És beszéld el fiaidnak

„De Szurából vagy bárhonnan hiába várták a hírt, Ráchelnek, Sámuelnek és a kicsiknek örökre nyomuk veszett a világban. Egyszer talán felfedezzük őket, visszatérnek. Ha valaki bekopog hozzád, soha nem tudhatod! Hát ne csodálkozz, ha álmodban ismeretlen nyelveken, arámiul, héberül, görögül, arabul, latinul (...) beszélsz. Ez csak álom, de minden igaz és minden valószínű."

„Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek, boldogabb, szebb és jobb lesz a világ, felszáradnak az arcokon a könnyek."

Az első világháborús dalszöveg és Nádas Péter mondatai az Egy családregény vége című regényből egyaránt a visszatérés reményéről beszélnek. Alighanem ugyanaz a metanarratíva szervezi mindkettő megértését. Az eljövő, illetve a visszatérő Messiás ígérete, a holtak feltámadása. (Nyilván számtalan ilyen szövege van a tömeg- és a magasirodalomnak egyaránt.) Hiszen a világháborús dalszöveg is összekapcsolja a boldogabb-szebb-jobb világ ígéretét a visszatéréssel, a katonák visszatérésével, illetve a visszatérést, mindnyájuk visszatérését egy üdvtörténeti időbe helyezi ki. Amikor majd mindnyájan visszajönnek, beteljesedik az ígéret, véget ér a történelem. Mert tudjuk, a profán történelem idejében nem jönnek, nem jöhetnek mindannyian vissza, többségük ebbe a világba soha többé nem fog visszatérni.

Nagyon jól tudják mind, akik ezt éneklik, hogy „hol vannak a katonák". A szöveg harmadik sora pedig („felszáradnak az arcokon a könnyek") mintha egyenesen a Hegyi beszéd parafrázisa volna: boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak.

Van egy másik, egy megígért eón túl a történelmen, amelyben mindnyájan visszajönnek. Nádas könyve esetében is egy másik dimenzióba, az áloméba helyeződik a visszatérés lehetősége, de a főszereplő-elbeszélő Simon Péter nagypapájának beszéde egyúttal relativizálni igyekszik az álom és a valóság közti merev ontológiai különbségtételt: „Hát ne csodálkozz, ha álmodban ismeretlen nyelveken

(...) beszélsz. Ez csak álom, de minden igaz és minden valószínű. Hát ne csodálkozz!"¹

Az álmot az ébrenléttel, az üdvtörténeti reményt a profán történelemmel nem lehet összekeverni. De az ígéret végül mégis betör majd a történelembe és megszünteti azt. Végül az álom lesz érvényessé, minden igaz és minden valószínű. Azonban ez az ígéret, noha a jövőre vonatkozik, a múltból táplálkozik, a múltból, amelyben meg lett ígérve.

Erről nem feledkezhetsz meg, álmaidban együtt kell lenned őseiddel, az emlékezés nem teheti elmúlttá őket. Mindannyian egyugyanazon történet részesei vagytok, őseid nélkül nem vagy képes értelmezni saját életedet sem. Ám a kapcsolat ennél is szorosabb. A történet előre megíratott, a történet elmesél téged is. Nem pusztán arról van szó, hogy a családtörténet megmondja, ki is Simon Péter, nem egyszerűen irányítja döntéseit, Simon Péter története és identitása nem írható le pusztán a narratív identitáselméletekkel. Ugyanis a történet nem egyszerűen orientálja választásait, de nem is hagy számára választást. Története megelőzi őt, ősei és ő pusztán elemei a narratívának, nem formálói, még a nemzedékről nemzedékre való újramesélés, maga a narráció is a történet része. Maga a történet is az ószövetségi nagy történetnek alárendelt. A családregényt, a nagypapa családregényét tehát egy metanarratíva értelmezi, az ószövetségi történeté, mintegy arra íródik rá, és magát az elbeszélés parancsát is a Törvénytől kapja a nagypapa. „Soha ne feledd, hogy szolgák voltatok Egyiptom országában és az Úr kivitt benneteket Egyiptomból, a szolgaság házából az Ígéret földjére. És beszéld el fiaidnak." Egy írás – az Írás –előírja a családtörténet narratíváját. A történet körei, amelyekről a nagypapa beszél, mintha Dániel apokaliptikus látomásának mintái lennének a világkorszakokról, világbirodalmakról vagy inkább – mivel a nagypapa úgy hiszi, kiléphet a történetből a krisztusi megváltástörténet irányába, hogy megválthatja őt Krisztus az őt fogva tartó történettől – a Jelenések Könyvének pecsétjeire emlékeztetnek.

„Az ősök, az más idő. Az ősök Hárán földjén éltek, ahonnan Ábrám elindult, Kánaán földjén éltek, ahonnan Jákob menekült, Egyiptom földjén éltek, ahol József uralkodott..."²

Mindazt, amit itt az ősökről olvasunk, a Simon család történetében is viszontlátjuk, akik József egyik testvérétől, Simeontól származnak. Hallunk majd uralkodóról és útra kelő vagy menekülő ősökről egyaránt a nagypapa történetében. Egy már megírt történet forgatókönyve szerint élnek az ősök, a történet mintája és kezdete is az Ószövetség.

