TEketÓRIA

„ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret"

József Attila

E sorok írója a teória Szküllája és az irodalom Kharübdisze közti vonzó taszításban vagy taszító vonzásban próbál majd araszolni. Nem is annyira előre, sokkal inkább körbe-körbe, ahogy az a téma jellegéből önkéntelenül adódik. A vonzástaszítás jelei alakították már első mondatot is. Az antik toposz elhasználtsága taszított, mégsem tudtam ellenállni a kép kínálta markáns effektusnak: a rémisztő hatfejű szörny és az ugyancsak rettentő örvényisten lakóhelye közti szorosban szinte lehetetlen úgy átsiklani, hogy a tátongó, mohó állkapcsok és az ellenállhatatlanul sodró-iramló örvények közül valamelyik ne ragadjon el magával. Tudjuk, Odüsszeusznak sikerült. Végzetes meggondolatlanság lett volna azonban a részéről, ha azért vállalja ezt a felettébb kockázatos utat, hogy szemrevételezze a két szörnyet, körbejárja lakóhelyük környékét, és megfigyelje, mi is történik a két barlang között. A leleményes antik hérosz azonban utazó volt és kalandor, nem pedig ilyen haszontalan (?) tevékenységet végző teoretikus.¹

Kimondottan az irodalom és az elmélet közti viszonyt firtató írások, illetve azzal önkéntelenül is szembesülő interpretációk, kritikák és recenziók egyik gyakran hivatkozott kérdéskörének számít a textus és a metatextus, a primér és a szekundér szöveg, a mű és az azt magyarázó-reflektáló teória/kommentár/bírálat közti határok megvonása, ezek rugalmassága, „áteresztőképessége". Az említett relációk leírásában a kint/bent metaforika termékeny működtetésének, s egyúttal relativizálásának lehetünk tanúi az utóbbi két évtized irodalomtudományi diskurzusában. Meg kell jegyezni, hogy a metatextus jelentését illetően nincs egyetértés a szakirodalomban. Két alapvetően eltérő megközelítés hagyománya határozza meg a fogalomról szóló elméleti párbeszédet. Az egyik szerint a meta előtag egy másik szöveghez való kötődés, egy idegen szövegre való ráutaltság tényét fejezi ki, s alapvetően olyan szövegek (poszttextusok) tartoznak ide, amelyek más szövegekről (pretextus) „szólnak", azokat valamilyen módon értelmezik; a másik vélemény alapján pedig minden olyan szöveg metatextuális jelleggel bír, amely az önértelmezés, az önreflexió eljárásait alkalmazza, amely a „metaoperátorok", a „metatextuális szignálok"² gyakoriságával tűnik ki (önreflexív, metanarratív vagy autotematikus műfajok). Az előbbi meghatározás tehát szövegközi (intertextuális), az utóbbi viszont szövegbelső (intratextuális) relációként tárgyalja a metatextualitást. A fogalom értelmezéstörténetére irányuló részletesebb áttekintést most mellőzve célszerűnek tűnik kiindulni a metatextus fogalmának egyik leggyakrabban hivatkozott, genette-i értelmezéséből: „az általában »kommentárnak« nevezett kapcsolat, amely egy szöveget ahhoz a másik szöveghez köt, amelyről beszél, de amelyet nem feltétlenül idéz (idéz meg), sőt végső soron akár meg sem nevez (...) Ez a par excellence kritikai kapcsolat".