Halász a hálóban

Balassa Péter 1997-ben megjelent monográfiája azt a Nádas-képet tükrözi, amelyet a szerző a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években alakított ki, azaz abban az időszakban, amikor még formálódott Nádas műveinek kanonikus helyzete, s nem kérdéses, hogy e formálódásban, formálásban Balassa akkori tanulmányai és kritikái kiemelkedően fontos szerepet töltöttek be. Ma, 2002-ben, azzal a kérdéssel olvasom újra a Nádas Péter című könyvet, hogy milyen funkcióváltozáson mentek keresztül azok az értelmezések és értelmezői eljárások, amelyek a nyolcvanas években meghatározói voltak a Nádas-recepciónak.

Balassa könyvének két olyan terminusát vizsgálom, melyeket sokan és sok mindenre használtak a nyolcvanas évek magyar kritikájában és irodalomtudományában, ám a ma kurrens kritikai nyelvekben már elvesztették akkori hangsúlyaikat és konnotációikat, illetve új tartalmakat vettek föl. Az egyik, az öntükröző (autoreflexív vagy egyszerűen reflexív) elbeszélés, a nyolcvanas éveknek talán legfontosabb prózakritikai normája, a másik, a motívum, több, egymással többé-kevésbé rokon szövegértelmező technika alapkategóriája volt. Természetesen mindkét kifejezés számtalan filozófiai, esztétikai és irodalomtudományos elmélet szótárában fellelhető, s a fellelt definíciók között tetszőleges számú és irányú hatástörténeti kapcsolat létesíthető. Minderről lemondva, e két szót a nyolcvanas évek Nádas-kritikájának, ezen belül Balassa Péter akkori írásainak szűken vett kontextusában próbálom néhány példa segítségével elhelyezni, hogy aztán e két terminus vezetőfonalán közelítsem meg a monográfiát.

A kritika kontextusa

Az „új prózát" 1979–1980-ban nevezték el öntükrözőnek, illetve reflexívnek.¹ A „csoportos", homogenizáló névadást egyfajta kritikai szükség hozta létre: le kellett cserélni az „új próza" elnevezést, mert tartalmatlan volt, továbbá meg kellett szabadulni a „fiatal irodalom", a „kísérletező próza", az „avantgárd" és a többi hasonló, az érintett szerzőket marginalizáló, a hivatalos ideológiai kritika által használt kifejezésektől. Az elnevezés kényszerűségét jellemzi, hogy az a kultúrpolitikai fenyegetettség csökkenésével már túlságosan homogenizálónak tűnt,² ezért 1986 után ritkábban használták az „öntükröző/ reflexív prózát" a kortárs irodalom csoportfogalmaként, a kilencvenes években pedig a klasszifikációk, korszakolások körüli viták középpontjába a „modern" és a „posztmodern" szavak kerültek.

Természetesen nem az elnevezés kérdése az érdekes, hanem az a konszenzus, amit egymástól igen különböző irodalomelméleti és irodalomtörténeti preferenciákkal rendelkező kritikus-irodalomtörténészek a kérdéses fogalom funkcióját és tartalmát illetően kialakítottak.³ Csak címszavakban felsorolva: szakítás a mimetikus realizmus regénypoétikájával, az omnipotens elbeszélővel, a lineáris-metonimikus történet elbeszélés feletti dominanciájával, a valósághűség és a közvetlen társadalomkritika kritériumával, a „közérthetőség" követelményével, a hősközpontú értelmezéssel, az olvasó szerepének tematizálatlanságával stb. Szakítás tehát mindazzal, amit a marxista esztétikát jól-rosszul elsajátított, a kultúrpolitikát érvényesítő kritikusok a kiválasztás szempontjaiként használtak a művek megítélésekor. Ha beszélhetünk értelmezői közösségről azon „tízegynéhány kritikus"⁴ kapcsán, akik az öntükröző/ reflexív kifejezést használják, akkor ez annak is köszönhető, hogy egyértelműsíthető az a diskurzus, amivel szemben ez a virtuális közösség meghatározza magát.⁵ Az öntükröző/reflexív regény fogalmának használata ugyanakkor nem korlátozódik a kortárs próza területére, hanem – kánonképző jellegénél fogva – irodalomtörténeti normaként is működik. A regény reflexivitása a „nagyívű" irodalomtörténeti argumentációkban általában mint a modern prózaírás (Joyce, Proust, Mann, Gide, Kafka, Musil stb., de mindenekelőtt: Flaubert) sajátossága tételeződik, a regény „intellektualizálódását", a „bölcseleti pozíciók"⁶ poétikai megformálását jelenti. Ezekben a gondolatmenetekben azt a hagyományos történelemfilozófiai koncepciót ismerhetjük fel, amely a modern szubjektivitás kialakulását a megváltozott időtudattal magyarázza: az individuum a történelemre irányuló reflexió által határozza meg saját pozícióját.

Az öntükrözés/reflexió prózanormája a (XX. századi) magyar irodalomtörténeti kánon megformálásában hasonló feladatot lát el, mint amit a kortárs próza kanonizálásakor. Balassa az Észjárás és formában az anekdotikus-realista próza domináns hagyományától elkülöníti (értsd: verbálisan létrehozza) az „öntükröző-modern" próza „rejtőzködő [...] nem kanonikus, hanem mindig újraelevenedő"⁷ magyar irodalmi hagyományát, ám ez csak egyetlen példája az irodalomtörténet nyolcvanas évekbeli radikális újraírásának, a Kosztolányi-, a Csáth Géza-, az Ottlik-, a Szentkuthy-életmű stb. átértékelésének, aminek következtében mára „domináns hagyomány" lett a „rejtőzködő"-ből.⁸

Az öntükrözés kritikai és irodalomtörténeti normájának egyaránt vannak tudományos-esztétikai és politikai összetevői a nyolcvanas évek kritikai diskurzusában. A politikai aspektus azokban az esetekben megragadható, amikor a fogalmat a „visszatükrözés"-sel, vagy más lukácsi terminussal, a következő idézetben a „nagyrealizmussal" szembeállítva használják:

„Mégsem mondhatjuk, hogy ez az induló nemzedék azt az elemi, reflektálatlan prózát, azt az »időtlen epikumot« írta volna, amelyre általában a »teljhatalmú« szerzői elbeszélés a jellemző. Minthogy formálisan mégiscsak az elbeszélő szólamával van itt is dolgunk, az a Kant-féle ismeretelméleti alapképlet jön létre, miszerint az (elbeszélő) én nem »an sich« tükrözi a világot (a nagyrealizmus »illúziója«), pusztán annyit és tárgyszerűen úgy, ahogy és amennyit ő tapasztal belőle."⁹

Az ilyen és az ehhez hasonló használataiban a „reflexivitás" konceptuális tartalma némileg háttérbe szorul és irodalomtudományos vagy esztétikai jelentésénél hangsúlyosabb lesz pragmatikai-diszkurzív funkciója. Ez – a prózanorma politikai aspektusa – keltheti azt a látszatot, hogy a „tízegynéhány kritikus" értelmezői közösségében az „öntükrözés"-nek illetve a „reflexió"-nak a jelentése is konszenzuális. Ezzel szemben, ha az öntükrözés/reflexivitás-norma tudományos és esztétikai forrásait vizsgáljuk meg, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az egyes kritikai szövegekben a kifejezés mást jelent, annak ellenére, hogy ugyanazzal a céllal használják (az „új próza" értékeinek megállapítására, irodalomtörténeti hagyomány teremtésére, a mimézis-elmélet delegitimálására). Az „öntükrözés" és a „reflexió" kifejezések innentől fogva nem kezelhetőek szinonimákként, sőt, mindkét szó több különböző jelentésre bomlik. A példákat nagyrészt a Kortársban (1988/11) közölt vitaszövegekből, a Diptychonból, azaz olyan tanulmányokból válogattam, amelyeket Balassa az Emlékiratok könyve „interpretációs közösségé"-nek nevez monográfiájában.¹⁰

