Igazság, olvasás, történelem

1.1. A konferencia címe játékosan elrejti a teória szót, ezzel egyben arra is utal, hogy egyáltalán nem könnyű megragadni a teória (bármiféle teória) lényegét. Mi a teória? Diszciplínákon átívelő műfaj (?) (mint Culler mondja), általános szabályszerűségek rendszere (?) (mint az ős-strukturalisták gondolják), módszertani elvek összessége (?) – vagy bármi, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a dolgokat kicsit másként lássuk? A kérdés összetettebb annál, hogysem csípőből választ adhatnánk rá. Ezért azt javaslom, hagyjuk egyelőre a teória fogalmát ebben a diszkrét homályban, és induljunk ki inkább abból a kérdésből, hogy mi az elmélet szerepe – vagy ha úgy tetszik, feladata – a tudományos vizsgálódásban?

Még így sem vagyunk azonban könnyű helyzetben. A tudomány fogalma (amely keretében a teória megjelenik) ugyanis túlságosan általános; helyesebben tesszük, ha tudomány helyett inkább tudományokról beszélünk. A különböző tudományokban az elmélet más-más szerepet tölt(het) be. A Kari Popper által generalizálónak (általánosítanak) nevezett tudományok esetében – amelyeket egyetemes törvények érdekelnek – az elmélet feladata a magyarázat és az előrejelzés (ilyen pl. a fizika, a biológia, a szociológia stb.). Nem véletlen, hogy a tudományok e csoportját szinte teljes egészében a természettudományok alkotják. E tudományokban a teória (bizonyos értelemben) marginális, mivel alárendelődik a változásoknak. Egy-egy új felfedezés teljesen módosíthatja az adott tudományban addig felhalmozott ismereteket, és ennek folytán teljesen hatályon kívül helyezheti az addig érvényesnek tartott elméleteket. A tudományos forradalmak nyomán végbemenő paradigmaváltás során olyan új elméletek keletkeznek és válnak általánosan elfogadottá, amelyek jobbak, életképesebbek vetélytársaiknál, s ezek mindaddig érvényben maradnak, amíg be nem következik egy újabb paradigmaváltás. Az elmélet e tudományokban az általános érvényűség babérjaira tör. (Az általános érvényűség fogalma rendkívül fontos és egyben megtévesztő; erről mi sem árulkodik jobban, mint hogy az általános érvényűség sokak szerint egyenesen a tudomány[osság] kritériuma. Ez azt sugallhatja, hogy ha az irodalomtudományt tudományként kívánjuk elfogadtatni, mindenképpen igazodnunk kell ehhez az elváráshoz?)

Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az általánosító tudományok mellett létezik a tudományoknak egy másik csoportja is (Popper ezeket történeti tudományoknak nevezi), amelyek specifikus események magyarázatát nyújtják. A természettudományokkal ellentétben a tudományok e csoportjában nincsenek olyan törvények, amelyek „egységesítési elvet", szempontot szolgáltatnának az események megértéséhez. Egy adott elméleti konstrukció, még ha nem is egyeztethető össze az illető tudományterület más elméleteivel (márpedig ez gyakorta előfordul), nem zárja ki, nem hatálytalanítja és nem semmisíti meg azt. E tudományokban az elméletek egymás mellett léteznek, sok esetben anélkül, hogy hatnának egymásra – ha ez mégis megtörténik, az az egyes tézisek, „igazságok" újragondolásában érhető tetten.

A kérdés tehát – részben – az, hogy az irodalom(tudomány) a popperi séma melyik csoportjába sorolható? Vagyis milyen szerepet játszanak az egyes irodalomelméletekben az „általános igazságok"?

1.2. Részben az Új Kritika, részben pedig a strukturalizmus öröksége az az elképzelés, hogy az irodalomelmélet feladata – a módszertani tévedések kiküszöbölése révén – általános érvényű igazságok (törvényszerűségek) meghatározása. Eszerint a kritika figyelme nem a műalkotás tematikus tartalmára és jelentésére, hanem a jelentés létrejöttében szerepet játszó struktúrákra és folyamatokra kell hogy irányuljon. Az így megfigyelt jelenségek aztán fokozatosan összegyűjthetőek és rendszerezhetőek, és – ami szempontunkból fontos – általános érvényűként tüntethetők fel.

