Fejezetek a pozsonyi evangélikus líceum szellemi örökségéből

Részletek egy kéziratos kismonográfiából, amely két pozsonyi tanintézet: az evangélikus líceum és az annak kebeléből 1882-ben létrejött teológiai akadémia utolsó negyven évének [1882-1923] történetét dolgozza fel.

A téma megírását az Illyés Közalapítvány ösztöndíja tette lehetővé.

A XIX. század végén Markusovszky Sámuel pozsonyi líceumi tanár feldolgozásában vaskos monográfia örökítette meg a XVII. század elejétől Pozsonyban működő, országos jelentőségű evangélikus líceum történetét a kezdetektől egész a XIX. század mintegy 80-as éveiig terjedően.¹

Markusovszkynak aztán nem akadt követője, s így a líceum további története máig ismeretlen maradt.

Ha most ezen, eredetileg hármas fölépítésű (alsó-, közép- és felsőfokú) tanintézet középfokú, gimnáziumi részének általunk felkutatott XIX. század végi és XX. század eleji emlékeit s akkori neveltjeiben továbbélő szellemi hatásának a nyomait közzéteszük, szükségesnek tartjuk e sajátos intézet múltjának, valamint a felidézett történeti korszak politikai, társadalmi, közművelődési és kulturális hátterének a felvázolását is – hiszen ezek is a bemutatott szellemi örökség szerves történeti tartozékát képezik.

Városkép, korkép

A történelmi emlékekben gazdag Pozsony, az egykori koronázó város, amely a XVIII. század évtizedeiben a Magyar Királyi Helytartótanács s a nádor működésének a helye és a XIX. század első felében még mindig az országgyűlés székhelye, a század utolsó negyedében már nem a törvényhozás és a politikai élet központja ugyan, egyszerűen vidéki várossá lett, de olyan vidéki várossá, amelynek az ország többi városa közt továbbra is megkülönböztető helyet biztosít, hogy a Duna partján, a monarchia két fővárosának a közelében, Felső-Magyarország különböző etnikumainak a kereszteződési pontján fekszik.

Ezen adottságaiból eredően a magyar nyelv északi-északnyugati végvárának tekintett Pozsony életében és fejlesztésében korszakunkban – a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben – bizonyos nyomatékkal érvényesülnek a magyar kormányzatnak a korszerű nemzetállam kiépítésére irányuló és a Nyugatról beáramló általános kapitalista világrend közjogi, gazdasági, ipari kihívásaihoz igazodó törekvései. Ugyanakkor a kultúra, a művelődés és a művészetek vonatkozásában a nyugati szellemi áramlatokat közvetítő Bécs közvetlen közelsége az a fő tényező, amely erősen befolyásolja Pozsony kulturális arculatát, életét. Különösen érvényes ez a város zene- és színházkultúrájának a hagyományaira és mindennapjaira.

A XIX. század végi és XX. század eleji politikai és társadalmi reformok, valamint a gazdaság, az ipar, a technika és a közművelődés nagyarányú fellendülése magával hozta Magyarországon is a polgári rend kifejlődését. S mivel ez a társadalmi folyamat túlnyomórészt a lakosság nem-magyar rétegeinek – németeknek, szlávoknak, zsidóknak – körében zajlott, a magyarsághoz való asszimilálódás a, polgárosodás egyik természetes velejárójaként terjedt ezen rétegek soraiban. „A magyar középosztály – emlékezett vissza Schöpflin Aladár kritikus és közíró az 1880-as és 1890-es években pozsonyi líceistaként, akadémistaként és publicistaként szerzett tapasztalataira – túlnyomórészt tisztviselőkből állott, ezek voltak az úri nép a német polgárok, mesteremberek, szatócsok, szőlőművesek szemében. Akkor, a 80-as években indult nagy lendületnek az asszimiláció. Ma is fülemben van egy fiatal lány szava, aki a Mihály utcában ezt mondta mamájának: Aber, Mama, sprechen wir ungarisch, es ist doch eleganter."²

A nemzetállam eszméjét s az ország egységét szem előtt tartva, a magyarság a maga állami és társadalmi eszközeivel igyekezett elősegíteni és támogatni is ezt a szükségszerűnek tekintett beolvadási-befogadói társadalmi folyamatot. Az asszimiláció egyik fő eszköze – mint arra Schöpflin is rámutatott – az iskola volt, a tanítás szelleme, s tán még inkább a diákság közt uralkodó közszellem.

Ám ekkorra már egymástól eltérő szinten kifejlődtek (vagy épp kifejlődőben voltak) a magyar állam történeti keretei között élő nem-magyar etnikumok nemzetiségi mozgalmai, s bennük időről időre növekedő erővel kifejezésre jutottak nemcsak az asszimilációval, hanem a modern, liberális állameszmével is ellenkező elképzelések, követelmények.

Az etnikailag homogén nagy nyugati országokban ez a jelenség ismeretlen volt. A XIX. századi nemzetállam egyik mintájának tekintett Franciaországban például a nyelvi-nemzeti egyesülés érdekében még a XVI. században intézményesen felszámolták a különböző népnyelveket: 1539-ben királyi rendelet tiltotta meg mind a latin, mind a helyi népnyelvek használatát az igazságszolgáltatásban, és csak a francia nép nyelvének használatát engedte meg. így enyészett el többek közt az ország déli részén egykor virágzó provanszál nyelv és irodalom, amelynek jó két évszázaddal későbbi fölébresztésére tett kísérletéért Fréderic Mistralt a francia akadémia megkoronázta, majd Nobel-díjat is kapott.

Ezzel szemben Magyarországon a nemesi nemzet, a natio hungarica korában, gyakorlatilag egész a reformkorig a latinnak mint a jogi írásbeliség nyelvének az égisze alatt a különböző etnikumok maguk választhatták meg üléseik, irataik nyelvét, és általában szabadon élhettek nyelvükben, népi egyéniségükben, minek köszönhetően a felső-magyarországi írásbeliségben párját ritkító többnyelvű műveltségi gazdagság, multikulturalitás jött létre, amely ugyanakkor a felvidéki etnikumok együvé tartozásának a tudatával s egy rendkívül erős magyarországi (hungarus) patriotizmusnak a szellemiségével párosult. A szakirodalom hungarus-értelmiség megjelöléssel tartja számon e többnyelvű műveltség XVIII. századi hordozóit.³

Csak az után, hogy a modern nemzetté válás folyamatában megkezdődött a XVIII. század végén a magyar nyelv előretörése s hogy az 1844. évi II. törvénycikkel a magyar nyelv államnyelvként lépett a latin helyébe, változott ez a multikulturalitás azzá a bonyolult, időnként konfliktusokkal telítődő – s esetenként a közép-európai egyensúlyhelyzet szemszögéből sem kívánatos külpolitikai (orosz és pánszláv) vonzatokat is magában hordozó – jelenséggé, amit általában „nemzetiségi kérdés"-nek nevezünk, s ami korszakunkban a magyar állampolitika egyik nagy gondját, nehézségét jelentette (az 1867-es kiegyezést követően a nemzetiségek javára tett engedmények ellenére is).

Eredendően hasonló történelmi helyzet kezelésére az egyéni szabadság és jogegyenlőség gondolatára épülő egykorú európai államrendszerek nem mutatnak mintát. S az ezen történelmi-kulturális térségben elhelyezkedő Magyarország kormányzata is a maga politikai mozgásteréül a polgári jogegyenlőség megadásán túlmenően csupán a status quo feltétlen fenntartásán belüli állásfoglalást látta lehetségesnek a nemzetiségi igényekkel való egyezkedés során. Ezt hangoztatják korszakunkban a nemzetiségi kérdésben tett minden megnyilatkozásukban az egymást követő kormányfők s a kormány tagjai, ebben a szellemben írnak az újságok. Pozsonyban Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter a díszpolgárrá avatása alkalmával 1894-ben mondott reformeri beszédében ugyancsak ilyen értelemben tér ki a kornak erre az égető kérdésére.⁴

A korszak másik, komoly politikai és társadalmi gondokat okozó fejleménye a szocializmus. A munka és a tőke, a nyomor és a gazdagság közötti növekedő ellentét, a korszerű gazdasági rendszernek ez a kísérőjelensége, magával hozta a pauperizmus és az egyre nagyobb arányokat öltő kivándorlás súlyos problémáját. Pozsonyban is szocialista jelszavakkal tartanak népgyűléseket.

A város politikai napilapja, a Nyugatmagyarországi Híradó a szocialista mozgalommal szemben azt az álláspontot foglalja el, hogy azt nem elnyomni kell, mert eszméket nem lehet fegyverrel elfojtani, hanem ki kell emelni belőle azt, ami igaz és méltányos, s annak érvényt is kell szerezni. Hasonló magatartást tanúsítanak a pozsonyi 48-as Függetlenségi Polgárok Kossuth Körének tagjai – köztük több evangélikus líceumi és teológiai tanár –, amikor az 1908. évi, a dr. Kovács Sándor teológiai tanár elnökletével megtartott közgyűlésükön kinyilvánítják: a függetlenségi politika nem szakadhat el a szocializmus nagy igazságaitól, de védekezni kell annak olyan szertelenségei ellen, mint az osztálygyűlölet és osztályuralom.

Szociális téren, a munkásság életkörülményeinek és művelődésének a javításában Pozsonyban az 1890-es évek elejétől kezdve jelentős, úttörő munkásságot fejtett ki egy költőként és műfordítóként is ismert közgazda: törökkanizsai Schulpe György. (A mára szinte teljesen elfeledett törökkanizsai származású, közgazdászati tanulmányait külföldön végző, majd Pozsonyban tanárként és íróként működő Schulpe Dux Adolf néven Petőfit is fordította németre. Az irodalomban és a közügyek terén szerzett érdemeiért 1898-ban kitüntették a Ferenc József-rend lovagkeresztjével, s 1911-ben udvari tanácsossá nevezték ki. Pozsonyban sokáig egy városrész viselte a nevét.)

Korszakunkban a pozsonyiak hetente néha többször is olvashatták napilapjukban, a Nyugatmagyarországi Hiradóban e rendkívül dinamikus személyiség szociális programjait s az azok megvalósítása érdekében a kormány minisztereihez s a városi hatósághoz intézett kérelmeit, memorandumait (több mint száz jelent meg belőlük a Hiradóban). Tervei megvalósításához az államtól kamatmentes kölcsönöket kért, a várostól pedig évi hozzájárulást a tőketörlesztés biztosítására. 1894-ben már az első eredményről is beszámol a Hiradó: megépült a Sánc úton Schulpe munkástelepének első három háza, összesen 24 lakással, amelyekben a Dynamit-gyár, a Grünever-féle kefegyár és a dohánygyár munkásai kaptak otthont. A korábban szőlőskertekből álló Sánc utat és környékét Schulpe európai mércével mérve is mintaszerű munkásteleppé tervezte kialakítani, további lakásokkal, kulturális és szociális intézményekkel (óvodával, ipariskolával, népfürdővel, munkásszínházzal, napközi otthonnal, munkásegyetemmel stb.). Kezdeményezései nyomán, az ő létesítményein kívül több munkástelep épült a városban, köztük a városé is, amely 120 lakásból állt – mígnem a XX. század elején már összesen 700 munkáslakás állt a városban. Schulpe kezdeményezése kiterjedt az iparosodás okozta légszennyeződés elleni védekezésre is: indítványozta, hogy az újonnan épülő gyárakat lássák el füstszűrő készülékekkel.

Míg a századvég közéletét elsősorban a nagyarányú közjogi reformok tették mozgalmassá, a századelő éveiben a gazdasági és szociális reformok is a közfigyelem előterébe kerülnek.

Pozsonyt mind szociális, mind gazdasági szempontból közelebbről érintette a kormányzatnak 1908-ban előterjesztett két nagy horderejű programja. Az egyik a földművelésügyi miniszter javaslata a magyarországi folyók hajózhatóvá tételének befejezésére, a másik a kereskedelmi „kormány" iparfejlesztési programja, amely azt célozta meg, hogy az ipar fejlesztésének bázisa a hazai őstermelés legyen. A gazdaság fellendítésén túl mindkét intézkedéstől a munkahelyek számának nagyarányú növekedését és a kivándorlás enyhítését várják Pozsonyban is.