1. Történetfilozófiai levezetésű reflexió-fogalom. A reflexív regény ezekben az érvelésekben a modern szubjektum „transzcendentális otthontalanságát", saját világával való meghasonlottságát tükrözi. A koncepciót felhasználó kritikákban általában megjelenik az (elbeszélő) én azonosságkeresésének, illetve azonosságvesztésének problematikája, s ezzel együtt a kutatás, a nyomozás motivikája. Boros Gábor a „létezés mindig mélyebb rétegei felé való alászállás motívumá[t]" vizsgálja az Emlékiratok...-ban, értelmezésében a névtelen elbeszélő „hazátlansága" (a 'Kelet-Berlin vs. Magyarország' dilemmája, majd a „semmi"-be való behatolás a heiligendammi gáton) a határszituációba kerülő én helyzetét, az individualitás széthullásával való szembesülést demonstrálja.¹¹ A szubjektivitást tematizáló kritikákban a „személyesség" elemzési és értékelési szemponttá válik. A narrátor szerepének relativizálódása és tudásának korlátozottsága az „elbeszélői hitelességet" jelenti, poétikai és etikai értelemben egyaránt. Az „elbeszélői hitelesség" terminusa megközelítőleg úgy helyezhető szembe a „valósághűség"-gel, mint az „öntükrözés" a „visszatükrözés"-sel.

Az „öntükrözés"-t a fordulat utáni Lukács és a marxista kritika hasonló felfogásban használja, noha pejoratív értelemben. Az öntükrözés marxista szemszögből téves szubjektivizmust, dekadenciát jelent,¹² a szubjektum középpontba állítása, illetve „transzcendálása" pedig ellentétes a társadalmi lét objektív és konkrét ábrázolásának követelményével.¹³

2. A nyolcvanas évek Nádas-kritikáiban erőteljesen jelen van egy strukturalista típusú öntükrözés-felfogás is, amely elméleti gyökereit tekintve némiképp szemben áll a történetileg definiált reflexió-fogalommal. Eszerint a felfogás szerint a mű saját magára mint formára, mint jelölőmechanizmusra utal, tükrözi szövegképző eljárásait. Az elbeszélés nyelve egyben az elbeszélés metanyelve is, így a reflexió nem az elbeszélői kommentárok tartalmi értelmezésével keresendő, hanem az elbeszélés poétikai-retorikai elemzésével. A fogalmat ebben az értelemben használó Nádas-kritikák kitüntetett szempontjai: a művek paratextusai,¹⁴ „kompozicionális metaforái",¹⁵ szimbólumai, ismétlődő motívumai, valamint öntükröző részletei, mint például az Egy antik faliképre című fejezet. A Thoenissen-szálat és a névtelen narrátor történetét általában egymás tükreiként értelmezik.¹⁶

A marxista esztétika szempontjából a műforma értelmében vett önreflexió öncélúságnak minősül,¹⁷ jellemző, hogy az Egy antik faliképre c. fejezet (amelyet Balassa és más kritikusok a mű kulcsfejezetének tartanak) Pándi Pál számára értelmezhetetlen, esszéisztikus betét: „A faliképre épülő mitológiai kirándulás elnyújtott, mesterkélt, a regény saját mércéjével mérve is."¹⁸

E két alaptípuson kívül még számos további használatot különíthetnénk el, hiszen a korszak értelmezői nyelveire (a marxista kritikán kívül) általában jellemző, hogy felveszik szótárukba az „öntükrözés" vagy a „reflexió" kifejezést és ezáltal sajátos szemantikai tartalommal ruházzák fel azokat. Egy (3.) hatás-történeti megközelítés például Nádas műveinek címét nyilvánvalóan nem (csak) önreferenciális, hanem műfajtörténeti értelemben fogja öntükrözőnek tartani (családregény, emlékirat; Esterházynál termelési regény; Bereményinél: legenda stb.).¹⁹ Egy (4.) pszichoanalitikus elemzésben pedig az Egy antik faliképre a műforma mellett még azokra a(z alkotás)lélektani folyamatokra is reflektál, amelyek a mű megírásához vezetnek el, és amelyeknek a nyomait magán viseli a szöveg.²⁰

A refelexió/öntükrözés fogalmának irodalomelméletileg különböző meghatározásaira épülő érvelésmódok a legtöbb esetben nem különülnek el egymástól egy-egy Nádas-kritikában. Ugyanakkor nem is kérhető számon ezeken a szövegeken valamiféle irodalomelméleti „tisztaság", mert a definíciók közötti elméleti különbséget eljelentékteleníti az a tény, hogy a terminus, bármit értsünk is alatta, alkalmas a visszatükrözés-elmélettel való vitára. A homogén érvelés az akadémiai-tudományos diskurzus követelménye, és ezt a követelményt adott esetben kitűzheti magának a kritikai diskurzus is, ám ezúttal a kritika ezt a homogenitás-követelményt „felcseréli" egy másik, a (kultúr)politikai helyzetből adódó „stratégiai" egyneműségre. A kritika a nyolcvanas években, az elméleti alternatívák keresésének korszakában, „meghagyja" a tudományos homogenitás elvét a monoton, a megújulásra már képtelen hivatalos ideológiai kritika „privilégiumának".

A nyolcvanas évek, mondjuk, „új" kritikájának értelmezői közössége a kortárs irodalmi értékpreferenciák, a közös kanonizációs törekvések és a szövegekben implikált „kulturális ellenzékiség" felől nézve konszenzuálisnak nevezhető, s a politikai szándék kohéziós erejének fontosságát látszik igazolni az értelmezői közösség egyik kései önértelmezése is, amely Balassa Péter monográfiájában fogalmazódik meg. A Nádas-kritikákból válogató fejezet²¹ zárlatában, mintegy visszapillantva az eddigiekre, a következőket írja:

„Ez a látvány és dokumentum megőriz valamit a magyar irodalom és művészet már említett autonómia-törekvésének eredeti atmoszférájából, magatartásából és értelméből."²²

Mindezek ellenére a kérdéses tíz-, húsz-, harmincegynéhány kritikusnak (illetve a kritikusok bizonyos szövegeinek) a közössége nem az értelmezésekben nyilvánul meg, minthogy a különféle jelentéstartalmakkal használt öntükrözés/reflexió-fogalom értelemszerűen különböző jelentéseket ruház arra a műre is, amit éppen elemez. (Ezért kérem az olvasót, hogy a továbbiakban mindig képzeljen oda egy kérdőjelet is – ízlés szerint kisebbet vagy nagyobbat –, valahányszor az „értelmezői közösség" kifejezést leírva látja).

Balassa Péter műveinek kontextusa

A következőkben az öntükröző/reflexív prózanorma jelentés- és funkcióváltozásait vizsgálom Balassa Péter írásainak kontextusában, valamint azt, hogy milyen műelemző gyakorlatban realizálódik a kérdéses normativitás. A motívum fogalmának a norma műelemzésbeli megvalósulásában lesz szerepe.

Balassa Péter 1976-ban írt Flaubert-tanulmányának elsődleges elemzésmódszertani törekvése, hogy felszámolja a művészetfilozófiai elmélet és a szövegközeli műelemzés közötti szakadékot: „Megvizsgálhatunk-e egy műalkotást oly módon, hogy csakis a tárgyra vonatkozó elemzésünk egyszersmind »esztétikai« is legyen?"²³ A Flaubert-tanulmány azzal keres megoldást, hogy Lukács fiatalkori esztétikáját az orosz formalista iskola terminológiájával vértezi fel, példát adva ezzel az említett irodalomelméleti alternatívakeresésre.

