Párhuzamos történetek

Isolde szerelmi haláldalát

Lógott az eső lába azon a hideg, kora tavaszi reggelen, de nem esett, napok óta nem esett, mindvégig így maradt.

A párázó szürke föld délutánra észrevétlenül a mélyszürke éghez ért, s hirtelen megint mályvaszínű este lett. Halálbüntetés terhe mellett érvényben volt az elsötétítési rendelet. Lehúzódtak pincéikbe, behúzódtak kihűlt házaikba, romok közé, előttük a végeérhetetlen éjszaka.

Azon a látóhatárig lapos mélyföldön, ahol egymás felé tart a Maas, a Niers, a Rajna, nem számít nagy ritkaságnak az ilyen tavaszi ködöktől megrövidült február végi nap.

A régi téglatemplom széljárta tornyából ketten figyelték felváltva a kihunyó messzeséget. Nem jöttek repülők. A tüzérség hallgatott.

Mintha megfeledkeztek volna róluk. Az ellenség előőrsei nem érkeztek meg. A herongeni mezők felől várták érkezésüket, hogy egyszer csak előbukkannak, jönnek ki a mocsárból, amit ezen a tájon alacsony növésű, bozontos, kacskaringós törzsű tűleveles erdők borítanak. Vagy a broekhuyseni országúton vonulnak be a tankjaikkal. Ködös, párás időben az ismerős tereptárgyak, a még oly gyakorlott tekintet előtt is bemozdulnak, imbolyogni kezdenek. Úgy látja az ember, mintha most lépnének ki, jönnek az előreszegezett fegyvereikkel, de csak a szempilla csapása, a pára lebegése, a szétomló füst a ködös homályban, amint a távoli fenyők bolyhaiba billen vagy éppen árad ki belőlük.

Két katonaviselt, idősebb férfi váltotta egymást az erősen sérült toronyban, ami egyáltalán nem volt veszélytelen.

Néhány napja beszakadt a templom óriás óraműve, átszakította a födémeket, nem hagyta sértetlenül a gerendázatot, a szemközti oldalon pedig kétemeletnyi mélységben nyitotta ki a légnyomás a torony falát. Éjjel és nappal váltották egymást, három órát ki lehet bírni. De ők sem láthattak, nem hallhattak mást odafenn, a sok fegyverzaj, légnyomás után csupán a bántó némaság.

El voltak vágva a külvilágtól. Hallhatta, amint a nagyapja azt mondja, el voltunk vágva a külvilágtól. Ezt a régen hallott mondatot mondogatta magában, el vagyunk vágva, el vagyunk vágva.

Városuk, melyet különben minden oldaláról átjárt a szél, az előző napok súlyos légitámadásai után romokban állt. Hiába nézte, nem tudta biztosan, hogy most akkor ez a Kloster utca vagy inkább a Mühlen utca lett volna-e. Sok volt a sebesült, és nem volt őket hová vinni, halottak számlálatlanul a beszakadt tetőgerendák alatt. Égett hús illata terjengett, megtapadt a füst szagán, s ha esténként megfordult a légjárás, akkor is hozta az égett hús, az égett csont bűzét.

Korábban azt mondogatták erről, hogy a kényszermunkások csontlisztből szappant gyártanak odakinn.

Napközben hazafias indulókat, menetdalokat, Isolde szerelmi haláldalát sugározta a rádió, semmi mást, megállás és szünet nélkül, mindig újra. A városháza homlokzatára szerelt hangszórókból harsogott ki, recsegett, karistolt a barázdákban az elhasználódott tű alatt. Immár senki nem áltatta magát tündérmesékkel. Híreket nem mondtak többé. Saját rádiókészüléke az ellenséges propaganda veszélye miatt nem lehetett senkinek. Tudták, hogy a teljes és feltétel nélküli kapituláció nem lesz elkerülhető, bár erről sem beszéltek.

Ebből nem jöhet ki más. Napok óta nem volt többé miről mesélni.

Másnap délelőtt a lelkész is fölkapaszkodott.

Ki tudhatta, mi történik itt még. Látni akarta, miből van a fenyegető némaság. A front immár távolabbról pufogott. Nem a hitoktatót, hanem Döhringet, a Raiffeisenbank helyi fiókjának nyugalmazott igazgatóját találta odafenn, akitől mindig is tartott egy kicsit. Éppen csak köszöntek egymásnak, de mintha ezt is sokallanák, miközben mindketten érezték, hogy mennyire kiszolgáltatottak a nyitott mélység felett. A tekintélyt parancsoló öregúr, aki a sedani ütközet nyomait viselte arcának bőrében, ijedt ujjaival jelezte, hogy a lelkésznek ügyelnie kell minden szavára és minden moccanására. Annak idején a lőportól szétvetett fém morzsalékát nem tudták eltávolítani a fejsebekből, s ezek egy életre megjelölték arcán a hegek mélységeit, a forradások redőzetét.

Nem lehettek biztosak benne, hogy a harang föléjük boruló roppant súlyát a torony sérült gerendázata a következő pillanatban még elbírja-e.

Mikor a harmadik napon sem történt még semmi, bár a fülükben vígan menetelt tovább a hadsereg, Isoldének pedig nagy szerelmi bánatában szintén minduntalan meg kellett halnia, a városi tanácsnokok a saját felelősségükre úgy döntöttek, cselekednek. Járvánnyal, tartós éhínséggel számoltak. Valamennyiüknek vége, ha a földeket nem készíthetik elő időben vetésre. Senki ne eshessen kísértésbe, a városi raktárházban őrizték a vetőmagot, a vetőburgonyát. Előbb óvatosan levette egyikük a hangerőt, mintha próbát tenne, ekkora engedetlenséget vajon eltűrnek-e a többiek. Aztán egy másik, Isolde drámai bánatának kellős közepén olyan indulattal vetett véget a rádióadásnak, mint akinek az idegei most aztán felmondták a szolgálatot. A kínos csöndben, amelynek azonban mindenki örült, a tennivalókról sem kellett sok szónak esnie.