Már a XIX. század végén is többször a figyelem középpontjába került a mezőgazdasági háziipar állapotának a felmérése és fellendítése, s ezen belül külön a felvidéki szlovák háziipar megismerése és felvirágoztatása. 1893-ban például egy, a téma minden részletére kiterjedő alapos memorandum kerül a művelődési miniszter elé, s ezt a pozsonyi Hiradó is részletesen ismerteti (az akkor már belső munkatársként ott dolgozó Schöpflin Aladár tollából).

Itt jegyezzük meg: az egyidejű asszimilálási törekvések nem jelentették a nemmagyar etnikumok világa és sajátosságai iránti érdektelenséget vagy elzárkózást. Munkánknak a teológiai akadémia történetével foglalkozó részében konkrétan is rámutatunk majd az érdeklődés élénk meglétére és eredményeire.

Vessünk végül pillantást a város kulturális, művelődési, társadalmi életére is.

Említettük már, mit jelentett Pozsony kulturális életében az osztrák főváros, a császárváros közvetlen közelsége. Korszakunkban a Bécsből áramló erős hatás többféle, egymással ellentétes reakciót vált ki. A város lakosságának még mindig nagyobbik felét kitevő németajkú pozsonyiak például élvezik a kitűnő dalos és prózai német színházi műsorokat, s amikor 1893-ban a város képviselőtestülete elé kerül az állandó magyar színház létesítésének a terve, a képviselők többsége, a nagyobbrészt német nyelvű lakosságra hivatkozva, azt leszavazza. A magyar lakosság és a magyar kultúra nevében megszólaló fórumok viszont vagy nyomasztó, bénító függőségként érzékelik a bécsi hatást vagy épp ellenhatásra, versenyre serkentő kihívásként. 1894-ben – Az ember tragédiája emlékezetes pozsonyi előadásának, valamint Blaha Lujza nagy sikerű vendégszeereplésének az évében – Gál Mózes, a Hiradó színikritikusa kissé lehangoltan állapítja meg a pozsonyi színházkultúráról: a német színigazgató erkölcsi és anyagi sikerei azt mutatják, hogy a városban még sokan a német szellem produktumaiból táplálkoznak – s alapvető változást csak a közép- és felsőfokú iskolákban magyar műveltséget szerző felnövekedő nemzedéktől vár. A városi színház már inkább versenyre készen kezeli a magyar színházi kultúra ügyét, amikor a belügyminisztérium kérdőívére 1893-ban azt válaszolja: mindenáron azon lesz, hogy a magyar színtársulat különb legyen a németnél. (A pozsonyi színházban felváltva vendégszerepeltek német és magyar színtársulatok – s így volt ez még a XX. század elején is.)

Ez a kétféle reagálás kíséri magyar részről a városnak azt a nagy, kis híján két évtizeden át tartó küzdelmét is, amit közéleti személyiségei és fórumai azért folytatnak, hogy Magyarország harmadik egyeteme Pozsonyban épüljön fel. Voltak, akik ellenezték az egyetem Pozsonyba helyezését, mert attól tartottak, hogy a tudományos és kulturális élet gazdagon árnyalt struktúrájával rendelkező birodalmi főváros felsőoktatásával úgysem vehetné majd fel a versenyt. Mások viszont – s a hangadók közt ők voltak többségben – azt vallották, hogy épp Pozsonyban, a birodalom határán kell a kettős monarchiát alkotó másik nemzet kultúrájának a védbástyáját fölemelni.

Nem lehet a feladatunk egyik szempont felülbírálása sem (mint ahogy a kor történeteinek a felülbírálása sem lehet a dolgunk). Azt azonban a kor szellemétől függetlenül, pusztán művelődés- és kultúrtörténeti aspektusból nézve is érzékelnünk kell, hogy a tét nem volt kicsi: egy jól felépített egyetem a legmagasabb szintű oktatói és tudományos erők koncentrálásával, a műveltség és tudás különböző intézményeivel létesített kapcsolataival új szellemi dimenziókat nyithatott volna a város és régiója előtt, és fontos szerepe lehetett volna a kiemelkedő helyi tehetségek megtartásában és érvényesülésében.

A mozgalmat az egyetemért a pozsonyi Hiradó szerkesztője indította el 1893 nyarán, s ezt követően évek hosszú során át szinte minden jó tollú publicista kipróbálta erejét az egyetemért folytatott küzdelemben (Schöpflin Aladár is). A mozgalom meghirdetése után ugyanis hamarosan több város – Szeged, Temesvár, Nagyvárad, Debrecen, Kassa – is versenyre kelt Pozsonnyal.

A Pozsony mellett felsorakoztatott érvek sokaságában az egyetemi oktatás és tudományos kutatás hátteréül szolgálható pozsonyi közművelődési tényezők közt az előkelő második helyen, rögtön a városi múzeum nagy régiségtára után, az evangélikus líceum 49.000 kötetes könyvtára, levéltára s európai hírű éremgyűjteménye áll. A könyvtárak és gyűjtemények közt ott találhatók többek közt a káptalani kézirat- és okiratgyűjtemény, a jogakadémia 20.000 kötetes könyvtára, a Lafranconi- és Dankó-gyűjtemények (ez utóbbit 20.000 kötet, 5000 hungarica, rézmetszetek és festmények alkották). Az egyetem szempontjából számba veendő további adottságok közt szerepel: a mintegy 100 holdas kultivált ligeti park, egyetemi füvészkerttel felérő százados fáival, ritka növényzetével; az országos kórház fölépítettsége, szerkezete; a városnak és környékének földtani, geológiai

adottságai; végül mindaz, amit a pozsonyi állandó kiállítások, a tudományos és kulturális élet kibontakozó intézményei, egyesületei, a város iskolahálózata számos középiskolájával és felsőfokú tanintézeteivel (a jogakadémiával, teológiai akadémiával) nyújthatnak.

Magyarország harmadik egyeteme létre is jött Pozsonyban, de csak 1912-ben. A Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem nevet kapta. Elsőként orvoskara, valamint jogi és államtudományi kara kezdte meg működését. A bölcsészkar, kiváló budapesti professzorokkal, valamivel később indult. Az első világháború és Magyarország szétesése következtében az egyetem Pozsonyban nagyon rövid életű lett. A csehszlovák utódállam 1919-ben leltárszerűen átvette tulajdonába azzal, hogy a magyar egyetem megszűnik, csak jog- és államtudományi kara működhet még további 3 évig. 1922 nyarán azonban ez a kar is befejezte működését.⁵

A város társasági és kulturális életéhez hozzátartozik, hogy a különböző egyesületek munkájában

és életében számosan részt vesznek a líceum s főleg a teológiai akadémia professzorai közül. Rendszeresen tartanak például előadásokat a Toldy-körben, a Protestáns Esték összejövetelein. Ketten a líceumi tanárok közül: Albert József és Hamvas József (Hamvas Béla író és gondolkodó édesapja) költői írásaikkal és tárcáikkal megjelennek a Hiradó hasábjain is.

Március 15-e, és a szabadságharc emlékére minden évben nagy városi ünnepségek tartatnak, amelyen részt vesz a város összes közép- és felsőoktatása iskolája is.

A magyar állam ezeréves fennállásának évfordulóját 1896. május 16-án a város nagyszabású ünnepéllyel ülte meg, a király jelenlétében.

Társasági eseményszámba megy évről évre a líceumi ifjúság május 28-i hagyományos vaskutacskai majálisa, amelyre a szakolcai és a bécsi vonatok is százával szállítják a közönséget, egész a Vöröshídig. A Hiradó szerint a líceumi majális iránti nagy érdeklődés – ugyanúgy, mint a Vödric völgyének föllendítése – indokolttá teszi, hogy a város kiépítse a vaskutacskai villamosvasutat.

Végül hadd mutassunk be a város kulturális eseményei közül még egy különös, többszörösen is nemzetközi, történeti, szellemtörténeti indíttatású és hangulatú irodalmi-zenei versenyt: az 1. Pozsonyi Virágjátékokat, amely arra is alkalmul szolgált, hogy a város, Bécs kultúrfölényét és közvetítő szerepét mintegy áthidalva, maga prezentálja a nyugati kultúra iránti nyitottságát és fogadókészségét.

1907-ben egy pozsonyi küldöttség, a préposttal az élen, részt vett Kölnben a magyarországi Szent Erzsébet születésének 700 éves évfordulójára rendezett ünnepségen, amelyet a dél-franciaországi középkori provanszál költői versenyek felújításával egybekötött virágversennyel ültek meg. A prépost indítványozására a következő évben Köln részvételével és Stefánia királyi hercegasszony, Lónyay Elemérné grófné virágkirálynősége alatt Pozsonyban is rendeztek ilyen virágjátékokat. A versenyre minden európai nyelven lehetett pályadíjat kitűzni. Köln városának is volt díja, és a zenemű-pályázaton francia zeneművek is szerepeltek. A díjak aranyműves virágok és ágak voltak. A költői verseny díjazottjai között ott volt Ábrányi Emil Keresem az istent című versével (2. díj: arany ibolyacsokor), Albert József pozsonyi líceumi tanár Halászlegény című, Pozsony múltjából merítő versével (3. díj: arany cserág). Lampert Géza pedig olyan háromrészes lírai pályaművet nyújtott be Új bujdosó énekek a XIX. és XX. századokból címmel, amelyben a kivándorlásra kényszerülők drámai sorsát szólaltatja meg.

A líceum múltja

A líceum egyike volt Magyarország legrégibb evangélikus tanintézeteinek. Kezdetei a pozsonyi evangélikus gyülekezet létrejöttének idejére nyúlnak vissza. 1606-ban, közvetlenül az után, hogy a bécsi békeszerződés engedélyezte a szabad vallásgyakorlatot mindenütt az országban, az újonnan megalakult pozsonyi evangélikus gyülekezet nemcsak lelkészt hívott magának Németországból, hanem rektort is a célból, hogy a városban megalapítandó iskoláját vezesse. A rektor 1606. december 9-én érkezett a bajorpfalzi Lauingenből Pozsonyba, és 1607 januárjában ünnepélyesen megnyílt a pozsonyi evangélikus iskola.

A minta, mely szerint a Lauingenből meghívott rektor, Kilger Dávid a pozsonyi iskola szervezését megkezdte, Johann Sturm humanista pedagógusnak az elvein alapult. A lauingeni és a strassburgi mintaiskolák és a kor legtöbb németországi iskolája erre az elvrendszerre épült, s a pozsonyin kívül ezt a modellt vette át az egykorú magyarországi protestáns iskolák jelentékeny része is.

Kilgert követően a későbbi rektorok és tanítók legtöbbje Strassburgból került a pozsonyi iskolához, ők közvetlenül a strassburgi tapasztalataikat hozták magukkal. Fölépítésükben az iskola egy teljes oktatási rendszert: alsó-, közép- és felső fokozatot foglalt magában. Nyolc osztálya volt, melyeknek számozása felülről kezdődött: a legfelső osztály volt az első osztály (classis prima), a legalsó volt a nyolcadik osztály (classis octava). Olykor szokás volt az osztályokat a bennük tanított főtantárgy után megnevezni (classis logica, rhetorica, poetica, syntactica, grammatica).

A prima, vagyis az első, legfelső osztály képezte az iskola felső fokozatát, főtanodai részét. A tanulók képessége szerint egy- vagy kétéves volt, s benne a rektor vezetése alatt szakképzés folyt: itt tanították a teológiai és a bölcseleti tudományokat, a héber és a görög nyelvet, koronként a jogot, gazdaságtant is, s a tanulók hetenként disputációkat tartottak.

A 2–6. osztályok alkották a középfokozatot (a mai értelemben vett középiskolát), melyben a középkori ún. hét szabadművészetet tanították: a dialektikát, a retorikát, a grammatikát, az aritmetikát, a zenét, a római birodalmat és a történelmet.

A legalsó, 7–8. osztályok voltak a mai szóhasználat szerinti népiskola vagy elemi iskola. Ezekben tanították a betűk megismerését, az olvasást, írást és a vallást.

A tanítás nyelve a legalsó két osztályban az anyanyelv (Pozsonyban: a német) volt, a többiben a latin. Akik elvégezték a legfelső, főtanodai tanfolyamot, azok az egyetemen a „magister" vagy a „baccalaureatus" címet nyerhették el.