Balassa a fabula-szüzsé fogalompárban látja azt a lehetőséget, hogy segítségükkel egy egységes elemzésben reintegrálja a (mű)forma és a (világnézeti) tartalom szempontjait. A két fogalom közötti összekötő kapocs a motívum. A motívumok a fabulának mint „nyersanyagának az alapegységei, s a kompozicionális eljárások során létrejövő szüzsében pedig még mindig felismerhetők, noha megváltozott formában, egy dinamikus láncolatba integrálódva. A formalista terminusokat átértelmező²⁴ Balassa felfogása szerint tehát a motívumok kohéziót teremtenek a tartalom formává integrálódásának alábbi három (voltaképpen csak a műelemzés kényszerű linearitása miatt elkülönített) szakasza között: (1.) Kiinduló állapot: a motívumok a világ eredetileg szétszórtan létező, de a fabula-fázisban már kiválogatott jelei, kulturális kódjai, irodalmi, mitológiai toposzai stb. (2.) Közbülső állapot: a motívumok jelentéseit „megszilárdító", konkretizáló kompozicionális eljárások (különböző tempóeljárások, az emberábrázolás módjai, nézőpontok szerkesztése stb.) fázisa. (3.) A különböző motívumok egymás jelölőivé válnak („motívumháló"), és homogenizálják a művet. Ebben az utolsó fázisban válik a mű jelentéstani és formai szempontból is egységessé.²⁵

„Mindennek föl kell oldódnia, pontosabban egyetlen, persze sokértelmű irányban kell sűrűsödnie, a jelentés teleológiáját kell megvalósítania, amelyben minden különválasztható »réteg« végül is ugyanarra az egységre utal."²⁶

Hozzá kell tenni mindehhez azonban azt is, hogy a mű világnézete nem csak az utolsó fázisban körvonalazódik, hanem a formálódás minden szakaszában jelen van – Lukácsra utalva írja Balassa, hogy már az anyagválogatásban is felismerhető a világnézeti preferencia.²⁷ Egy regény világnézete pedig nem más, mint a műformában kifejeződő reflexió a korra. A következő sorokat Balassa is idézi a Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez című tanulmányból:

„Minden forma az élet értékelése, ítéletmondás az élet felett, és ezt az erejét és hatalmát onnan meríti, hogy legmélyebb alapjaiban mindig világnézet. Ha bármelyik formát végső lelki gyökeréig analizáljuk, a világnézethez kell megérkeznünk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az irodalom egy világnézet kifejezésére jött volna létre, még kevésbé azt, hogy minden forma eredeti és egységes világot elrendező erejét az alapját képező világnézettől kapja."²⁸

A Flaubert-tanulmány véleményem szerint legalább annyira A regény elméletének a kommentárja, mint amennyire az Érzelmek iskolájának értelmezése. A regény átváltozása... és A regény elmélete közötti felettébb összetett kapcsolatrendszernek egy elemét érinteném röviden, a „dezillúziós romantika" – jórészt az Érzelmek iskolájára „szabott" – korszakfogalmának Balassa tanulmányában kifejtett bírálatát.

A regény elméletében a „dezillúziós romantika" annak a történelmi folyamatnak a válságtünete, melyben az individuum fokozatosan elszigetelődik a számára lényegnélkülivé vált világtól. E korszak regényeit az epikai formátlanság jellemzi; atomizált, konvencióinak jelentéktelenségében szétszóródó világot ábrázolnak, ami ellen már lázadni sem érdemes. A cselekmény így nem a külvilággal való szembesülés konfliktusából jön létre, hanem egy kitágult belső világból, ami hangulatokból, szimbólumokból és az ezekre irányuló lírizált reflexiókból épül fel. A szubjektum önmagát teszi meg realitásnak, ám az így „összehordott" valóság-elemek elvesztik objektív világszerűségüket.

„Mert a bensőség teljesen önálló világgá való emelése nem csupán lelki tény, hanem döntő értékítélet a valóság felett: a szubjektivitásnak ez az önelégültsége a legkétségbeesettebb önvédelem, a külvilágbeli megvalósulásáért való mindennemű, már a priori kilátástalannak és csupán lealacsonyodásnak tekintett harc feladása."²⁹

A bensőség felépülő világának elemei azonban nem szervesülnek egy én totalitásában, mint a líra esetében, mert ez a világ distanciált, állandóan reflektált, heterogén marad. A reflexió itt nem arra szolgál, hogy kifejezze „az egész valóság alapjául szolgáló regulatív eszmerendszer[t]",³⁰ hanem arra, hogy öncéllá válva a szubjektivitás állandó jelenlétét demonstrálja. Jelenléte azonban nem más, mint kudarcának megmutatkozása, mert önmaga határainak mértéktelen kiterjesztése ellenére sem képes a világot újrateremteni.

Balassa azt kifogásolja, hogy Lukács a Bildungsromant teszi meg a regényműfaj mintaértékű alaptípusának, s a központi hős narratívájára alapozott regényformához képest a dezillúziós romantika műfaji elődjük hősábrázolását deformáló regényei csak hanyatlásként értelmezhetőek. Az említett elemzésmódszertani probléma itt bírálatként tűnik fel: a történetfilozófiai koncepcióból levezetett irodalomtörténeti narratíva nem elég érzékeny, előírja a művek számára az általuk betölthető szerepet.³¹

Balassa meggyőzően érvel amellett, hogy a fiatal Lukács „Flaubert-vakfoltja" később teljes vaksággá válik. A hanyatlástörténeti narratíva ellenére ugyanis A regény elmélete egyértelműen sikerültnek tartja az Érzelmek iskoláját, esztétikai értékeit és etikáját egyaránt elismeri. A későbbi Lukács-művek viszont elítélik a mű etikáját, világnézeti iránytalanságát, reflexiónélküliségét, a társadalomkritika hiányát bírálják; érvelésük az „impassibilité" jellemzően ortodox-marxista félreértésén alapul. Balassa azzal hárítja a visszatükrözés-elmélet pártosságnormáját, hogy kifejti a regény Flaubert-rel elkezdődő műfaji funkcióváltásának elméletét, és kijelöli egy alternatív hagyomány kezdetét.

Balassa ugyanazt a regényhagyományt vázolja fel itt, a Flaubert-tanulmányban, mint amit a már említett Észjárás és formában a hetvenes évekbeli próza előzményeként leír. A két tanulmányból vett „párhuzamos" idézetekkel emelem ki a közös jellemzők egyikét:

Flaubert „alternatívája [...] a dosztojevszkiji regénytípusnak", „a »társadalmi formákhoz« való művészi odaláncoltságon, [...] a társadalmi elidegenedésen való radikális túllépés" jellemzi, „regényvilága a Dosztojevszkijéhez képest hangsúlyozottan »néma« és tárgyias marad, de éppen ebben a hiányban hordozza a legszuggesztívebb emberi-világnézeti tartalmat [...] a hiány pillanatában a legkifejezőbben beszédes"³²

A kortárs magyar öntükröző-modern prózából a nemzeti sorskérdésekkel való hagyományosan kötelező szembesülés kényszere „hiányzik [...] és ez valóban újdonság, mert a magyar történelem és kultúra, valamint a magyarságtudat mély és megoldatlan azonosságzavarain való lehetséges túllépést jelzi"³³ „[...] hátat fordítva rámutatni, a hiánnyal kérkedve protestálni."³⁴

A közvetlenül megnyilvánuló ideológia, és a reflektálatlan, primér társadalomkritika hiánya, az ezeken való túllépés hangsúlyozása természetesen nem azt jelenti, hogy az említett hagyomány műveinek nincs világnézete (hiszen láttuk, hogy a műforma reflektál a korra), hanem azt, hogy a művek világnézete nem számon kérhető. Pontosabban, nem számon kérhető egy olyan történetfilozófiai koncepció alapján, amely nem dolgozott ki a művek egyediségét megragadni képes, a műforma és a műjelentés szempontjait integráló elemzésmódszertant. Az ilyen szemlélet számára ugyanis ez a világnézet nem hozzáférhető. Balassa érvelése kivonja az „önreflexív prózát" a (pusztán ideológiai) marxista kritika fennhatósága alól. Másképp: delegitimálja a marxista kritika

Nádas-, Esterházy-, Mészöly- (stb.) bírálatait. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ez nem dezideologizálás, hanem „csak"³⁵ depolitizálás, de annak roppant hatékony.