Maguk a szereplők, a történet szereplői jól tudják ezt, maguk is az ószövetségi narratívával világítják meg, értelmezik történetüket: „Megszületett az apád, az én hitem elsőszülöttje, az egyetlen, a valódi fiam, az én Józsefem..."³ – kiált fel a nagypapa nagypapája a történet egy pontján. Az, hogy ez így van, szükségszerű. Yosef Hayim Yerushalmi kimutatta, hogy a Szentély pusztulása után, miután Javnéban a rabbik kanonizálták a héber Bibliát és előkészítették a rabbinikus judaizmust, hosszú időre megszűnt a zsidó történetírás. „Úgy tűnik, mintha a történelem lejegyzésére való késztetésnek hirtelen magva szakadt volna."⁴ – írja Yerushalmi. „Tény, hogy a roppant talmudi irodalomból semmilyen munkával nem kifejthető magának a talmudi kornak a története."⁵ Mi lehet ennek az oka? Yerushalmi szerint „a rabbik számára a Biblia több volt múltat őrző puszta tárháznál. Az egész történelem szerkezete nyilatkozott meg benne... A bibliai beszámoló mentén felfogható volt minden későbbi történelmi fordulat. Semmilyen alapvetően új történelemfogalom nem volt szükséges ahhoz, hogy alkalmazkodjanak akár Rómához, akár bármely más világbirodalomhoz, amely később támadna."⁶ A rabbinikus judaizmus kialakulása utáni zsidóság minden elmondható történetet az ószövetségi történet metanarratívájában tartott értelmezhetőnek. Ugyanis a világtörténelem, a stabil kezdettel és véggel rendelkező, lineáris történelem, amely tulajdonképpen a zsidóság találmánya, a zsidók számára, a Szentély pusztulásával és a héber Biblia kanonizálódásával, véget ért. Franz Rosenzweig szerint a zsidóság a „fogság" népe. Az írás népe, amikor másodszor is elvesztette földjét, elválasztotta a földet, melyen élnie adatott, a Szentföldtől, átvette történelmen belüli ügyei intézésére a népek nyelvét, melyek közt élt, a hébert megtartván a történelmen túl, az ima nyelvének, és elfogadta a népek törvényeit, hogy a történelmen kívül tarthassa a Törvényt. Amikor – belépve Jézus szövetségébe – a világ népei benyomulhattak a történelembe, Izrael népe éppen akkor lépett ki belőle.⁷ Ezért jelenik meg a nép életében, mely a lineáris, értelemmel bíró történelmet feltalálta, a liturgia ciklikus időszemlélete, az alaptörténet, a Tóra évről évre lezajló megismétlése. Az idő ugyan telik, de ebben az időben már semmilyen valódi változás nem állhat be, csak az idő telik, a történelem nem. „Amikor Platón Timaioszában a démiurgosz a már megalkotott világot abban az utolsó vonatkozásban is hasonlóvá akarja tenni az ideavilághoz, hogy ez utóbbi örök, megalkotja az időt. Körben forgó időt alkot, mert körben járásával ez hasonlít legjobban az örök mintához. A zsidóság az örök egyidejű szent történetet heti szakaszról heti szakaszra járja be esztendőről esztendőre. A nép ideje körben jár. A körben járó idő persze még nem maga az örökkévalóság, de ő hasonlít hozzá a legjobban."⁸ – írja Tatár György.

Némi sematizálással (legalább) két markánsan eltérő családregény-modellt lehet elkülönítenünk a világirodalomban. Az egyik „családregény-paradigmának" Gabriel García Márquez Száz év magány című műve lehetne a reprezentánsa, a másiknak pedig Thomas Mann családregénye, A Buddenbrock-ház. Amennyiben kulturális különbségként kívánjuk leírni az időfelfogást illető különbséget, nevezhetjük európai és dél-amerikai modellnek a két paradigmát. Az „európai" típusú regény időfelfogása lineáris, ez megfelel az európai történelemfilozófia történelemszemléletének. A történelemfilozófia maga is e biblikus eredetű, „üdvtörténeti" történelmi látásmód terméke, az európai kultúra másik bázisa, az ókori görögség nem ismerte a történetfilozófiát Karl Löwith könyve, a Világtörténelem és üdvtörténet⁹ tanúsága szerint. Az üdvtörténeti hagyomány azonban ebben a modellben sérül, hiszen az európai családregény hanyatló ívű történetet beszél el.