A pozsonyi evangélikus iskolának ez a kezdeti, hármas szerkezetű és rendszerű fölépítése alkotta azt a modellt, amelyet a tanintézet a későbbi századok során is fenntartott, amikor ugyan számos reformot élt meg, de eredeti szerkezetét megőrizte egészen a XIX. század közepéig, illetve végéig, amikor is először az elemi fokozat, majd a felső fokozat kivált a tanintézetből.

Hivatalosan líceumnak az iskolát következetesen csak a XIX. század közepétől nevezték, korábban a latin nyelvű írásos dokumentumok a leggyakrabban a „gymnasium" elnevezést használták, ettől függetlenül azonban a mindennapi szóhasználatban a líceum megnevezés is megszokott volt, mi is ezt a szokást fogjuk követni munkánkban. Líceumnak hívták az ugyancsak nagy múltú, fölépítésében a pozsonyihoz hasonló késmárki, lőcsei, besztercebányai, selmeci, soproni evangélikus tanintézeteket is (míg a református iskolákat, mint az eperjesit, a debrecenit stb. kollégiumoknak).

A főtanodai fokozatot Pozsonyban a XIX. században a líceum teológiai intézetének nevezték. S miután ez a teológiai intézet 1882-ben kivált a líceumból, s önálló, főiskolai jellegű akadémiává szerveződött, a líceum elnevezést hivatalosan és a közhasználatban is a tanintézet középfoka, gimnáziumi része vitte tovább, egészen az 1923-ban történt megszűnéséig.

Egyébként a líceum elnevezés görög eredetű: az ókori Athénban lykeionnak hívták azt a gimnáziumot, amelyben filozófusokat tanítottak.

Ezek után tekintsük át röviden az 1607 januárjától működő pozsonyi líceum fejlődését korszakunkig, az 1880-as évek elejéig.

A líceum nem csupán szerkezetében képviselte a protestáns iskolák jellegzetességét, oktatási rendszerében is elütött – a többi magyarországi protestáns iskolához hasonlóan – más felekezeti tanintézetek, illetve az állami iskolák rendszerétől. A protestantizmus gondolati szabadságelvéből kiindulva a protestáns iskolák ugyanis nem tartották elfogadhatónak sem azt a fegyelmezett egyöntetűséget, egyetemességet, ami például a katolikus iskolák tanrendszerére volt jellemző, sem az állami iskolák egységes, normatív rendszerét. A protestánsoknak nem voltak egységes, minden iskolára kötelező tanterveik, iskoláik mindegyikének saját tanterve volt, amelyet a rektor dolgozott ki és az iskola elöljárósága jóváhagyásával lett kötelezővé az adott iskolában. Az egyes iskolák tehát mind külön egyéniségek s a maguk sajátosságaira büszkék voltak. Ennek a gyakorlatnak egyaránt volt jó és rossz oldala. Az utóbbit, a negatívumát az jelentette, hogy az egység hiányának következményeként a tananyag feldolgozásában, az oktatás rendjében, következésképp a tanulók előkészítésében könnyebben beállhattak szervezetlenségek, egyenetlenségek, hézagosságok. Másfelől viszont pozitívuma volt az, hogy szabad teret adott az iskolák élén koronként fel-feltűnő nagy nevelő egyéniségeknek képességeik, elképzeléseik, tapasztalataik érvényesítéséhez.

Egyik kiemelkedően nagy korszakát, térben és időben is messze ható kisugárzását a pozsonyi líceum is egy nemzetközi hírű tudósnak és nevelőnek, Bél Mátyásnak köszönhette. Amikor Bél 1714-ben átvette a líceum igazgatását, az épp egy pestisjárvány következtében beállt gyors hanyatlás állapotából próbált újra talpra állni, nagyon megcsappant létszámmal: mindössze 40 tanulóval. Bél újraszervezte az iskola tanrendjét, rendszerét. Szakított az oktatás erősen klasszicista irányzatával, és a hallei tanulmányai során, a pietista A. H. Francke intézetében megismert ún. pedagógiai realizmusból, valamint saját oktatói-nevelői tapasztalataiból merítve olyan tantervet készített a líceum számára, amely a neveléssel együtt az életgyakorlat szükségleteinek is megfelelt, nem zárkózva el a természettudományok terén bekövetkezett új vívmányok és találmányok ismertetésétől sem. A keresztény tanok oktatása mellett ún. szükséges tudományoknak tekintette a latint, a görögöt, a hébert, a francia nyelvet, a jó fogalmazást, a szépírást, a számtant, a geometriát, a növénytant. És alkalmazta a Francke intézetében tanult módszert, mellyel összekötötte a földrajzot a történelemmel. Elsőként tette tantárggyá a hazai földrajzot (amit Magyarországon akkor még sehol sem tanítottak). Bél pozsonyi rektori működésének újítása volt az is, hogy bevezette a prímában az egyetemes irodalomtörténet tanítását. Tantervéhez Bél kimerítő módszertani utasításokat is adott (ezekben megkövetelte például az egységes metódus szerinti tanítást, az idegen nyelvnek az anyanyelvből kiinduló tanítását). Országos jelentőségű és korszakalkotó példával járt elöl pozsonyi rektorsága idején azzal is, hogy meghonosította a módszertani tanácskozásokat, a tanári értekezleteket.

Az 1714–19 közötti néhány évben, amíg rektorként működött, a pozsonyi líceumot úgy felvirágoztatta, hogy az hosszú időre a magyarországi protestáns iskolák mintaiskolájává lett. Az iskolát újra tömegesen keresték fel az ország különböző helyeiről: a pestis utáni újraindulás évében, az 1713-ban volt 40 tanulóval szemben 1715-ben 205 lett a diákok száma, az 1730-as években pedig már 400–450-en voltak. Nem csoda, hogy a debreceni református kollégium korszerűsítésén fáradozó Maróthy György két évtized múlva is Bél pozsonyi iskoláját tekintette példának.⁶

De még a XVIII. század végén is a magyarországi evangélikus tanintézetek anyaiskolájának tekintik a pozsonyi líceumot. Bél hatása ugyanis nem múlt el nyomtalanul. Kitűnő utódokat nevelt a líceumnak, s miután maga 1719-ben lemondott a rektorságról, és a pozsonyi német lelkészi posztot foglalta el – amely poszton egyúttal nagyarányú, sokoldalú tudományos munkásságot fejtett ki –, továbbra is támogatta az iskola ügyét, egészen 1749-ben bekövetkezett haláláig.

Az iskola tehát Bélnek a rektorságból való távozása után is magas színvonalon maradt. A pozsonyi származású Beér Frigyes Vilmos rektor 1723-ban új tantervet állított fel, amelyben a kétéves felsőtanodai tanfolyam két részre: a teológiai és a világi pályákra való előkészítés két tagozatára oszlik szét. Beér tanterve még nagyobb mértékben vonja be a reáltantárgyakat az oktatásba, a matematikát kiterjeszti az összes osztályra (míg Bél tanterve szerint csak az alsókban taníttatott), a felsőbb osztályokban bevezeti a francia nyelvet. Tanterve, némi módosításokkal, érvényben maradt a pozsonyi líceumban egészen a Ratio Educationis, a Mária Terézia által 1777-ben kiadott első átfogó állami tanterv életbeléptetéséig.

Beér után, 1747-ben Bél Mátyás másik kiváló követője, egykori pozsonyi tanítványa, Tomka-Szászky János lett a líceum rektora, a „nagy polihisztor", ahogy tanítványai emlegették, aki a történelmi és földrajzi tudományokban kifejtett irodalmi munkásságával is ismertté vált. Az oktatásban ő vezette be Magyarországon elsőként – a pozsonyi prímában és secundában – az ország történelmét mint tantárgyat.

1733-ban a líceumi tanulók létszáma 443, ebből 222 pozsonyi, a többi az ország legkülönbözőbb részeiből érkezett tanulókból tevődik össze. A nem pozsonyiak közül 147-en vagy a maguk költségén élnek (főleg a nemesifjak), vagy pozsonyi családoknál vannak cserében, 30-an „paedagogusok", azaz a polgárok gyermekeire ügyelnek s így jutnak ellátáshoz, 20-an a líceum alumneumában kapnak élelmet és szállást, 24-en ugyanott csak élelmet.

1735-ben a tanári testület javaslatot tesz a konventnek egy magyar tanfolyam létesítésére a magyarul nem, vagy kevéssé tudók számára, azzal a céllal, hogy idővel a magyar legyen az iskola tanítási nyelve. így szerveződik egy „magyar osztály", a pozsonyi magyar-szlovák lelkész, Miletz Illés felügyelete alatt. De van nyoma annak is, hogy már az 1720-as években és még 1750 körül is taníttatott a líceumban a magyar nyelv.

A líceum Bél Mátyásnak és utódainak működése során országosan olyan jó hírnévnek örvendett, hogy szívesen töltöttek benne egy-egy évet a reformátusok is.

1771-ben a pozsonyi születésű Sztrecsko János György személyében ismét egy jelentékeny, sokoldalú és országos hírű tudós lett a líceum rektora (előzőleg, 1756-tól már szubrektorként és konrektorként is működött az iskolában). Göttingeni tanulmányaira támaszkodva Sztrecsko meghonosította a líceumban a neohumanizmus szellemét. Híresek voltak szónoklattani gyakorlatai magyar, szlovák, illír, német, hienc, francia, angol, latin és görög nyelven. Amikor 1795-ben elhunyt, magyar tanítványai nevében Nagy Ferenc, az önművelő líceumi Magyar Társaság egyik tagja így siratta őt el:

(...)

Oskolánk egének ki-dült egy Átlássa [értsd: Atlasza],

          Kinek fénye nélkül setét testek lettük,

Óh, el-vesztésével mely nagyot vesztettünk.

(...)

          Egy nagy Theseusi elme tehettséget,

Egy elménk homállyá széjjel oszlatóját,

          Egy ritka példájú virtus' Tanítóját.

Tanító volt, s' ugyan ezen nagy Nevének

          Meg is felelt e' szent kötelességének.

Mert minden tehettség kész volt birtokában.

          Ékessen szólással vala meg-terhelve,

Akár Magyar, akár Deák 's Németh nyelve,

          Frantzia, Tóth, Zsidó, Arabs, Olasz, Görög

Akadály nélkül folyt nyelve tsatornáján,

          A' méz ízű beszéd özöne a száján.⁷

Ezek a XVIII. századi, nemritkán polihisztori műveltségű tanári és lelkészi személyiségek - a közülük legnagyobbal, Bél Mátyással az élen - annak a négynyelvű, hungarus-öntudatú társadalmi rétegnek a magas szintű képviselői, amelyről mint Európában ismeretlen, egyedülálló kultúrtörténeti jelenségről szóltunk már munkánk előző fejezetében.

Követve az iskola tanrendszerének és tantervének alakulását, a továbbiakban ismét az egyöntetű, normatív rendszer ellenes magatartással találkozunk. Amikor ugyanis Mária Terézia, élve fejedelmi jogával, kibocsátotta az első általánosan kötelező, egységes nevelési és tanítási rendszert, a Ratio Educationist - amely arra is hivatva lett volna, hogy megszüntesse a protestáns felekezetek iskoláiban dívó különbözőségeket -, a rendszer protestáns részről heves ellenszegülés mellett lépett életbe. Az egyöntetűség és a norma, amiben a Ratio az oktatás egyik alapfeltételét látta, a protestáns tanárok szemszögéből a gondolati szabadság megszüntetését jelentette. Ugyanakkor a Ratiónak abban a rendelkezésében, hogy a nem-katolikus felekezeti iskolák vezetését királyi gondoskodás felügyeli, a protestánsok vallásukat és nemzetiségüket látták veszélyeztetve. S noha a Ratio például a felsőfokú, bölcseleti tanfolyam felépítésében messze felülmúlta a Beer-tantervet, a pozsonyi iskola tanárai ellenezték, s az állami ellenőrzés során azzal érveltek ellene, hogy a saját Beer-féle tantervük már jóval a Ratio megjelenése előtt bevonta az oktatásba a reáltantárgyakat.

