Ahogy a férfi szüzességét elveszíti

Nádas regényének narrátora férfi, aki a már idézett mottóban érinthetetlen szépségként, önmaga szakralitásába zárkózott tökéletes testként lép az olvasó elé: „Ő pedig az ő testének templomáról szól vala." De vajon hogyan alakul ki a férfi? Pierre Bourdieu szerint a „férfi szocioidióma hordereje két művelet összekapcsolásából és sűrítéséből adódik: a biológia nevében törvényesít egy hatalmi viszonyt, holott ez a biológia maga is természetivé tett társadalmi konstrukció." (Bourdieu, 31.) Elisabeth Badinter szerint a férfi úgy jön létre, hogy a nevelődés során az X és Y kromoszómákból adódó kettőségből kiöli a genetikailag adott nőiséget a patriarchális kultúra rendje, és ahhoz, hogy megalkothassa saját férfiidentitását, „be kell bizonyítania önmaga és a többiek számára, hogy nem nő, nem csecsemő és nem is homoszexuális" (vö.: Badinter, 42.). Harry Brod arra figyelmeztet, hogy a férfi tapasztalata sosem univerzális, hiszen a férfikutatások „a sajátos és változó társadalmi-történelmi-kulturális formációkként fölfogott maszkulinitások és férfitapasztalások kutatására irányulnak" (Brod, 38.). Az Emlékiratok könyve kapcsán alább leírandó mondatok valószínűleg egyértelművé teszik, hogy azok nem is annyira a könyv értelmezése céljából, hanem inkább az ecói értelemben vett játékos használat (vö.: Eco, 18.) lehetőségeinek és felmutatásának vágyából születtek. Erotikus játéknak, amely során a férfiidentitás megszerzésének egy lehetséges útját járjuk be az említett három belátás továbbgondolásával. Mivel az identitásnak a nyelv felőli megképződése válik majd fontossá az Emlékiratok könyve szövegének kapcsán, a regény nyelve szempontjából lényegtelen, hogy a könyv „két visszaemlékezésből, egy regényből és egy odaillesztett zárókommentárból áll", s hogy „a négy részt három elbeszélő adja elő", annál is inkább, mert „az elbeszélő személyének ez a megosztottsága (...) nem a nyelvi megosztottság" (Kulcsár Szabó Ernő, 179.) szintjén megy végbe, ezért a nyelv egységében szemléljük a narrátort.

* * *

A biológiai nem, a test tökéletessége és szakralitása Nádas regényében az írásba helyezés folyamata által ruházódik fel a társadalmi nem jegyeivel. A férfitest mint templom magától értetődően kerül a hatalom középpontjába, pozíciója megingathatatlan, hiszen hatalmának végső eredőjét a földi meghatározottságokon túlra, a metafizika ellenőrizhetetlen – mert a korlátolt földi értelem számára elérhetetlen – távolságába helyezte. A nyugati civilizációban legszennyezettebbnek tartott minőség, a test, és a legtisztábbnak állított terrénum, a templom összevonása, a regény első mondataként funkcionálva, a születés képzetét állítja elénk: itt születik meg a férfitest, még tisztán, a fallikus hatalomtól érintetlenül helyezkedik el, megingathatatlan és önmagába záródó. A férfitest érinthetetlensége, önmagában vett biológiai tökéletessége azonban élesen szemben áll azzal az identitással, amelyet a regény során megkap, s amelyet a regény végeztével magáénak vallhat. Az alapvető kettősség, a biológiai és a társadalmi nem kettőssége a legfontosabb strukturáló erők egyike a regényben. A biológiai tisztaság és fenségesség még nem biztosítéka a férfi létrejöttének, hiszen a férfi identitásának biztosítéka nem a pénisz megléte, hanem azoknak a tapasztalatoknak a beépítése a testbe és a tudatba, amelyek által férfivá válhat. Ez drámai harc formájában jelentkezik, ugyanis a férfitest biológiai tökéletessége, szakralitása, ártatlansága éles ellentétben áll azokkal a tapasztalatokkal, amelyek férfit konstruálnak, faragnak belőle. Az Emlékiratok könyve e konstruáló erők szakadatlan áramlásába helyezi a regény első mondatában elénk álló érinthetetlen biológiai masszát. A regény nemi identitást képző, erotikus szekvenciáit az adja, hogyan vágnak bele ebbe a differenciálatlan férfitestbe a férfivá nevelő tapasztalatok.