Ma már egyre szkeptikusabban viszonyulunk ehhez a felfogáshoz. E véleményen van Jonathan Culler is, aki J. Hillis Miller nyomán különbséget tesz tisztán látó (canny) és gyanakvó (uncanny) kritikusok között; míg az előbbiek szerint lehetséges egyfajta szisztematikus tudás, az utóbbiak ebben kételkednek. Szerintük az elmélet feladata nem az, hogy általános igazságokat állapítson meg, hanem az, hogy újragondoljon evidensnek tűnő dolgokat, illetve hogy megpróbálja ezeket más megvilágításba helyezni. De ha nem is óhajtunk ily éles választóvonalat húzni a (nagyjából ugyanazt a tevékenységet űző) kritikusok közé, azt azért el kell ismernünk, hogy mind nagyobb teret hódít az a fajta gyanakvó attitűd, amely az irodalomelmélet feladatát nem megingathatatlan, dogmává merevülő szabályrendszerek kodifikációjában látja, hanem éppen ellenkezőleg, az elmélet szerepét az újszerű, szokatlan látásmóddal köti össze. A kritikus feladatát sem a szabályokhoz való ragaszkodásban, hanem azok rugalmas kezelésében, használatában jelöli meg. Hiszen nem biztos, hogy az a célja egy irodalomelméletnek, hogy szép egységes és kerek legyen, sokkal inkább az, hogy működőképes és használható. Ez azonban nem nélkülözhet egyfajta rugalmasságot a belátások érvényességi körét illetően.

Előadásomban arra próbálok meg rámutatni, hogy a mégoly elfogadott, meggyökeresedett elméleti belátások is megingathatóak. Megfigyelésem tárgyát egy olyan általános „igazság" alkotja, amelynek helyességéről még az egymástól oly távol álló elméleti iskolák, mint a recepcióesztétika vagy a dekonstrukció is meg vannak győződve. Úgy vélem, ha még ez az oly nyilvánvalónak tűnő állítás is kikezdhető, aligha pályázhat bármely másik (állítás) eséllyel az örökérvényűségre. Ez az állítás így hangzik:

Az olyan szövegen kívüli tényezők, mint pl. egy ténylegesen megtörtént esemény vagy a szerző megélt tapasztalatai nem játszanak releváns szerepet az esztétikai kommunikációban. E nézet kibillentéséhez egy sajátos szövegfajtát veszek alapul: a holocaustot tematizáló irodalmi alkotásokat. (Felvetődhet a kérdés, miért éppen a holocaust? Megengedem, következtetéseim érvényesek lehetnek más „hasonló" traumákat ábrázoló művekre is, a holocaust azonban valami oknál fogva mégis tollamra kívánkozott.)

2.1. A kilencvenes évek kritikaírásának és történeti-poétikai reflexióinak Magyarországon honos beszédmódjai, noha homogénnek egyáltalán nem mondhatóak (hiszen egyaránt merítenek a különböző előfeltevéseken nyugvó irodalomelméleti iskolák belátásaiból), mégsem nélkülöznek egyfajta közös alapot. Általánosságban elmondható, hogy kitüntetett szerepet tulajdonítanak a nyelviségnek. A nyelvet nem eszközként, a gondolat hordozójaként, hanem mint megkerülhetetlen közvetítő rendszert és „alkotótársat" gondolják el. Előtérbe kerül az irodalmi mű szöveg- és jelszerűsége, valamint ezzel összefüggésben a befogadás, a szövegnek az olvasóra gyakorolt hatása. Különös hangsúlyt kap a szöveg és az olvasó párbeszéde, hiszen a mű kódjainak felismerése dialogikus természetű.