Mégis, a Ratio, valamint az 1806-ban kiadott II. Ratio Educationis, ösztönzést is adott a protestánsoknak ahhoz, hogy - az államhatalom rosszallását elkerülendő - a maguk alkotta tantervekben közeledjenek a Ratio rendszeréhez. S azt is belátták, hogy úgy lesznek az állami iskolával szemben versenyképesek, ha maguk is egységes terv szerint szervezkednek, s az egész hazai protestáns iskolahálózatra kiterjedő tanulmányi rendszert alkotnak. Annál is inkább, mert időközben az 1790/91. évi XXVI. t. c. kimondta: a protestánsoknak szabadságukban áll iskolát állítani (a felsőket királyi jóváhagyással), a tanítás módját, rendjét megállapítani úgy, hogy az országgyűlésben elfogadott közoktatási rendszer és a királyi felügyeleti jog a protestáns iskolákra is kiterjed. A XIX. század során aztán több protestáns egyetemes tanterv-javaslat lát napvilágot. Ilyen volt például az egyik legjelentősebb, a Schedius-Lovich-féle tanterv 1810-ből (és újabb változata 1838-ból), amely közel állt a pozsonyi iskola tanrendszeréhez.

A XIX. századi egységes protestáns tantervezetek elsősorban a következő fő elvek érvényesítésére igyekeztek gyakorlati megoldást találni: egyensúlyba hozni az oktatás szellemében az olykor egymással harcban álló humanista és realista szempontokat; megőrizni az 1790/91. évi XXVI. törvénycikk biztosította protestáns autonómia elvét (vonatkoztatva ezt az iskola fölötti ellenőrzési jogra is); a realista szempontok érvényesítése mellett is biztosítani, hogy a gimnázium a „lélek gimnasztikája" legyen; az elemi fokozat anyanyelvi tanítási nyelve mellett biztosítani, hogy az 1792. évi VII. törvénycikkben már kötelező tantárggyá emelt magyar nyelv vegye át a közép- és felső iskolákban a latin nyelv szellemképző szerepét, és váljék ezeken a fokozatokon a tanítás nyelvévé.

Némelyik egységes tanterv-javaslat előkészítésében mint kiváló tanférfiak tevékenyen részt vettek a pozsonyi líceum tanárai is. Bokman István tanár, Michnay Endre igazgató-tanár és LichnerPál tanár 1842-ben az ún. zay-ugróci terv kidolgozásában vittek szerepet. Ez a Zay Károly gróf főfelügyelő zay-ugróci birtokán létrehozott tervezet nagy súlyt fektet a klasszikus auktorok beható tanulmányozására, és javasolja a magyar nyelv kötelező tanítási nyelvvé tételét. Számos eredeti művelődéspolitikai újítást is javasol, például követelményként állítja fel a tanítók és a tanárok társadalmi tekintélyének növelését, továbbá azt, hogy a tanároknak legyen (alapítványok révén) módjuk saját irodalmi munkássággal a hazai tudományosságot is szolgálni.

A terv a bekövetkező mozgalmas, forradalmi idők közepette nem lépett életbe. A szabadságharc leverése után, az abszolutizmus idején, 1850-ben aztán ismét egy állami tanterv látott napvilágot: az osztrák iskolaügyi miniszter Organisations Entwurr)a, amelyet Magyarország összes középiskolájára kötelezőnek mondtak ki. Ennek alapján nemcsak az elemi fokozat, hanem a gimnázium tanítási nyelve is az anyanyelv (ugyanakkor az Entwurf a függelékében megnevezett anyanyelvek között a magyart nem említi). Az osztrák miniszternek egy 1855-ben hozott további rendeletében pedig az is kimondatik, hogy a magyarországi algimnáziumok felsőbb osztályaiban, tekintet nélkül az anyanyelvre, túlnyomóan a német legyen a tanítás nyelve. Az Entwurf rendelkezése szerint azok a tanintézetek, amelyek nem alkalmazkodnak e tantervhez, megszűnnek nyilvános iskolák lenni, és csupán magánintézetnek tekinthetők, vagyis nem tarthatnak érettségi vizsgálatokat, nem állíthatnak ki államérvényes bizonyítványt.

Mivel a pozsonyi líceum nem tett eleget az Entwurf követelményeinek, egyszeriben magánjellegűvé lett. 1852-ben felállított egy olyan tervezetet, amelyben a tanítási nyelv a gimnázium alsó négy osztályában a német és a magyar, a többiben pedig csak a magyar, ami a helyzetén mit sem változtatott, továbbra sem tekintették nyilvános iskolának, hiába folyamodott fennhatósága ez ügyben a császárhoz. Sőt, az iskola - amely fölött a patrónusi jogot a pozsonyi egyház gyakorolta ugyan, de tanügyi tekintetben az egyetemes gyűlés fennhatósága alá tartozott - ismételten az alá a dunáninneni kerületi egyház (Hodzáék) felől kiinduló, de feltehetően Bécsből is támogatott nyomás alá került, hogy a dunáninneniek bekebelezik, és kerületi iskolává fokozzák le. Végül ez ügyben a Pest megyei esperesség és a bányai egyházkerület lett a pozsonyiak segítségére azzal a nyilatkozatukkal, hogy a pozsonyi líceumot az összes magyarországi protestáns tanintézet anyaiskolájának tekintik, és tiltakoznak az ellen, hogy az iskola életébe bármely kerület beavatkozzék, mindaddig, míg a protestáns egyház ügyei közösen nem intéztetnek el.

A feszült helyzet 1860-ban a pátens visszavonásával és a szabadelvű éra megindulásával oldódott meg: az evangélikus iskolaügy számára ismét lehetővé vált, hogy az 1790/91. évi t. c. biztosította autonómia szellemében szerveződhessék.

Már 1861-ben - a pozsonyi Boleman István tanár elnöklete alatt - újra összeültek a tanférfiak, hogy az osztrák tanrendszert törvénytelennek tekintve új iskolai tanrendszert dolgozzanak ki. 1869-ben, Eötvös József miniszter népiskolai törvényének megjelenése után pedig az akkori egyetemes felügyelő, báró Prónay elnöklete alatt Ácsán tartanak tanácskozásokat. Az 1879. évi, a középiskolai oktatásra vonatkozó tanértekezleten a pozsonyi líceumot Csecsetka Sámuel tanár képviselte.

Végül 1883-ban megszületik a magyar középiskolai törvény (1883. évi XXX. t. c), amely hosszú időre biztos alapra helyezi a magyarországi középiskolai tanügyet, s ennek hatására 1884-ben az evangélikus tanférfiak is ismét hozzálátnak egy új középiskolai tanterv elkészítéséhez. Ez döntő mértékben a budapesti evangélikus gimnázium tanárainak, főleg Bóhm Károly filozófusnak (egykori pozsonyi líceistának, teológusnak és tanárnak) a munkája. Az 1886-ban megjelent Böhm-féle tanterv volt az evangélikus iskolák utolsó egységes autonóm tanterve, amely az 1883. évi állami tanterv számos részletét elfogadta ugyan, mégis egy egyöntetű koncepció vonul rajta végig.

Nem érdektelen tehát megismerkedni azokkal a célkitűzésekkel, amelyeket e Böhm-féle tervezet a protestáns középiskolákban elérendő filozófiai és pedagógiai szellemiségként határoz meg. A tervezet szerint a gimnáziumi oktatás fő feladata nem az „általános műveltség" megadása, hanem „az értelmi erőnek oly mérvű kifejtése, hogy a tanuló önálló ítélésre szert tegyen, mely őt elsősorban az egyetemi tanulmányokra, azután pedig bármely tudományos foglalkozásra képesíti... A gimnáziumi oktatás fő célja... nem befejezett rendszeres ismeret nyújtása egy tantárgyban sem, hanem a tudományos lelkület megteremtése. Ezen lelkületnek pedig a tudományok alaptörvényeinek pontos és lehetőleg minden oldalú ismerete s az idealizmus iránti lelkes szeretet és ragaszkodás képezik alkotó mozzanatait. Az emberi ideálokat pedig egyrészt a vallástanítás hozza a tanuló szeme elé, másrészt a történelem és az irodalomnak remekei azon alakulásokat tüntetik fel, melyekben az ideálok az emberiség fejlődési harca után megvalósultak. De az ideálokat realizálni nekünk is kötelességünk, épp azért képesíteni kell a tanulót arra, hogy egyrészt igazi és hamis ideál közt különbséget tehessen, másrészt az eszközöket is ismerje, melyekkel e célokat megvalósíthassa. Amannak szolgál az értelem és ítélet kifejlesztése, tehát a szorosan vett formai tudományok (matematika, logika, a nyelvtudományok formai oldala), emennek a materiális tudományok, név szerint a földrajz, természettudományok és a filozófiai propedeutika. Amennyiben mindezeket embertársainkkal való szövetkezésünk útján kell elérnünk, annyiban szükséges a fő közlekedési eszköznek, az anyanyelvnek és más modern nyelveknek pontos kezelése".⁸

Emlékek, hatások, visszhangok

A régi időkben, több századra visszamenően, szokás volt megőrizni a nevelők, tanítók és tanárok emlékét, tudományát, hatását. Aki írásban adott számot saját életéről, vagy valamilyen alkalomra önéletrajzot készített, az biztosan nem mulasztotta el megírni, kinek a keze alatt (kisdiákként: kinek a „nádpálcája" alatt) s hogyan nevelkedett, művelődött. A felsőbb tanintézetekben egy-egy tanár elhalálozásakor a tanítványok versekbe szedett emlékiratokban adóztak emlékének. A pozsonyi líceumi könyvtár és levéltár vaskos kolligátumokban őriz, főleg a XVIII. századból, sok ilyen emlékiratot (lásd fentebb a Sztrecsko János György halálára írt sorokat).

A mi világháborúba torkolló korszakunk mintha medréből fordíttatott volna ki, úgy ért véget. Összeomlottak sok évszázados életkeretei, megszűnt egy nagy történeti kontinuitás. Új kisállamok jöttek létre anélkül, hogy történeti hátterükre, múltjukra támaszkodhattak volna, és anélkül, hogy a régi államalakulatok után maradt közép-európai vákuumot képesek lettek volna tartósan betölteni.

A történeti Magyarország emlékeinek ezt követően hosszú időre nincs helyük. Magyar részről az ország feldarabolásának traumája kerül az új idők közgondolkodásának előterébe, a csehszlovák utódállamban pedig a történelmi kapcsolatok felszámolása, a tudatból, szellemiségből való kiiktatása van napirenden.

Korszakunk tanárainak emlékét, oktatói-nevelői működésük nyomait, hatását belepi a feledés és az érdektelenség pora. „Óh, a tanárok; milyen a sorsuk!" - sóhajt fel jó harminc évvel később Štefan Krčméry szlovák irodalomtörténész (korszakunk második felében pozsonyi líceista és teológus) egy idős korában magyarul írt kéziratos visszaemlékezésében. „Nem tudom, honnan jöttek, hová tűntek. S lám, csak a négy év latinja kitett közel ezer tanórát, amelyben de mennyi szó hangzott el a tanár és tanítványai részéről."⁹

Ebben a fejezetben olyan, az ősi líceum utolsó negyven évéhez fűződő kései emlékeket, visszhangokat adok közzé, amelyekre javarészt irodalomtörténeti kutatásaim során leltem rá.