³ Ebben az értelemben a szakrális és a világi szövegek interpretációjában érdekelt hermeneutikák műfajai, illetve ezen hagyományokat adaptáló és továbbépítő modern irodalomtudomány letisztult műfajai (a recenziótól a kritikán át a legtágabb értelemben vett „elemzésekig" és tanulmányokig) számítanak a metatextualitás „kemény magjának". A metatextus ilyen meghatározása számol a műalkotás és a kommentár elhatároltságával és elkülöníthetőségével. Roland Barthes Kritika és igazság című tanulmánya azonban már problematizálja ezt a viszonyt, s a két különböző státuszúnak tartott „szövegfajta" határait az írás közös tevékenységében tartja feloldhatónak. Mint írja, legalábbis Mallarmé óta figyelhető meg az az átrendeződés, amelynek folytán „az írás két funkciója, a költői és a kritikai, kicserélődik, egymásba hatol és egyesül".⁴ A kritikus mintegy „hozzáadja nyelvét a szerző nyelvéhez",⁵ „a mű elsődleges nyelve fölött egy második nyelvet lebegtet",⁶ nem fordít, csupán körülír(hat)ja, újrafogalmazza a művet „szétkapcsolt és változó jelként".⁷ Geoffrey H. Hartman Derrida Glass című művét elemezve pedig már világosan kimondja, hogy a „kommentátor diskurzusát nem lehet takarosan elválasztani a szerzőétől: a viszony szennyező és kiasztikus, forrásszöveg és másodlagos szöveg, bár elválaszthatóak, egy egymást kölcsönösen támogató, kölcsönösen uraló viszonyba kerülnek".⁸ Kérdés persze, hogy a francia filozófus szélsőséges próbálkozása mennyire tarthat igényt az általánosításra. Hartman állításának élét mindenestre némileg tompítja az, hogy az idézett részt megelőzően kijelenti, nem is annyira a kritika és a kommentár „promiszkuus összefonódásá"-ról van szó, hanem a „korlátok kreatív próbatételéről és megvilágításáról".⁹ Az igazsághoz hozzátartozik ugyanakkor az is, hogy a mű és a kommentár közti határok viszonylagosításának és a kettő kölcsönös helyettesíthetőségének a francia posztstrukturalisták és az amerikai dekonstruktor által hangoztatott tézisével szemben legalább olyan vehemenciával fogalmazódtak meg kifogások is. George Steiner egy etikai érvelés keretében kérdőjelezi meg a mű és az interpretáció egyenrangúságát. A fő különbség szerinte ontológiai okokra vezethető vissza. A műalkotás és a róla szóló vagy hozzá fűzött magyarázatok mint szövegek létmódja ugyanis nem mondható azonosnak, a kettő nem egyenrangú: „A vers megelőzi a kommentárt. A primer szöveg az első, nem csak időben (...) Elsődlegessége lényegi, ontológiai szükségszerűség és önmagában megálló. Esetleges, akcidentális még a legnagyobb kritika, a legjobb kommentár is (...) Léte valamitől függő, másodlagos, esetleges. A vers egy egyedülálló megvalósuláson keresztül megtestesíti, létrehozza saját raison d'efre-ét. A másodlagos szöveg nem tartalmazza a létezés imperatívuszát (...) A vers van, a kommentár jelent".¹⁰ Ha mellőznénk ezt a megkülönböztetést, akkor, írja Steiner, összetévesztenénk „a poesist, az alkotás aktusát, az autonóm létrehozást az interpretáció vagy adaptáció másodlagos, származékos folyamatával".¹¹ Az elhatárolhatóság problémája mellett legalább annyira érdekes és megkerülhetetlen kérdés, hogy vajon miért, milyen céllal, milyen elhallgatott vagy nyíltan vállalt motivációkra hallgatva vonja be a kritikus egy-egy mű értelmezésébe ezt vagy azt a teóriát, illetve, hogy milyen elvárásokkal „nyúl" ezekhez a – gyakran az újraértelmezés szándékával fellépő interpretációkhoz az olvasó. Mit várunk egy „új" elemzéstől? E kérdésre, véleményem szerint, Umberto Eco adta a legpontosabb és legtalálóbb választ: „Mindegyik elmélettől azt várjuk, hogy a régi tárgy új megvilágításával ráébresszen arra, hogy e tárgy csakis ebből a nézőpontból