* * *

Alapvető hipotézis tehát, hogy születésekor, léte kezdetén a férfitest nemtelen, puha és tapasztalatlan; ezt közvetlenül előzi meg az anyatesttel való egység, amely már csak az álom nyújtotta regresszióban érhető tetten: „Mintha egy nagy, sötét és meleg burokban feküdnék, melyet minden oldalról a tenger hullámai ostromolnak, s bár éreztem, hogy itt védett vagyok, de a fejem fölött, amikor önnön puhaságomban elsimultam volna, a víz minduntalan átcsapott, tajtékja bevágott a szemem alá" (20.). A születés után ugyan már önmagában megálló, de még nemtelen lény, s hatások milliója dolgozik rajta, hogy férfiidentitás hordozójává váljon. A tapasztalatlan férfitest szüzessége időleges, egyetlen pillanat, amely elveszik az idő homályában. Az Emlékiratok könyve narrációjának az adja sajátos kétirányúságát, hogy értelmezhető e tisztaság visszakereséseként (a férfiidentitás előtt tiszta férfitest visszakeresésének), de az őseredeti tisztaságtól való megfosztás drámájaként is.

A tisztaságtól való megfosztás alapvető élményének a regényben a szerelemérzés megtapasztalása tűnik. A differenciálatlan vágy iránya nem válogat, tárgya egyként lehet az apa („mert milyen büntetést lehet kieszelni arra az esetre, ha nyilvánvalóvá válik, hogy egy fiúgyermek szerelmes lett az apjába? nem e testet és lelket felforgató, rettenetes és kielégíthetetlen szerelem-e maga a büntetés?" – 129–130.), az anya, („tudnia kellett volna, hogy olyasmit teszünk, amit nem szabadna, s mindenképpen ő a csábító, hiszen a kölcsönös érzékelés, ha az érintkezést és a látványt elveszik tőle, akkor szükségképpen folyamodik érzékenyebb, ősibb, mondhatni állatibb módszerekhez, akkor a másik test heve, szaga, rejtélyes kisugárzásai és ritmusa lényegesen többet képesek elmondani, mint egy tekintet, csók vagy ölelés, akár a szerelemben is, melyben a közvetlen testi érintkezés fogásai soha nem a célt jelentik" – 30.), barátai (Krisztián, Kálmán vagy Melchior) és barátnői (Helene, Hédi, Lívia, Maja) éppúgy, mint akár önmaga: „saját tükörképével ugyanis, legyen az még oly hízelgőn közel, nem tud az ember közvetlen kapcsolatot teremteni, az önszerelmet csupán kerülőutakat, titkos járatokat találva lehet beteljesíteni" (160.). A szerelmi vágy által destruált identitás az első lépés a férfivé konstruálódás folyamatában. Az eredendően a nemiség egésze felé nyitott szerelmi szenvedély számára nem létezik sem az incesztus, sem a homoszexualitás tabuja. Arra figyelmeztet, hogy a vágy irányíthatatlan. Alanya kívül esik a szimbolikus renden, a patriarchális hatalom által előírt szerepek még nem rögzültek, nem váltak az identitás részévé. A férfitapasztalat első lépcsőfoka, a szerelmi vágy differenciálhatatlansága azonban az első repedés az identitás addig egységes konstrukcióján, hiszen a vágy megkettőzi alanyát, megteremtve önmaga másikát.

* * *

A férfiidentitás elnyerésének második lépcsőfoka a testtel való szembesülés. A test tárgyként való szemlélése, legapróbb részletekig történő leírása olyan világot rajzol a narrátor köré, amely emberi húsból van kipárnázva. Bárhová nézünk, a vágyak metszéspontjában állunk, és ezeket a vágyakat testek hordozzák: a világ jelentései beléjük vannak kódolva. A test megismerésén keresztül tehát a világ megismerése történik, ez a világ pedig nem más, mint a narrátor mentális konstrukciója, azaz önmaga. „A szöveg testivé válása tehát abban áll, hogy egy élmény, egy leírás identitását Nádas felbontja azáltal, hogy komplex összefüggésrendszerbe, a regény helyszíneinek, szereplőinek, történeti kontextusainak szövetébe helyezi." (Bagi, 136.)