*

Schöpflin Aladár korszakunk elejével egyidejűleg, 1882-ben lett pozsonyi líceistává, majd nyolc év után pozsonyi teológussá. Évtizedekkel később számos kisebb-nagyobb prózai írásban - és egy regényben is - visszatér „szellemi szülővárosába": ifjúkora iskolai és városi környezetébe. Az alábbiakban először egy időskori visszaemlékezéséből idézünk olyan részleteket, amelyekben mintegy közelképben tárul elénk a líceisták sokszínű társasága, életkörülményeik, szórakozásaik, mentalitásuk:

„...a pozsonyi evangélikus líceum sajátságos összetételű iskola volt. A fiúk az ország minden tájáról verődtek össze. Jöttek tagbaszakadt, komor tekintetű tót fiúk Nyitrából, Trencsénből, többnyire evangélikus papok, tanítók fiai, akik alig tudtak valamit magyarul, mikor az első osztályba kerültek, a nyolcadik osztályban már közülük valamelyik szavalta az iskola március 15-i ünnepén a Talpra magyar-t. Voltak szép számmal Komárom vagy Győr megyei magyar parasztfiúk, akik többnyire elvégeztek négy osztályt, és hazamentek gazdálkodni, nem szerették az iskolát és a várost, külön csapatot alkottak az osztályban, inkább csak egymással barátkoztak, s minket, városi fiúkat, kissé felülről, kis lenézéssel kezeltek. Ennek a lenézésnek volt is némi alapja. Mi, akiknek szülei ott laktak, családi fegyelem alatt éltünk, szabott időre kellett hazajárnunk. Ők az iskolai év kezdetén ketten, hárman, négyen kibéreltek egy szobát egyikénél azoknak az.öreg nénikéknek, akik ott laktak az iskola környékén, ebédet a régi alapítványokból fenntartott alumneumban kaptak s hozzá egy brúgót - jókora kerek cipó kenyeret, amit haza lehetett vinni vacsorára, a hazai csomagokban kapott szalonna, kolbász mellé. Egyébként szabadon éltek ezek a fiúk, jöttek-mentek, ahogy kedvük tartotta, csatangoltak a városban, kirándultak a hegyi ligetbe vagy a Duna túlsó partján levő szép Dunaligetbe, nem törődött velük senki, csak ha korcsmában látta meg őket - ami elég sűrűn előfordult - az iskola detektívje, a pedellus, akkor jött a nagy inkvizíció. A diákok többsége ilyen falusi fiúkból állott, a helybeli fiúk kisebbségben voltak, s másodrendű embereknek számítottak azért is, mert a pozsonyi német polgári családokból teltek ki, német anyanyelvűek voltak, holott magyarnak lenni előkelőbb volt. Nemcsak az iskolában, hanem a városi népben is [...] A falusi fiúkat többnyire azért küldték Pozsonyba, hogy tanuljanak németül, s rendszerint a szállásadó nénikék tanultak meg tőlük magyarul.

A pozsonyi líceista az iskolában megismerhette az összes magyarországi embertípusokat, dunántúli magyarokat, alföldieket, bácskai és tolnai németeket, felvidéki tótokat. Erdélyből is volt mindig egypár fiú, egy régi ösztöndíj-alapítvány odavonzott néhány görögkeleti szerb és román gyereket is, minduntalan akadt köztük máramarosi ruszin fiú is. Két osztálytársam, testvérek, Mexicóban született - erre mindfelett büszkék voltunk.

Sokat lődörögtünk a városban, nézegettük az öreg házakat, valami félelemérzéssel jártunk a ghettóban, melynek két végén még akkor ott volt két nagy vaskarika - ezekhez erősítették hajdan a láncokat, melyekkel a ghettót elzárták. Akkor még élénken éltek a tiszaeszlári híres per emlékei, s mi furcsa érzésekkel jártuk az ószeresek boltjait, néztük az elébük asztalokon kirakott tömérdek ócska holmit, a körülöttük zsivajgó népet, a nagyszakállú kaftános öregeket, lompos, rikácsoló vagy érthetetlen nyelven hadaró asszonyokat és gyerekeket. Olyan volt ez, mint valami exotikus, idegen világ, izgalmas és egy kis halk félelmet keltő. Felfeljártunk a Szamárhegyre, ahol a szabadságharc két pozsonyi vértanúját, Rázgha Pál evangélikus papot és báró Jeszenák Jánost kivégezte, az akkor divatos szólással szólva, a »szoldateszka«. Erre hazafias haraggal gondoltunk. Akkor még élénken éltek a szabadságharci emlékek a szívekben, majd minden családban élt olyan öregúr, aki szabadságharci honvédemlékeiről szeretett mesélni, a március 15-e nagy, lelkesen átérzett ünnep volt, a hazafiság legnépszerűbb kifejeződése.

A városban mindenütt történelmi kövek között jártunk, de erről nem sok határozottat tudtunk. Az akkori középiskolai tanításra jellemző, hogy tanárainknak sohasem jutott eszükbe - pedig mind lelkes hazafiak voltak - ennek a történelmi levegőjű városnak történelmi emlékeiről beszélni. Tudtuk, melyik házban volt az országgyűlés, melyen Széchenyi felajánlotta az Akadémiára a hatvanezer forintot; tudtuk, hogy a Zöldfa-szálloda erkélyéről Kossuth is tartott beszédet, de már a középkorban épült városházáról, a Dómtemplom történetéről, a városháza előtt álló szép középkori kútról és a rajta álló Roland-szoborról nem tudtunk semmit. Csak homályosan sejtettük, hogy Pozsony utcáin a magyar történelemben járunk. A Pozsony képére jellegzetes négy tornyú várról, melyet a vicces emberek felfordított köpőládának, az illedelmesebbek felfordított ágynak csúfoltak, annyit tudtunk, hogy a tizenkilencedik században égett le. Nem igen jártunk a tájékán, gyanús vidék volt az.

A sport fogalma akkor még nem volt meg a diákok tudatában. Az iskolai tornaórákon végeztük, elég unottan, a kvietált katonatisztből lett tornatanár által előírt gyakorlatokat a nyújtón, korláton, egyébként kedvelt sportunk a longa-méta volt. Régibb emberek még emlékeznek erre a játékra: ütőfákkal ütöttük a labdát, az volt a legény, aki a legmesszebbre és legmagasabbra tudta ütni, vagy aki legügyesebben tudta elkerülni a labdát, hogy meg ne dobják vele. Izgalmas játék volt, két párt harcolt benne a győzelemért, lehetett nagyokat futni, a labdát röptében elkapni, egy-egy szép ütéskor ordítozni...

A miénken kívül még két középiskola volt a városban: a királyi katolikus főgimnázium és a reáliskola. Az előbbivel nem sok érintkezésünk volt, alig ismertünk egy-két, a gimnáziumból való fiút. A realistákkal mindig hadilábon álltunk, mert többnyire németajkú polgárfiúk voltak, s mert szerették elfoglalni a mi szokás szentelte labdázó területünket. Le is néztük őket, nem tartottuk igazi diákoknak, mert nem tanultak latint. Olyan nagyon mi sem mind tanultunk, de a latin-tanulást valami megkülönböztető, úri dolognak éreztük. Talán a régi rendi világból maradt meg ez az érzés, akkorból, mikor a latin-tudás a nemes ember megkülönböztető jele volt..."¹⁰

*

Nemcsak a latin-tudásra, a görög tanulásra is rátarti volt Schöpflin Aladár. Egyébként maga az iskola - mint általában a protestáns iskolák - elvi oknál fogva is előszeretettel viseltetett a görög nyelv tanítása iránt (az újszövetség eredetiben olvas-hatása miatt), s ez nyilván beivódott a fogékonyabb, igényesebb tanulók lelkületébe. A kritikus fia, Schöpflin Gyula mondja el: amikor - valamikor az 1920-as évek végén - a budapesti gimnáziumában görögöt kezdett tanulni, érezte, apja magától értetődőnek veszi, hogy a fia nem lesz görögpótlós, mint osztálybeli barátai legtöbbje. „Egy nyáron - emlékezik vissza Schöpflin Gyula -, amit otthon töltöttem, elolvastam az Odüsszeiát eredetiben (Vértessy Jenő rímtelen alexandrinusokba áttett fordítását tartva másik kezemben). Apám, mikor hazajött a nyaralásából, s erről beszámoltam neki, látható elégedettséggel fogadta ezt, s elmondta, amikor ő diák volt, Xenophon Anabázisát olvasta ilyeténképpen egy szegényes pozsonyi nyáron."¹¹

*

Egy másik pozsonyi nyáron, illetve nyárelőn, egészen pontosan 1885. május 10-én, az akkor harmadikos gimnazista Schöpflin részt vett, a kezdők csoportjaban, a líceum gyorsíróversenyén, és - amint az az iskola értesítőjébe is bejegyeztetett- 44 szavas teljesítményével második díjat nyert: Petőfi költeményeit. Hogy az a nyereményként kapott Petőfi-könyv, amelynek egy forint volt az ára, milyen nagy belső gazdagodást jelentett a tizenhárom éves fiú számára, azt az érett Schöpflin évtizedek múlva így rögzítette egyik írásában: „Örültem az ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe, leheveredtem a fűbe, és olvastam estig sorban a verseket, ahogy egymás után következtek, kezdve az első helyen álló Apostolon, nagy elragadtatással, egy megnyílt új világ megismerésének heves izgalmával. Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi délutánon nyilatkozott meg előttem és általában akkor éreztem meg - zavarosan, gyerekmódra, csak sejtelemképpen, de valahogy mégis megéreztem - a költészet szellemét. Csak azóta szerettem és tudtam verseket olvasni."¹²

*

Volt Schöpflin idejében a líceumnak egy szerencsétlen tanára. Kámory Sámuelnek hívták. Schöpflint |    nem tanította, de a látványa, a sorsa egész gyermeki lényét felkavaró, személyiségét életre szólóan for-|   máló hatást tett rá.

A szlovák-német származású Kámory (eredeti nevén Krump) Sámuel tragikus esete volt a tudósi és tanári pályának. Fiatal ösztöndíjas teológusként külföldi tanulmányai során - hatalmas tudásszomjának és egészen rendkívüli nyelvi fogékonyságának, emlékezőképességének köszönhetően - elsajátított mintegy tizennyolc klasszikus és keleti nyelvet, s hazatérése után Pozsonyban a saját pszichikai és tudósi képességeit, valamint a környezete nyújtotta lehetőségeket, tudományos eszközöket messze meghaladó munkákba bocsátkozott. Lefordította eredeti nyelvekből az egész Bibliát, lefordította a Koránt, az ókori arab költészet gyöngyszemeit, összeállította latin nyelven a szanszkrit, a perzsa, az arab és más nyelvek lexikonát, s munkáit saját költségén kiadta. Majd amikor Ballagi Mór kritikája nyomán kiderült, hogy egészen különös szóalkotásokkal telezsúfolt bibliafordítása hasznavehetetlen, Kámory meghasonlott a világgal és önmagával, hóbortos különccé, városszerte a sajnálat, kamaszkorú diákjai előtt pedig a gúny tárgyává lett.

Mintegy harminc év múlva, 1910-ben, már a Nyugat kritikusaként, Schöpflin így idézi fel Kámoryval kapcsolatos drámai élményét:

„Nekünk, első osztályosoknak tíz órakor vége volt az előadásnak. Haza kellett volna mennem, de annyira foglalkoztatott az iskola, olyan misztikusnak, félelmesnek és egyúttal vonzónak tetszett a poros, rideg folyosó, a sok csukott ajtajú tanterem, amely mögül hol döbbentő csönd áramlott ki, hol meg a magyarázó tanár pattogó kiabálásának s a felelő diák félénk, mutáló beszédének foszlányokban előtörő hangja, hogy ott ténferegtem a folyosókon, lábujjhegyen, behallgatózva q tantermekbe, meglapulva a fal mellett, hogy a zsarnoki tekintélyű pedellus meg ne lásson.

Egyszerre valami borzalmas dolgot láttam. Az ötödik osztály ajtaja hirtelen kipattant, egy hevesen kiabáló alak hátrált ki rajta káromkodva. A teremből hahota, üvöltés és egypár papirosgombóc a nyomában. Az alak, folyton félig az osztály felé fordulva, rikácsolva káromkodott, amíg el nem tűnt toporzékolva a tanári szobában.

Rám, faluról jött, gyáva, új kis diákra kimondhatatlanul megdöbbentő hatást tett ez a jelenet. Nem ismertem azt a dühös embert, de tudtam, hogy tanár, és egyszerre megértettem, hogy a diákok rendetlenkedése üldözte ki az osztályból. Hát lehet a diáknak óra alatt, a tanár előtt így rendetlenkedni! A tekintély fogalma, melyet egész környezetem belém szuggerált, egész kicsi korom óta, elkezdett inogni [...] A tanár, aki addig sérthetetlen, megközelíthetetlen szentség volt előttem, egyszerre alázuhant szememben s feltámadt vele szemben a kétség, a kritika, a bizalmatlanság.

Az a belső folyamat, mely akkor megrendítette a világról való minden fogalmamat, befejeződött, mikor délután megkérdeztem az ötödikes diákot, mi történt az osztályukban.

– Semmi különös, csak az, ami Kámory minden óráján. Addig lármáztunk, fütyörésztünk, dobáltuk a papirosgombócokat, amíg végképp dühbe hoztuk az öreget. A többit láttad.

Ezt a nagy diák röhögve mondta.