A közeli tábor őrszemélyzete jó hete elhajtotta a járóképes kényszermunkásokat. Voltak őrök, akik polgári ruhát öltöttek, hogy városkörnyéki tanyáikon megbújjanak.

Tudták a tanácsnokok, hogy mi várható vagy miből mi következik.

Mielőtt mentek volna, az összes járóképtelent bezsúfolták a két kórházbarakkba, az ajtókat, az ablakokat beszögelték, de a két épületet aztán minden bizonnyal nem gyújtották fel elég gondosan. Az egyik őr, aki ment, az utolsó pillanatban átadott egy papírdobozt a fivérének, egy másik őrnek, aki maradt, rejtse el. Ez a Döhring egy középkorú, nehézjárású férfi volt, aki biciklijével indult ki a tanyájára, s a papírdobozt vastag esőköpenye alatt rejtette el. Hosszú, sárga nyelveket vetett a tűz, kéken, lilán sziszegett benne a benzin, nyüszítettek, bőgtek odabenn, mint az állatok, férfi létükre sikítoztak, döngött tőlük a fal, míg halálra nem taposták egymást a füstben, s ez húsz percnél nem tartott tovább.

Vagy talán nem számoltak mindennel. Sokáig ez is rejtély maradt.

Odabenn izzott, szenesedett egy hét után is, idekinn viszont rövid idő múltán kihunyt a lángolás, alig mentek el. A többiek egy ideig gyalogosan mentek együtt az éjsötét ég alatt, amelyet olykor távoli csaták döreje reszkettette meg. A keresztutaknál mindig lemaradt egy, míg valamennyien el nem tűntek valahol a mélyföld ködében. Időközben a hőtől megpattantak az ablaküvegek, a deszkák is leégtek a beszögelt ablakokról, a festék a keretekről lepörkölődött, de nem fogott lángot az ablakkeret, s hiába szakadt le a mennyezet a testek lassú izzásától, a láng a gerendákat nem fogta meg. Bensejéből ontotta bűzös füstjét a két földszintes épület a párától súlyos levegőben.

A városi tanácsnokok rendeletére megkötözték a kutyákat.

Csak hogy nem tudták megkötözni sem a macskákat, sem a madarakat, sem a patkányokat, ezek mentek a maguk útjain.

Azzal is számolniuk kellett, hogy az éjszakai fagyoknak nemsokára vége.

A biciklis jókora kerülőt tett, át a lápon, földutakon hajtott, alig észrevehető ösvényeken. Minden emberi települést elkerült, hogy észrevétlenül érkezhessen meg. Erősen izzadt, arcán jéghidegen megült a köd, senkivel nem találkozott. Saját igyekvő lihegését csak akkor hallotta, amikor leszállt. Kerékpárját beemelte egy ladikba, a ladikot eloldozta a stégtől, átevezett a tó másik oldalára. Szerencséjére a tó fölött vastagon terjengett az esti pára, valósággal gőzölgött, s még az evező csobbanásait, a villák nyikordulását is alig lehetett rajta áthallani. Mintha lassan elfelejtette volna, hogy honnan jön és milyen bizonytalan a jövője. Kicsit sajnálta is, hogy valamivel sötétedés előtt megérkezik a tanyájára és a hideg házat magára kell zárnia.

Előbb azonban elrejtette a papírdobozt a gyümölcsaszalóban.

Ez a csinos kis téglaépítmény a fehérre meszelt, vörösbarna keresztgerendákkal tagolt, emeletes főépülettől mintegy negyven méterre állt, az almáskert szélén. Amint kihúzta az üres szárítórácsokat, ajkát és orrát megcsapta az aszalt szilva füstös, édes illata. Rögtön bosszankodott, hogy aszalás után a lányai így hagyták, egy egész télen át.

Ragacsosak lettek az ujjai.

Be kellett másznia a kemencével és füstölővel összeépített házacska koromszagú bensejébe, tapogatott a mézédes sötétben, kisvártatva megtalálta a mélyedést.

Máris terveket szőtt, nem tudta elképzelni, hogy ő ezt a papírdobozt bárkinek visszaadja.

A tanácsnokokban még az is fölmerült, hogy a macskákat mind egy szálig agyon kéne verni. Voltak, akik hatósági rendelet nélkül megtették, mert éhségtől őrjöngő kutyáikkal etették föl a húsukat. Macskát megölni nem egyszerű. Bunkóval kell fejbe verni, hogy kábuljon el, aztán a két hátsó lábánál fogva megragadni, s nagy lendülettel addig verni a fejét a favágító tuskóba, vagy a ház falához vagy bármi máshoz, míg egy sóhaj ki nem jön.

Akkor halott.

Szinte vidám lett a gondolattól, hogy ő ezt soha, senkinek vissza nem adja, elégedett lett magával, szarok az egész rokonságra és valamit majd csak kitalálok.

A szilvától ragacsos szárítórácsokat gondosan vissza kellett tolnia, s ügyelni, minden második rács alá bekerüljön helyére a tepsi. Mintha szökése valami olyasmitől szabadította volna meg, aminek a súlyát eddig nem vette tudomásul, illetve az elrejtett papírdoboztól a helyzet súlyossága most visszamenőleg is némi értelmet kapna. Bármi történjék, az arany a jövőt jelenti. A városkörnyéki tanyákon akkoriban még nem volt villanyvilágítás, a kandallóban lobogó tűz azonban épp elég fényt adott. Miközben ült a sötétben, nézte a lángolást és az elrejtett dobozra gondolt, mégis visszaáramlott a rettegése, feltöltötte, feszítette a mellkasát.