Megjegyzendő azonban, hogy az irodalom immanens szemléletét tükröző irodalomelméleti tendencia sem kerülheti el – miként valószínűleg bármelyik másik sem – a redukcionizmus látszatát. Amikor a kódot önmagáért vesszük szemügyre, szükségszerűen mellőzünk olyan, korábban fontosnak vélt kérdéseket, mint a szövegen kívüli tapasztalati valóság és a szöveg viszonya, vagy a műben foglalt erkölcsi tartalom kérdése. Ennek megvannak a nyilvánvaló történeti okai. Megközelítőleg a nyolcvanas évek elejéig makacsul őrizte pozícióit az az utópozitivista hagyomány, amely a műalkotást elsősorban a szövegen kívüli világra vonatkozó közlésnek tekintette. Ennek megfelelően a műalkotás társadalmi gyakorlati hivatásának megerősítésére törekedett, és igyekezett azt az ideologikum „horizontjából" kisajátítani. Nem vette figyelembe az irodalmi mű „máslényegűségét", ezáltal túlzottan leegyszerűsítette (vagy egyáltalán nem tartotta fontosnak) a befogadás során megképződő esztétikai tapasztalatot. Ez a „kényszerű funkciómódosulás" (Kulcsár Szabó Ernő) vált aztán – az elbeszélő prózában legalábbis – a modern törekvésekhez mérten a megkésettség okozójává és az értésmódok differenciálódásának legfőbb gátjává. Érthető hát a mai értelmező bizalmatlansága a szövegen kívüli valóságot is akceptáló megközelítésekkel szemben.

A szöveg és a szövegen kívüli viszonyának vizsgálatát az irodalom immanens szemlélete nem tűzi ki célul – elsősorban azért nem, mert e kérdésre határozott, elméletileg megalapozott válasszal szolgál. A külső, tapasztalati valóságot mint az irodalmi művel érintkező, de arra jelentős hatást nem gyakorló nem esztétikai horizontot kizárja a vizsgálódás köréből. Az irodalmi mű ontológiai alapját nem az empirikus valóságban, hanem magában a nyelvben véli fellelhetőnek. Úgy tűnik, az immanens kritika sikerrel vívta meg az esztétikum visszahódításáért folytatott harcát az irodalom külpolitikáját előtérbe helyező elgondolásokkal szemben. A harc kimenetele azonban nem (lehet) végleges. A kulturális rendszerek dinamizmusát vizsgálva Jurij Lotman az irodalmi művekkel való foglalatoskodás két – egymással ellentétes – módozatát különíti el. Az egyik tendencia a szövegen kívüli valóság felé fordul, a szemiotikai modellek tartalmi interpretációjára, valamint ezek – az emberi érdeklődést szem előtt tartó – pragmatizmusára koncentrál. A másik törekvés az irodalmi alkotásokat külvilágtól elkülönített, autonóm, önmagukba zárt szemiotikai világokként kezeli, a modellalkotásnak és az osztályozásnak engedve ezáltal nagyobb teret. A kultúra statikus korszakait a két törekvés kiegyenlítődése jellemzi. Az egyensúly azonban időről időre megbomlik: ilyenkor az egyik megközelítés előtérbe kerül, és ez a másik visszaszorulását eredményezi. Az uralkodóvá lett tendencia létrehozza és a norma szintjére emeli azt a metaszöveget, amely aztán további szövegek létrehozásának alapjául szolgál. A folyamat addig tart, míg az elnyomott, figyelmen kívül hagyott tendencia be nem jelenti normaszegő szándékát. A két törekvés tehát kor(szak)onként váltja egymást, küzdelmük állandó, és bizonyos értelemben szükségszerű is, hiszen ingamozgásuk biztosítja a kultúra dinamizmusát.

Nem szükségeltetik különösebb éleslátás ahhoz, hogy megállapítsuk, a magyar nyelvű irodalomtudományi diskurzusban napjainkban az immanens szemlélet az uralkodó. De talán éppen ezért lehet zavarban az irodalom immanens szemléletét hangoztató elméleti rendszerek technikai eszközeivel felvértezett értelmező, amikor olyan szöveggel találja magát szemközt, amely szövegen kívüli tényezőktől terhelt.

2.2. A szövegen kívüli világra vonatkoztatott olvasás egyik legizgalmasabb esete, amikor a szöveg referenciáját a (történelmi) múlt eseményei alkotják. E szituáció már csak azért sem elhanyagolható, mivel lényegileg érinti a történetfilozófia fő problémáját, a történeti reprezentáció igazságának kérdését. Vajon milyen kapcsolat áll fenn a múlt valósága és annak megjelenítése között? A történelem

„menete" és „fogalmiasodása" (Reinhart Koselleck) közötti viszony mibenléte sokáig mellőzött kérdés volt, s a történeti szakirodalom csak az utóbbi időben kérdőjelezte meg a kapcsolat közvetlenségét. Tért hódított az a felismerés, hogy minden esemény csupán a nyelv által nyerhet jelentést, hiszen a történeti beszámolók eleve nyelvi természetűek. Mivel a nyelv alapvetően meghatározza az esemény megértését, a hangsúly a reprezentációról áttevődik a megismerés kérdésére. Egyszerre válik kétségessé a történelmi események hiteles megismerhetősége, valamint a „történelmi tény" fogalmának érvényessége, használhatósága.