A testleírások a narrátor testének azonosításában is érdekeltek, mintegy negatív lenyomatként őrzi az őt körülvevő testeket (identitása az őt körülvevő testek negatívja, lenyomata). Ezekbe a leírásokba viszont már egyre inkább beleszólnak a patriarchális világ rendje felől megképződő jelentések. Az anya testének leírása több alkalommal is a bomlás jellemzőit rajzolja bele a női testbe. Kühnertné testének leírásakor annak különleges csúnyasága hangsúlyozódik. Általában véve igaznak tűnik, hogy a narrátor csak azokat a testeket tünteti fel szépnek és kívánatosnak, amelyeket meg is kaphat. A vágy által differenciálatlan struktúra tehát már öntudatlanul is beleírja a testekbe saját vágyát a következő lépésben. A testleírások ennek a látens vonásnak a tudatosítását is maguk után vonják. Hiszen az apa teste is némileg démonikusnak tűnik fel egyébként alig észrevehető púpossága okán. Melchior teste viszont – amelyet a narrátor több alkalommal is birtokolhatott – kívánatosként.

A férfiidentitás kialakításában szerepet játszó elsődleges strukturálatlan vágy a testtel való szembesüléskor már a patriarchális világrend részévé válik, s ezáltal eltérítődik iránya. Ez a vágy már tudatában van az incesztus tabujának, de részének érzi még az identitását alkotó mindkét kromoszómát, a női és a férfiminőséget is. Ezzel magyarázható, hogy ebben a második szakaszban a vágy még nem tesz különbséget férfi és nő, csak családtag és nem családtag között. Jellemző jelenete ennek egy szimbolikus közösülés leírása a narrátor idióta húgával: „És megint csak nem történt semmi, hátrafeszült, hangot nem adott ki magából, mintha az imént valamely magaslaton tartózkodtunk volna, most viszont valamely mélységbe süllyednénk alá, a lélegzete elállt, de talán nem a fájdalomtól, az ölébe felcsúszott hálóing látni engedte széttárt combjai között testének elnyílt rését, e két, némiképpen kivörösödött, finoman kemény domborulat között az elsötétülő nyílást, a gombostű most ezt közelítette meg, nem tudtam nem megtenni, nem szúrt, bőrt se érintett, a nyílásba hatolt.

Aztán megint a combjába szúrtam." (73.)

A csak biológiai nemmel rendelkező, de még nem férfi és nem nő gyermekek vágyának iránya egymásra irányul, de nem teljesedhet be – mint azt később megtudjuk, húga a család széthullása után intézetben hal meg. Kapcsolatuk tehát megakad az első lépés nyomán már differenciálódott vágy eltérített iránya okán, csak szimbolikusan jön létre az aktus, élvezet nem gyúrható ki a húg testéből (mint ahogy az anya és az apa testéből sem, hiába fogja meg a fiú apja péniszét vagy simul anyja melléhez). Az élvezet elmaradása itt már nemcsak az incesztus tabujára utal, hanem arra is, hogy a narrátor a kívánatos testek közelében keresi a kielégülést, a kívánatos testek által alkotja meg önmaga másikját, vágya a patriarchális rend által kialakított hierarchikus elvárások alapján strukturálódik (főleg Helene, Hédi és Melchior fiatalsága, testük feltétlen szépsége hangsúlyozódik a narráció során).