Dezertőr vagyok, csoportos dezertációban veszek részt, s hogy kinek kell majd ezzel elszámolnia.

Meg azokat a foglyokat sem akadályozhatta senki, semmiben, akiknek a kiürítés hírére sikerült valahol elrejtőzniük, most előjöttek, vagy mégis voltak néhányan, akik kitörtek az égő barakkokból, s szomjúságtól őrjöngve elmásztak a legközelebb heverő hulláig.

A kiürítést kísérő pokoli lármában és zűrzavarban az őrszemélyzet végül nem tudott másként rendet tartani, mint hogy legalább két tucat embert lelőtt, bár az volt a parancsuk, hogy senkinek nem eshet semmi bántódása. De ahelyett, hogy rendesen kiszállították volna őket a tábor mögötti szántóföldekre, ahol hetek óta hosszú árkokban égtek a régebbi tömegsírokból kiásott hullák, a friss tetemeket meggondolatlanul a sorsukra hagyták. Ezek most emberek és állatok veszélyes prédájaként hevertek szerteszét az elhagyott tábor üres terein és útjain.

Az éghető emberi kocsonya az árkokban összefolyt, a zsír és a csontvelő a maga fajsúlya szerint finom rétegekbe gyűlt, éjszakánként a hitoktató vagy a nyugalmazott bankigazgató a templom tornyából látta, amint a tűz zsírosan belobban és fellobog a mélyből. Pírjával kivilágította az alacsony növésű erdőt, mely a tábort az illetéktelen tekintetek elől azért valamennyire eltakarta.

Valami iható után kutatva, magányosan kóboroltak vagy halottaktól alig különbözve hevertek az élők az égő haj és a megpörkölt köröm szagában.

Éhséget ugyan nem éreztek, de volt egy olyan megrögzött képzetük, hogy a halott izom rostjai között lennie kell valamilyen nedvességnek.

E váratlan ötletén maga is csodálkozott.

Hajnalonta az ágakon fagyos harmat gyűlt. A barakkok mohos deszkafalán esténként megült a köd. Valamennyi nedvességet ki lehetett szopni a mohából, az ágakról lenyalni, de nem volt víz. Előre érezték, amint a harapás alatt édesen szétáramlik a nyelvükön. Az áramszolgáltatás furcsa módon nem állt le, s így a kapukon és kerítéseken sem juthatott át senki élve. Ennyi idő alatt, ilyen hidegben nem szárad be hús, maga is így gondolkodott.

Volt ott egy nála talán valamivel idősebb fiú, aki egy barakk falánál kuporogva azon töprengett, miként szakíthatnák meg az áramkört a kerítésben, mivel csinálhatnának rövidzárlatot. Mert túl az árammal telített szögesdrótokon, ott folydogált lustán a homokos medrében tisztára szűrt Niers. Bámulta ezt a fiút, miközben izgatottan megtárgyalták a dolgot, de nem tudta, honnan ismerheti. Nézte távolabbról, nézte közelebbről, nem merészelte megkérdezni tőle, mert attól tartott, hogy téved, s akkor kiderül, hogy rettenetes érzékcsalódás áldozata lett. Talán ki kéne ásni a kerítés egyik tartóoszlopát, s akkor a súlyával együtt magával rántaná az elektromos vezetéket. Miközben beszéltek, egészen közelről vélte hallani a víz kotyogását a füves partok között.

Csakhogy ehhez is kellett volna ásó, lapát, bármi.

De aztán mégse bírta ki.

Nem őt, lehet, hogy nem is őt, hanem az ikertestvérét ismeri, aki ott égett a többiekkel, válaszolta a kérdésére ez a fiú, de különben sem élte volna túl. Hetek óta vizesedett, vizelni meg nem tudott, ha meg mégis sikerült neki, akkor véreset vizelt. Menjenek, keressenek valamit. Azzal, hogy itt ülnek és tervezgetik, nem jutnak semmire.

Másnap éjjel álmodta a folytatást. Minden maradt a régiben. Maradt a párázó szürkeség, a terjengő füstön az égett hús ragacsos illata, és a közelben folydogáló Niers édes kotyogása.

Maga is csodálkozott, hogy közben az ismerős fiúnak minden bizonnyal sikerült rövidzárlatot csinálnia, mert a fagyos tanácsterem hosszú, kifényesedett diófa asztalán immár egyetlen szál templomi gyertya világított. Ha valaki indulatosabban szólt, akkor a sötét téglaboltozat alatt erősen visszhangozott minden szó.

Csupa ismerős dolog.

Évszázadok óta megszokták a tanácsnokok, szónoklataik közben kifejezetten számoltak vele, de most az egyszer nem akadt közöttük egyetlenegy, aki a saját szavait megtöbbszörözve és hangosabban kívánta volna visszahallani. Inkább halkabban, minél halkabban, nem lehetett oly halk, hogy az elkerülhetetlen ne legyen több a kelleténél. Az égő árkokat le kellett fojtani, be kellett temetni. El kellett földelni a hátrahagyott halottakat.

De semmi nem úgy történt, ahogy megbeszélték, s ahogy a jegyző takarékos kifejezésekkel írásba foglalta.

Másnap, kora reggel, a városháza előtti téren, mintegy fél százan gyülekeztek. A négy, idősebb korosztályhoz tartozó tanácsnokon és a jegyzőn kívül alig voltak közöttük felnőtt férfiak.

