Irodalom és Te(ket)ória

A konferencia témamegjelölése meglehetősen tág horizontot nyit meg az irodalomról való gondolkodás előtt. Elegendő csak a két fogalom történeti és kulturális különbségektől terhelt jelentés(történet)ére gondolni, illetve minden ebből adódó nehézségre, amivel a köztük lévő viszonyrendszer leírásában és jellemzésében érdekelt irodalomteoretikus vagy irodalomtörténész szembesülni kénytelen. Az irodalom és a legtágabb, culleri értelemben vett elmélet viszonyára való rákérdezést a 90-es évek magyar irodalmában és irodalomtudományában érvényesülő markáns tendenciák indokolják. Az előbbiből a fokozott intellektualizálódást, a stilizáltság magas fokát mutató művek megjelenését, a hangsúlyozottan tudatos, az irodalom történetében és elméletében egyaránt jártas alkotó szerepkörének térhódítását, a poétikai iskolázottság demonstratív megjelenítését, az önreflexív, metanarratív elemek gyakoriságát és azok paródiáját (Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Tőzsér Árpád, Csehy Zoltán költészete; Márton László: Kényszerű szabadulás; Cserna Szabó András novellisztikája), illetve a fogalmi-teoretikus diskurzus és a szépirodalom kódjainak bizonyos mértékű átfedéseit mutató műveket (Farnbauer Gábor: Az ibolya illata; Németh Gábor – Szilasi László: Kész regény; Müllner András: Körösi Csorna Sándor, továbbá minden parodikus intenciójú mű, amely az irodalom „tudományosságát", „idegenszerű fogaimiságát" célozza meg: pl. a Tiszatáj októberi paródia-számának anyaga) emelhetnénk ki. A szerzők felsorolása inkább csak jelzésértékű, a lista tovább bővíthető, illetve meg is I kérdőjelezhető, akárcsak alább, az elmélet esetében.

Ami az irodalomtudományt illeti, megemlíthető ebben az összefüggésben egyrészt a laikus olvasótábor, a szépirodalom egyes művelői, a „napi" vagy „zsurnál"-kritika, olykor pedig az irodalom- és eszmetörténet (Németh G. Bélának az Ady-újraolvasóhoz és a húszas-harmincas évek lírájáról tartott konferencia előadásaihoz írott zárszava-összegzése; Beck András: Hagyni a teóriát másra) irányából érkező szkepszis, ironikus távolságtartás megjelenése egy pánkonceptuális elméleti beszédmód térhódításával és különböző irányú „átszivárgásaival" szemben. Mindez az „érthetőségre", a pedagógiai hasznosíthatóságra és a gyakorlati jelentőségre (mondhatni „hermeneutikai hatékonyságra") hivatkozva kéretik számon. Másrészt a prózakritika preskriptív poétikává válása, ami leginkább a történelmi regények kanonizációjában, valamint, nemegyszer ezzel párhuzamosan, bizonyos szerzői életművekben megfigyelhető epikai alakításmódok változásaiban ütközött ki (erről lásd: Németh Zoltán: A próza lázadása? Bárka 2001/5, 72–78.)

A vázolt jelenségek szolgáltat(hat)ják tehát az empirikus kiindulópontokat az irodalom és a teória viszonyát érintő olyan általánosabb tézisek és hipotézisek megfogalmazásához, illetve megkérdőjelezéséhez is, mint:

– milyen a viszony textus és metatextus, primér és szekundér szöveg, a mű és a kommentár, egyszóval: az irodalomelmélet és a szépírói gyakorlat között – ma, és más történeti korszakokban,

– milyen tanulságai vannak az irodalom és az elmélet egymást érintő kölcsönös korrekcióinak,

– hogyan hívják elő bizonyos művek innovatív poétikai jegyeiken keresztül új (szerű) elméletek megfogalmazásának, a megértésükhöz és értékelésükhöz szükséges adekvát terminológia megteremtésének és működtetésének az igényét,

– vajon a teória egy „külső", „hozzáadott", a mű világától idegen nyelvjáték-e, vagy már maguk a művek implicit módon tartalmazzák saját teóriájukat is, illetve olyan gondolatokat, amelyek elméletek megszületését ösztönzik,

– mely esetekben beszélhetünk arról, hogy a profi értelmező csupán saját (elfogadott, követésre méltónak tartott) teorémáit „olvassa bele" a műbe vagy „olvassa ki" belőle, hogy a szöveget csupán egy önigazoló kelléknek, elméleti modellnek fogja fel, s mikor van szó arról, hogy az interpretátor a szöveg értelmét, lehetséges olvasatait faggató konceptuális (segéd)eszközként, fogalmi és módszertani támaszként használja a teóriá(ka)t; húzható-e éles határ a kettő közé, és egyáltalán: helytálló-e ez a fajta megkülönböztetés?

Suma summarum:

Hogyan harapnak saját farkukba a teóriában és az irodalomban végződő kélgyók, és hogy harapnak egymásba? S mit tesz közben a kélgyók bűvölője?

B. K.