A depolitizálás nyilvánvalóan nem apolitikus gesztus. Az irodalom autonómiájának követelése (amit az előző fejezetet záró idézet megfogalmaz) a kritika politizálásával jár együtt a nyolcvanas évekbeli Balassa-szövegekben. Egy, a művek poétikai és politikai autonómiáját pártoló irodalomszemlélet párosul egy kombattáns, politikai szerepet magára vállaló kritikusi szerepfelfogással. A kritikusi gyakorlat és az irodalomszemlélet ellentéte szerintem nem nevezhető ugyanakkor ellentmondásnak is, a köztük lévő kapcsolatot inkább az „átvállalás" hasonlatával jellemezném. Amennyiben az önreflexív műveken nem kérhető számon ideológiájuk, akkor az a nevükben sem fogalmazható meg, hiszen ez éppúgy visszaélés volna. Az eredetileg a Mozgó világban megjelent Észjárás és formában Balassa nem a tanulmányban elemzett művek világnézetére hivatkozva közöl ellenzéki manifesztumot,³⁶ hanem a „saját nevében", mintegy a művek helyett. Eszékről északra című 1993-as szövegében pedig így emlékezik vissza a nyolcvanas évek vitáira Balassa: „Az új irodalom tehát [...] támadások kereszttüzébe került (és a kritikusuk – értelemszerűen – mindig többet kap, mint »tárgyai«, hiszen műfaji, nyelvi különbségük folytán ki kell mondania olyasmit is, amit a stilizált irodalmi nyelv tartalmaz ugyan, de nem csupaszon)."³⁷

A monográfiáról

Balassa monográfiájában a Nádas-művek politikai kontextusa hangsúlyos szempont, a szerző sohasem mulasztja el „korszakjelzésekkel" körbevenni a műveket. Az életmű értelmezésének tétje azonban, hasonlóan az Érzelmek iskolája-elemzéshez, történetfilozófiai és esztétikai: a Nádas-művek Balassa értelmezésében filozófiai kérdéseket tükröznek,³⁸ illetve ezekre adnak jellegzetesen modern válaszokat.

Az Emlékiratok könyve a monográfus szerint elvégezte és lezárta „a magyar történetmondás modernizációját", azaz „a művészet autonómiájáért, emancipációjáért folytatott par excellence esztétikai szabadságküzdelmet, éppenséggel a társadalmi-gazdasági-morális-nemzeti stb. problémáknak való hagyományos alárendeltségével szemben."³⁹ Az Emlékiratok... tehát a romantikus-modern műimmanencia-elv értelmében is modern, továbbá képes modernségét a magyar irodalom történetének kultúrpolitikailag kiszolgáltatott és deformált időszakában valamiképpen „aktualizálni".

A történelmi/politikai kontextus elsősorban azért fontos az egyébként alapvetően esztétikai érdekeltségű és legtöbbször kultúrkritikai következtetésekhez eljutó monográfiában, mert a mű emlékezteti olvasóját egy, a szolidaritás értelmében felfogott közösségre:

„E regény recepcióját tekintve nem lehet eltekinteni attól a mintegy bűvös ténytől, hogy akkorra született meg, amikor lényegében egészen széleskörűen nyilvánvalóvá vált annak a fordulatnak, az 1989-esnek szükségessége, amelynek pillanata ugyan kiszámíthatatlan volt, de végül is bekövetkezett..."⁴⁰

A politikum vagy a történelmi közeg kérdése ugyanakkor az értelmezésben már megszüntetett szempont, a politikum a művekben csak a téma,⁴¹ az anyag szintjén létezik, azaz csak fabuláris motívum, az értelmezésben csak „takarékosan" használandó „extern érv".⁴² A kortárs élethelyzetre történő reflexió csak instrumentuma az egész európai kultúra modernkori válságára irányuló reflexiónak. Balassa megállapítása szerint például a korai novelláktól (elsősorban A Biblia, a Klára asszony háza) fogva jellemzi Nádas prózáját, hogy kontinuumot létesít „két motívum", a háború előtti polgári elit és az ötvenes évekbeli kommunista elit világa között. Balassa arra is rámutat, hogy ebben a tekintetben (a Déryé mellett) egyedülálló a Nádas-próza, ám véleményem szerint nem meggyőző az irodalomtörténeti egyediség állítása, amikor azt a kultúrkritikai reflexió egy példájává redukálja a szerző:

„Megkockáztatható, hogy ez a kétágú elitkép és élmény járult hozzá a Nádas-oeuvre-nek az egész európai–görög, zsidó–keresztény és szekuláris–polgári–szabadelvű paradigmára való rákérdező, értelmező és krizeológiai hajlamának kialakulásához."⁴³

A művek politikumának kérdése megítélésem szerint fontos, mégis félretett kérdése a Nádas Péternek. A korai novellákat és az Egy családregény végét tárgyaló fejezetekben még sűrűn előforduló „korszakjelzések" vagy feloldódnak a kultúrkritikai argumentációban vagy megmaradnak a „radikalitás", a „bátor írói tett"⁴⁴ konstatálásának szintjén. Az utóbbi esetben a művek felszíninek, pusztán tematikusnak tételezett politikai motívumai nem képesek „megőrződve" megszűnni a kultúrkritikai szempontot célzó elemzés dialektikusan magasabb szintjén, és értelmezetlen „bűvös tények" maradnak.

A politikai tematikához hasonlóan a (homo)szexualitás kérdése is feloldódik a kultúrkritikai reflexióban:

„Itt kell nyomatékosan leszögezni azt is, hogy ez a regény nem a fiúszerelemről, illetve a biszexualitásról szól (azt csupán tematizálja), sőt nem is a szexualitásról, hanem instrumentálisan kezeli mindezt: a jelen összeomlás jelének és egy androgyn szabadságmítosz (a hímnősség platóni története ez) emblémájának tekinti."⁴⁵

Balassa a monográfiában az Emlékiratok könyvében megjelenő homoszexualitást és Thomas Mann naplóit is mint egy emancipatórikus irodalmi hagyomány folytatását értelmezi. Nádas műveinek itt az a szerep jut, hogy manifesztté teszik az addig „túlzottan jelképi dimenzióba fojtott testiség"-et, azt, ami a „túlburjánzó kulturális szublimáció" miatt csak látenciaként jelenhetett meg.⁴⁶ Balassa szerint Nádas a dionüszoszi–apollói kettősség „polgárivá vált dilemmáját", Mannra jellemző dichotómiáját „dialektikává fordítja", s ezáltal Mann „legerősebben kritikus átírását" hajtja végre.⁴⁷ Jómagam vitatkoznék ezzel a koncepcióval, szerintem ugyanis az Emlékiratok könyve megszakítja a Balassa által említett dialektikát, és annak az emancipatórikus hagyománynak az újragondolására késztet, amely Foucault szerint a „represszió hipotézisé"-ből táplálkozik.⁴⁸ A Nádas-esszékben tárgyalt „öncsonkító" irodalom⁴⁹ nem pusztán áldozata, hanem újratermelője a repressziónak. Ezzel szemben az a regény, amely a lélek helyett a testet helyezi a középpontjába, az nem ellenszegül a repressziónak és nem emancipálja a (homo)szexualitást, hanem elhagyja a represszió diskurzusának önfenntartó ökonómiáját.⁵⁰

A monográfia szövegelemzéseiben a tematikus/fabuláris szint motívumai metaforák, szimbólumok, illetve „kompozicionális metaforák" és „óriásszimbólumok" lesznek. A műforma elemzése felől értett (fentebb „strukturalista típusú"-ként emlegetett) öntükrözés itt a nem-metonimikus elbeszélés jelentésképződésének vizsgálatát hozza létre, s felszámolja a motívumok reflektálatlan, még csak mimetikusan értelmezhető szintjét. A motívumok ezen átváltozása a reflexivitás esztétikai-történetfilozófiai fogalma felől nézve a saját magát reflexió tárgyává tevő szubjektum „fékezett vággyal" végzett munkájának azt az aspektusát jelenti, amelyben az önmegismerő szubjektum az általánosra törve képes elszakadni a partikularitásoktól.⁵¹

A szexualitás, a megjelenített történelmi időszak és a politikum tehát pusztán téma, partikularitás, amelyet a művek kompozíciójának/formájának balassai elemzése és esztétikai értelmezése megszüntet. Az interpretáció ezzel szerintem ugyanazt a „kulturális szublimációt" végzi el, amelyet Balassa egyébként annak a polgári irodalmi hagyománynak tulajdonít, amelynek Nádas volna a dialektikus–emancipatórikus meghaladása.