Hayden White szerint a történelmi eseményeket megjelenítő narratívák igazságtartalmát nagyban relativizálja az, hogy megalkotásuk során a történetíró poétikai eljárásokat érvényesít: kihagy, sűrít, rendszerez – a regények szerzőjéhez hasonlatosan. A regényírót nem érheti ilyen vád, a szépirodalom esetében – úgy tűnik – a kérdésnek nincs értelme. A fikcióról nem állapítható meg, hogy igaz-e vagy sem. A kérdés mégis értelmet nyerhet, ha az irodalmi fikció olyan történelmi eseményt jelenít meg, amely egy adott közösség szempontjából egzisztenciális horderővel bír. Ellenkezést válthat ki, ha a szerző a közösség számára elfogadhatatlan módon ábrázolja (teremti újra) a múltbeli eseményt. Különösen élesen szembesülünk a problémával, ha az érintettek köre az emberek nagyobb csoportjára kiterjed. A történelemnek voltak (vannak) olyan traumatikus eseményei, amelyekkel kapcsolatban nem tudjuk elfogadni a megjelenítés tetszőlegességét és az igazság viszonylagosságát. Ilyen Hirosima, a gulagok vagy a holocaust néven emlegetett népirtás. A kérdés tehát az, hogy milyenfajta történet mondható el e jelenségekről, ami teljesíti a hitelesség kívánalmait, ugyanakkor irodalmi jellegű?

A probléma nehézségének és zavarba ejtő voltának érzékeltetésére két ellentétes példa hozható fel. Sokan úgy vélekednek, ezek az események túl vannak a leírhatóság, a megjeleníthetőség határain, mivel a borzalomnak olyan fokáról kellene, hogy hírt adjanak, amelyről nem vagyunk képesek fogalmat alkotni. Éppen ezért nem tanácsos a népirtást szépirodalmi művek tárgyává tenni, hiszen csak a tények szó szerinti krónikája állja ki az igazsághűség próbáját. Ha nem a puszta tényeket mondjuk újra, a stilizálás, az átesztetizálás (s így a valóságferdítés) hibájába esünk. Ellenkező véleményen van a téma legismertebb és legjobb magyar írója, Kertész Imre, amikor Adorno ismert mondását parafrazeálja: „Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni. Csakhogy – másrészt – Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz." (75) Auschwitz olyan téma, amely nemcsak a megjelenítés hogyanját szabja meg, hanem a befogadás mikéntjét is.

A jelzett irányokat szem előtt tartva a továbbiakban egy holocaustot tematizáló regényről, Arnošt Lustig cseh író Tma nemá stín (A sötétségnek nincs árnyéka) című regényéről szólok.

3.1. Általános vélemény, hogy irodalmi alkotások esetében nem alkalmazhatóak maradéktalanul az igazság vagy a valóság nevében előírt kritériumok: a fikcionális kommunikációban felfüggesztődik a közvetlen referencializálás, mivel magában a kommunikációban jön létre az, amiről szó van. Az alábbiakban mégis megpróbálok amellett érvelni, hogy létezhet olyan szövegtípus, amely nem tudja kivonni magát teljes mértékben a szövegen kívüli erők befolyása alól, ugyanakkor megőrzi a fikcionalitás alapvető jegyeit. Ez a szövegfajta jelentős mértékben az olvasóknak a témához fűződő beállítódása folytán nyeri el különösségét.

