fordulatokkal / tudd nyelvünk gyarapítani, rejtett kincsre mutatva." In.: DEVECSERI, i. m. 613.
  14. HORATIUS, i. m. 77. old.
  15. HORATIUS legszebb ódái. Fordította Szepesy Gyula. Budapest 1984, 10. A kötetről lásd: SZEPES Erika: Ki képviselje Horatius érdekeit? In.: SZEPES Erika: Mágia és ritmus. Szépirodalmi, Budapest 1988, 371.–375.
  16. A Horatius-vita legfontosabb hozzászólásai: VAS István: Horatius olvasásakor. In.: VAS István: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Budapest 1974, 600–631.; DEVECSERI Gábor: Levél Vas Istvánhoz. In.: DEVECSERI Gábor: Műhely és varázs. Szépirodalmi, Budapest 1973, 336–360.; RÓNAY György: Horatius körül. In.: RÓNAY György: Fordítók és fordítások. Magvető, Budapest 1973, 123–150.
  17. ORBÁN Ottó: Kocsmában méláz a vén kalóz. Helikon Kiadó, 1995, 13.
  18. RADÓ Antal: A fordítás művészete. Kiadja a Kisfaludy-Társaság, Franklin-társulat, Budapest 1909, 92. Ez a nézet tulajdonképpen Wilamowitz-Moellendorf a nemzeti olvasattal kapcsolatban idézett gondolatainak popularizált változata.
  19. Szász Károly „A bevezetésben fejezi ki azon nézetét, hogy Hermann és Dorottyát helyesebben vélné alexandrinban fordítani; mert a magyar hős-mérték nagyobb szabású cselekvényhez illik; míg e családias polgári körben mozgó elbeszélés hangját az alexandrin jobban megközelíti. (...) ...magamtól nem mertem volna a nagy költő versalakját megváltoztatni, holott a magyar alexandrin csakugyan jobban talál a Hermann és Dorottyán átlengő népies hanghoz." = GOETHE: Hermann és Dorottya. Németből fordította: Hegedűs István, Franklin-társulat, Budapest 1895, 11.
  20. RADÓ Antal: A fordítás művészete. I. m. 95.
  21. „A fordítás akkor igazán hű, ha nemcsak hogy szépnek szép, hanem szépsége olyan stílusú, mint az eredetinek szépsége az illető másnyelvű irodalomban..." = MÉSZÖLY Gedeon: Az Odisszea magyarra fordításának módszere. Acta Universitatis Szegediensis, Nyelv és Irodalom II. Szeged, 1956, 6–49. In.: uő.: Népünk és nyelvünk. Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest 1982, 550–574. Az említett fordítás 1959-ben jelent meg Ulisszesz, azaz Homérosz Odisszeája magyarul címmel. Mészöly tanulmányára HORVÁTH István Károly válaszolt: HORVÁTH István Károly: Klasszikus művek magyarra fordításának módszere. Magyar Nyelv, LVII (1961), 66–75.
  22. CSENGERY János: Caius Valerius Catullus összes költeményei Devecseri Gábor fordításában. EPhK 62 (1938), 229–236.; DEVECSERI Gábor: Válasz Csengery János bírálatára. EPhK 62 (1938), 402–405.; CSENGERY János: Válasz. Uo. 405–406.
  23. Vö.: SZILÁGYI János György: Görög és római írók magyar fordításainak új kiadásai. Antik Tanulmányok, IX (1962), 1-2., 116–120. és RÉVAY József: Klasszikusok fordításai. Antik Tanulmányok, IX (1962), 3-4., 234–236.
  24. Erre jó példák Vas István és Weöres Sándor Horatius-fordításai (Quintus HORATIUS Flaccus Összes versei. Corvina Kiadó, Budapest 1961, 63–65., 297–299.); vö.: VAS István: Horatius olvasásakor. In.: uő.: Az ismeretlen isten. Tanulmányok 1934–1973, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1974, 600.– 631.