A motívumelemzés a történetfilozófiai értelmezés kontrolljaként is funkcionál, minthogy az nemcsak a műforma belső elemzésének, hanem a műben megvalósuló hagyományértelmezés, intertextualitás vizsgálatának is segédeszköze. A motívumelemzés Balassa szerint voltaképpen csak azért kifogásolható módszer, mert nem tudja prezentálni a kompozíció és a jelentés egységét, amelyet az olvasó néhány kiváltságos pillanatban átél. A lineáris műelemzés nem tudja egyszerre demonstrálni a motívumok ismétlődésében létrejövő belső műszerkezetet, a metaforikus jelölés „igazságpillanatait" és a kultúrtörténeti háló érintkezési pontjait. Ezekben az epifániákban, melyek Balassa szerint megadatnak az olvasásnak, megszűnik a motívumok szétszórtsága, s egyetlen kristályalakzatba rendeződve megmutatják a mű valódi egységét.⁵² Az elemzésük viszont nem érheti el az epifániát, csak törekedhet annak fogalmi rekonstrukciójára. A motívumelemzésnek Balassa szövegeiben megvalósuló gyakorlata arról a helyenként a francia szimbolistákéra emlékeztető olvasásfelfogásról tanúskodik,⁵³ ahol az olvasás folyamatszerűsége nem más, mint „alapszavak" és korrespondenciák regisztrálásának sorozata, „begyűjtés" és várakozás egy kiváltságos pillanatra, amikor az olvasói tudatban „összeáll" a mű hiánytalan jelentésegysége.

Boros Gábor az Emlékiratok könyve motívumait vizsgáló tanulmányának végén jegyzi meg, hogy „a szigorú motívumvezetés teszi azt, hogy a regényt olvasván sohasem találkozunk igazán és teljesen »újjal«. Mindenre rávetül a »régi árnyéka«, minden ismétlődés, alapformákként élő motívumok ismétlődése."⁵⁴ Balassa pedig az elemzés sikerének tartja a motívumok szétszórtságának redukcióját: „Itt adódik [...] a poétikai és tematikus értelemkeresésnek a sajátos felismerése, hogy az Emlékiratok könyve – bizonyos szempontból – nem más, mint viszonylag kis számú motívum, alakzat, struktúra variatív ismétlése. Az Egy: végtelen, de nem határtalan, mondhatnánk a 20. századi kozmológia és geometria esszenciális felismerésének nyelvén",⁵⁵ vagy ugyanez másképp: „minden mindennek a metaforája".⁵⁶

Véleményem szerint nem a mű motivikus szerkesztése, hanem a motívumelemzés „halmozó" gyakorlata eredményezi az ismétlődés monotóniájának effektusát. A motívumelemzés ugyanis a jelek szekvenciáltságából és kontextusfüggőségéből adódó különbségét igyekszik megszüntetni a műjelentés egységének elérése érdekében. Ugyanakkor a kontextus minimális figyelembevétele is ahhoz a belátáshoz vezethetne, hogy egy motívum nem maradhat maradéktalanul azonos, ha ismétlődik.⁵⁷ Ha elfogadjuk ugyanis, hogy a jelet befolyásolja aktuális kontextusa, akkor azt is érdemes megfontolnunk, hogy az ismétlés, vagy az újraolvasás által új kontextust nyerő jel módosul, elveszti önazonosságát, sőt, adott esetben éppen e módosulás, különbözés révén válik az olvasásban felismerhető jellé.

E gondolatmenet Derridától származik⁵⁸ és természetesen nem is volna ildomos szövegeit külső érvként a monográfia kritikájában felhasználni, ha Balassa a Metaforák és szimbólumok hálójában c. fejezet végén (ez a fejezet az Egy családregény végének motívumelemzése) egy önironikus félmondatban nem idézné Derridát. Balassa Derrida-idézete azt sugallja, hogy a szerzőnek kétségei vannak saját elemzőmódszerének adekvátságát illetően. A motívumok „halászata" közben, „végül is a halász került a metafora és a szimbólum hálójába",⁵⁹ azaz, Balassa mégoly minuciózus elemzése is, a mű egységének rekonstrukcióját célozva, óhatatlanul filozófiai, fogalmi reflexiókra kényszeríti az irodalmi szöveget: „A leírt és az irodalomnak címzett kérdések, valamennyi rá szabott kínzás az irodalom által és benne átalakul, erejét veszti és elfelejtődik..."⁶⁰

Az önkritikus megjegyzés azt a feltételezésemet látszik alátámasztani, hogy Balassának nem sikerült megvalósítania a Flaubert-tanulmány elején megfogalmazott roppant nagyszabású célkitűzését, azaz, hogy felszámolja a művészetfilozófiai elmélet és a szövegközeli műelemzés közötti szakadékot. Nyilvánvalóan jókora cinizmus kellene ahhoz, hogy a vélhetőleg megoldhatatlan probléma megoldatlanságát a monográfia kudarcaként állítsuk be. Ettől elhatárolódva csak annyit jegyeznék meg, hogy míg A regény átváltozása... „csökkenti" az említett szakadékot, addig a Nádas Péter inkább tovább mélyíti. A Flaubert-tanulmány szövegelemzése egy konkrét történetfilozófiai és műfajtörténeti vitában képes bizonyítani, hogy a regény reflexivitása az Éducation...-ban nem a hős középpontba állításával, hanem az idő formaelvvé emelésével valósul meg, s ezzel a regény megindít egy „alternatív" prózahagyományt. Ezzel szemben a Nádas Péter szövegelemzései a modernség általános sajátosságait mutatják ki az életműben, és ezek alkalmatlanok az életmű és az egyes művek specifikációjára. A szubjektivitás, a reflexió (vagy a már említett művészeti autonómia) olyan „sajátosságok", amelyek normatív szemponttá előlépve a modern jegyében egységesítik az életművet. Ám a szövegelemzések argumentációja nem vállal többet, mint hogy a mű (klasszikus) modernségét bizonyítsa, s ez ahhoz vezet, hogy a mégoly gazdag szövegelemzések konklúziói a látszat ellenére meglehetősen keveset mondanak. Nádas családregénye például beletartozik ,,[a]bba a csoportba, amely a Biblia egy-egy epizódjának, történetének vagy egész-horizontjának jelenlétével a zsidó–keresztény kultúra, azaz a modernitás egyik és/vagy kiemelkedő összegző-összeomló végpontján áll."⁶¹

A szubjektivitás az életmű egészének értelmezésekor a művekben megjelenő (egyébként „klasszikus") alkat egységének kimutatásában jelenik meg,⁶² a szövegelemzésekben pedig az elbeszélő individualizációjának, az „alannyá válás" folyamatának nyomon követésében.⁶³ A reflexivitás szempontja egyrészt az önmagát tárggyá tévő szubjektum önismereti munkájának, az önazonosság keresésének a kérdését⁶⁴ jelenti a monográfiában, másrészt a művek reflexióját a modern, és általában véve az európai kultúrára. Nádas művei Balassa értelmezésében ebből a szempontból a modernitás lezárását jelentik, ám a lezárás nem parodisztikus vagy ironikus, hanem melankolikus vagy tragikus hangvételű, ezért a művek a lezárás, a rákérdezés gesztusával nem hagyják el a modernitást, hanem e gesztusukban is jellegzetesen modernek maradnak, így lesz például a Családregény... „a több ezer éves teljes európai egzisztencia gyökeres és panaszolkodó megkérdezése",⁶⁵ az Emlékiratok könyve pedig a modernitás apokalipszise, „amelyre már nem következik apokatasztászisz, a dolgok rendjének végső helyreállítása".⁶⁶