A másik ág, a dél-amerikai regény ciklikus-mitikus időszemléletű. A visszatérő nevek (José Arcadiok, Aurelianok, Remediosok), az ismétlődő események (pl: a cigányok visszatérései) Márquez regényének ciklikus időkezelését jelzik. Ez a történelmi időtől első pillantásra független mítoszi idő uralkodik Macondóban. A téma kutatói, Mircea Eliade,¹⁰ a már említett Kari Löwith és Jan Assmann¹¹ általában is ezt a két paradigmatikus időszemléletet szokták elkülöníteni, szembeállítani egymással. A hagyomány, a közösségi (Assmannál, aki népcsoportokat vizsgál: kulturális) emlékezet fennmaradását biztosító erő a ciklikus időszemléletű csoportoknál a rituális, a lineáris időszemléletű csoportok esetében pedig a textuális koherencia. A macondói folytonosságot ezért biztosítják a rituálisan ismétlődő események (és a dagerrotypia), míg az európai típusú regényben a történetek őrzik a hagyományokat és biztosítják az identitást. Márquez regényében is megjelenik az események mögött a lineáris történelem, mely folyton beleavatkozik az eseményekbe és végül el is pusztítja a Buendiákat (a hanyatlástörténeti alakzat szövegemlékezetét idézve), s ez azt sejteti, hogy nincsenek „tiszta" ideáltípusai a családregénynek.

Az európai családregényhez kapcsolódó művek, így a magyar családregények vizsgálatában is használhatónak látszik a narratív identitás pszichológiai-filozófiai elmélete. Nádas művében azonban még Márquezhez képest is bonyolultabb a helyzet: az identitást ugyan egy történet határozza meg, sőt az identitás egyenesen a történet alárendeltje, ám maga a történet egy alaptörténet elemeinek folytonos ismétléseként valósul meg, ahogyan a zsinagógai Tóraolvasás is' évről évre ismétli az alaptörténetet. A zsidó néppel együtt az annak mintegy szinekdochéjaként funkcionáló Simon család is kilép a történelemből a ciklikus ismétlődésnek az örökkévalósághoz legközelebb álló terébe.

A nagypapa a történetet, mint már szó volt róla, Jákob tizenkét törzsével, a Simon család névadásával kezdi, majd egy nagy ugrással tér rá a két Jeruzsálemi Simon (Simon-Péter apostol és cirénéi Simon) történetére. Történetét mégis így fejezi be: „Ez a családom története. Jeruzsálem pusztulása óta a végtelen körön hat kört már megfutott."¹² Az I. évszázad nem pusztán azért volt mérföldkő a család történetében, mert a két Simon nem ismerte fel egymást, mert a cirénei Simon, a közvetlen, egyenes ági felmenő nem ismerte fel Jézusban a megváltót, hiszen a Simon nevet már terhelte egy bűn ezelőtt is, a bosszú Dina megbecstelenítőjének nemzetségén. Azért is, mert ekkor kezdődött el a „körök" megfutása, a körkörös-ciklikus családi történelem. Ezért kanyarodik vissza a nagypapa összegzése csak a Szentély pusztulásáig, addig, amikor a zsidóság búcsút vett a történelemtől. A nagypapa beszámolója számtalanszor felhívja a figyelmet a történet ciklikus szerveződésére, a történetelemek örök visszatérésére. „A nagyapám azt mondta, zavarban lenne, ha nem kezdhetné úgy elbeszélését, ahogy az ő nagyapja kezdte. És az ő nagyapja is azt mondta, zavarban lenne, ha nem kezdhetné úgy elbeszélését, ahogy az ő nagyapja kezdte."¹³ Még a két mellékmondat is szóról szóra azonos. Az elbeszélés szituációja is pontos mása annak a megelőző szituációnak, amiben a nagypapa hallgatta az unoka pozíciójában a történetet. Ahogy a zsidóság szinekdochéja a Simon család, épp úgy variációja a Tórának a családtörténet, melyet újra és újra el kell ismételni. Azt is tudjuk, hogy a nagypapa a történetet szombaton hallotta: „Sabbath volt, azaz szombat, ebéd után. Ebédre volt a kemencében sült sólet, finom, porhanyós marhahússal, és édes puliszka is volt, hideg. Mire a nagyapám befejezte, amit most én is mondani fogok, már feljött az esthajnalcsillag a tiszta égre."¹⁴ Szombat volt, ünnep, azaz olyan nap, amely kívül van a hétköznapi időn. Vagyis a hétről hétre ismétlődő ünnep ciklikus időtlenségében hangzik el a történet. Amikor vége lesz a történetnek, akkor jön fel az esthajnalcsillag, akkor megy ki a szombat. Akkor térünk vissza a szent időből a profánba.

A nagypapa a rítus két szerephelyzetét is végigélte, a történet befogadójáét és a továbbadójáét is, épp úgy, ahogy mindegyik őt megelőző láncszeme is a családtörténetnek. Vagyis a szereplőknek nincsenek rögzült szerepeik, nincsen identitásuk, hiszen összekeverhetőek egymással. Identitásuk alárendelt a történetnek, ami csak önmaga más történetekkel való felcserélhetetlenségéről gondoskodik, szereplőinek felcserélhetőségét megengedi, sőt elvárja.