Létezik az elbeszélő műveknek egy csoportja (az, amelyet a regénypoétikák a történelmi regény címkével látnak el), amely kettős kapcsolatban áll a valósággal: megjelenít egy valóságos múltbeli eseményt, ugyanakkor fikcióba ágyazva újra is teremti ezt az eseményt. Ez alapján aszimmetria tételezhető fel a regény stilizált valósága és a történelmi múlt valósága között. Az ilyen regény kijelentései már csak azért sem feleltethetők meg „egy az egyben" a valóságnak, mivel (mint a történettudomány újabb eredményei sugallják) a „múlt valósága" a befogadó számára csak közvetve adott. De a történelmi regény még akkor sem lenne kötelezhető a totális valósághűségre, ha ez nem így volna. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az olvasónak az ilyen regény olvasását befolyásoló elvárása, hogy a szövegnek a múltra (a történelemre) vonatkozó kijelentéseit összevesse az esemény hitelességéről alkotott elképzeléseivel. Egyszóval: az olvasó elvárja, hogy a regény megfeleljen a történelmi valóságnak. Előfordulhat azonban, hogy a szöveg nem teljesíti ezt az elvárást. Darvasi László regényében, A könnymutatványosok legendájában Buda 1686-os ostroma után szar potyog az égből. Ez azért még a „múlt valóságának" megismerhetőségével kapcsolatos szkepszist félretéve sem gondolható valóságosan megtörtént eseménynek. Darvasi regényébe viszont belefér, nem lóg ki a regény fikcionált világából.

Ha a fentebbi véleménynek általános érvényt szeretnénk tulajdonítani, azt kellene mondanunk, hogy mindez érvényes Arnošt Lustig regényére is. Ez azonban, mint látni fogjuk, nem így van. Lustig regénye is egy valóságosan megtörtént történelmi eseményt tematizál, mégis tartania kell magát a történelmi igazsághoz, ha nem akar a hiteltelenség rágalmával szembesülni. A történelmi igazság nála szükségszerűen átlép a fikció világába, és sajátos (poétikai) igazságot (helyesebben hitelességet) kölcsönöz a regénynek. Egy holocaustról szóló regény nem tartalmazhat olyan múltra vonatkozó kijelentéseket, amelyek nem felelnek meg a „múlt valóságának" – az ilyen szövegek esetében az olvasó hitelességelvárása cenzúraként működik.

Nyilvánvaló azonban, hogy egy regényre nem alkalmazható teljességében a történelmi igazság kritériuma. Például a „Frank Bondy szerint Buchenwaldból a dachaui tábor felé tartottak" (33) állítás sem nem igaz, sem nem hamis. Frank Bondy ugyanis sohasem létezett, csupán a képzelet szüleménye, s így a kijelentés „igazságtartalma" csak a fikció többi kijelentéséhez mérten határozható meg. Ellenben a „Volt, amikor a Sonderkomando katonái mínusz negyven fokos hidegben zuhanyozták a nőket." (21) mondat igenis alávethető az igazság próbájának. Ez utóbbi kijelentés betagozódik azon kijelentések sorába, amelyeknek az a funkciója, hogy a történetet hitelessé tegyék. E kijelentéseknek szükségszerűen igaznak kell lenniük, hiszen ezek alkotják a regény vázát, ezek adnak súlyt az elbeszélt eseményeknek. Különbséget kell tehát tennünk történeti igazság és poétikai hitelesség között, noha a kettő (esetünkben legalábbis) nem választható el élesen egymástól. Lustig regénye nem állíthat olyat (persze nem is érdeke olyat állítani), ami ellenkeznék a történelmi igazsággal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elbeszélt történet az első szótól az utolsóig igaz – azaz megfelel a valóságnak. A fikció létrehozza saját igazságát, ami azonban nem mondhat ellent a történelem igazságának, hiszen, ha így történne, a regény hitelét vesztené. A regénynek nem igaznak kell lennie (mint a történeti beszámolónak), hanem hitelesnek.