* * *

A férfiidentitás harmadik lépcsőfokaként – a strukturálatlan vágy és a test felől megszerzett, már strukturált, (hierarchikus) identitás után – maga az aktus következik, az élvezet elnyerésének módjai, illetve a velük való szembesülés. A testeket egymással összekapcsoló pozitúrák a kéj természetét állítják elénk. Az aktus és az orgazmus visszafelé is strukturálják az identitást, de az aktusra törekvő, a voyeur-szerep vagy az orgazmus nélkül végződő erotikus játékok által felkeltett vágy már beteljesülésként értelmezhető az identitás megkonstruálása szempontjából, hiszen a narrátor nem érez csalódottságot az elmaradt orgazmus miatt. A testek pozitúrába álltásának legkorábbi élménye a már idézett jelenet a narrátor testvérével, de ide tartozik a voyeur-szerep első megtapasztalása is: „A kisasszony valamiként az oldalán hevert, s mindenféle fehér ruhadarab köröttük, ám lábait szinte a melléig húzva föl, mintegy önmagába görbülve be, tekintélyesen terebélyes, s tapasztalt szemmel tekintve vissza, fölöttébb szép fenekét fordította apám felé; mit fordította! nyújtotta, kínálta, adta neki! ő pedig ölének homorulatával e fenék domborulatához lökődve, tapadva, majd elválva tőle ismét, félig-meddig guggolt, térdelt fölötte, miközben egyik kezével a kisasszony szétbomlott, sötét haját markolta, a tövénél, eszelős erővel; benne volt hát a tökéletesen zárt testben, szabadon, erősen és mégis a legérzékenyebb módon garázdálkodhatott benne..." (98.) Az idézett rész a narrátor szempontjából a férfiidentitás harmadik lépcsőfokaként működik, amelyben az élvezet, az orgazmusra folyton kész beállítódás elsajátításának, megtapasztalásának, előhívhatóságának a feladatával szembesül. Ez az identitás részévé vált attitűd jellemzi kapcsolatuk kezdetétől, az első éjszakától egészen az utolsóig a narrátort Melchiorhoz való viszonyában: „És akkor mégis megmozdítottam fejem fölé meredt karjaimat, én is becsúsztattam a nyaka alá és a másikkal én is átöleltem a hátát, ő pedig ugyanakkor a térdével szétfeszítve a térdemet, a combjával becsúszott két combom közé, feje a vállamra került, ágyéka az ágyékomon, s a két egymás felé forduló test így teljes felületén találkozott." (323.) A vágy élvezetbe és orgazmusba fordítása, a testek olyan pozitúrába való rendezése, amely végeredményként az élvezetet adja ki, a narrátor és Melchior homoszexuális kapcsolatában éppúgy tökéletesnek mondható, mint a narrátor apja és Wohlgast kisasszony közösülésének leírásában vagy a narrátor és Helene szeretkezésekor: „mert mikor mellének kemény bimbóját óvatosan az ajkamba fogtam, ő a nyakamra tapasztotta a száját és az ő ujja is behatolt a combom közé és csend is egyszerre lett, és ha most erre emlékezem, akkor mindenképpen azon gondolat kísért, hogy Isten tenyerén ülhettünk akkor, ott." (65.)

A kielégülés által biztosított identitás, az orgazmus rendje – az előbbi idézetből legalábbis így tűnik – hatalmasabb minden más érzésnél: az élet mint ajándék tűnik fel az orgazmus biztosította játék szabályaiba vonódva. Az élvezet rendje a hatalom nélküli rend lehetőségét mutatja be. A boldogság és a szerelmi vágy tetőfokán jelenik meg, s mintha a férfi identitásának azon végső és legtökéletesebb lehetőségét állítaná elénk, amelynek elérése a nemek különbözőségének végső megoldásaként funkcionálhatna: a közös élvezet és a kölcsönös szerelmi vágy válik a nemek különbözőségeinek feloldásává.

* * *

A férfiidentitás létrejöttének azonban van még egy lépcsőfoka: a magánnyal való társbérlet, a halál megkísértése (a halállal való szeretkezés, illetve az öngyilkosság megkísértése a gáton a Távirat érkezik [43–53.] című fejezetben) és a politikai szüzesség elvesztése (kilépés a nyilvános élet területeire, a nemzet és haza dolgaival való törődés mint részvétel a hatalmi harcban, illetve az ebből fakadó részvétlen kegyetlenség megtapasztalása a Temetések éve [360–386.] című fejezetben). A nemek egyetértéséből és kölcsönös vágyakozásából származtatható orgazmus anarchisztikusutópikus-tökéletes rendje csak időleges lehet (a narrátor és Melchior több hétig tartó kapcsolata üdítő kivétel), a hatalmi viszonyok a szexualitás legérzékenyebb területeit is birtokba veszik, s rajtuk keresztül a férfi identitásának is új mértéket adnak. Az élvezetben feloldódott (társadalmi) nemek szegregációja és hatalmi harca folyton újratermeli magát, az élvezet eléréséhez szükséges testek pozitúráit ekkor már nem a szerelmi vágy és a kölcsönös élvezetadás játéka irányítja, hanem a saját orgazmus kierőszakolásának és megszerzésének módozatai. Hiába a narrátor kétségbeesett okoskodása – „Arra kellett volna gondolnom, hogy serdülésünk iszonyú szükségében csak úgy tudunk kimenekülni érzéki késztetéseink, érzéki próbálkozásaink és érzéki tájékozatlanságunk bénító, a robbanás határáig bénított tehetetlenségéből, ha a szerelmi manipulációknak azokat a közösségileg előkészített, beszabályozott, erkölcsi határok közé vont formáit választjuk magunknak, amelyek nem esnek ugyan teljesen egybe személyes érzéki igényeinkkel, mint határokkal rendelkező formák, eleve korlátozzák különben is elviselhetetlennek, szabálytalannak, fölöslegesnek, nyűgösnek, mert a közösség erkölcsi ítélete szempontjából kifogásolhatónak tetsző személyes szabadságunkat..." (392.) – a férfi sorsa, identitásának végső jelentése a patriarchális rendbe való betagozódás, a hatalom maszkjának felvétele, a fallosz uralmának elismerése, az Emlékiratok könyvének utolsó mondataiba foglalt idegenség és a magány: „És két év múltán, egy kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlapon tudatta, hogy megnősült, a nagyszülei sajnos már nem élnek, kislányu másfél hónapos. (...)

Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem mosolyog olyan sokat.

És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.

Hogy akkor ilyen egyszerű.

Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.

Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden. (535.)

* * *

A narrátor és Melchior olyan tiszta, érdek nélkül szerelemben váltak egymás kiegészítőjévé a regény során, amelyben felfüggesztődött a jelképes társadalmi erőszak és a hatalomért folytatott harc. Olyan lehetséges férfiidentitás konstruálódott meg e szerelem által amely a patriarchális rend által előírt „kemény" férfi szerepét vonta ki és játszotta szét. Melchior árulása tehát azért is tökéletes, visszavonhatatlan és megrázó mert azt sugallja, hogy utópia a kilépés a hatalmi. viszonyokból; árulása visszamenőleg érvényteleníti csak a patriarchális rend egy fázisává (lásd: a harmadik lépcsőfok) degradálja a szenvedélyes szerelem tényét.

A nemmel folytatott játék ennél a pontnál mintha véget ért volna. Az Emlékiratok könyve nagy titka nem a testben található, nem a biológiai nemben, hanem a társadalmi nem viszonylataiban. Abban, hogy mennyire szükségszerű és kiszolgáltatott nemi orientációnk a társadalom és a nyelv hatalmának, és mennyire képes kiszabadulni és játékként kezelni, fenntartani ártatlanságát. Hiszen, végül is, a férfi ártatlansága nem más, mint a férfivá nevelés beavatási fázisai előtti állapotokhoz való visszatérés lehetősége. A narrátor tragédiáját az teszi még visszavonhatatlanabbá, hogy ennek az ártatlanságnak az elvesztésében az egész társadalom érdekelt. Hiszen a férfi szüzessége olyan regresszió, amely lehetőség a hatalom hierarchiájának a feloldására.

A szerelmi szenvedély alapvetően határozza meg a narrátor és a szöveg más fiktív szereplőinek egymáshoz való viszonyát (azaz azt a struktúrát, amelyet a szereplők rendszerének szokás nevezni) Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében. „A cselekvés alapjaként és az értelem megragadásaként a szerelem egy másik rendszerre irányul, tehát megváltoztatja azt, ami megfigyeli. Nem képes önmagát eltávolítani. Ő maga is a saját tárgyának részévé válik." (Luhmann, 227.) A könyv uralkodó kódjává úgy válik a szerelmi szenvedély, amely kiterjeszti érvényességét az egész szövegre, hogy alapvető differenciaként irányítja az emlékezés, az intimitás, a vallomás, a test stb. narrációinak irányait. Ezért aztán ezeket a szerelmi szenvedélyt alkotó minőségeket olyan tágas, belülről többszörösen hasadt struktúrák játékaként képzelem el, amelyben maga az olvasó, az értelmező helye is kijelölhető. Erre figyelmeztet az Emlékiratok könyve mottója is – „Ő pedig az ő testének templomáról szól vala." (János 2,21) –, amely a bibliai kontextusból kiszakítva a megszólító és a megszólított viszonyainak értelmezhetőségét a test viszonylataiba helyezi, s azt a kérdést teszi fel, hogy vajon ki beszél kinek a testéről.