Ugyanakkor a niersbroeki almáskert szélén megjelent három idétlen alak, s amint jöttek, csupasz, hosszú nyakukon ingott a fej.

Tudta róluk, hogy magyarok, miként a három elfelejtett biciklijük.

Ruhájuk és sapkájuk világos csíkja villant az alacsony, nedves, mohától gyöngéden bársonyos törzsek között. Siralmasan néztek ki, nem úgy néztek ki, mint később a filmeken, s ezzel tisztában voltak maguk is. Alig moccantak, testükből, szájukból, gönceikből áradt a bűz, nem tudták nem érezni. Valószínűtlennek hatott ez a békés télutó, az illatok, az erdő, a fák, hogy itt a külvilágban közben biztosan semmi nem változott meg. Egyikük egy fa törzse mögött maradt, hogy vizeljen, ez a valahonnan ismerős fiú, vagy az életben maradt ikertestvére, a fának támasztotta a homlokát és a súlyos, kihegyezett végű tölgyfakarót is, amilyennel a másik két alak szintén föl volt fegyverezve.

Ezek ketten azonnal az aszaló védelmében húzódtak meg.

A lapátokkal, villákkal, ásókkal felszerelt emberek, a turbános nők bakancsban, a leánykák fekete posztókabátban, a didergő, nagy szemű kamasz fiúk, viseletes szőrméikben a tettre kész öregasszonyok, nyikorgó, csikorduló talicskáikat tolva, éppen indultak volna a térről a Nordwall felé, amikor felettük a magasban megcsendült a harang. Oly röviden szólt, hogy mire elnémultak volna és megálltak, már el is hallgatott. A harang fenségesen súlyos, zöldpenészes testéhez a hitoktató épp csak nekilökte a kalapácsos nyelvet, azonnal leállította.

Ez volt a megbeszélt jel.

Még nem végezhetett a vizeléssel, hosszan, kínosan vizelt, véreset, fájt neki, halkan nyögött, amikor hallani lehetett a távoli harangkondulást, és a házból kilépett egy férfi a hosszú jégeralsójában, amelynek néhány gombja nyitva állt. Egyik kezében két üres zománcvödröt, másik kezében egy rövid nyelű baltát és egy üres fáskosarat hozott. Mellén is nyitva volt a csíkos inge, de vastag nemezcsizmát húzott. Úgy csinált, mintha az időjárást kémlelné, az eget, a messziséget, ám valójában lopva körbekémlelt. Nem értették, ha valakinek van mit magára vennie, akkor miért nem veszi magára. Biztosan van bekecse, kabátja, amit el fognak venni tőle.

Amitől ez a férfi tartott, annak az ellenkező irányból kellett volna megérkeznie. Mielőtt elindult volna hát a kút felé, fülelt abba az irányba.

Slicce az előző estén maradt nyitva, amikor a kandalló előtt egyre melegebb lett, elterpeszkedett, aszalt szilvát rágicsált, aztán elővette a jégeralsóból a farkát. Erős volt az illata, mert az evakuáció miatt nem fűtötték föl többé a legénységi fürdőt sem. Sokáig kellett dolgoznia, míg szorongásainak valamennyire élét vette az élvezet, s tartósan megkeményedett. Tenyerébe köpött, a szilvától édes nyálat elkente a makkon, s ezzel még érzékenyebbé tette a kemény tenyerére. Akkor viszont már minden jól összejött. Faszának ízét nyalta a tenyeréről, az erős seggszag sem zavarta. Még ugyan nem merészelt belenyúlni a lyukába. Kicsit mindig tartott tőle, hogy lágy szarba nyúl, bár ritkán maradt tisztátalan a végbele. A tűztől annyira világos lett, hogy látta, amint a lángolás előtt sötéten fölmered, lila bimbója kinyílik, bezárul a bőrredők alatt, de nem volt annyira világos, hogy szégyenkeznie kelljen. Így aztán óvatosan, szépen tudott bánni vele. Nem kellett elsietnie. Ha kiszáradt, megsíkosította egy köpéssel, de az izgalom kiszorította már az előnedvet a széles szájú húgycsövön, ami síkossá tette, élesedett tőle az élvezet. Be tudott nyúlni kicsit az ujja hegyével a húgycsövébe, amitől viszont iszonytató fájdalomba fordult át, elmélyült. Elégedett lehetett a faszával. Jó görbülete van a faszának. Voltak ugyan nők, akiknek az átlagosnál magasabban helyezkedett el a csiklójuk, a saját felesége is ezek közé tartozott.

Nem bánta. Legalább minden egyes alkalommal külön érzékelte, hogy még ezekkel is elbír.

Így éltek ők egymással.

Ahhoz hogy ne essen szét minden, el kellett vele bírnia. Fél év alatt ne jusson eszébe, hogy a lányoknak vagy valakinek el kéne mosnia az aszaló rácsait, a szentséges úristenit, ezt azért neki minden egyes alkalommal el kell viselnie. Mielőtt megnősült volna, soha nem gondolta, hogy ez így van. Pedig az idősebb férfiak mindig röhögve mondták is neki, hogy sose nősülj meg pajtás. Ha belebonyolódott egy kalandba, akkor azért élvezte, hogy más nőknél a nagy tapasztalatával milyen könnyű dolga van. A lányok is ettől a nőtől örökölték a lomhaságukat, kitől mástól. A pöckük viszont, ahogy elnézegette, a nagy, duzzadt szeméremajkuk közé zárva, jó mélyen ült. Talán éppen a lomhasága, a lassúsága miatt szerette meg ezt az átkozott nőt. Lassan izgult fel, s a végtelenségig tartott, amíg sikerült elélveznie. Annyit kellett tenni, hogy amikor kihúzta, akkor megcsúsztatni fölfelé, aztán mehetett újra be, de sokáig, egyenletesen, mindig újra megcsúsztatni.