Lustig esetében a történet hitelességének kérdését bonyolultabbá teszi, hogy a regény több szövegváltozata ismeretes. Élesebben fogalmazva: a szöveg identitásának kérdéses volta kétségbe vonhatja a történet identitását. A regény alaphelyzete (két fiú megszökik a megsemmisítő táborba tartó vonatszerelvényről) ismerős lehet Lustig 1958-as Démanty noci (Az éjszaka gyémántjai) című kötetének egyik, a későbbi regény címét viselő (A sötétségnek nincs árnyéka) elbeszéléséből. Később az író az eredeti elbeszélést regénnyé bővítette, és 1976-ban megjelentette angol nyelven. A regény átdolgozott cseh változata 1991-ben jelent meg először. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy a történetminta Jan Němec 1964-es filmjének (Démanty noci) is alapjául szolgált, legalább négy különböző történettel kell számolnunk. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: melyiket tartsuk hitelesnek? Bernhard Schlink Der Vorleser (A felolvasó) című, a holocaust tapasztalatát a német utódok szemszögéből vizsgáló, nagysikerű regényének narrátora mondja a regény végén: „Magamban azóta sokszor megírtam a történetünket, mindig kicsit másként, mindig új képekkel, cselekmény- és gondolatfoszlányokkal. Ezért aztán a leírt változat mellett számos más változat is van. Hogy a megírt változat a helyes, annak az a biztosítéka, hogy ezt írtam meg és nem a többieket. A megírt változat meg akart íródni, a többi nem." (138) Lustignál azonban a többi is „meg akart íródni", és ez arra enged következtetni, hogy a kérdésfeltevés elhibázott, mivel a négy történet közül egyik sem kevésbé hiteles, mint a másik. De vajon mitől lesz mindegyik egyformán hiteles? Mi a hitelesség valódi biztosítéka?

3.2. Szinte magától értetődik a válasz: a szerző az, aki a hitelesség védjegyével látja el a neve alatt megjelenő történeteket. Hiszen tudhatná-e valaki jobban, mi történt valójában, mint Arnošt Lustig, aki tizenhét évesen megjárta a koncentrációs táborok poklát? A sötétségnek nincs árnyékát olvasva nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy írója igenis ott volt, látta és megélte a borzalmakat. Úgy vélekedhetünk, a megélt tapasztalat hitelesebb minden történetírói beszámolónál, sőt, talán az emlékezet az egyetlen autentikus módja a múlt megőrzésének és közvetítésének. Pierre Nora szerint az emlékezet, szemben a történelemmel, közvetítetlen, személyes, és a megélt tapasztalat mélysége okán birtokolja a múlt hiteles megjeleníthetőségének autoritását. Ez azt jelentené, hogy egy történelmi eseményről csak az írhat hitelesen, aki látta és átélte az eseményeket? Természetesen nem (ezt a vélekedést a történelmi regény létezése vonja kétségbe). Ez alól a holocaust sem képez kivételt? Lustig szerint nem: „Tolsztoj nem vett részt a napóleoni háborúkban, mégis ő írta a témáról a legjobb könyvet. Shakespeare sem élt Rómában, nem látta Caesart, Veronát, és Dante sem járt a pokolban" – mondja egy interjúban. Elvileg tehát a holocaustról írhat hiteles regényt olyan is, aki nem tapasztalta saját bőrén a lágerek borzalmait, a valós helyzet azonban ennél kicsit összetettebb. A holocaustról született ugyan (kitűnő) regény nem szemtanú tollából (példaként a már említett Schlink hozható fel), ám az olyan regény (vagy elbeszélés), amely nem tér ki a holocaust megjelenítése elől, úgy tűnik, a túlélők szomorú kiváltsága marad. Nem azért, mintha eleve lehetetlen volna, hogy erről „kívülálló" írjon, hanem azért, mert a gyakorlat ezt mutatja. A téma klasszikusai (Paul Celan, Tadeusz Borowski, Primo Levi, Kertész Imre, Arnošt Lustig) egytől egyig szemtanúk-túlélők. E tényre támaszkodva mondható: a holocaust-regények autenticitásának letéteményese és (a megélt tapasztalatok okán) egyedüli kiindulópontja – maga a szerző.

Van itt azonban egy zavarba ejtő tény: az olvasás során a szerzővel (azzal, aki ténylegesen ott volt) sosem találkozunk. Pusztán egy bizonytalan eredetű hangot hallunk. Kié ez a hang? Kihez tartozik? Azt semmiképpen nem állíthatjuk, hogy amikor olvasunk, a regényt író hús-vér embernek (annak, akit Eco „empirikus szerzőnek" nevez) a hangját halljuk. A sötétségnek nincs árnyéka mégis látószögünkbe helyez (erőszakol?) egy ilyen olvasatot. Lustig egy interjúban elárulja, hogy regénye cselekményének kiindulópontja egy vele megtörtént esemény: 1945-ben egy társával megszökött az egyik megsemmisítő táborba tartó vonatról, majd Dél-Németország erdein keresztülvágva eljutott Prágába. Hozzáteszi azonban, hogy a regény (természeténél fogva) kialakítja a maga igazságát, és ez egy lényeges ponton eltér a valóságtól. Noha a regényben nincs kimondva, a leírt események logikájából mégis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy mindkét fiú meghal. Az olvasó tudja, hogy Lustig túlélte a szökést, hiszen csak így írhatta meg regényét. A szereplők előrejelzett halála ennélfogva úgy is olvasható lesz, mint a szerző haláláról szóló híradás: annak a tapasztalatnak a kivetülése, hogy az író (élete, tapasztalatai) lehet ugyan kiindulópontja a regénynek, de nem lehet végső instanciája.