érthető meg igazán"¹² (Kiemelés: B. K.). Pragmatikai vetületben tehát minden újabb teória eredményessége és hatékonysága a kommentár/kommentátor elemző-érvelő eljárásainak meggyőző erejétől függ, illetve attól, hogy a mű újraolvasása (vissza)igazolja-e az interpretáció „megelőlegezett" adekvátságát. Természetesen megvan a kockázata annak, hogy egy „erős" interpretáció, mely elkötelezi magát egy nézőpont mellett, nemcsak megnyit egy perspektívát, hanem blokkolja a további lehetségeseket. A tágabb értelemben vett posztstrukturalista értelmezői gyakorlat ezt oly módon próbálja kivédeni, hogy „nem tömbösíti a szöveget, hanem csillagokká repeszti szét".¹³

Az „első kör" után mindenesetre elfogadható az az általános megállapítás, hogy a teóriák „korrigálhatják a műről alkotott képet. A mű korrigálhatja a teóriáról szerzett benyomásokat. A kétféle entitás határtalanul átértelmezi egymást. A korrektúrákban és a korrektúrákról szüntelen átjárhatóságot biztosít -egymásba".¹⁴ Irányadónak tekinthető éppen ezért Viktor Sklovszkij kijelentése: „Az irodalomtörténet nagy korszakai egyben elméleti korszakok: Cervantes, Fielding, Sterne regényei új regényelméleteket tartalmaznak".¹⁵ A mondat érthető úgy is, hogy a művek explicit, kifejtett formában tartalmaznak regényelméleti reflexiókat (Don Quijote 1. rész, 47–50. fejezet), illetve a műfaj történetében egy olyan állomást jelentenek, olyan új(nak ható) poétikai alakításmódokat érvényesítenek, amelyekhez már nem elegendő az addigi teóriák definíció- és fogalomrendszere, ezért az ilyen alkotások – előbb vagy utóbb – mintegy „előhívják" a megértésükhöz szükséges új elmélet kialakítását. A benne-foglaltság tapasztalatának eme kettős értelmezésére látszik utalni Eisemann György kijelentése is E. A. Poe prózájáról: az amerikai szerző műveiben „a modern prózaelméletek problémái szinte közvetlenül megfogalmazódnak-megjelennek, explicite »beléjük írt« formában kerülve elénk. Mintha alakításai – némi relativizáló túlzással mondva – akár önmaguk elméleteként is olvashatók lennének..."¹⁶ Ilyen értelemben beszél Jauss arról, hogy Calvino regénye, a Ha egy téli éjszakán az utazó „egyszerre az olvasás elméletének és apológiájának a regénye",¹⁷ Borges Pierre Ménardja pedig „tartalmaz már in nuce egy posztmodern esztétikát"¹⁸ is. Tegyük hozzá: ahhoz, hogy az ilyen „rejtett elméletek" láthatóvá váljanak, szükség van az irodalmat a jelen és a múlt hermeneutikai összefüggéseiben szemlélő irodalmár tevékeny (értelmezői, kategorizáló, kanonizáló) hozzájárulására. Ő az, aki „kiolvassa" a műből a teóriát, aki úgy olvassa a szöveget, hogy az teoretikus profilját fordítsa felénk. Ő az, aki meglátja benne a hermeneutikai kulcsot, valamely elméleti tézis allegóriáját még akkor is, ha a szerző, illetve a korábbi korok befogadói ezt nem ve(he)tték észre. Így tesz Thomka Beáta is, amikor Calvino említett regényének értelmezésén csavar még egyet: szerinte nemcsak a posztmodern prózapoétika megfogalmazásáról, hanem annak „oldott kifigurázásáról" is szó van, ahol is a „kommentár (...) metanyelvi elemként épül be a fikcióba"; ennek eredményeként a „műfaji önreflexió is elbeszélőfunkcióra tesz szert, a műfaj tehát metanyelvként működik".