[...] Abban a hangulatban, amely most ezekre a visszaemlékezésekre elfog, még ma is van valami az egykori borzongásból. S tisztán látom, hogy az a jelenet, melynek akkor, gimnazista pályám legelején tanúja voltam, egyike kora ifjúságom legfontosabb eseményeinek, azoknak, amelyeken az ember lelki fejlődése megfordul. Akkor támadt fel bennem a minden tekintéllyel szemben való gyanakvás.

Ezért újul meg bennem újra meg újra Kámory Sámuelnek, a bibliafordítónak, a furcsa, hóbortos pozsonyi tudósnak emléke. Gondolatban számtalanszor foglalkoztam vele [...] nemcsak egy különös embert látok benne, hanem a régi magyar kultur-élet egy tipikus alakját [...] Ezekkel az alakokkal érdekes volna egyszer foglalkozni a magyar kultúrtörténetnek: ők képviselik azokat a hasztalan erőfeszítéseket, melyeket a magyar nép a tudományos kultúra elérésére tett a tudományos kultúra minden eszköze nélkül. Elesettjei egy harcnak, amely még ma sincs teljesen végigharcolva. Ezért nem szabad őket úgy nézni, ahogy pozsonyi diákpajtásaim Kámoryt nézték. Nem szabad csupán csak a nevetségeset látni bennük, hanem meg kell látni a meghatót is: a tehetetlen küzdelmet az eszközök fogyatékosságai ellen, a roppant szellemi erőfeszítéseket, amelyekben életük elégett, a tudomány szertelen szeretetét, amely őket eltöltötte. Tudományos múltunk tele van az ilyen módon elvértezettek holttesteivel."¹³

Tán mondanom sem kell, a történet nemcsak a pozsonyi tudós tanár elesettsé-gének mélyebb okait, összefüggéseit világítja meg Schöpflin elbeszélésében, reveláló értékű arra a „rendkívüli ember-csemetére",¹⁴ az elsős Schöpflinre nézve is, aki ezt a történetet a benne szunnyadozó nem mindennapi értelmi és érzelmi felfogóképességgel éppen így élte meg.

Megjegyzem, az együttérzés jele megtalálható Pozsonyban is: Kámory elhunytával „tisztelői, kartársai és hálás tanítványai" az általuk emelt sírkövön „a Biblia fordítója" címen is adóznak emlékének.

*

Német öntudattal és erős családi műveltségi háttérrel érkezett az evangélikus iskolába Carl Eugen Schmidt, a jó nevű pozsonyi zongorakészítő unokája, a későbbi pozsonyi esperes és teológiai tanár. Apai nagyapja háza annak idején Pozsony zenei életének úgyszólván gyújtópontja volt: megfordultak és kötetlen hangulatban muzsikáltak benne a kor olyan kimagasló komponistái és zongoristái is, mint Hűmmel, Liszt, Marschner, Clara Schumann, A. Rubinstein;¹⁵ de a költészet is helyet kapott a ház koncerttermében, amikor G. T. Schröer líceumi tanár az 1840-es években német nyelvű irodalmi előadásokat (shakespeare-i deklamációkat is) rendezett itt.¹⁶ A művészetek ápolásának és a zene aktív művelésének családi hagyománya megőrződött Schmidt szüleinek az otthonában is. Nem véletlen tehát, hogy C. E. Schmidt az evangélikus tanodában őt ért hatások közül is olyanokat emel ki felnőttkori önéletrajzaiban, amelyek vagy a németségét érintették valamiképpen, vagy a költészet és a nagyság iránti tiszteletét erősítették benne.

A németségét illetően megemlíti, hogy neki és németajkú iskolatársainak bizonyos nehézséget okozott a magyar nyelv, habár kezdetben még több tantárgyat németül tanulhattak. (Schmidt 1876-ban kezdte meg a gimnáziumot.) De hálával emlékezik meg arról, hogy némely tanár, különösen Zorkóczy Sámuel, e tekintetben is szeretetteljesen törődött velük;¹⁷ nemkülönben a szepességi származású Hunfalvy Pál nyelvész és néprajztudós, aki az 1884. évi érettségi vizsga kormánybiztosaként a magyarban ejtett hibái miatt védelmébe vette őt.¹⁸

Schmidt kiemeli, hogy a német nyelv művelésében nagy hatással volt rá „mestere", Michaelis Vilmos igazgató, a német és a görög nyelv és irodalom tanára, akinek a vezetése alatt „mély betekintést" nyert német anyanyelve „szépségébe és e nyelv irodalmának gazdag kincseibe". Michaelis tanárnak, „a görög szellem e szabadelvű szakértőjének" köszöni azt is, hogy jól megismerhette Hornért.¹⁹

Saját szellemisége alakításában a még az elemi iskolában tanítóként megismert, majd a líceumi és akadémiai években énektanárként tisztelt Frühwirth Sámuelt említi példaképeként. Mint írja, tőle kapta útravalóul „a komolyságot, a munka örömét, a múlt és a jelen igazi kiválóságai iránti lelkesedést, valamint a nyitottságot minden iránt, ami költészet".²⁰

*

Michaelis igazgató-tanár, azon túl, hogy német tudását alapos felkészültséggel adta tovább tanulóinak, nyilván külön számon tartotta tanítványai nemzetiségi hovatartozását, és a németajkúaktól esetenként személyesen számon is kérte azt.

„Egy ízben – írja Peéry (Limbacher) Rezső Requiem egy országrészért című, családtörténeti és önéletrajzi ihletésű könyvében - apámat magához hívatta az akkoriban (értsd: a nyolcvanas években) már magyar fannyelvű evangélikus líceum félelmes tekintetű német igazgatója, Michaelis, s négyszemközti beszélgetésben zord modorban figyelmeztette apámat, hogy német származású és anyanyelvű, vonja le tehát a következményeket és viselkedjék ennek megfelelően. Ez a szerencsétlenül bizalmaskodó a faji szolidaritás kötelékei felől érdeklődő, erőszakos, zord és idegen beavatkozás – folytatja Peéry -, persze, éppen ellentétes irányban hatott: alighanem tudatosabbá tette magatartását, amely a kétnyelvű ember ironikus távlatából, mindennemű fanatizmustól iszonyodva, türelmesen szemlélte az emberek hovatartozásának kérdését."²¹

Peéry apja, idősb Limbacher Rezső egykorú volt Schöpflinnel (mindketten 1872-ben születtek), akivel, ha nem is egészen azonos, de lényegében hasonló magatartást képviselt a nemzetiségi hovatartozás felfogásában, illetve saját asszimilált mivoltuknak a szemlélésében. Schöpflin is mindig türelemmel viseltetett a nemzetiségi hovatartozást illető kérdések iránt, a maga asszimilált voltát pedig nyílt természetességgel vállalta. 1939-ben egy, az asszimiláció és irodalom kérdéseiről folyó vitában így vall erről: „Én nem érzem azt, hogy asszimiláltnak lenni valami szégyenletes dolog volna, vagy kisebbrendűséget jelentene. Felfogásom szerint asszimiláltnak lenni annyi, mint azonosulni a magyarsággal. Asszimilált vagyok, testi őseim nem keletről jöttek be, a szittya síkról, a vereckei szoroson, hanem Nyugatról, Elzász dombjairól, Dévényen át, de lelki őseim a magyar történelem egymást váltó nemzedékei. Boldog és büszke vagyok, hogy elsajátíthattam a magyar szellemből annyit, amennyivel azonosnak érezhetem magam minden magyarral."²²

Limbacher Rezső ősei pozsonyi német szőlőművesek voltak. Apja az Apponyi grófok lengyeli kastélyában szolgált mint kulcsár. Limbacher Rezső kovácsinas ugyanott, s mindössze tizenhárom éves, amikor az Apponyi-kastély lengyel szakácsával közösen felépít, a szakirodalom felhasználásával, egy tűzijáték-ágyút. Amikor ezt Apponyi Sándor gróf megtudja, a kis kovácsinast a saját költségén a pozsonyi líceumba küldi tanulni. (A vele egykorú Schöpflin akkor már a negyedik osztályba lép.) Limbachert Apponyi aranyai, ösztöndíja segítik Pozsony után majd a budapesti egyetem orvoskarán is. Orvosként aztán Pozsonyban alapozza meg pályáját, sokáig működik a líceum intézeti orvosaként és egészségtani oktatójaként is.

A pozsonyi líceumi tanulmányai idején szerzett hatásokról, emlékekről olvassuk tovább a fia könyvében leírtakat: „Pozsonyban a németül beszélő kisfiút komáromi gyerekekkel együtt helyezik el egy Konvent utcai kvártélyon. Ezek tanítják magyar szóra azon a környéken, ahol egykor a gyermek Jókai tanult németül mint cseregyerek, a mindig huzatos Szél-utcában,²³ ahol a frissen sütött kenyerek illata lobog. A líceumnak egy gyermektelenül magára maradt, pattogó szavú történelemtanára: Győrik Márton válik protektorává. Ám szeretik, támogatják a többiek is. Amidőn 1920-ban elkezdtem tanulói pályafutásomat a pozsonyi evangélikus líceumban, szeretettel, reverenciával fogadtak. Van olyan tanárom, aki még apámat tanította. Magyarból Albert József az ő mintadolgozatát olvassa fel nekünk a második osztályban. A jó hírt apám alapította meg, gyors felfogóképességével, sokoldalúságával, szorgalmával. [...] A pozsonyi líceum az olyanfajta ütött-kopott, gazdátlan, okos kisfiú számára, mint apám volt, nemcsak iskolát jelentett, hanem munkaterületet, kereseti forrást is. Amidőn a természetrajzi szertár kibővült, apám kitanulta a madártömés mesterségét, felsős korában a líceum neves éremgyűjteményének rendezésében segédkezett, nyaranta nevelőnek szegődött egy jómódú Komárom megyei birtokos család portájára, amelynek nemes, emberséges és derűs világa fontos elemévé vált fejlődésének. Apponyi Sándor aranyai, a pozsonyi líceum, a komáromi kisfiúk, kedves ifjúkori írójának, Jókai Mórnak világa, Győrik Márton és tanártársainak patronáló gondoskodása nevelték észrevétlenül, lassan, természetesen magyarrá azokban az esztendőkben, amidőn körülötte ugyanilyen észrevétlenül és lassan változott meg Pozsony is."²⁴

*

A szlovák Štefan Krčméry többgenerációs lelkésznemzedékből származott. Dédapja, dédnagybácsija, nagyapja, apja evangélikus lelkészek voltak, az utóbbi kivételével mind a pozsonyi líceumban tanultak a maguk idején. Nagyapja tagja volt a Štúr-társaságnak. Apja úgyszintén erős szlováköntudatú lelkészember volt. Édesanyja is lelkészcsaládban született, és közvetlen rokonságban állt az első magyarországi ornitológussal, Petényi Salamonnal. Atyját Štefan Krčméry még gyermekkorában elveszítette, özvegy édesanyjával és húgaival 1907-ben az Árva megyei Jaszenovo falucskából költözik Pozsonyba, hogy itt - miután Besztercebányán kijárta már az evangélikus algimnázium négy évét – a líceum négy felső gimnáziumi osztályában, majd a teológiai akadémián folytassa tanulmányait.

A líceumban az egyébként elég zárkózott fiú felfigyeltet magára sokoldalú képességeivel. Sikeresen szerepel verseivel az önképzőkörben (1909-ben már intenzíven versel otthon is, magyarul, mint annak idején Hviezdoslav Országh Pál), ért a zenéhez, jól zongorázik, csillagászattal és sakkelmélettel foglalkozik (egy líceumi sakktörténeti kéziratos lapot ír és szerkeszt), jól rajzol, és igen tehetséges színészként mutatkozik be. Egy alkalommal a neves budapesti színész, Beregi Oszkár is látja Krčméry egy líceumi fellépését, s felajánlja, hogy elhelyezi őt a budapesti színiakadémián. Édesanyja hatására - aki attól fél, hogy fia elszakadna a szlovákságtól²⁵ – Krčméry nem él Beregi ajánlatával. Nagyon érdekli a világirodalom mellett a magyar irodalom is, különösen Madách, a líceumi diákság körében az a híre, hogy betéve tudja az egész Ember tragédiáját – mire ő egyik öregkori visszaemlékezésében megjegyzi: „tudtam alig felét".²⁶

1910 körül lelki válságot él át, az év nyarán szuplikációba megy, Túrócszentmártonban részt vesz a szlovák nemzeti ünnepségeken, majd keresztapjához, Sládkovič költő fiához megy Nagyócsára (Ocová). Aztán beáll nála a fordulat, amely – úgy érzi – kivezeti a válságból. 1911-től elkezd szlovákul is verselni, s az év nyarát ismét Nagyócsán tölti, ahonnan egy, őt korábban „jóindulatúan figyelmeztető" szlovák lelkész soraira válaszolva megírja, hogy korának s a középiskolának „az idealizmus legparányibb szikráját is kioltó [...] modernista mocsarából" menekülve visszatér népéhez.²⁷ (Éppen érettségizett líceista ekkor.)