Nem vette észre, hogy magának is hosszú ideje így csinálja.

Megszokta.

Minduntalan külön megbökte az ujjával kicsit a makk duzzadt peremét.

Ne kelljen semmi máson elgondolkodnia, ezt képzelte el. Amikor kihúzza, megcsúsztatja, a makk vastag peremén megsodorja a csiklót. Vigyázni, a puszta elképzelés hatására ne élvezzen el, de nehéz lett tőle a lélegzete. Jó sokáig szerette volna kihúzni. Keresgélt azok között, akikre ártalmatlanabbul emlékezhet. Csupán női végtagokat látott, nem sikerült mást elképzelnie, csak elnyílt pinákat, amint feltölti a faszával, sem arcuk, sem vinnyogásuk nem lett, semmi nem tartozott hozzájuk többé. Nem is kellett már neki senki, meg semmiféle elképzelés. A másik kezével, amíg nem késő, bemászott a segge nyílásába, megakadt a csatakos, hosszú szőrzetén, de a mutatóujjával azonnal beletalált a forróságtól besíkosodott záróizomzat ráncain.

Hiába állt volna le hirtelen, már késő volt, nyüszített, hosszan bőgött, eszébe jutottak az égő férfiak, hiába húzta, hiába vonta volna tovább a fasz megkövült fején. Mielőtt a sperma fölszökött, annyit tehetett, hogy maga alá rántva lábait, előredőlt, ne az alsóruháját mocskolja be, ne az ingét. A mozdulat visszavett az élvezetből, a roppant látvány azonban hozzá is tett. Még mélyebbről, még hatalmasabban tört elő, hiszen nem csak a szokásos önélvezettől tágult bődülésre a szája, akadt torkán az állati kiáltozás, hanem a bámulattól. Micsoda erővel, micsoda mennyiséget hoz ki egymást követő löketekben. Igaz, legalább öt hete nem élvezett. Belerázkódott, megmerevedett, tartotta a tenyerével, akárha idegennek tartaná, ordított. Valóságos tócsa gyűlt a kandalló előtt, s tompán világított rajta a vöröslő lángolás és újabb löketek toccsantak belé. Forróságával végigsúrolta saját kezét.

Aztán rászakadt a több napja halmozódó kimerültség, fel sem takarította, a sliccét sem gombolta be, reggel ugyanúgy ébredt a merev, nagyfejű faszával a kezében, ahogy este berogyott vele az ágyba. Illetve később ragadhatta meg, hiszen előbb valahogy a dunyhát magára kellett húznia.

Még szerencse, hogy nem lepték meg ebben az állati alvásában.

Most elővigyázatlanul nyitva hagyta a háza ajtaját.

A kút mellett letette az üres vödröket, s ügyelt rá, fogói ne csörrenjenek. Igen ritkán tart attól az ember, ami bekövetkezik. Az volt a terve, hogy vizet forral az üstben, s ha már így alakult, akkor nem csak alaposan megmosakszik, hanem legalább lemossa a szilvától ragacsos szárító rácsokat.

Előbb mindig az almát aszalták.

Vigyáznia kellett, a rács ne kapjon a másik gyümölcstől illatot.

A ködös erdők csöndjében csupán a finom csepegések zaját lehetett hallani. Aztán átment a gyepes udvaron, s magára húzta a fészer ajtaját, hogy a favágás tompa döndüléseit minél kevésbé lehessen kihallani.

Azok hárman nem ismerték föl azonnal ebben a hosszú, fehér gatyában, de hallhatták, hogy odabenn még fütyörészik is egymagában.

A két fogolyruhás ránézett a fa mögött meghúzódó harmadikra, s értették egymást.

Fácán rikoltozását lehetett távolabbról hallani.

A legfiatalabb erre a fészer ajtaja mögé settenkedett, üthessen, ha nyílik, a másik kettő pedig törzsét meghajtva futott a házhoz, ahol falhoz tapadva, szempillantás alatt megközelítették a nyitott bejáratot. Nem tudhatták, van-e még valaki a magányos erdei házban, mely a hosszú és nem túl széles tisztás közepén állt a csupasz gyümölcsfáival. Arra számítottak, hogy reggeliző családot találnak odabenn.

Döhring azonban legalábbis ebben az átmeneti időben nem akarta veszélybe hozni a családját. Aztán valami majd csak lesz. A hóna alatt meg volt jelölve, ezért döntött úgy, lesz, ami lesz, most inkább egyedül marad.

A hitoktató, aki azon a reggelen felváltotta a toronyban a nyugalmazott bankigazgatót, azt kiáltotta le, nagy baj nincs, ne féljenek, de valakik közelednek, úgy fogalmazott, valószínűleg odakintről. Habár ő is úgy tudta, hogy ott aztán senki nem maradt. Mintegy huszonhatan, már másodszor ennyit számolok, kiáltotta. Az volt a legfurcsább, hogy csaknem teljesen zárt alakzatban jöttek, mint amikor korábban munkára hajtották őket.

Zárt alakzatban, huszonhaton, kiáltotta ismét.

Lentről nem láthatták a hitoktatót a megnyílt toronyban a gerendák között, ő ellenben látta őket odaföntről, a felé forduló, kicsi, fehér arcokat a sötéten fénylő kövezet fölött. Még a hideglelésük is fölért hozzá, de inkább gyorsan belenézett a látcsövébe. A saját hideglelése volt. Látta, mégis baj lesz. Valamit a kezükben tartanak, botokat, léceket. S amint elérik az első házakat, mennek be.