¹⁹ Ha nem poétikai-esztétikai elmélet „kiolvasásáról" van szó, akkor Barthes után ezt az eljárást ideologikus kritikának is nevezhetnénk, amely a műhöz valamely külső ideológia irányából közelít, feltételezve, hogy „a mű kapcsolatba hozható valami mással, mint önmaga, tehát valami mással, mint az irodalom".²⁰ Ezért, véleményem szerint, csak részben van igaza Milan Kunderának, amikor azt írja, hogy a regény „előbb fedezte fel a tudatalattit, mint Freud, előbb az osztályharcot, mint Marx, előbb művelte a fenomenológiát (az emberi helyzetek lényegének a kutatását), mint a fenomenológusok".²¹ Az adott jelenségek megnevezése, s egy-egy diszciplína fogalmi rendszerébe való integrálásából származó „diszkurzív kalandja" ugyanis bizonyos mértékig változtat magán a „felfedezett" jelenségen is. Az viszont tény, hogy a huszadik század filozófiájának nem egy, olykor paradigmatikusnak számító kijelentése mögött konkrét műalkotások inspiráló esztétikai tapasztalata áll. Mielőtt a „tyúk vagy a tojás" elsőbbségét firtató kilátástalan és terméketlen apória vádja érné (némi joggal) ezt a kint/bent és előbb/utóbb oppozíciókkal elő fejtegetést, „kerengést", annyiban árnyalnám a gondolatmenetet, hogy utalnék az elméletből az irodalomba, illetve a művek irányából az elméletbe tartó megismerés és megértés útjainak pragmatikai vetületére. Példaként az előbbi eshetőségre Szegedy-Maszák Mihály James-interpretációját/újraolvasását említem. A The Figure in the Carpet című elbeszélést a szerző „mint a huszadik századi hermeneutikát előlegező alkotást"²² értelmezi, hozzátéve, hogy őt magát nem a hermeneutika vezette el a mű olvasásához, „hanem megfordítva".²³

Megtörténik, elsősorban az irodalomtudósok munkájának eredményeként, hogy a műben lappangó vagy explikált elmélet „kilép" az adott mű szabta keretekből, és olyan teorémává, konceptussá alakul át, ami más művek értésében és értékelésében is döntő szerepet játszhat, más szóval: kanonizációs stratégiák normatív poétikájává válik. Eisemann György említett tanulmányában szintén megjegyzi, hogy „a textuális alakítások bizonyos metatextuális (elméleti-kritikai) folytathatósága, mondhatni újrajátszhatósága a kánonképződés egyik összetevője lehet".²⁴ Ez a művelet azt is eredményezi, hogy „az újabb értelmezés az előzőt mindig a szöveg (...) horizontján belülre utalja, azaz funkcionálisan csatlakoztatja az előző interpretáció szólamát a novellához"²⁵ (Az ellopott levélről van szó -B. K.). Ismételten a textus és metatextus közti határok viszonylagosításáról van szó. Szegedy-Maszák Mihály szerint a kánon alakulás-alakítás mértékét a primer és szekundér irodalom viszonylatában az is befolyásolja, hogy az adott kritikus vagy az adott irodalomtudományi iskola a maga jelenéhez képest mennyire közeli („élő") irodalom értelmezésén keresztül fejti ki kanonizációs hatását, mely művek interpretációján keresztül demonstrálja saját metanyelve (fogalomrendszere és elemzői módszertana) hatékonyságát: „A »New Criticism« jelentős mértékben bővítette, s ennyiben átalakította a kánont, ellentétben az úgynevezett Yale-i iskolával – melyhez de Man is tartozott. E különbségnek oka föltehetően éppen abban lelhető meg, hogy a »New Criticism« – az orosz formalistákhoz hasonlóan – vele kortárs irodalmi mozgalommal szoros együttműködésben jött létre"²⁶ (Kiemelés: B. K.). A szerző további érvként említi azt is, hogy az említett iskola kritikusai közül néhány maga is író volt, az általuk elemzett költők közül pedig páran maguk is kritikusi és esszéírói tevékenységet fejtettek ki: „Ford Madox Ford, Hulme, Pound s Eliot értekező, Ransom, Richards, Tate, Robert Pen Warren, Blackmur s Empson alkotó is volt. Az ő tevékenységükben alkotás és értelmezés kölcsönhatása sokkal egyértelműbben érvényesült, mint a következő nemzedéknél".