A művek hagyományértelmezését vizsgáló motívumelemzések a teljes európai kultúra reflektálását mutatják ki. A bibliai és antik vonatkozásokban valóban nagyon gazdag életmű esetében nyilvánvalóan indokolt, sőt talán elkerülhetetlen a korokon átívelő utalás- és motívumháló felvázolása. A korai Nádas-novellákat és a Családregény...-t tárgyaló fejezetekben az (éden)kert, a kő/Péter, a bárány, a vér stb. motívumok elemzései sok szempontból valóban revelatívak. A motívumok közötti kapcsolatok kimutatásának azonban legtöbbször a kulturális különbségek erőteljes redukciója az ára, és ennek következtében rendre egy sematizált, kétosztatú világ rajzolódik ki (zsidó vs. keresztény, apollói vs. dionüszoszi, nagypolgári vs. kommunista stb.), amely azonban mégis egységes. A motívumsorok helyenként végtelen asszociációláncokká változnak, melyek átszövik az egész kultúrtörténetet, a görög mitológiában és a Biblia tájain összesűrűsödnek, majd archetípusok⁶⁷ formájában megközelítik a civilizáció határait és épp az animalitás homálya felé tartanak, amikor szem elől veszítjük őket. A Családregény... halvásárlás-jelenete pl. „a konkréttól a mesein, sőt a hüllőkorszakon át viszi ezt a hatalmas jelet az univerzális szimbolikáig..."⁶⁸

A motívumelemzések a Nádas-mű modernségét elsősorban filozófiai terminológiával bizonyítják, Balassa mégis szükségesnek tartja leszögezni, hogy a motívumok a műben szimbólumokká és metaforákká válnak, és „egyetlen fogalomra sem visszavezethető jelentéseket hordoznak, illetve szórnak szét, kompozicionálisak".⁶⁹ A monográfiában végig eldöntetlen marad, hogy a motívumok az öntükrözés értelmében a mű „relatív önreferencialitását", poétikai megformáltságot szolgálják-e elsősorban vagy pedig a történetfilozófiai értelemben felfogott kultúrkritikai reflexiót. Véleményem szerint az utóbbit, s a monográfia azért marad el oly nagy mértékben a Flaubert-tanulmányban,

1976-ban megindított projektumtól, mert az eredetileg a műforma poétikai sajátosságainak vizsgálatára „munkába állított" fogalom itt a történetfilozófiai metanarratíva argumentációjaként funkcionál.

Kritikámat némileg hatástalanítja az a tény, hogy – amint az egy 2001-es tanulmányából⁷⁰ kiderül – Balassa nem tartja lezártnak a monográfia Emlékiratok... –értelmezését, és az idézett önkritika szellemében, újraolvassa a regényt. Balassa itt irodalom és filozófia egymásra redukálhatatlanságát hangsúlyozza, és megállapítja, hogy „a költői illetve narratív szövegben a filozofikum mindig ironikus helyzetű, sőt alkalmi hipotézisként megkockáztatható, hogy e tendencia nem függetleníthető a művészi autonómia önvédelmétől...".⁷¹ A Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében c. tanulmány újra megnyit olyan kérdéseket, amelyeket a monográfia már úgymond, lezárt. A tanulmány felvillantja annak lehetőségét is, hogy az Emlékiratok... hagyományértelmezésében a dialektikus folytatásnál hangsúlyosabb a „diszkontinuitás" aspektusa.

Az interpretációs közösség (Vissza az első mezőre!)

Az Egy emlék-mű és interpretációs közössége című 130 oldalas fejezet az Emlékiratok könyvének kritikáiból válogat szemelvényeket, amelyekhez Balassa kommentárokat fűz. Maga a válogatás, éppúgy, mint Balassa korábbi válogatása, a Diptychon, az értelmezői közösség önértelmezésének tekinthető. Egy fontos különbség azonban már a szerkesztés kérdésénél adódik: míg a Diptychon teljes szövegeket közöl, addig a Nádas Péter című könyv idéz és húz valamilyen – bizonyára logikus – szelekciós elv szerint, bár a logikának némiképp ellentmond a „halmozó" jelleg, az ismétlések redundanciája. Az idézett szövegek töredékes alakjukban (ahogy ez már az idézett szövegekkel általában lenni szokott) elvesztik identitásukat, és nem is jutna eszembe problematikusnak beállítani ezt az eljárást, ha ún. szépirodalmi szövegről volna szó. Az Egy emlékmű..., éppúgy, mint a Diptychon, felfogható egy virtuális, szövegekben szétszóródott értelmezői közösség objektivációjának, az említett különbség csak az, hogy az utóbbiban autonóm, saját struktúrájukat megtartó szövegek társulnak egy reprezentatív (lásd.: „szárnyasoltár") formában, az előbbiben viszont a szövegrészletek alárendelődnek a „fejezet" mint szövegegység általános szerkesztési elveinek. A Diptychon olyan közösségi önértelmezésnek tekinthető, amelyben (túl azon, hogy a JAK adta ki) az olvasó potenciálisan tizenhat „önértelmezés" alapján alkothat képet az értelmezői közösségről (tizenöt szöveg van a kötetben, plusz a szerkesztő), az Egy emlék-mű...-ben viszont a szövegtörmelékek a szerkesztő önértelmezésének eszközeivé válnak (egy jelentős kivételtől, Szirák Péter megjegyzésétől eltekintve, amire még visszatérek).

Azt hiszem, hogy valami hasonló történik az amerikai reader-ekben: azokban is, mint a szerzői monográfia műfajában általában, a pedagógiai cél hivatott szentesíteni a kanonizáló eszközt. A Nádas Péter esetében, ahol a reader „körül" egy monográfia is található, a pedagógiai cél a kiadói-szerkesztői munka hiányosságaiból fakadóan beteljesíthetetlen, ugyanis nincs a könyvben szakirodalmi bibliográfia, nincs index, a tartalomjegyzék pedig nagyvonalúan nem tünteti fel az Egy emlék-mű...-ben idézett huszonhat (!) szövegrészlet lapszámait.⁷²

A monográfiában megformált interpretációs közösség határai akkor válnak jól láthatóvá, amikor Balassa „kitessékel" egy tanulmányt (Hódosy Annamáriáét)⁷³ az értelmezések közötti „beszélgetés"⁷⁴ teréből, illetve akkor, amikor „bizonyos" irodalomelméleti beszédmódokat illetéktelennek tart a Nádas-életmű vonatkozásában:

„[...] Nádasnál az emlékeztetés a fikción, az iraton, a kéziraton, a könyvön, az íráson belül marad fenn és alkotódik újra meg újra; a nem önreferenciális felé való áttörés, az elmondhatatlannak az elmondhatón és megformálhatón belüli, végletes megközelítése iránti modern (itt: nem posztmodern), valójában platóni eredetű poétikai erósza, amelytől az értelmezésben talán a jövőben sem lehet eltekinteni, bizonyos elméleti szótárak lexikájának alkalmazását nem teszi lehetővé, hacsak nem teljes szövegelimináló módon."⁷⁵

A Nádas-monográfiának (talán műfaji sajátosságaiból is következő) törekvése, hogy egységesítse Nádas életművét, valamint az életmű recepcióját, hogy ezzel „emlék-művet" állítson a nyolcvanas éveknek. Épp ezért tartom jelentősnek a Sors- és bűnértelmezés... c. tanulmányt, mert a monumentum-állítás követelményétől és terhétől megszabadulva képes újraolvasni az Emlékiratok könyvét. És ez az oka annak is, hogy – Radnóti Sándor tanulmányának címét kölcsönvéve – írásom afféle „ambivalens műbírálat" lett.