„Ebben a történetben mellékesek a szereplők tervei, képzelgései." – mondja a nagypapa.¹⁵ Simon Péter maga is ráérez erre a felcserélhetőségre. A halott nagypapa látványának emléke idézi fel benne (a tudatáram-technikának megfelelően) ezeket a gondolatokat: „A gyertya füstölt, sercegett a nagypapa feje felett; gyöngyök futnak a gyertya oldalán. Egy légy zúg, az orrára ereszkedik és mászik a nagy luk felé; bemászik! Mintha én feküdnék ott a helyén, pedig itt ülök, de ez nem ő! Valami fekszik ott, ami rám hasonlít, vagy én vagyok. (...) Itt ülök vagy fekszem ott, mert lehet, hogy ez az egész valami tévedés, és én nem vettem észre, hogy nekem közben fiam született és unokám; én megöregedtem és meghaltam és most néz az a fiú, aki én vagyok."¹⁶

A családtörténet paneljei és a nevek, a bibliai nevek nemzedékről nemzedékre visszatérnek, ahogy Márqueznél. Ráchel és Rufus, akik elhagyták a Szentföldet, a történelemből kilépett első nemzedék képviselői voltak. Később „Volt egy fiú (...) az unokák leszármazottai közül, akinek egy lánya született, s mert még jól emlékezett, s a lányka már a bölcsőben olyan szép volt, hogy csodájára jártak, Ráchelnek nevezte, annak a Ráchelnek az emlékére, aki először jött Rómába, s így ősanyának is nevezhető".¹⁷ A kis Ráchel egyszerre hozza vissza Rufus feleségének nevét és a bibliai alaptörténet ősanyjának, Jákob feleségének a nevét.

Benjámin neve is nagyapáról unokára száll és szintén az ószövetségi alaptörténethez, Ráhel másodszülöttjéhez kapcsolódik vissza, és Samuel ószövetségi neve is öröklődik a regény folyamán. A folyton visszatérő események pedig, a városok égése, a menekülés szintén a Rosenzweig által értelmezett ószövetségi gyökerű (Babilon) fogság metatörténetét variálják. „Norwich égett, épp úgy, mint negyvennégy év múlva York."¹⁸ – mondja a nagypapa. „Úgy lesz minden, mint eddig! Minden más formában úgy ismétlődik újra, ahogy elbeszéltem Neked. Tudom! Néhány nap múlva Erfurt is égni fog, ahogy égett annak idején, az ősök idején Cádiz, Kordova, Granada, Rouen, égett Worms, Norwich és York."¹⁹ – mondja halálos ágyán a második Benjámin fiának.

A regény egyéb vonatkozásai is értelmezhetők Rosenzweig segítségével. A könyvben a név önálló világot alapít. Simon Péter és barátai, Éva és Gábor játékában „A polc egy deszkalap két ág között, de konyhaszekrénynek neveztük. Ha megrúgtuk az ágat, a lukas lábosok leestek. Akkor mindig azt mondta: Papa, leszakadt a konyhaszekrény, igazán itt az ideje, hogy kijavítsd!"²⁰ Azt, hogy mikor részei a játék-történetnek, a papás-mamásnak az ágak és a deszka, a név dönti el. Attól függ, hogyan nevezzük. A név az, ami eldönti, hogy a történet világában vagyunk-e vagy az azt megelőző, a történeten kívüli világban. A faágnak és a deszkának nincs története, a polcnak és a konyhaszekrénynek már van. A nagypapa története előtt is volt egy nevek nélküli világ, ott játszódott a halszagú lány története. „»Egyszer nagyon régen, egyszer nagyon messze történt mindaz, ami történt.« Azt hittem, az ősök idejében, amiről a padláson mesélt, de a nagypapa megrázta a fejét. »Nem! Megmondottam, figyelj! Nem figyelsz! Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk. De ez, amit mesélni készülök, ez olyan időkben történt, amit már elfeledtünk (...) És most erről, a csodák idejéről mesélek, s ez messzi föld.

(...) Az ősök, az más idő."²¹ Az ősök ugyanis ugyanabban a történetben, ugyanabban a világban élnek, mint mi. Azonban a „csodák ideje" a mi világunk megalapítása előtt volt, valóban egy világ választ el bennünket egymástól. A neveket, amiket mi ismerünk, ők nem ismerik, „élt akkor a folyó, a nagy folyó, milyen folyó? akkor még nem nevezték néven a folyókat! de később ezt a folyót Gangának becézték..."²² A mi világunkat a Szináj hegyénél alapították, akkor vált ki a mitikus, történelemelőtti időkből a történelem, az a szövetség alapította világunkat, tájolta be nevek szerint. Ezért nem lehet tetszés szerint elmondani ezt a történetet és a Simonékét sem, mely ennek függvénye. Ha deszkának nevezem a polcot, kiléptem a játék világából. Ha e világon belül akarok maradni, akkor csak polcnak hívhatom. Ha családtörténet világán belül akarok maradni, nem mondhatom azt el „saját szavaimmal". A nagypapa ezért mindent, amit az ószövetségi történetről és a családtörténetről tud, szó szerint betanít unokájának. Mert tudja: „Nem hang és füst a név."²³

Háromféle idő összedolgozásából építkezik a könyv. Ez a három a ciklikus, az üdvtörténeti-lineáris és az elbeszélésen kívüli profán történelmi idő.