  25. Falus Róbert írja Vas István idézett Horatius olvasásakor c. cikkére reagálva: „Hangjával nem érdemes törődni. Hibás és káros azonban a cikk egész irányzata: a még oly bensőséges szubjektivista átköltés favorizálása a tudomány és művészet egységét megtestesítő műfordítással szemben – retrográd törekvés..." = FALUS Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. Filológiai Közlöny, 1962, 1-2., 208.
  26. FALUS Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. uo., 209.
  27. SZILÁGYI János György: Ovidius Fasti-jának fordításához. Antik Tanulmányok, I (1954), 310–315., az id. helye: 311.
  28. FALUS Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. uo., 208.
  29. Uo.
  30. DEVECSERI Gábor: Epistula ad Horatium sive De arte interpretandi liber. Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete (Utószó) In.: Quintus HORATIUS Flaccus összes versei. Corvina Kiadó, Budapest 1961.
  31. FALUS Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. Uo. 217.
  32. Horatius Noster. Magyar Horatius. Officina, Budapest 1935.
  33. TRENCSÉNYI-WALDAPFEL Imre: Magyar Horatius. In.: Horatius Noster. Magyar Horatius. (2. kiadás), Officina, Budapest 1940, 177–197., az id. helye: 191–192.
  34. CSORBA Győző: Magyar versek latinból. In.: Csorba Győző, a fordító. Szerk.: TÜSKÉS Tibor, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 1998, 87–96., az id. helye: 88.
  35. RÓNAY György: Horatius körül. In.: uő.: Fordítók és fordítások. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1973, 141.
  36. Uo. 142.
  37. RÓNAY László: Az antik metrumok fordítása. In.: A műfordítás ma. Gondolat, Budapest 1981, 329–346., az id. helye: 340.
  38. Vö.: „A fordítás szövegközöttiségként való vizsgálata azzal kecsegtet, amit a műfordításelmélet megújulásához feltétlenül szükségesnek látunk: új olvasási és interpretációs mód kialakítását ígéri." = JÓZAN Ildikó: Műfordítás és intertextualitás. In.: A fordítás és intertextualitás alakzatai. Anonymus, Budapest 1998. 133–145., az id. helye: 139.
  39. „...helyeselnünk kell, hogy egy-egy nagy költőnk (Babits, Kosztolányi, Radnóti, Szabó Lőrinc) átköltése vagy kísérlete ide került – függetlenül attól, hogy ezek a Horatius-élményből született alkotások önmagukban, az eredetitől többé-kevésbé függetlenedve vitathatatlan értékei a magyar lírának." = FALUS Róbert: Horatius összes versei – Opera omnia Horatii. Uo. 217.
  40. JENKINS, Andrew: Polifunkcionalitás és műfordítás. Helikon, 1986/1-2. 86–95.
  41. TOLCSVAI Nagy Gábor: Önmegértés a fordításban, nyelvtani modalitásváltással. In.: A fordítás és az intertextualitás alakzatai. Anonymus, Budapest 1998, 241.
  42. VAS István: Horatius olvasásakor. In.: uő.: Az ismeretlen isten. Tanulmányok 1934–1973, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1974, 600–631.
  43. DEVECSERI Gábor: Válasz Csengery János bírálatára. EPhK 62 (1938), 402–405., az idézet helye: 404.
  44. Gaius Valerius CATULLUS versei. Irodalomtörténeti tanulmánnyal bevezetve és jegyzetekkel kisérve fordította Csengeri János, Franklin-Társulat, Buda–Pest 1880. és CATULLUS versei (Latinul és magyarul). Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Csengeri János, Franklin-Társulat, Budapest 1901.
  45. Francois Villon balladái. Faludy György átköltésében. Officina, Budapest 1937.
  46. VAS István: Horatius olvasásakor. I. m. 612.
  47. GENETTE, Gérard: Transztextualitás. Helikon, 1996/1-2., 82–90.