²⁷ Ismételten megfogalmazható, hogy az irodalom és teória esetében olyan fenoménekről van szó, amelyek nem elszigetelten, hanem egymással kommunikációt folytatva léteznek. Már amennyire, és már amikor – tehetnénk hozzá rögtön némi iróniával. Az izoláltság mértéke változó lehet. Vannak korszakok, amikor a szakmai vagy profi közösségek (bár inkább jellemző, hogy egy-egy kivételes egyéniség) és az alkotók közt folyó párbeszédnek köszönhetően az alkotás és a teoretikus reflexió termékeny kölcsönhatása figyelhető meg. Az előbb említett amerikai példán kívül ilyen szerencsés „együttállásnak" mondható a cseh poetizmus és a prágai strukturális nyelvészet és esztétika, nevesítve Vančura, Teige és Mukařovský kölcsönös odafigyelésen alapuló kapcsolata is. Vančurára a neves cseh nyelvésznek-esztétának a költői nyelvről és a modern költészetről írt tanulmányai a reveláció erejével hatottak. Květoslav Chvatík szerint „művészek ritkán fogadtak ennyire spontánul egy kizárólag szakmai, nagy mértékben speciális esztétikai teóriát".²⁸ Karel Čapek, azon kívül, hogy részletes és szakszerű ismertetéseket írt az amerikai pragmatikus filozófiáról,²⁹ illetve, hogy doktori disszertációjában az esztétikában alkalmazott objektív módszerekről értekezett,³⁰ élénk érdeklődéssel figyelte a Prágai Nyelvész Kör tevékenységét. Recenziókat közölt a Slovo a slovesnost egyes számairól, sőt ő maga is jelentetett meg írást a lapban. Rögtön a megjelenést követően kritikát írt Roman Jakobsonnak a cseh verseléssel foglalkozó könyvéről³¹ és Bohuslav Havránek nyelvtörténeti tanulmányáról.³² Egy kritika-vita apropóján kifejtett nézetei pedig Mukařovský téziseit parafrazeálják: „a műalkotás jelek rendszereként jellemezhető objektív egész (...) Ezek a jelek és jelegyüttesek objektívek, a mű által adottak...".³³ Nem véletlen, hogy Mukařovský azóta is alapvetőnek számító Čapek-tanulmányainak egyikében külön fejezetben méltatja a cseh író-költő értekező prózájának hozadékát az irodalomelmélet számára.³

Némely mai szerzőnél tapasztalható fokozott mértékű elméleti tudatosságra és igényességre hívja fel a figyelmet Papp Endre is, amikor a „fiatal magyar irodalom" egyik önlegitimációs formájaként az intellektualizálódást emeli ki. E szereplehetőség térhódításának egyik oka szerinte az, hogy a szerzők közül néhány maga is képzett irodalmár. Ez eredményezi aztán, hogy a „korábbi időkhöz képest szokatlan jelentőségűvé válik a »szakértelem«, a mesteremberi képzettség. Az alkotó ebben a megjelenési formájában rendkívül (időnként már önmaga számára is zavaróan) tudatos. Otthon van az irodalomtörténetben és -elméletben, magabiztosan ismeri a poétikai eljárások csínját-bínját".