Jegyzetek

1. Az Észjárás és forma című 1980-as Balassa-tanulmány „öntükröző-modern" elnevezéssel különíti el a kortárs prózairodalomnak azt a formabontó és formateremtő csoportját, amelynek a tanulmányban kitüntetett művei (a részletes felsorolástól eltekintve) a Film, az Egy családregény vége, és a Termelési regény. Kulcsár Szabó Ernő a Legendáriumról, az Egy családregény végéről, és a Termelési regényről írt, 1984-ben megjelent elemzéseinek végén alkotja meg az „úgynevezett reflexiós próza képzeletbeli modelljét" (A zavarbaejtő elbeszélés, 119.) A reflexió a központi fogalma Thomka Beáta 1980-ban megjelent, (többek között) a fenti műveket elemző, elbeszéléselméleti és kritikai tanulmányokat összegyűjtő kötetének is. (Narráció és reflexió, 33.)
2. V. ö.: „Nádast és Esterházyt nagy tehetségük és talán az azonos olvasóréteg szeretete rokonítja irodalmunkban és semmi más." (Radnóti Sándor: Az ambivalens műbírálat, 66.) és: „Magam is indokoltnak érzem a cáfolatot, ha létezik olyan felfogás, mely szerfölött közelíti egymáshoz ezt a két művet. Egykor olyan hamis értékrend volt forgalomban, hogy afféle ellenkánont kellett létrehozni, de ma már túljutottunk ezen a szakaszon." (Szegedy-Maszák Mihály: Egy démonikus mű, 161.)
3. A nyolcvanas évek kritikai konszenzusát illetően lásd Szilágyi Márton érveit pl. A Termelési regénynek, majd a későbbi Esterházy-műveknek a folyamatban betöltött szerepéről: „a különböző elméleti preferenciájú kritikusi beszédmódokat a megfelelő pillanatban tudta katalizálni". (Együtt – egy másért? A nyolcvanas évek prózája és a kritika, 28.)
4. Kulcsár Szabó Ernő: A kritika kényszerpályái. Az irodalmi műbírálat kérdései a hetvenes években, 498. – Az értelmezői közösség terminust speciális értelemben használom; nem olvasók társadalmilag meghatározható csoportját, hanem professzionális értelmezők közösségét értem alatta. A számot („tízegynéhány") ennél pontosabban nem lehet meghatározni és fölösleges is volna ezzel kísérletezni. Egyrészt azért, mert folyamatosan nő azoknak a kritikusoknak a száma, akiknek a szövegeiben fellelhető az öntükrözés/reflektivitás normája, másrészt, egyes kritikusok különböző művekről írt kritikáikban más-más normákat érvényesíthetnek.
5. „A közösség sohasem egy közösség; a fogalom maga viszonyt, különbséget sugall." (Kálmán C. György: Mi a baj az értelmezői közösségekkel?, 137.)
6. Kulcsár Szabó: A zavarbaejtő elbeszélés, 55.
7. Balassa: Észjárás és forma, 217.
8. A Kosztolányi-Ottlik kapcsolatról írja Balassa, hogy az „önreflexiónak", a „mű beszél önmagáról" effektusának „[ő]spéldája a megújuló prózánkban Ottlik Iskola a határonjának a bevezető része – Az elbeszélés nehézségei –, amely öntükröző voltában Kosztolányi-struktúrák megidézése is." (Hagyományértelmezések újabb prózánkban, 230.) Az öntükrözés alakzatait vizsgálja Szegedy-Maszák Mihály is Esti Kornél c. tanulmányában (467–461.).
9. Kulcsár Szabó Ernő: A zavarbejtő elbeszélés, 95–96.
10. Balassa Péter: Nádas Péter, 208.
11. Boros Gábor: Nagy fúga, 174–175.
12. V. ö.: Lukács György: Az avantgardizmus világnézeti alapjai, 349.
13. Ezt az érvelést alkalmazza Agárdi Péter az Egy családregény végének bírálatában. (Agárdi: Korszakváltás és értékrend. Jegyzetek a „hetvenes évek" magyar irodalmáról, 459–460.)
14. A cím, a mottó, a fülszöveg, a fejezetcímek kérdéseit majdnem minden Emlékiratok. ..-ról szóló tanulmány érinti (pl.: Bernáth Árpád: Mi hároman. Bevezetés a petrisztikába, 138.; Szávai János: Opus magnum, 237.; Szegedy-Maszák: Egy démonikus mű, 164.).
15. V. ö.: Thomka: Narráció és reflexió, 35–48.; Kulcsár Szabó: A zavarbaejtő elbeszélés, 75.
16. Szegedy-Maszák Mihály: A megválaszolatlan kérdés. In.: Kortárs, 1986/11, 155–156.
17. V. ö.: Lukács: Bevezetés a marxi esztétikába, 273–274.
18. Pándi Pál lektori jelentése, 445.
19. Kulcsár Szabó, i. m., 96.
20. V. ö.: Dobos István: Valaki figyel. Világkép és formaszerkezet. „Az Emlékiratok könyvének formaszerkezetét metaforikus jellegű öntükrözései és önparabolái világítják meg." (183.) A regényben íródó regény (a névtelen elbeszélő írása Thoenissenről) és az ebben a fiktív regényben készülő harmadik regény (1. Thoenissen előkészületeit az Egy antik faliképre c. fejezetben) közötti tükrözéses kapcsolat Dobos szerint abban ragadható meg, hogy az adott fikciós valóságszinten be nem teljesíthető vágyait a „mindenkori író" (a névtelen elbeszélő, majd Thoenissen) írásművébe projektálja, és ezzel megpróbálja azt beteljesíteni a fikció egy következő szintjén.
21. Balassa Nádas-monográfiájának ötödik, Egy emlék-mű és interpretációs közössége c. fejezetéről van szó.
22. Balassa: Nádas Péter, 324. (Kiemelés – Sz. D.)
23. Balassa: A regény átváltozása és az Érzelmek iskolája, 11.
24. I. m., 25. és 31–32.
25. A műelemzés hasonlóképpen tagolódik majd a Passió és állathecc. (Mészöly Miklós Filmjéről és művészetéről) c. tanulmányban, ahol a motívumok húszoldalas „seregszemléjét" tizennyolc oldalnyi kommentár követi. A Bárány jegyében (Nádas Péter regényéről) és az Ottlik és a hó motívumelemzéseiben már nem válik el ilyen szigorúan egymástól a szöveg motívumkészletének parafrázisa és a motívumok értelmezése. A Nádas-monográfiában az Egy családregény végét elemző két fejezet viszont ennek a struktúrának a nyomait őrzi.
26. Balassa: A regény átváltozása és az Érzelmek iskolája, 101.
27. I.m., 22.
28. Lukács: Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez, 39.; idézi: Balassa: í. m., 20.
29. Lukács: A regény elmélete, 561.
30. I. m., 562.
31. Balassa: A regény átváltozása és az Érzelmek iskolája, 144.
32. I. m., 18.
33. Balassa: „Észjárás és forma", 211.
34. I.m., 225.
35. Nem minősítés!
36. V. ö.: ,,[A hetvenes években] a magas színvonalú írás kezd folyamattá alakulni. Ez azonban még nem irodalom, de annak a lehetősége. Az irodalom, legalábbis számomra, már több ennél: kultúrateremtés, közmegegyezés bizonyos értékek evidenciájában és tolerálásában, a forma mint magatartás sokszólamúságának köztudomása, témák, motívumok, formalehetőségek és életproblémák közvéleménye, nyilvánossága, az írásnak mint az életre adható plurális válasznak az elismerése. Csak a sokértékűség és a többszólamúság teljes – és szigorú – tudomásul vétele mellett létezhet irodalom, amely a formák és magatartások parlamentje. [...] Az irodalom létrejöttének föltétele tehát a tolerancia, akár e föltétel kritikai »kierőszakolása« útján is, és ha ez paradoxon, akkor maradjon meg annak. Az alábbiakban az így fölfogott irodalom születése, a jövő felől fogalmazok. Írásom remény és megelőlegzés." (Balassa: i. m., 207.)
37. Balassa: Eszéktől északra, 221–222. (Kiemelés – Sz. D.)
38. Néhány példa: A mottójában Locke-tól idéző A Biblia állást foglal „egy ősrégi, helyesebben kora újkori filozófiai vitasorozatban" (30.); az Emlékiratok könyve a Lakoma, a Phaidrosz és a Phaidón kommentárja (331.), szerelemfelfogása ennek ellenére „talán" Schopenhauerra vezethető vissza (347.), az Egy családregény... pedig „nem függetleníthető" attól a Zeitgeisttől, amit Kafka, Rosenzweig, Buber, Simone Weil és Pilinszky nevei jelölnek (148.).
39. I.m., 198.
40. I.m., 199.
41. Uo.
42. I. m., 18.
43. I.m., 28–29.
44. V. ö.: i. m., 21., 22., 43., 54., 59. stb.
45. I. m., 262.
46. I.m., 334.
47. I.m., 331.
48. V. ö.: Foucault: A szexualitás története I., a Mi, viktoriánusok és A represszió hipotézise c. fejezetek. A dialektikus beszédet megszakító, írott, költői szóhoz lásd: Blanchot: A megszakítás, 136.
49. V. ö.: Nádas Péter: Hazatérés, 21. és Thomas Mann naplóiról
50. Ebből a szempontból (is) megfontolandó szerintem Radnóti Sándor – Balassa és a monográfiában prezentált interpretációs közösség szövegeiben legtöbbször vitatott – megállapítása: Nádas test-költészetének lényege, hogy „mindent testek, emberi testek egymáshoz való viszonyára redukál", s ebben a vonatkozásában a regény történelmi jelentőségű szakítás a platonizmussal (v. ö.: Radnóti: Egy démonikus mű, 154., töredékes formában újraközölve: Nádas Péter, 236. Balassa Péter ellenvéleményét mindkét esetben lásd a következő lapokon.). A lábjegyzetelt bekezdésben leírt álláspont nyilvánvalóan igényelné egy szövegelemző tanulmány argumentációját, ennek hiányában nem több mint „problémafelvetés".
51. V. ö.: A Bildung fogalmának gadameri értelmezését: in.: Igazság és módszer, 34–35. Balassa a gadameri értelemben használja a „fékezett vágy" kifejezést: 22., 331., 411. stb.
52. Lásd a „tükrök »végső« tükrének" (372.), az Egy antik faliképre c. fejezet zárlatának elemzését (372–411.). Az olvasás epifánia-pillanatairól v. ö.: A regény átváltozása és az Érzelmek iskolája, 36.: „A fordulópont nem más, mint az esztétikai elsajátítás elkerülhetetlen, szükségszerű »intuíciós« pontja, revelációs pillanata, valamiféle epifánia: megvilágosodás, amikor a hétköznapi befogadó számára »hirtelen összeáll a mű«, ettől fogva minden a dinamikus integráció jegyében áll."
53. V. ö.: Balassa: Nádas Péter, 343.
54. Boros Gábor: Nagy fúga. In.: Diptychon, 178.
55. Balassa: Nádas Péter, 375.
56. I. m., 378.
57. A motívum per definitionem ismétlődő szövegszegmens, az ismétlődés a motívum kritériuma mindazokban az irodalomelméleti iskolákban, ahol a terminust használják. A motívum fogalmának részletes szakirodalmi áttekintését lásd: Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény (Motívumértelmezések) c. könyvének első fejezetében: Mi a motívum? (A motívum és a szó), 12–32.
58. V. ö.: Derrida: La différance és Signature Événement Contexte. In.: Marges – de la philosophie, 1–30. és 365–393.
59. Nádas Péter, 147.
60. Derrida: Edmond Jabés és a könyv kérdése, 159., idézi: Balassa: Nádas Péter, 147.
61. I. m., 148–149.
62. I. m., 17.
63. I. m., 114.
64. I.m., 124.
65. Balassa: Nádas Péter, 112.
66. I. m., 206.
67. V. ö.: 346.: „...e kapcsolatok mögött a jungi őstípusok mint minden emberi gondolat és tapasztalás alapfikciói rejtőznek" A kollektív tudattalan fogalmáról írta annak idején Balassa: „és van-e ép literátor, aki még mindig megijed ettől a fogalomtól?" (Balassa Péter: A bárány jegyében. In.: A színeváltozás, 354.)
68. Balassa: Nádas Péter, 129. (Kiemelések – Sz. D.)
69. I.m., 115.
70. Balassa Péter: Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében
71. I.m., 53.
72. A kiadói munkák hiányosságai és a monográfia-műfaj Balassa által is jelzett problematikussága ellenére nagyon fontos, hogy vannak ilyen monográfiák, ehhez a tényhez képest a kifogásaim huszadrangúak. Ezt nem az ilyenkor szokásos tiszteletkör miatt írom, hanem azért, mert úgy gondolom, a Tegnap és ma sorozat szintézisei „katalizálják" a recepciót, kézzelfoghatóvá teszik azt, amit Szirák Péter a „megelőzöttség tapasztalatának" (314.) nevezett. A sorozat kötetei (legalábbis azok, amelyeket ismerek) jelképesen lezárnak egy értelmezéstörténeti szakaszt. „Elrugaszkodási pontok", azaz megkönnyítik az életművek újraolvasását, és „támpontok", azaz, mivel mértékadók, feladják a leckét az újraolvasással próbálkozóknak.
73. I. m., 313.
74. I. m., 207.
75. I. m., 389. (Kiemelés – Sz. D.)