Az értelmezés első szintjén arra gondolhatunk, hogy a könyv áll testként értelmezője elé. Ha ez így van, akkor az értelmezés folyamatának dialógusszerűségére, a dialógus kényszerére figyelmeztet a mottó. De arra is, hogy a másik, önmagunk másikának szerepét az olvasás idejére a könyv, a szöveg tölti be. Azaz, némileg ellentétben a szövegjelentést az olvasóban kereső irodalomelméletekkel, a kölcsönösség hangsúlyozódik: amiként a szöveg jelentésének kulcsa az olvasónál van, úgy az olvasó jelentése pedig a szövegnél, a szövegben található. A szöveg testként áll elénk, élő, működő szerveződésként – vagyis alapvetőnek tűnik az a viszony, amelyet az olvasó képes vele kialakítani. A könyv mint beszélgetőtárs metaforája az interperszonális viszony lehetségességére figyelmeztet. Azaz: közeledhetek úgy is a szöveg felé, mint egy élő mentális konstrukció felé. Nem véletlen, hogy gyakran ruházzuk fel antropomorf tulajdonságokkal a szöveghez való viszonyunkat: gyűlölhetem a szöveget, tarthatom nevetségesnek, kisszerűnek, hatásvadásznak, szerethetem – a szövegről való beszéd alapvető (a tudományos diszkurzus egyértelműen látens, elfojtott és bevallatlan) fordulata, hogy „tetszik"-e a szöveg, avagy nem. De mi van akkor, ha továbbmegyünk az interperszonális viszonyok szélsőségesebb lehetőségei felé, ha az antropomorf szerepbe kényszerített szöveggel már nem csak az objektivitás illúzióját jelentő dialógust folytatjuk le, hanem egyenesen szerelmesek leszünk a szövegbe, ha az olvasás során kialakult szerelmi szenvedéllyel közeledünk feléje? A szöveget érintő erotikus interpretáció milyen belátásokat rejteget az olvasó számára? A szöveg csábítóvá, az olvasó a mámor keresőjévé válik? Véget ér az esztétika hagyományos kategóriáinak hatalma, és a tárgy erotikus esztétikája lép a helyébe?

Nádas narrátorának viszonya saját szövegéhez meglehetősen erotikus: képtelen elereszteni tárgyát, a legapróbb részletekbe menően hatol belé, és ez a részletezés egyrészt a tárgy és a leírás iránti feltétlen szerelem és szenvedély, másrészt a vele való egyesülés minél tökéletesebb vágyát involválja. Mintha szándékai ellenére történnék meg az írás alapvető elkülönböződése, alany és tárgy szétválása. Nádas narrátora az őseredeti egységet hívja elő szimbolikusan, reflexiói a narráció szintjén ennek az egységnek a beteljesüléseként értelmezhetőek. A regresszió által fenntartani vágyott írás előtti egység fenntartásában éppen a szerelmi szenvedély vállal fontos szerepet. Az írás erotikája az értelmezés erotikájának lehetőségét hívja segítségül, a burjánzó és anarchikus irodalmi erotikát (vö.: Schmidt, 108.), amely a szöveghez rendelt lehetséges értelmezések szabadságát hivatott fenntartani.

A mottó másik lehetséges értelmezése az értelmező saját testére vonatkozhat. Mit jelent ez? Az értelmezés aktusát végrehajtó személy adottságainak, képességeinek, lehetőségeinek maximális tudatosítását, mielőtt/miközben a szöveg elkezdi benne működését. Minden írás esetében felvetődhet a kérdés, amely az életrajzi szerző (szűkebb értelemben írói, tágabb értelemben egész identitására kiterjedő) szocializációjára, és ebből következő (írói) lehetőségeire vonatkozik. Miért éppen ő írta ezt a szöveget, mi kell egy ilyen szöveg megírásához? Milyen adottságok és milyen hatások szükségesek egy ilyen, éppen ilyen szöveg megalkotásához? Különös, tisztázatlan, tisztázhatatlan kérdések özönét vetik fel például azok a szövegek, amelyek a nemi identitás kérdéseivel játszanak el: bizonyos értelmezések (feminista, pszichoanalitikus irodalomelméletek) számára alapvetőnek tűnik, hogy férfi vagy nő alkotása-e. Egyáltalán: fontos az a kérdés, hogy éppen ki írta a szöveget? Ha a szövegeknek társadalmi hatóerőt tulajdonítunk, feltétlenül. A hatalmi viszonyok továbbterjednek a szöveg határain, beláthatatlan, akár profi, akár naiv, laikus, társadalmi interpretációkra tehetnek szert, és visszahathatnak az életrajzi szerző élethelyzeteire (s ekként akár az irodalmi sikerben is szerepet játszhatnak). Fontos-e tehát, hogy ki az életrajzi szerző? Nem egy értelmezés született már meg, amely számára alapvető kiindulópont volt az, hogy az életrajzi szerző neme nő vagy férfi, hogy fehér vagy színes bőrű, hogy a többségi vagy a kisebbségi nemzethez tartozik-e, hogy hetero- vagy homoszexuális. Az is igaz viszont, hogy könnyen ironizálható is az ilyen pozíció: írhat heteroszexuális fehér férfi olyan regényt, amelynek narrátora színes bőrű nő, ráadásul választhat olyan (női és egzotikus hangzású) álnevet, amely teljesen ellenőrizhetetlenné teszi az ilyesféle játékot. Vagyis a probléma alapja az imitáció, hogyan képes imitálni az életrajzi szerzőétől eltérő identitást. A gond csak az, hogy ezzel semmi nem oldódott meg, ugyanis éppen az válik feltűnővé az efféle játék esetében, hogy akkor mégiscsak létezik egy ilyen identitás, és hogy ez olyan konstrukció, amely felismerhető, körülírható, imitálható – azaz csak az életrajzi szerzőn kívülre helyeztük a problémát, de annak lényegére nem találtunk választ.