Erre ki számíthatott. Ezek szerint az őrök nem csak hullát hagytak hátra a táborban, ahogy meg lett beszélve, hanem élőket.

Induljatok, kiáltotta le.

Azok azonban nem értették lenn a téren, hogy hová kéne indulniuk, világosabb eligazítást vártak volna odaföntről. Már a második házba mennek be, s a hitoktatónak még mindig nem volt ereje helyesbíteni. Illetve hosszú pillanatokig arra kellett gondolnia, hogy a Nordwall most aztán minden lakójával együtt a kezében van. Ebből bizony baj lesz. Ha sikerült volna azonnal leszólnia, akkor talán megmenthetett volna közülük néhányat, de hallgatott, s akkor valamennyinek el kell ott pusztulnia.

Hármas sorokban jöttek tovább az úton, a harmadik háznál is ki fognak válni hárman, oda is bemennek.

Inni ittak már a Niers vizéből, enni akartak, meleg ruhát akartak, pénzt akartak és bosszút.

Amikor a hitoktató a toronyból hisztérikusan kiáltozva megérttette velük, hogy mi lenne a dolguk, mert az első házakból már ugrálnak ki az ablakon, akkor sietve elindultak a Nordwall felé. Mire kifulladva odaértek, már égtek a házak, s lakóik közül voltak ugyan, akiknek az utolsó pillanatban sikerült kijutniuk, de mások összeverve, vérbe fagyva várták tűzhalálukat. Látva ezt, nem ismertek kíméletet. Volt, akinek a szájából verték ki a tejes bögrét, volt, akit a kamra polcáról téptek le a megkaparintott befőttes üvegével, volt olyan fogoly, akit a ruhásszekrényből szedtek ki, féltve őrzött szőrmék és kétszersültek közül, vagy kerítések tövében, magas sövényeken fönnakadva, menekülés közben kaptak el.

Ásóval, lapáttal verték agyon őket, a szívüket villával szúrták keresztül, mind a huszonötnek, többé aztán tényleg föl ne támadhassanak, pedig nem egy volt, aki szívósan ellenállt, s ezért hiába a túlerő, a városiak közül többen súlyos sebesültként maradtak a helyszínen. A huszonhatodiknak sikerült egérutat nyernie. Nem találták, vagy rosszul számolt a toronyban a hitoktató. De annyi időt nem hagytak maguknak, hogy ellássák a sebesültjeiket, segítsenek az égő házakat oltani, és valamennyire lecsillapodjanak. Az ölés lázában pakolták föl a friss hullákat a kézikocsikra, targoncákra, talicskákra, tragacsokra, büszkék voltak rá, hogy ennyi lett. Vértől csöpögtek, agyvelőtől voltak síkosak a tetemek, sok volt a fül, az orr, a csonkolás, sebtében azért összeszedték, amit megtaláltak, húzták, tolták ki az égő árkokhoz terhüket, hogy sötétedésig végezhessenek. Messzi voltak innét azok a nyomorult árkok, s már így is épp elég nagy lett az időveszteség. Délutánra járt, mire a tábort végre elérték. Nem lehetett tudni, hogy az üres utakon heverő hullákat vajon emberek vagy állatok kezdték-e ki ilyen brutálisan. Őszintén szólva, ezzel a kérdéssel senki nem is foglalkozott komolyan.

Az volt a fontos, hogy ezek égjenek, aztán minél előbb be lehessen temetni az árkokat, fölötte pedig rendesen összeszántani.

Az egyetlenegyet, aki mégis megmenekült, Venlo határában, a Szent Tamás kolostor üvegházai között szedte fel egy angol járőr, s ugyanebben az órában már mesélte is nekik menekülésének történetét, miközben meglangyosított, édes konzervtejet itattak vele, pokrócot terítettek a vállára, mégis egész testében reszketett.

Lassan, lassan, intette az angol tiszt, még bőven lesz belőle. Lesz holnap is. Kicsi kortyokban idd. Kapsz még, de előtte megfürdetünk, jó meleg ágyba fektetünk. Közben pedig hozok neked valakit, aki beszél az anyanyelveden.

S hogy akkor eddig nem őt, hanem az ikertestvérét látta.

Valósággal felordított álmában.

Összetévesztette őket, igen. Amiből viszont arra következtetett, hogy a másik fiú szerencsére tévedett. Mégsem éghetett oda az ikertestvére, ha egyszer elért idáig és életben maradt. Valamilyen ismeretlen eredetű és kimeríthetetlen méretű boldogság lett úrrá rajta e felismeréstől, holott tudta, tényleg álmodik, mintha mégis meg lenne mentve, hiszen akkor mindkettő életben van.

Hány éves vagy, kérdezte kíváncsian az egyik szerzetes.

Hiába gondolkodott, nem tudta megmondani, olyan váratlanul érte a régi kérdés.

Ne terheld, mondta a másik szerzetes. Tizenötnél nem lehet több.

Vagy csak nem tud kiszólni az álmából, hogy megmondja.

Szerintem, valamivel csak idősebbnek kell lennie.

Elég furcsa, hogy egészen egyszerű dolgokat, mintha nem értene.

Nagyapja arra tanította Döhringet, hogy a gonosz álruhát ölt és soha nem alszik. Vagy ha netán le is pihen, fejszét, baltát, kést, sarlót és kaszát elővigyázatos ember soha nem hagy őrizetlenül.

Mikor aztán teli lett a fáskosár, ahogy szokta is, rövid nyelű baltáját betette a frissen hasogatott fák közé, hóna alá emelve vitte magával. Térdével rúgta ki a fészer ajtaját. Abban a pillanatban nem történt végzetes. A hegyes tölgyfakaróval lesben álló fiút ugyanis nem csak eltakarta a fészer kivágódó ajtaja, amire nem számított, hanem csaknem homlokon verte.