³⁵ (Ez a tendencia érvényesül egyébként a kilencvenes évek szlovák prózájában is.) Másrészt viszont már egy meddő, kifulladóban lévő kritika-vita visszhangjai (a „teória eluralkodásáról és terrorjáról" az irodalomkritikában) egy ellentétes jelenségről is árulkodnak. A recenzió és a zsurnálkritika érthetőségét kérik számon néhányan a szerzőkön, illetve a „szigorú tudomány" fogalmi beszédmódjának káros beszivárgásaival szemben fogalmazódnak meg kételyek, kifogások – nemcsak az írók, hanem bizonyos irodalomtudósok részéről is. Esterházy Péter egy interjúban a kritikaértés negatív tapasztalataira utalva azt mondja, hogy „egy irodalmi lapban egy kritikát egy gimnáziumi tanárnak, egy irodalomtanárnak is el kell tudni olvasni, annak is kell, hogy segítsen".³⁶ Németh G. Béla ugyancsak a pedagógiai hatékonyságot kéri számon némely kollégájától az Ady-újraolvasóhoz írt zárszavában: „Nem hallgatom azonban el, hogy néhány előadás tudományoskodó, zsúfoltan idegenszavas terminológiája néha zavart, néha már-már mosolyra indított. Nem vagyok a kitűnő Halász Gáborral egy véleményen. Irodalomról szakszókincs, fogalomtár nélkül nem lehet beszélni. A tisztán, hogy úgy mondjam, fabulatív nyelv erre nem alkalmas. De az ellenkezője, a körülményeskedő, elvont, nehézkesre gyártott, lehetőleg idegenszavas úgynevezett irodalomtudományi nyelv sem"³⁷ (Kiemelés: B. K.). A szerző ezután röviden beszámol saját tapasztalatairól, az irodalomtudomány új eredményeinek középiskolai hasznosíthatóságát illetően. Mint írja, nemcsak a tanulók, hanem gyakran a tanárok számára sem teljesen világos a „modern irodalomtudomány" nyelve: „Mintha matematikával vagy vegytannal foglalkoznának, szerintük, egyes irodalomról szóló könyvek".³⁸ Konkrét nevek hiányában nehéz állást foglalni e kijelentés „valódiságát" illetően, jóllehet valamely szöveg érthetőségének mértéke nagymértékben egyéni diszpozíciók függvénye, ezért kockázatos bármilyen következtetést is levonni az irodalomtudomány „nyelvével" és az irodalomtanárok kompetenciájával kapcsolatban általában. Más szempontból érthetők ugyanakkor a – bizonyos pragmatikus teóriák irányából érkező – fenntartások egy kizárólag fogalmi, viszonylag szűk terjedelmű szakszókinccsel élő, egyéb értelmezői nyelveket-stílusregisztereket kizár(ni akar)ó, az önreferencialitás és öngenerálás veszélyét magában hordozó tudományos beszédmóddal szemben. A leggyakrabban felmerülő kifogás az olvasat, a művészi szemiózis „fogalmi artikulációjának", „konceptuálisán kifejezett rétegének"³⁹ abszolutizálását illeti, hisz a műalkotás esztétikai megtapasztalása korántsem merül ki csupán ebben, még a professzionális olvasó számára sem. A magát szigorúan egy fogalmi kódhoz tartó írás oly módon rekonstruálja, írja újra a művet, hogy közben mesterségesen elzárja az utat a nyelvi transzformációk (szemiózisok) egyéb, legalább annyira legitimnek mondható eljárásai elől (esszéisztikus parafrázis, a primér szöveg stílusát imitáló pasztiche, a fogalmi beszédmódot a figuratívval vagy a lazább és kevésbé rigorózus fogalomhasználattal élő köznyelvi, illetve a publicisztikus stílussal ötvöző értelmezői nyelv stb.). Odorics Ferenc szerint úgy szüntethető meg „a fogalmi diskurzus regiszterében rejlő rigiditás és az élményszerű regiszter lehetséges szakszerűtlensége, ha támaszkodva Roland Barthes-nak a metanyelv lehetetlenségére vonatkozó állításaira, feloldjuk mindkét beszédforma zártságát, így áttörhetővé válnak a regiszterek határai, s teret kap az – a mi kritikai terünkben még kevés létjogosultsággal rendelkező regiszterkeverő-beszédmód, amely a regiszterőrző diskurzusformákkal szemben a regiszterek egyenrangúsága és ebből adódó keverhetősége mellett foglal állást. A regiszterkeverő kritika egyrészt aláássa a tudomány kultikusságát, átjárhatóságot biztosít a különböző nyelvek között (noha nem hisz a nyelvek fordíthatóságában), interakcióba hozza a fogalmi és az élményszerű beszéd területeit, így válik képessé a rigiditás és a szakszerűtlenség egyidejű felszámolására".⁴⁰