A ciklikus verziót már láttuk, az üdvtörténeti verzió, mely végül érvénytelennek bizonyul, a Nagypapa víziója arról, hogy a hetedik kör végén sikerül kilépnie a családnak a történetből, a végül megváltóként felismert Jézus leveszi vállukról a bűnt és megváltja őket történetüktől.

„Akkor én még nem tudhattam, azért jövök világra, hogy a törvényt beteljesítsem,²⁴ a végzetet, s így vezessem vissza a nagy folyót oda, ahonnan kétezer évvel ezelőtt elindult kanyarogni a világba szerteszét. Csak egyetlen szót kell kimondanom, amit nem mondhatnék. Jézus (...) Megölni, hogy mindez halott mítosz legyen. Hiszen megváltó született és nem vették észre. (...) Ezért vetettem én keresztény nőbe a magomat és megosztottam a vért".²⁵ A profán történelemből mindig annyi látszik csak, amennyi a történet szempontjából releváns, kivéve az apa, Simon Péter apjának esetét, aki – a nagypapa kilépési kísérletének paródiájaként – szintén megpróbál kilépni a történetből a profán történelem terepére.

A regény egyik helyén ütközik is egymással a mítosz és a profán történelem ideje. A nagypapa nagyapja is észreveszi a történet ciklikus időtlensége által biztosított felcserélhetőség lehetőségét. „Néha, amikor körülnézek itt, arra gondolok, hogy tulajdonképpen Samuel boltocskája ez, és én Samuel vagyok, s velem is megtörténhetik, ami vele

az időben történni fog. Itt ülök a fűszerek, selymek között, nem idevaló! s az utca túlfelén nyílik a kapu, Habbus király palotájából szolga jön. (...) Persze aztán rájövök, mondta az én nagyapám is fuldokolva, hogy itt, szemben velem, nem Habbus király, hanem Grünfeld lakik!".²⁶ A ciklikusan visszatérő, mitikus időben lehetséges ez a felcserélődés, a profán történelmi időben azonban nem. Itt egy pillanatra a regényt szervező két idő élesen elválik egymástól, mindkettő megmutatja saját természetét.

A ciklikus építkezésű történet mögött nem csak egy üdvtörténeti időszemlélet húzódik meg, de a Thomas Mann-i paradigmából ismert hanyatlástörténeti narratíva is kiolvasható belőle. Rufus, akivel a történet indul, elveti a Törvényt, helyette a szépséget választja. „Ő nem feleséget akar venni magának a törvény szerint, hanem a szépséget akarja, a megfoghatatlant a megfoghatóban."²⁷ Rufus művész, ez a túlérzékenység pedig – amit az apja, Simon saját szempontjából jogos nehezteléssel figyel – érzéketlenné tesz a Törvény előírásai, a család nemzedékeinek életét értelmező hagyomány iránt. A hanyatlás jele ez, itt éppúgy, ahogy a Buddenbrockoknál. Rufus gyermeke, Kéfás is művészi hajlamai, képességei miatt züllik el. „Éjszaka a macedón rabszolgákhoz szökdösött, a színház körül lebzselt, mindenkit utánozni tudott, táncolt és énekelt, végül eltűnt, s azt mondták, színész lett belőle, de bizony nemcsak az."²⁸ A túlzottan kifinomult értelem, a családtörténet második körének jellemzője is a hanyatlás jele. Samuel ibn Nagdela „az, aki az értelem körében legmagasabbra tör, s ezért ő az, aki már lehull."²⁹ Az ő fia, József „könyvek közé préselt penészes virág. Őt már fojtogatta a rengeteg tudás."³⁰ Annyira túlfinomult volt, annyira hiányzott belőle minden erő, hogy "ha könyvei között már fáradtnak érezte magát, meztelenre vetkezett, mert azt mondta, másként nem látja, nem hiszi, nem érzi, hogy teste van."³¹ Nádas regényében a márquezi ciklikus építkezés és a manni hanyatlástörténet kódjai egyaránt felismerhetőek.

A nagyapa megváltástörténete illúziónak bizonyul, ezt végül maga a nagypapa is belátja. Balassa Péter kiváló, a regény értését hosszú időre meghatározó tanulmányának³² olvasási javaslatát szeretném vitatni. Balassa teljes mértékben azonosul a nagypapa regénybeli szólamával, legalábbis – mivel megítélésem szerint a nagypapa szólama is belsőleg dialogikusan osztott – az egyik rész-szólammal a nagypapa belső vitájában, önmagával folytatott dialógusában, és eltekint attól, hogy a regény többi szólama relativizálja azt.