Döhring hátra sem nézett, hiszen az ajtó rugóra járt, s magától be kellett a háta megett csapódnia. Gyanútlanul ment vissza a kosarával a ház felé.

Ez a másik fiú pedig azért nem eredt azonnal a nyomába, mert úgy gondolta, nem tévedhet, ez tényleg az a német. Valaki, aki hasonlított rá vagy egyenesen ő volt, a niersbroeki tábor parancsnoki karához tartozott, bár a foglyokkal egészen az utolsó hetekig nem került közvetlen kapcsolatba.

Akkor azonban megmutatta nekik önmagát.

Indult utána, amikor az ismerős alak már csaknem háza nyitott ajtajához ért.

Egyenesen szembe találta magát azokkal, akik éppen jöttek le az emeletről.

Mert nem találtak senkit a házban, amitől azonnal megnyugodtak, ám ugyanakkor a ház némasága a végtelen lehetőségeivel felizgatta őket. Szájuk és markuk teli volt már aszalt almával, aszalt szilvával, zsebeiket is telitömték. Odafönn a jéghideg hálószobákban nyitott zsákokban, kosarakban állt, tömték magukba, rágtak.

Nézd csak, hát itt van ez a jómadár, kiáltotta egy érthetetlen nyelven, teli szájjal az egyikük.

Nem számíthatott rá, hogy bennünket is itt talál, tette hozzá a másik németül.

A két élő fogoly láttán Döhring azonban nem csak halálosan meglepődött, hanem épp megfordult volna, mert a háta mögött inkább megérezte, mint meghallotta a lépteket, amikor a feje tetején valamilyen súlyos csapás érte. Egyetlen sötét villanás, amely szikrákban spriccelt szerteszét. Ettől valósággal megkönnyebbedett, de nem értette meg, hogy mi történik, amikor a következő csapás elérte. Nem érezte többé a fáskosarat a karjában, de egészen közelről látta a két ismeretlen alak nevető ábrázatát, amitől neki is nevethetnékje támadt. S mielőtt a következő ütéstől teljesen elsötétedett volna, a könnyűség érzete lett az utolsó, amit még felfogott, hogy leveszik róla terhét.

Rövid nyelű baltáját most az egyszer jobb lett volna a fészerben hagynia, a szikrák fénye lassan kihunyt, és ez lett a szuroksötétben az utolsó értelmes gondolat. Tudta, hogy már felesleges bármit gondolnia, hiszen halott, még élt, gondolkodott. Olyan hatást keltett a földön elterülve a szerteszét hulló hasábfák között, mintha a halálából föl akarna tápászkodni.

De hiszen látod, nincsen benne több, magyarázta szelíden az egyik atya, s élvezte a testéből áradó kellemesen meleg illatot.

Olyan illata volt az atyának, mint a savanyú cukornak, amikor mézes tölteléke szétomlik a szájban.

Mindketten vastag, fehér csuhát viseltek.

Megpróbálták elvenni tőle a langyos, fehér bögrét, amitől nehezére esett megválni. Valami nagyon régire emlékeztette őt a bögre, nyolc hosszú hónap távolából nem emlékezett rá pontosan, mire. Próbálták lefejteni ujjait a bögre füléről, egyáltalán, fölállítani a székről, de az üléshez is ragaszkodott, az ismeretlen helyiség padlatához feszítette talpait. Ezen az atyák úgy nevettek, mintha állati csökönyösségét élveznék. S ezért ő is azon volt, hogy velük nevessen önmagán. Jól értette, hogy a saját jól felfogott érdekében nem adhatnak neki többet, és el kell innen máshová menniük, mégis vinnyogás lett belőle. Nem akarta, hogy innen bárhová elvigyék. Emiatt halálosan szégyenkezett.

Azt nyüszítette, kéri, könyörög, csak egy egészen kicsit, még, adjanak.

Míg el nem tűnt valahol, a zömök kis angol tiszt franciául beszélt hozzá, s oly kényesen szívta és lökte a szavakkal a piros ajkait a rövidre nyírott, vörös bajusza alatt, mint a jóllakott húsvéti nyúl, amikor még valami ehető után szuszog.

Ez a nyúl is csak úgy eszébe jutott hirtelen, s nem tudta, hogy nem álmodja-e. A holland szerzetesek németül tegeztek, ő pedig mégis a saját anyanyelvén sírt, könyörgött, s akárha azért tenné, hogy ne érthessék. Ami segített rajta valamennyire.

Valamit le kellett önmagában gyűrnie, amit hiába is szeretett volna eltitkolni előlük, értették.

S aztán már hagyta, vigyék, legyen, tegyék, amit akarnak, mint aki feloldódott az idegen testekben, ismerős illatokban. Ezek ketten ezen is nevettek, járt az ádámcsutkájuk, élvezték, reszketett a tokájuk, hasuk. Hosszú, fehéren világító folyosókon vitték, visszhangosan csattantak benne a lépéseik. Végeérhetetlen csigalépcsőn szálltak alá az emeletről. Ez is olyan volt, akárha álmában esne meg. Néha jött egy magas ablak, odakinn kéklett a sűrű köd az alkonyatban. Akkor már nem érezte önmagát, sem a lépcsőket, bár látta, megy a lába a szivacsos, vajszínű kőben, viszi magával a talpán a mély kikopásokat. Egyre nehezebb lett tőle a lépés. Mindig visszajött a magas ablak, mentek lefelé, de mindig ugyanabban a lépcsőfordulóban, odakinn a köd, ahol semmi nem akart a végére elérni.