Akadémista korában és felszentelése után - mint ahogy jó hetven évvel korábban, az 1840-ben megszüntetett líceumi Magyar Társaság tagjai járnak össze önművelésre csöndben, magánlakásban meghúzódva – Krčméry is a saját lakásán gyűjti maga köré a népből származó fiatalokat, hogy szlovák irodalom- és kultúrtörténeti előadásokat tartson nekik. Ugyanakkor a maga bensőséges kapcsolatát a magyar irodalommal nem szakítja meg az után sem, hogy az 1918 utáni elszakadást követően a Matica slovenská főtitkáraként lelkesen veti bele magát a szlovák kultúra és irodalom, a művészeti élet kiépítésébe, fellendítésébe. 1931-ben új hazája, Csehszlovákia lehetséges felbomlásának következményeit megsejtve, kínzó idegállapotában és saját egyénisége feszítő erőinek a súlya alatt összeroppan. 1955-ben bekövetkező haláláig visszavonultan, időnként gyógyintézeti kezelésre szorulton él, de még a harmincas évek végéig megírja nagy, kétkötetes szlovák irodalomtörténetét (a mű csak húsz évvel a halála után jelenik meg). Aztán már csak több nyelven írt kisebb terjedelmű s különböző témájú, javarészt máig kéziratban maradt írásokat hoz létre, amelyeknek egy részében – s a magyarul írottak többségében – keresi és építgeti a régi szellemi-művelődési egység és folytonosság, a történetiség érzetét. Számtalan jegyzetének, irodalomtörténeti és egyéb jellegű fejtegetésének, emlékidézésének sokszor egészen váratlan helyein bukkanhatunk rá egy-egy arra irányuló halk, visszafogott bizakodó megjegyzésére, hogy valamilyen megújított formában újra megteremtődik az itt élő kis nemzetek nagy, közös közép-európai hazája. Az új szlovák irodalom jelenségeit szemügyre vevő egyik szlovák nyelvű szövegében (mely körülbelül egy évvel a halála előtt keletkezett) egy magyar versére lelhetünk, amelyben Petőfiből és Hviezdoslavból kiindulva (és saját nevét Kisméryként, egykori líceumi tanárai valamelyikének kiejtésében használva) ilyen játékosan egyszerű vízióban állítja föl a sokszínű nagy haza múltjának és „felfrissített" jövőjének a képét:

A harmadik nemzedék

Ha a föld Isten kalapja,

hazánk a bokréta rajta...

Petőfi ezt írta egykor,

utána meg Országh Pál – és

kifejtette bőségesen,

milyen szép volt a bokréta,

milyen virág alkotta, és

színeiben mennyi illat!

Hogy is történt, hogy levette

az úristen a kalapját, s

bokrétáját felbontatta?

Tán, hogy újra összerakja,

megújítva, felfrissítve,

az a rendje bizonyára.

Kisméry István^2&

*

Ami Krčmérynek közvetlenül az iskolájára és tanáraira vonatkozó emlékeit illeti, először azt az időskorában, 1953-ban magyarul írt, A provánszi félibrik című reflexióját²⁹ említjük meg, amelyben Albert József tanár alakjának felidézésére és a középkori francia trubadúrversenyek utánzataként 1908-ban megrendezett I. Pozsonyi Virágjátékok érdekes kései visszhangjára lelhetünk.

A reflexió címében megadott téma genezise – mint Krčméry maga utal rá – a szerző líceumi magyar- és filozófiatanára, Albert József 1908-ban, a virágjátékok alkalmával tartott két előadására nyúlik vissza. A költő-tanár Albert a Protestáns Esték keretében a teológiai akadémia termében elhangzott előadásaiban a régi provanszál dalversenyek történetét, valamint Fréderic Mistralnak és a felibristáknak a provanszál nyelv és irodalom felújítására irányuló munkásságát ismertette. Az előadásokat az akkor hatodikos gimnazista Krčméry is végighallgatta. Több mint tíz év múlva, 1921-ben Krčméry Franciaországban tartózkodott, és egy párizsi könyvkereskedésben megpillantott, az Anthologie de poésie provençale címet viselő könyv előidézte benne a gimnazistaként Alberttől hallottakat. Megvette a könyvet, s felkereste az egykori provanszál költészet színhelyeit. E költészet – és különösen kései feltámasztása – aztán sokat foglalkoztatta Krčméryt, annál is inkább, mert szlovák költészeti vizsgálódásaiban megtalálta – mégpedig Hviezdoslav epikájában -a népiségnek ugyanazokat a jegyeit, a népéletnek ugyanazt a természettel való szoros összefonódott-ságát, amit mind a régi provanszál költészet, mind Mistral és társai, a felibristák epikus műveinek alapvonásaként ismert fel. Az aztán már a régi emlék és impulzus még távolibb s már csupán többszörösen közvetettnek mondható lecsapódása, hogy a provanszál-szlovák, Mistral-Hviezdoslav párhuzamok kiemelten, hangsúlyozottan jelennek meg Krčméry szlovák irodalomtörténeti monográfiájának Hviezdoslav epikájával foglalkozó részében.

*

Krčméry a líceumi magyar irodalmi tanulmányai során szerzett ismeretei közül közvetlen átvételként él viszont saját irodalmi munkásságában a balladának mint műfajnak azzal a frappáns meghatározásával („dráma, dalban elbeszélve"), amely Greguss Ágosttól származik.³⁰ (A líceumban a költői műfajok a VI. osztály tananyagának részét képezték.)

*

Fönnmaradt Krčméry hagyatékában egy olyan hosszabb kézirat is, amelyben -úgyszintén magyar nyelven, tíz, sűrűn gépelt oldalon – tanárait idézi fel.³¹ Valamennyit: a besztercebányai algimnáziumban, a pozsonyi líceum gimnáziumában oktatókat és a teológiai akadémián előadókat egyaránt.

Krčméryt a jaszenovói szlovák elemi kiváló tanítója, Ján Vávra, az árvái táj botanikusa és szerelmese készítette föl a magyar magántanításával arra, hogy megkezdhesse középiskolai tanulmányát a besztercei magyar tannyelvű algimnáziumban. Egy túrócszentmártoni szlovák ösztöndíjjal útra bocsátva 1904-ben lépett az első osztályba. Visszaemlékezéseiből arra következtethetünk, hogy leginkább talán a tankönyvek szépsége, a magyar irodalom és a latin megismerése, valamint a rajzolás ragadta meg képzeletét, érzelemvilágát. „Érdekesek voltak a tantárgyak aránylag nagy és szépen illusztrált könyvei – írja visszaemlékezésében. – Óh, milyen szép volt a magyar műveltség az évszázad elején! [...] No, és a magyar!" A magyar költészeti tananyag és szelleme érzékeltetésére végigidézi Gyulai Pál férfiasan szép honvédő versét, a Hadnagy uramot, s hozzáfűzi: „A negyedik osztály teljes anyaga Arany Toldi-ja volt". A rajzórákon az ragadta magával, hogy tanára, Stollmann Andor, aki „Munkácsyt, Benczúrt, Zichyt emlegette", „nagyszerűen rajzolt szebbnél szebb görög díszítményeket a táblára, hogy tanulói utána rajzolják rajzlapjaikon, minél házi feladatul kapták kifestésüket, változatos színezésüket, melynél arany és ezüst is részes volt."

*

A pozsonyi líceum felső gimnáziumi osztályaiban is ugyanezek a tantárgyak állhattak hozzá a legközelebb. Noha minden tanárra és tantárgyra kitér emlékezéseiben, részletesebben csak a fentebb említettek tanítását idézi föl, illetve még a pozsonyi osztályokban társultak közül a görögöt, valamint a fizika keretén belül a csillagászatot.

Mi is leginkább ezek terén fogjuk követni emlékeit, de egy-két diákos tréfát vagy játékot is beemelünk idézeteink közé.

Kezdjük hát egy olyan emlékkel, amelyben az utóbbiak is helyet kapnak. „A líceum igazgatója sántikáló, magas, őszes úr volt – írja Krčméry – , Hirschmann Nándornak írta magát, és a zsidó fiúk Hefaisztosznak nevezték, mint a görögök sántító istenét. A számtannak volt tanára. Ő írta az év végén a bizonyítványokat bámulatra méltó finom tollvonásaival. Cigarettázott. Halasa Jankó³² megfigyelése szerint néha hexameter töredékekben beszélt. A hallatlan-t is adóniszi verslábakban hallalalatlan kiejtéssel mondotta." S mert a számtan a maga igazi mivoltában feltehetően nem állt közel Krčméry szívéhez, disztichont csinált belőle: „Irrationális egyenlet az olyan egyenlet, amelyben (ez a distichon hexameterje) a hatványozó gyök előtt fordul elő (ez a sántikáló pentameter) – ha igaz".

*

A magyart csak egy évig, az V. osztályban tanulta Albert József tanár vezetése alatt. Vele azután már csak a VIII. osztályban találkozott, a bölcselet (lélektan és logika) óráin. „Mikszáth Kálmánra emlékeztető jelenség volt – írja róla Krčméry –, látszatra is, hallásra is pocakos megjelenésével és palócos kiejtésével. A lélektant és a logikát szorul szóra magoltatta. Ironizáló Halasa kijelentése szerint nekem szabad volt saját szavaimmal is beszélnem – a leckét felmondanom –, mert eszem volt, amely megjegyzést ő Albertnek tulajdonított."

A VI—VIII. osztályokban dr. Pfeifer János volt a magyar- (és német-) tanára Krčmérynek. Az ő Krčméryre gyakorolt nem kis hatását mutatja, hogy még sokkal később, érett korában is felkeresi őt irodalmi ügyben. „Köhögős, cigarettázó, vörösesszőke, bozontos bajuszú ember volt – kezdi Pfeiferre való emlékezését Krčméry, mint a többi tanára esetében is, a külseje leírásával. – Magyarázgatását merev, hangsúlyozó taglejtéssel kísérgette. [...] Magyarázataival és olvastatásával leginkább a dráma felé irányított. A magyarban különösen Katona József Bánk bánját, Shakespeare Coriolanusát Petőfi fordításában és Július Caesar-ját Vörösmarty fordításában olvastatta. Molière-ből a Tudós nőket és hozzá valamilyen Szigligeti-vígjátékot vagy Kisfaludy Károlyét. A németben Kleist Der zerbrochene Krug c. vígjátékát, Lessing Nathan der Weise c. drámáját és Schillernek Teli Vilmosról szóló játékát meg Die Räuber c. drámáját olvastatta. Hellyel-közzel közeljárt a gyakorlati dramaturgiához. Az írásbeli feladatokat erős tollnyomással javítgatta. Egy alkalommal, hogy Az ember tragédiáját említettem feladatomban, a margóra piros tintával ezt írta: Olvasta Alexander Bernát magyarázatos kiadását? [...] megszereztem magamnak azt a kiadást. Addig a Zichy-rajzokkal illusztráltat ismertem, Algöver Böske néném³³ könyveiből. [...] Évek múltán Pfeifer János dr. felülvizsgálta »Anthologia szlovák költőkből« című fordításaimat.³⁴ El akartam dicsekedni nála tót költészetünkkel, amelyről az ő előadásaiban alig volt szó."

Ide kívánkozik még az a nyilatkozata Krčmérynek, amelyet egy interjú keretében tett Pfeiferről a pozsonyi Magyar Újságban 1933-ban. Ebből kiderül: Pfeifernek szerepe volt abban is, hogy Krčméry később a szlovák irodalomban elsőként kezdte Adyt fordítani. íme, a nyilatkozat: „Mi a magyar költészetet nemcsak az iskolapadokból ismertük, hanem érdeklődtünk iránta iskolán kívül is. A pozsonyi líceumban a magyar irodalmat Pfeifer János tanította. Kiváló tanárunk volt. Ő terelte rá a figyelmünket az iskolai »musoron kivül« a »Nyugat« köré csoportosult modernistákra és főleg Ady újhangú verseire."³⁵ (Emlékeztetőül: Krčméry a VI–VIII. osztályban, azaz 1908-1911 között hallgatta Pfeifert!)