Úgy tűnik, az Emlékiratok könyve narrátorának számára fontos önmaga (szexuális) identitása, adottságai és képességei, hiszen az írás alapfeltételeként szembesülhetünk azzal a folyamattal, amelynek során szembekerül saját (szexuális) identitásával, pontosabban az írás során megkapja azt. A szöveg megkettőzi a problémát azzal az eljárással, hogy az íráshoz való készülődésként láttatja az identitásproblémát, illetve ezt a problémát teszi meg az írás alapfeltételévé. Vagyis: az identitásprobléma regénybeli megjelenése olyan tükörként szolgál, amely több tekintet súlyát is elbírja.

Először a narrátor tekint bele, hogy meglássa fiktív énjeit, és hogy identitásukból erőt merítsen saját identitásának megalkotásához az írás folyamatossá tételének reményében. Célja a regény megírása, amely mintha mellékessé is válna a lázas identitáskeresés közben. Narcizmusa a mű megszületésének előfeltétele.

Másodszor az életrajzi szerző tekint bele a megkettőzött írásproblematika által kialakított tükörbe, hogy ott, a narrátor identitásküzdelmeiből kialakuló szövegben önmaga identitásának diffúz lehetőségeit, az identitáson túlra transzformálva, a szöveget önmaga másikának állítsa.

Harmadszor pedig az értelmező néz bele ebbe a csapdaként felállított tükörbe, hogy a szerzői én identitásának másikaként, vágyaként működő szöveggel szembehelyezhessen egy olyan, dialógusra képes, önmaga identitásának, vágyának másikaként működő szöveget, amelyben eleve megjelenésre képes e két vágy találkozása.

Talán ez a két vágyszöveg, a szerzői identitások szöveggé emelt vágyaként megjelenő másik, a két szerzői vágy másika ruházódik fel antropomorf tulajdonságokkal, hogy az értelmezés során egymásra találjanak. A szöveg olyan tulajdonságokra tehet szert az identitás kialakításában, mint amelyeket a pszichoanalitikus konvenció az anya vagy az apa szerepének tulajdonít. Nádas Péter regényében a szöveg írásának lehetősége és lehetetlensége együttesen játsszák el az identitás megalkotásának feladatát. Ebbe a játékba lép be a test, amelyet a legtágabban értelmezett identitásképző funkcióként értelmezve léptet fel önmaga interpretációs aktusában az értelmezés.

Felhasznált szakirodalom

Niklas Luhmann: Szerelem –szenvedély, főszöveg, Budapest, 1997.

Siegfried J. Schmidt: Értelmezés – szent tehén vagy szükségszerűség? Helikon 1989/1., 91–113.

Pierre Bourdieu: Férfiuralom. Napvilág, Budapest, 2000.

Elisabeth Badinter: XY. Identita muza. Aspekt, Bratislava, 1999, 42.

Harry Brod: Bevezetés: a férfikutatások témái és tézisei. Replika 2001/43-44., 37–54.

Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Európa, Budapest, 1995.

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Budapest, 1994.

Bagi Zsolt: A szabálytalan test szépségei. Prae 2001/3-4., 130–141.