Váratlanul földet ért, s akkor a földszinti folyosón vezették tovább, ahol sötét volt, közvetlenül a bolthajtásos mennyezet alatt nyíltak ugyan kicsi, berácsozott ablakok. Nagy volt a zajongás, valósággal elvakult, amikor kitárták előtte a bolthajtásos fürdőcsarnok sötét, pántos ajtaját. A sűrű gőzben, kiáltozások és csobogások közepette nem láthatott mást a fehér, tömzsi oszlopok között, mint fehéret, vöröslő tüzek égtek a mélyén, sötét hajakat, nedvesen fénylő arcfoltokat, sötét, nedvességtől csapzott szőrzetet a fehér testeken. A fehér falakkal elválasztott fülkékben fehér kádak álltak a boltívek között, sok fehér csempe csillogott, lámpaburák fehér fénye világított a gőzön át, rézcsapokból csurgott, zuhanyozók rózsáiból ömlött a forró víz, magas rézhengerekben lobogott a tűz, meztelen férfiak rakták, elnyílt üleppel guggoltak előtte, valahonnan kintről hozták be a vágott fát. Hajladoztak, fütyültek, egymást mosták, szappanozták az angol katonák, tülekedtek a holland szerzetesekkel a forró víz alatt, ordítottak, törülköztek, favödrökből zúdították egymásra a jéghideg vizet, volt, aki ordítva énekelt.

Miközben orrára bukva hevert előttük a tehetetlen, nagytestű német a zöld gyepen, a rabtartójuk.

Jóleső érzés volt látni, hogy hol az egyik óriási tagja ráng, hol a másik, mintha föl akarna állni, mégsem tud. Vagy azért nem áll föl, nehogy negyedszerre is a fejére csapjanak.

Ezt egy kicsit elsietted, szólt teli szájjal a másik.

Odabenn senki nincs, tette hozzá szemrehányón a harmadik alak, te pedig rögtön kifingatod.

Elég lett volna elkábítani.

Ez már meg nem mondja, hová rejtette el a pénzét.

Csak a pisztolyát hagyta itt, a barom, ahogy beléptünk, ott találtuk az asztalon, hogy kéznél legyen, ausgerechnet a földszinti asztalon, magyarázta békülékenyen az előbbi, aki aszalt gyümölcsökkel telitömött zsebéből húzta elő a pisztolyt. Mielőtt használatba vette volna, a pisztoly agyára ragadt szilvákat azért rendesen le kellett szednie.

Ha már így történt, tette hozzá vigyorogva, talán jobb lesz, ha rajta próbáljuk ki.

Valójában egyikük sem határozott a legfiatalabb nélkül.

Nyújtotta ezeket a szilvákat neki.

Aki eddig némán állt a test fölött, és megbűvölten nézte, mit tett.

Talán azon töprengett, mi mindent kell még megtennie. Nem ez volt az első gyilkossága, és előre érezte, hogy az ölés mindig is mély elégedettséggel fogja eltölteni. Miután a szájába tömött néhány aszalt gyümölcsöt, s inkább csak szórakozottan rágni kezdte, a kihegyezett végű karót, amelyet egy legelő sarkán húzkodtak ki a földből, a földön heverő élettelen ember tarkójába döfte.

Fölöslegesen nem kell fegyverrel zajt csinálni, szólt nekik két csöndes csámcsogás szünetében.

Kicsit megcsúszott, de a bőrt azért átszakította, s mint a pukkanás, olyan hangot hallatott, azonnal elérte a gerincet, ám meg is csúszott a porcokon. Annyi ereje nem lehetett a döfésnek, hogy az inak és az izmok között azonnal áthatoljon. Vagy talán az is elvett karja, válla erejéből, hogy ráharapott az éles szilvamagra, fogával közben ügyesen leszedte róla a szilvahúst, s a rég nem érzett, füstös, mézédes íz szétáradt a nyelvén.

Érdekes volt látni, amint a két idősebb alak kiszolgálja őt.

A rövid nyelű baltát is segítőkészen a kezébe adták.

Első csapásával mellé ütött, amire mind a hárman egyszerre nevettek föl.

Karó helyett csaknem a saját kezét találta el. A második csapással viszont szépen eltalálta a karó lapos fejét.

A csigolyacsont ugyan nem engedett, ellenkezőleg, visszalökte az ütését, de az inak és az izmok nyáktól csúszós szálai végül is bevezették a karó megakadt hegyét a második és a harmadik csigolya közé, ahol a harmadik, majd a negyedik ütéstől fokozatosan tágult és átszakadt. Bizonyára befelé vérzett, mert a karó sötét, kiszálkásodott anyaga körött inkább áttetsző, vértől alig elszínezett folyadék jelent meg. Az ötödik ütéssel átszakította a gégét, ekkor sajátos buggyanást, tán némi hörgést hallottak, s a karó hegye belefúródott a fagyos homokba.

Utoljára még beszart nekünk, mondta az egyik idősebb fogoly, bár élvezettel teli nevetésével egyedül maradt.

Szempillantás alatt az orrukig emelkedett.

A földhöz szegezett, erősen bűzlő emberi tetemet már csak ezért is gyorsan a sorsára hagyták.

Siettek, még az ajtót sem tették be maguk mögött. Vadászruhát, tartalék töltényt, munkaruhát, meleg zoknikat, csizmát, bakancsot, csíkos és kockás flanelingeket azonnal találtak. Nem minden volt frissen mosott, s ezért idegen német férfitestek kihűlt illatát vették magukra e darabokkal.

Még alkonyat előtt szerették volna folytatni útjukat.

Értéket nem találtak. Pénzt is mindössze öt birodalmi márkát, egy bordó pénztárcában, a viharkabát zsebében. Pedig mindent fölforgattak, közben ettek, kerestek, ettek.