Úgy tűnik, vannak olyan szövegek (a holocaustot tematizálók mindenképpen ilyenek), amelyek olvasásakor és értelmezésekor nem tekinthetünk el a szerző idejétmúltnak tűnő kategóriájának használatától. Ám, ha nem akarjuk tagadni a szöveg szemantikai autonómiáját és nem kívánunk a pszichologizálás csapdájába esni, pontosítanunk kell a szerző fogalmát. A holocaustról szóló szövegek esetében (mint láthattuk) olyan kommunikációfajtával találkozunk, amelynek kiindulópontja mindig a szerző. Ez azonban mégsem jelentheti azt, hogy a szerzőt a szöveg atyjaként vagy a jelentés egyedüli birtokosaként kellene elgondolnunk. Olyan csapdába estünk tehát, amelyből csak egy módosított szerzőfogalom segítségével kerülhetünk ki. E feladatra a Paul Ricoeur által „implikált szerzőnek" nevezett kategória tűnik alkalmasnak. Az implikált szerző nem más, mint szövegbeli eljárások összessége, olyan rábeszélő stratégia, amelynek kiindulópontja a szerző, célpontja pedig az olvasó. Úgy vélem, az implikált szerző kategóriájának használata különösen indokolt és célravezető az általam vizsgált szövegtípus esetében. Ilyen szövegek esetében a szerző nem választható elteljesen a szövegtől, sőt az olvasás során észlelhető rábeszélő stratégiában tetten is érhető.

Ahogyan a szónok meggyőzi hallgatóságát, úgy válik a szöveg tulajdon retorikai stratégiái révén kommunikálhatóvá. Lustig regénye többek között arra szólít fel, hogy szövegen kívüli komponenseket vonjunk az olvasás folyamatába. (E stratégia része, mint láttuk, hogy az implikált szerző kialakít egy – a történet hitelességét szavatoló – virtuális szerzői szubjektumot.) Az igazán meghökkentő azonban az, hogy nem tudjuk eldönteni, a szöveg csak irányozza vagy meg is valósítja az olyanféle kommunikációt, amelynek nemcsak az olvasó és a szöveg, hanem maga a szerző is része.

Felhasznált irodalom

BRAUN Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris, Budapest 1995.

CULLER, Jonathan: Dekonstrukció. Elmélet és kritika a strukturalizmus után. Osiris, Budapest 1997.

DARVASI László: A könnymutatványosok legendája. Jelenkor, Pécs 1999.

ECO, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. Európa, Budapest 1995.

KERTÉSZ Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Magvető, Budapest 1998.

KOSELLECK, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája.

Jószöveg Műhely, h. n.1997.

KUHN, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Osiris, Budapest 2000.

KULCSÁR SZABÓ Ernő: A zavarbaejtő elbeszélés. Kozmosz könyvek, h. n.1984.

LOTMAN, Jurij M.: Asymetria a dialóg. In.: uő: Text a kultúra. Archa, Bratislava 1994. 31–47.

LUSTIG, Arnošt: Tma nemá stín. Hynek, Praha 2000.

LUSTIG, Arnošt: „...aby uměli říct: ,Ne!' (Rozhovor s Arnoštem Lustigem)". Listy, 1992/4, 88–97. és 1992/5, 65–71.

POPPER, Karl R.: A történetírás és a történelem értelme. In.: uő: Megismerés, történelem, politika. Válogatott írások és előadások. AduPrint, Budapest 1997, 133–156.

RICOEUR, Paul: A szöveg és az olvasó világa. In.: uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Budapest 1999, 310–352.

SCHLINK, Bernhard: A felolvasó. Helikon, h. n. 2000.

WHITE, Hayden: A történelem terhe. Osiris, Budapest 1997.