Az előbbi gondolatok révén, ebben az utolsó, de korántsem lezáró körben, visszakanyarodtunk az első séta alkalmával megfogalmazott dilemmához, a kritika és a szépirodalmi szöveg határait illetően. Hisz a regiszterkeverés mint a kritikaírással szemben támasztott követelmény az elmúlt évtized karakterisztikus szépirodalmi tendenciájára játszik rá, ez pedig utal a – mondjuk így – metatextuális műfajok egyes művelői által már korábban is dédelgetett szándékra: valamilyen módon átlépni azt a képzeletbeli, de kulturálisan annál inkább érzékelt(etett) határt a művek és a „róluk szóló" kritikák között, azaz: irodalommá válni. Tegyük hozzá, hogy ilyen tudatos szándék nélkül is felfedezhetők a legtöbb kritikai szövegben olyan stílusbeli (nyelvi-kompozicionális) sajátosságok, amelyek az említett szépirodalmi ambíciók megvalósításáról tanúskodnak. Vagy mégsem? Noha az irodalomelméleti gondolkodás (konkrétabban: néhány teoretikus) már korántsem tartja olyan magától értetődően, „esszenciálisan" elkülöníthetőnek a két „szövegtípust", a különbségtétel indokoltságát – nagyrészt pragmatikai okokra hivatkozva – azért továbbra is fenntartja. Kálmán C. György szerint minden közeledési szándék, és hibridizációs művelet ellenére van köztük egy döntő különbség: „az irodalmi és a kritikai szövegek közötti különbség (és diszkontinuitás) kommunikatív funkciójukban rejlik, a kommunikáció mezején betöltött pozíciójuk függvénye. Nagyon egyszerűen fogalmazva: másként használjuk őket".⁴¹ Hát ide jutott, annyi kerengő szemlélődés után, a képzeletbeli teoretikus-Odüsszeusz. Hogy minden „a használat kérdése". Mentségére legyen mondva, hogy Dante a Pokolba kívánta őt, a csalók közé, ugyanakkor nem vitatta el tőle az emberi megismerés hős bajnoka címet sem.

Jegyzetek

1. theóre in (gör.) = szemlélni, tűnődni
2. WITOSZ, Božena: Metatekst w utworze literackim. Problémy teoretyczne. In.: Literatúra a heterogenicznosč kultúry. Poetyka i obraz swiata. Szerk.: Czaplejewicz, E. és Kasperski, E., TRIO, Warszawa 1996., 140.
3. GENETTE, Gérard: Transztextualitás. Helikon 1996/1, 85. Ford.: Burján Monika
4. BARTHES, Roland: Kritika és igazság. In.: uő: Válogatott írások. Európa, Budapest é. n. 215.
5. I. m. 234.
6. I. m. 229.
7. I. m. 234.
8. HARTMAN, Geoffrey H.: Az irodalmi kommentár mint irodalom. In.: Bevezetés az irodalomelméletbe (szöveggyűjtemény). Szerk.: Dobos István, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen 1995., 298. Ford.: Hódosy Annamária
9. I. m. 295.
10. STEINER, George: A jelentés jelentése. Pompeji 1994/4, 146. Ford.: Farkas Anikó
11. I. m.
12. ECO, Umberto: A színházi előadás szemiotikája. Theatron 1999 tél – 2000 tavasz/1, 26. Ford.: Czékmány Anna és Huber Beáta
13. BARTHES, Roland: S/Z. Osiris, Budapest 1997, 25. Ford.: Mahler Zoltán
14. SZABÓ Tímea: A decentrált szubjektum határtalan korrektúrája. A Füst Milán-i szabad vers és a pszichoanalízis. Literatura 2000/2, 156.