„Mert éppen a nagypapában megfordulnak a kérdések, újrafogalmazódnak, érvénytelenednek és új utak nyílnak gondolatban (...) A nagypapa azzal, hogy keresztény nőt vesz feleségül (...) 1950 év után felismerte és megértette Jézus áldozati szerepét és a bárány-jelentést, és ezt a felismerést kínálja (...) utódának. A nagypapa családtörténete ekképpen egy végtelenül szomorúan intonált optimista antropológia tanúivá tesz minket: megszakadhat az örök ismétlés fonala..."³³ Vagyis Balassa szerint a regény a szenvedéstörténetből való kilépést, mint egyetlen lehetséges és helyes alternatívát állítja elénk, kilépést a partikulárisból az univerzálisba, a néppel kötött szövetségből egy, az emberi nemmel kötött szövetség felé, a törvénytől a bensőségbe, a testtől a szellemig. Balassa nem kevesebbet állít, mint hogy a regény szerint fel kéne mondania a Simon családnak a Szinájnál kötött szövetséget azért, amit Jézusban az egész emberi nemmel kell megkötniük. Meg kell halniuk, hogy élhessenek, ahogy a nagypapa jelmondata tartja, meg kell halniuk, hogy újjászülessenek Krisztusban, ahol – az Újszövetség szerint – nincs se görög, se zsidó. „A nagypapa ajánlása tehát: kiszállni a nemzetségmítosz örök ismétléséből"³⁴ –írja Balassa. Csak így szűnhet meg a zsidóság és szinekdochéja, a Simon család szenvedése, ez az ára annak, hogy ne kelljen tovább Ahasvérként, otthontalanul bolyonganiuk a világban. A nagypapa egyes megnyilatkozásai szerint a szenvedéstörténet kezdete az az eredendő bűn volt, hogy nem ismerte fel cirénei Simon, egyik ősük a Megváltót. „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt" – idézi a regény mottója János evangéliumát. Ettől az eredendő bűntől és az ebből kinövő történetből szabadíthat meg a megváltás, Jézus felismerése és elfogadása. „Akkor én is láttam azt a fényt, sötétségemben világított. Mert újra elküldte az Úr. Azt küldte, amit Simonnak küldött ezerkilencszáztizenegy évvel előbb. Akkor kapcsolt össze az Úr, a saalfeldi lószaros úton azzal a két régi Simonnal. Mert én megragadtam azt, amit ő elutasított"³⁵ – mondja a nagypapa. A törvényről azt állítja, hogy érvénytelenné vált, semmilyen választ sem kínálhatott már Simonnak, akiben fény és sötétség küzdött, ahogyan Saulus számára is elégtelenné vált. (Rabbi Abjatár figurája teszi világossá, hogy Nádas regénye a törvény kérdésében milyen szorosan olvassa Mészöly Saulusát.)

Simon „nem érezte a keresztfa súlyában a figyelmeztetés terhét, csak megaláztatást érzett szegény, s ezért a törvényhez, rabbi Abjatárhoz futott. Panaszkodik. De mit mondhatott rabbi Abjatár, miközben ébenfarudacskákra akasztotta írástekercseit?"³⁶ A Törvény már nem ad válaszokat. „Vedd észre, megváltozott a világ."³⁷ Más helyeken azonban éppen a törvény érvényességét hirdeti a nagypapa: „A nagypapa azt mondta, a törvény értelmében senki ne lássa apjának az ágyékát fedetlenül."³⁸ Ez a Noé történetéből származó parancs éppen az apával szemben hangzik el. Az apa az, aki igazi kísérletet tesz a történetből való kilépésre, arra, hogy – elhagyva a család, a zsidóság történelmenkívüliségét – visszatérjen a történelembe. A történetnek és a szövetségnek – önértelmezése szerint – rá nézve semmilyen kötelező érvénye nincs. Ő is épp azt mondja, amit a nagypapa cirénei Simon történetét elbeszélve, azt, hogy észre kell venni, hogy megváltozott a világ. Az apa feltehetően ÁVH-tiszt, és nem hajlandó a nagypapa kérésére segíteni egy letartóztatott régi barátjának. „A barátságok is elmúlnak, apám, ha kialakul valamiféle szilárd világ."³⁹ A nagypapa – ironikus módon – épp a törvényre és a hagyományra hivatkozik válaszában: „Az nem lehet, hogy téged semmilyen erkölcs és idő ne kötelezne."⁴⁰ Az apa nyíltan is kijelenti, hogy számára a múlt érvénytelen: „nem érti? Mi nem viszonzunk!"⁴¹ Később azt hazudja egy kihallgatáson, amit közvetít a rádió, hogy apja halálhíre szólította haza Pestre, noha a nagypapa még él. A fiú a verbális apagyilkossággal (amit motivál, előkészít a szöveg: „ez volt az életében az egyetlen használható, a pénze, amit arra a célra adott, hogy most megfojtsam vele",⁴² és ami után kevéssel be is következik a nagypapa halála) végérvényesen szembefordul a Törvénnyel és eloldja magát a múlttól, az apától. Ő következetes volt, felmondta a partikuláris szövetséget az Örökkévaló és népe közt, és csatlakozott az emberi nemmel kötendő szövetséghez, ahogy a nagypapa elképzelte. Ez az üdvtörténet, a kommunizmus a zsidó és keresztény ígéret örököse és egyben elkorcsosulása, amely a megváltást Isten kezéből az emberébe teszi le, immanenssé, történelmivé változtatja. Az apa története a nagypapa programjának gyilkos paródiája. A nagypapa maga is kénytelen levonni a tanulságot. A rádióközvetítés után, „Amikor visszamentem, a nagypapa fotelban ült. Felém nyújtotta a kezét, és odamentem és átölelt. Egészen közelről láttam a szemét. »Tévedtem volna? Legtartósabbak a halott mítoszok! Te is azt hiszed? Igen."⁴³ Amikor pedig az átnevelőintézetbe érkezik Simon, nagyszülei halála és apja letartóztatása után, mintha az intézet igazgatónőjének szavaiban is visszatérne torzítva, az apai szólamon keresztül szűrve a nagypapa szólama: „Egyszóval: itt új életed következik. Ahhoz, hogy a közösségnek hasznos tagja légy, mintha most születtél volna, úgy kell eltakarja új életed a régit, hogy új ember lehess!"⁴⁴