*

A görögöt Krčméry az akkor már idős Markusovszky Sámuelnél kezdte tanulni. Róla így emlékezik meg: „a táblára írva átterelte a figyelmet a világi görög irodalomról a bibliaira. Vaknak tudtam őt, ő maga nem látta, amit ír, úgy hittem; ámbár nyílt barna szemű volt, mereven tekintett fel és tapogatva haladt a folyosón. Különös, hogy széles, kövér arcán hetyke kis bajusz volt, amit olykor fölfelé pödörgetett. Az utcán botosán járt, tapogatva maga előtt a járdát." (Markusovszky látása nagyfokú károsodása árán hozta létre saját levéltári kutatásai alapján a líceum történetének nagy monográfiáját. 1909-ben mint a líceum akkor legidősebb tanára és nyugalmazott igazgatója, még egy ideig tanította a görögöt.) A Markusovszkyt követő új tanár, dr. Losonczi Lajos „Homéroszt fordította és magyarázgatta". A görög tanulásából Krčméry a saját tapasztalataként visszaemlékezéseiben a következőket szűrte le: „Csodálkozom, milyen kevéssé értem most is a görög homéroszi szöveget, holott az evangélium szövegét jól értem. A tárgy ismeretétől függ. [...] Hiszem, hogy a görögpótlósok többet értettek ki belőle, mert ők, csak magyarul olvasva őt, bővebben és részletesebben olvashatták. Node, a szó hangzása!: »Andra moi ennepe, Musa, polutropon...!«"³⁶

*

A nem kötelező tantárgyként tanított szlovákra, amelynek „régi, tartalmas olvasókönyve volt", Krčméry mindössze egy évig járt, még Besztercebányán. „Hivén, hogy tudok én tótul – írja –, abbahagytam a nem kötelezőt."³⁷ A pozsonyi líceumban meg sem kezdte a szlovák tanulását, hanem a nem kötelező tantárgyak közül az éneket és a szabadkézi rajzot választotta.

*

A rajzolásnak, amelyért még Besztercebányán rajongott, a pozsonyi líceumban felvett módja már kevésbé vonzotta. Mint visszaemlékezéseiben elmondja: a szabadkézi rajz pozsonyi tanára, Iván Béla fiatal művész „a naturalizmusnak volt híve, természet után rajzoltatott vagy festetett csendéleteket és tájképeket, szénrajzokban, olajfestésben is. Két évig voltam tanítványa a besztercebányai rajzolástól és festéstől nagyon eltérő modorában. Azután a tót festőkhöz, Augustához és Mallyhoz [...] szegődtem inkább."

*

Megemlékezik Krčméry a líceumnak két olyan tanáráról is, akik ugyan nem tanították, de, mint írja: „előbb-utóbb hatottak rám az irodalomból". Az egyik Márton Jenő, a másik Hamvas József. A pozsonyi Stampfel Kiadó Tudományos Zsebkönyvtár című sorozatában közzétett munkáikra reflektálva jegyzi meg, hogy az előbbitől a római irodalom történetének, az utóbbitól a világirodalom történetének jó összegzését olvasta. Hamvashoz két önképzőköri emlék is fűzi: javított az ő, jótevők ünnepére írt ódáján, egy másik versét pedig az önképzőkör ülésén megdicsérte.

*

Osztályfőnökére, egyben latin- és történelemtanárára, Schrödl Józsefre emlékező soraiban a következőket találjuk: „Az osztályfőnök úr megdorgált egyszer dohányzásomért. »Magának van egy özvegy édesanyja« – mondotta s mellbe ütött öklével. [...] Azóta gyakran gondoltam rá hálás szeretettel. [...] Az én magyarságom egyben-másban tótból fordított magyarság lehetett. [...] Az ő magyarsága kissé németes volt. A latin poézisből nála tetszettek nekem Ovidius metamorfózisai, melyeket szép latin–magyar szótár segítségével fordítgattunk. [...] Kevésbé tetszett a felsőbb osztályokban Vergilius Aeneis-e".

Van Krčmérynek – egy további időskori kéziratában – a középiskolai latin tanításával kapcsolatosan egy olyan elvi, keresztény indíttatású nevelési észrevétele is, amelyben kritikával illeti a tananyag, pontosabban a latin olvasókönyvek hagyományos összetételét. Ebben az evangélikus Krčméry azt helyteleníti, hogy az olvasókönyvek csak a kereszténység előtti klasszikus műveket olvastatták, s nem volt bennük semmi például „Ágoston egyházatya gyönyörű stílusú Vallomásai-ból, sem a nagy tekintélyű középkori tudóstól, Aquinói Tamástól, vagy az olyan énekek eredeti szövegéből, mint a Dies est laetitiae, In natali domini stb., amelyek fordításban bekerültek a Cythara sanctorum-ba". Az eredmény Krčméry szerint az, hogy „a latin gimnaziális tudomány tulajdonképpen csak pogányokat nevelt, akik aztán úgy törték át magukat a keresztény világnézethez, ahogy maga a régi Róma is: kétségbeesésekkel, tűzön át, vérontással..."³⁸

(Limbacher Rezső, valamint a tanárok arcképei M. Nagy László reprodukciói a Líceumi Könyvtár Levéltára képanyagából.)

Jegyzetek

1. Markusovszky Sámuel: A pozsonyi ág. hitv. ev. Lyceum története. Pozsony 1896.
2. Schöpflin Aladár: Ahol gyermek voltam – Pozsony. Szerzői kézirat a szerző Londonban élő fiának, Schöpflin Gyulának levéltárából. (A Schöpflin-bibliográfiában számon nem tartott írás a kéziraton lévő szerkesztői jegyekből ítélve a Tükör c. lapnak készülhetett.)
3. A több felvidéki főúri család levéltárában folytatott kutatásaim során megismert levéltári anyagok azt mutatják, hogy ez a tudatosan is ápolt többnyelvű műveltség a XVIII. századnál korábbi eredetű, s eredetileg a főúri családok udvaraiban alakult ki.
4. Nyugatmagyarországi Hiradó, politikai napilap, Pozsony, 1894. október 14.
5. Popély Gyula: A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában 1918–1945. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó. Szerk.: Tóth László, Budapest 1998., 16–17. o.
6. Kosáry Domokos: Bél Mátyás helye a művelődés történetében. In: Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Budapest 1987., 63. o.
7. Kolligátum a Szlovák Tudományos Akadémia Központi Könyvtárának gondozásában működő Líceumi Könyvtár Kézirattárában (LKK), Pozsony, jelzete: V. teol. 6610, Nr. 62
8. Idézi Szelényi Ödön: A magyar evangélikus nevelés története a reformációtól napjainkig, különös tekintettel a középiskolákra. Pozsony 1917., 149–150. o.
9. Inc.: Dr. Krčméry István, a Matica slovenská volt főtitkárának széljegyzetei..., Štefan Krčméry hagyatéka, Literárny archív Matice slovenskej (LAMS), Martin, jelzete: 27 M 27
10. Schöpflin Aladár: Ahol gyermek voltam – Pozsony, i. m. (Jeszenákot valójában a pesti Újépület udvarán akasztották fel 1849. október 10-én.)
11. Schöpflin Gyula: Szélkiáltó (Visszaemlékezések). Budapest 1991., 27. o.
12. Schöpflin Aladár: A fiatalság költője. In: Schöpflin Aladár: írók, könyvek, emlékek. Budapest 1924., 5. o.
13. Schöpflin Aladár: Egy magyar tudós a régi világban. Nyugat, 1910. II., 1632-6. o.
14. Schöpflin Aladár szavai Móricz Nyilas Misijéről, lásd: Schöpflin Aladár: Légy jó mindhalálig. Móricz Zsigmond drámája a Nemzeti Színházban. Nyugat, 1929. december 16., 213. o.
15. C. E. Schmidt önéletrajza, kézirat. Evangélikus Országos Levéltár Kézirattára, Ordinációs anyakönyv, 106. sz. bejegyzés, Budapest
16. Adalbert Hudak: Carl Eugen Schmidt, Stuttgart 1965., 18. o.
17. C. E. Schmidt önéletrajza, kézirat, LKK, Pozsony, Catalogus Pastorum Ecclesiae Ev. A. C. Posoniensis, 40. bejegyzés, jelzete: 594. köteg
18. Uo.
19. Uo.
20. Uo.
21. Peéry Rezső: Requiem egy országhatárért. München 1975., 13. o.
22. Schöpflin Aladár: Asszimiláció és irodalom (a Farkas Gyulával folytatott vitában). Nyugat, 1939. június, 373. o.
23. Jókai pozsonyi cseregyerekként Zsigmondy Sámuel líceumi tanárnál lakott a Szél utcában.
24. Peéry Rezső, i. m. 10–12. o.
25. Az esetet édesanyja, Oľga Krčméry rögzítette kéziratos visszaemlékezéseiben, amelyekbe Oľga Krčméry leszármazottja jóvoltából volt módomban betekinteni.
26. Inc.: Dr. Krčméry István, a Matica slovenská volt..., i. m.
27. Štefan Krčméry: Listy. Tatran, Bratislava 1985., 2–3. o.
28. Prítomnosť slovenskej spisby. Kézirat. Štefan Krčméry hagyatéka, LAMS Martin, jelzete: 27 D 3
29. A provánszi félibrik. Kézirat. Štefan Krčméry hagyatéka, LAMS Martin, jelzete: 27 E 31
30. Inc.: Poznámky p. dra Krčméryho ku knihe „Hviezdoslav v kritice...", Š. Krčméry hagyatéka, LAMS Martin, jelzete: 27 D 8
31. Inc.: Dr. Krčméry István, a Matica slovenská volt..., i. m.
32. Halasa Jankó, azaz Ján Halaša (1893, Túrócszentmárton – 1981, Trencsén) Krčméry besztercei és pozsonyi líceumi osztálytársa, túrócszentmártoni szlovák családból származott, apja ügyvéd volt és népművelő. Középiskolai tanulmányai befejezése után gyógyszerészetet tanult Budapesten és Prágában, aztán a szakmájában működött. Publikált bátyja Kocúr c. humorisztikus lapjában, és ismertté vált mint fényképész is (főleg a szlovák népi építészetet megörökítő képeivel). A szlovák turisztikai sport úttörője.
33. „Algöver Böske néném" – azaz Algöver Erzsébet, aki unokahúga volt Krčméry édesanyjának. Amikor a Krčméry-család Pozsonyba költözött, Algöver Erzsébet a Pozsonyi Tanítóképző Intézet gyakorló iskolájában tanított, és miután segített özv. Krčmérynének megfelelő lakást és megélhetést találni, odaköltözött a családhoz. 1908-ban férjhez ment Margócsy Emil középiskolai tanárhoz, s vele Debrecenbe távozott. Pozsonyban szerepe volt a gimnazista Krčméry irodalmi és zenei érdeklődésének formálódásában. Lásd erről: Sziklay László: Štefan Krčméry két magyar nyelvű levele. Itk LXXXI. 1977/3., 408–412. o.
34. Krčméry magyar fordításai megjelentek Pozsonyban 1925-ben.
35. Az interjú „Emberi mivoltunk is mindkét részen több európai szellemet kíván" címmel jelent meg a pozsonyi Magyar Újságban 1933. december 31-én. – Pfeifer tanár valószínűleg csak „iskolán kívül" s csak válogatott tanítványai előtt beszélt Ady költészetéről. Schrödl Irén (Mayer Imréné), Schrödl József líceumi tanár lánya, aki egyike volt a líceum első leánytanulóinak, Pfeifertől soha nem hallott a líceumi órákon Adyról; viszont Hamvas József tanártól (Hamvas Béla író apjától) igen. (Mayer Judit közlése)
36. Inc.: Dr. Krčméry István, a Matica slovenská volt..., i. m.
37. Uo.
38. Dr. Ján Lajčiak, slovenský vedomec. Kézirat. Štefan Krčméry hagyatéka, LAMS, Martin, jelzete: 27 C 20