15. SKLOVSZKIJ, Viktor: A széppróza. Gondolat, Budapest 1963, 273. Ford.: Lányi Sarolta
16. EISEMANN György: Poetica. In.: uő: A folytatódó romantika. Orpheusz Könyvek 1999, 6.
17. JAUSS, Hans Robert: Egy posztmodern esztétika védelmében. In.: uő.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, Budapest 1997, 258.
18. JAUSS, Hans Robert: Az irodalmi posztmodernség. In.: uő: Recepcióelmélet-esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Budapest, Osiris 1997, 220.
19. THOMKA Beáta: Beszél egy hang. Kijárat, Budapest 2001, 44.
20. BARTHES, Roland: A két kritika. Helikon 1992/2, 281. Ford.: Angyalosi Gergely
21. KUNDERA, Milan: A regény művészete. Európa, Budapest 1992, 48.
22. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Henry James és a hermeneutikai hagyomány. Krónika Nova Kiadó, Budapest 2000, 91.
23. I. m. 93.
24. EISEMANN György: i. m. 6-7.
25. I. m.
26. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: A kánon mibenléte: remekmű és fejlődéstörténet. Alföld 2001/12, 40.
27. I. m.
28. CHVATÍK, Květoslav: Avantgarda a strukturalismus. In.: Problémy literárnej avangardy. SAV, Bratislava 1968, 87.
29. ČAPEK, Karel: Pragmatizmus čili filozofie praktického života. In.: uő: Univerzitní studie. (Szerk.: Pohorský, M.) Československý spisovatel, Praha 1987, 263–335.
30. ČAPEK, Karel: Objektívní metoda v estetice se zřením k výtvarnému umění. In.: uő: Univerzitní studie. (Szerk.: Miloš Pohorský) Československý spisovatel, Praha 1987, 123–263.
31. ČAPEK, Karel: O českou prozódii (Roman Jakobson: Základy českého verše. Odeon, Praha 1926). In.: uő: O umení a kultuře III. (Szerk.: Pohorský, M. és Macek, E.) Československý spisovatel, Praha 1986, 39–41.
32. ČAPEK, Karel: Chvála řeči české. (Bohuslav Havránek: Vývoj spisovného jazyka českého. Čs. Vlastivěda 1936, II. évf.). In.: uő: O umění a kultuře III. (Szerk.: Pohorský, M. és Macek, E.) Československý spisovatel, Praha 1986, 772–774.
33. ČAPEK, Karel: Past kritiku a její dusledky. In.: uő: O umení a kultuře III. (Szerk.: Pohorský, M. és Macek, E.) Československý spisovatel, Praha 1986, 445.
34. MUKAŘOVSKÝ, Jan: Vývoj Čapkovy prózy. In.: uő: Kapitoly z české poetiky II., Svoboda, Praha 1948, 325–357. A hivatkozott rész: 353–356.
35. PAPP Endre: Az iróniától az identitásképzésig (Szereplehetőségek a fiatal magyar irodalomban). Bárka 2001/3, 48.
36. ESTERHÁZY Péter (interjú) Magyar Lettre Internationale 1998–1999, 31. szám, 44.
37. NÉMETH G. Béla: Zárszó. In.: Tanulmányok Ady Endréről. Újraolvasó. Szerk.: Kabdebó Loránd – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna, Anonymus, Budapest 1999, 228.
38. I. m.
39. PLESNÍK, Ľubomír: Estetika inakosti. UKF v Nitre, Nitra 1998, 99.
40. ODORICS Ferenc: Kanonikus mozgások az ezredvég magyar irodalmában. Helikon 1998/3, 344.
41. KÁLMÁN C. György: A metakritikáról. Helikon 2001/1. 26.