Az apagyilkosság is megismétlődik, itt Simon Péternek kell megtagadnia az apját:⁴⁵ „Az az ember, akit eddig apádnak hívtál, nem az apád. Bűne az apaságra méltatlanná teszi. Bizonyára nem tudod még, miről beszélek, ugye? »Áruló« – mondtam halkan én. (...) El kell felejtened"⁴⁶ – adja ki az igazgatónő a parancsot. Balassa Péter szerint: „A hat-nyolc éves Simon-Péter az utolsó lapokon végrehajtja ezt a parancsot (ti. a nagypapáét, hogy lépjen ki a történetből – V. Gy. megj.), amikor egy új üldözésre (...) önelvesztő biztonsággal és tisztasággal-ártatlansággal NEM-et mond."⁴⁷

A regény utolsó mondata a: „Nem." Azonban ez a mondat úgy is olvasható, hogy Simon Péter átnevelőintézetre mondott nem-je éppen a múlt megtagadására, a családtörténetből és a szövetségből történő kilépésre vonatkozik. Ahogy az Emberfia tanította: nem lehet a megváltáshoz eljutni, ha érvénytelenítik, csak akkor, ha betöltik a törvényt.

A nagypapa éppen akkor, amikor rá akarja beszélni a gyermeket a Törvény elhagyására, a Törvény legfontosabb parancsát teljesíti: az elbeszélés parancsát. A nagypapa az összekötő kapocs Simon Péter és az ősök közt, a hagyomány forrása. Schein Gábor családregényében, a Mordecháj könyvében⁴⁸ a hagyomány továbbadásának őre pedig a nagymama, ahogyan Márqueznél, a Száz év magányban is a mindenkit túlélő nagymama biztosítja a múlt jelenlétét.

E három példa alapján elképzelhető, hogy a családregény konvenciói között tartható számon a nagyszülő mint a hagyomány felé vezető híd toposza, a regény három generációja a múlt, a jelen és a jövő reprezentánsai. Nádas regényében a családtörténet nem apáról fiúra, hanem nagyapáról unokára származik át. A jelenben, vagyis az aktuális történelem terében élő apák kimaradnak az elbeszélésláncolatból, csak funkcionális szereplői a történetnek, nem ismerői.

Az egyik apafigura, Saprut, a Bagadból elindult csavargó, aki megkérte Júda nagyobbik lányának kezét. „Két éjen át aludt együtt az ifjú pár. Aztán eltűnt innen is (ti. Saprut – V. Gy. megj.). Nem hagyott maga után más nyomot, csak egy csírázó magot."⁴⁹ Samuel ibn Nagdela apját nem is ismerjük meg, az ő neve nem része a történetnek. Anyja elmondja neki halála előtt, hogy „apja személye teljesen lényegtelen. Ő csak arra kellett, hogy legyél."⁵⁰ A nagypapa sem mesél semmit saját apjáról, ezt majd az apa kísérli meg bepótolni. „A nagypapa elmesélte nekem az ősöket, de az ő apjáról, aki neked a nagyapád, ugye? Mint nekem a nagypapa, ugye? Erről soha nem mesélt."⁵¹ –mondja apjának Simon Péter. Az apa azonban csak lényegtelen, rövid és összefüggéstelen epizódokat tud elmesélni a nagyszüleiről, neki nincs múltja, nincs története. Ő maga sem szereplője a családtörténetnek. Simon Péter nagymamájának is csak funkcionális szerepe van az elbeszélésben, az, hogy megossza a vért. De róla és Saprutról tudjuk, hogy van egy saját történetük, amely a nagypapa történetében betöltött funkcionális szerepüktől független. „És Saprut a két nappalon mesélt. Saprut meséit egyszer majd külön elmondom neked."⁵² – ígéri a nagypapa. A nagymama már a nagypapa halála után meséli el

Simon Péternek a Genaéva legendáját, és mikor befejezi így szól: „És most elmondom neked az én titkomat. Alszol?"⁵³ Ezeket a történeteket soha nem hallhatjuk meg, a történetek tudói, a nagymama és a nagypapa, meghalnak.