Idézett művek

Agárdi Péter: Korszakváltás és értékrend. Jegyzetek a „hetvenes évek" magyar irodalmáról. (1984) In.: uő.: Korok, arcok, irányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1985, 439–464.

Balassa Péter: A regény átváltozása és az Érzelmek iskolája. (1976, zárófejezet: 1980) In.: A színeváltozás, Szépirodalmi, 1982, 7–204.

Balassa Péter: Észjárás és forma. (1980) In.: A színeváltozás, 207–233.

Balassa Péter: Passió és állathecc (Mészöly Miklós Film-jéről és művészetéről). In.: A színeváltozás, 302–343.

Balassa Péter: A Bárány jegyében (Nádas Péter regényéről). In.: A színeváltozás, 351–364.

Balassa Péter: Ottlik és a hó. Egy motívum története Ottlik Géza művészetében –hetvenedik születésnapjára. In.: uő.: Észjárások és formák. Tankönyvkiadó, Budapest 1985, 18–36.

Balassa Péter: Hagyományértelmezések újabb prózánkban. (1985) In.: uő.: A látvány és a szavak. Magvető, Budapest 1987.

Balassa Péter: Eszéktől északra. (1993) In.: uő.: A bolgár kalauz. Pesti Szalon, Budapest 1996, 221–235.

Balassa Péter: Nádas Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1997.

Balassa Péter: Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében. In.: uő.: Törésfolyamatok. Csokonai Kiadó, Debrecen 2001.

Bernáth Árpád: Mi hároman. Bevezetés a petrisztikába. In.: Diptychon, 137–156.

Blanchot, Maurice: A megszakítás, (ford.: Lenkei Júlia) In.: Athenaeum, II.(1995)/4, 133–143.

Boros Gábor: Nagy fúga (Adalékok az Emlékiratok könyve értelmezéséhez). In: Diptychon, 169–179.

Derrida, Jacques: Marges – de la philosophie. Minuit, Paris 1972.

Derrida, Jacques: Edmond Jabès és a könyv kérdése. (ford.: Ulmann Tamás) In.: Athenaeum, II. (1995)/4, 144–160.

Dobos István: Valaki figyel. Világkép és formaszerkezet. In.: Diptychon, 180–195.

Egy démonikus mű – Balassa Péter, Kis Pintér Imre, Radnóti Sándor, Szegedy-Maszák Mihály és Vikár György szövegei. In.: Kortárs, 1988/11, 148–168.

Foucault, Michel: A szexualitás története 1. (A tudás akarása), (ford.: Ádám Péter) Atlantisz, Budapest 1996.

Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, (ford.: Bonyhai Gábor) Gondolat, Budapest 1984.

Kálmán C. György: Mi a baj az értelmezői közösségekkel? In.: uő.: Te rongyos (elm)élet. Balassi Kiadó, Budapest 1998, 135–165.