Balassa Péter írja, hogy „Simon Péter egészen kis korában elvesztette édesanyját, akit súlyos hallgatás gyászol az egész regényen keresztül."⁵⁴ Az anyán kívül súlyos hallgatással gyászolja még a könyv Saprut meséit és főleg a nagymama el nem hangzott történetét. És úgy hiszem, a gyász titka mintha bele lenne írva a könyvbe, el lenne bújtatva benne. Egy szám, dátum, az 1944-es van elbújtatva a szövegben. „Norwich égett éppen úgy, mint 44 év múlva York" vagy „Mert újra elküldte az Úr. Azt küldte, amit Simonnak küldött ezerkilencszáztizenegy évvel előbb." – meséli a nagypapa munkaszolgálat alatti megvilágosodását. Nem nehéz kiszámolni, hogy ha Jézus halálától, akit 33 évesen feszítettek meg, eltelt 1911 év, akkor az elbeszélt idő az 1944-es év. A tüzet, a pusztulást és a 44-es számot összekapcsoló mondat pedig egyértelműen jelzi, hogy a Holocaust, az anya halála, a gyász elrejtve beleíródik a családtörténetbe.

A törvényt érvénytelenítő megváltástörténet tehát kudarcba fulladt. Azonban a törvényt beteljesítő messiási reményt más szólamok is képviselték a regényben. Például az e dolgozat mottójául kiválasztott sorok. Az ősök a mesélés profán történelmi időt felfüggesztő rítusában itt vannak velünk és egyszer – ha betelik majd az idő – mindnyájan visszajönnek.

Jegyzetek

1. Nádas Péter: Egy családregény vége. Pécs, Jelenkor, 2001., 88. (későbbiekben: Nádas)
2. Uo., 61.
3. Uo., 71.
4. Yerushalmi, Yosef Hayim: Záchor. Budapest, Osiris, 2000., 34. (Ford.: Tatár György)
5. Uo., 36.
6. Uo., 40.
7. Vö.: Tatár György: Fogság és déjà vu. In.: T. Gy.: Pompeji és a Titanic. Budapest, Atlantisz, 1993., 191–204.
8. Uo., 200–201.
9. Löwith, Kari: Világtörténelem és üdvtörténet. Budapest, Atlantisz, 1996. (Ford.: Boros Gábor, Miklós Tamás)

1. Eliade, Mircea: A szent és a profán. Budapest, Európa, 1999.
2. Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz, 1999. (Ford.: Hidas Zoltán)
3. Nádas, 123.
4. Uo., 69.
5. Uo., 69.
6. Uo., 103.
7. Uo., 92–93.
8. Uo., 88.
9. Uo., 117.
10. Uo., 118.
11. Uo., 12.
12. Uo., 61.
13. Uo., 62.
14. V.ö. mindezt: Tatár György: Nem hang és füst a név. Franz Rosenzweigről. In.: Tatár, 177–191.
15. A nagypapa itt Jézust, a Hegyi beszédet parafrazálja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt, vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat." A családtörténet indítása: „A kezdet pedig így hangzik: kohen vagy" a Szentírás első szavára alludál: börésit, kezdetben.
16. Nádas, 71–72.
17. Uo., 113.
18. Uo., 78–79.
19. Uo., 86.
20. Uo., 113.
21. Uo., 114.
22. Uo., 114.
23. Balassa Péter: A bárány jegyében. In.: B. P.: Észjárások és formák. Budapest, Korona Nova, 1998., 144–158. (későbbiekben: Balassa)
24. Uo., 155.; Csak egy példát szeretnék felhozni annak igazolására, hogy a nagypapa szólama is dialogikusan osztott, hogy nem minden esetben hisz abban, hogy megszakadhat az örök ismétlés fonala: Az egyik ős, Chaszdai, a nagypapa szerint „nem tudta, amit a nagyapám sem tudott, amit csak én tudok, hogy az egymásból nyíló kapuk mögött zárt falak vannak, s a kör nem bomlik ki sehol, hanem visszatér." (109. o.)
25. Uo., 156.
26. Nádas, 83.
27. Uo., 83.
28. Uo., 83.
29. Uo., 97–98.
30. Uo., 99.
31. Uo., 99.
32. Uo., 102.
33. Uo., 102.
34. Uo., 136.
35. Uo„ 153.
36. Ahogyan névadója, a bibliai Simon-Péter apostol is megtagadta háromszor Mesterét.
37. Nádas, 154.
38. Balassa, 157.
39. Schein Gábor: Mordecháj könyve. Pécs, Jelenkor, 2002.
40. Uo., 109.
41. Uo., 113.
42. Uo., 139.
43. Uo., 109.
44. Uo., 142.
45. Balassa, 149.