A körtvélyesi „Jardin Paradise"; részletek Lesznai Anna naplójából

„Ma még itt száll le nékünk a nap, hol vérét szüleink látták,

itt izzik ifjú arcotok az est pirosában,

mint ősötöké, ki egykor megvetette lábát,

s dacosan mondta: »Otthonom ez, innen nem állok odébb«

(...)

Ezért hát ebben a búcsús alkonyi percben

Szegezzük le gyorsan, véssük elomló habokba,

Rójuk homokba siető ujjal,

Szőjük be illó tündéri magyar szóba,

Siessünk, írjuk, mert máris késő leírni:

»Itthon vagyunk együtt, itthon az Ondova partján!«

Írjuk, siessünk, mert hiszen alig igaz már.

Mindennél tűnőbb édes, hazug valóság!"

(Lesznai Anna: Ma még 1938 őszén)

Lesznai Anna költő, író és iparművész, a körtvélyesi kert háziasszonya, a fenti sorok írója 1939 nyarán hajóra szállt, letelepedett az Egyesült Államokban, és 1966-ig – haláláig – New Yorkban élt. Csak röviddel halála előtt járt újra Magyarországon, de Körtvélyesre (Nižný Hrušov) sohasem tért vissza. Ez volt élete egyik legnagyobb tragédiája.

Lesznai Anna¹ (1885–1966) tehetségét a legkülönbözőbb műfajokban bontakoztatta ki. Míg kortársai arról vitatkoztak, vajon költőként vagy képzőművészként jelentősebb-e, az utókor elsősorban meseíróként, illusztrátorként ismerhette meg – elsősorban az 1978-ban A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban,² és az 1981-ben megjelent Lesznai-Képeskönyvnek³ köszönhetően. Jóval kevesebben vannak olyanok, akik olvasták verseit,⁴ ám az a véletlen tény, hogy Lesznai a Nyugat első nemzedékéhez tartozott, emeli ezt az ismertséget. Ma, amikor a hosszú évtizedeket átívelő családregények, 'családi sagák' feldolgozásának reneszánszát éljük, talán újból többen felfigyelnek majd Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című⁵ – a nagyrealisták műveihez mérhető terjedelmű és igényű – regényére, mely a századfordulótól az első világháborút követő viharos időszakig fűzi meséjét egy magyarországi zsidó és egy dzsentri család sorsának hol összefonódó, hol pedig szétváló történetét mutatva be. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki Lesznai Annát, a hímzések és a tervezés világában egyedit és eredetit létrehozó iparművészt ismeri, akinek hatalmas művészeti életművét Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeumban őrzik.

A Rózsa regényben Guillame de Lorris elmeséli, hogy a főszereplő elérkezik a Gyönyör kertjéhez, melynek külső falánál mindenki megjelenik, aki nem nyert oda bebocsátást. Többek között a Gyűlölet, Árulás, Gonoszság, Irigység, Mohóság, Kapzsiság, Szegénység, Öregség, Képmutatás és az Idő szimbolikus alakjai. A kert falain belül a Gyönyör táncol társaival: a Szépséggel, Nyíltsággal, Udvariassággal és az Ifjúsággal.⁶ Lesznai Anna számára Körtvélyes volt a Paradicsom, a gyönyörök kertje. Életművének alfája és ómegája, örök ihletője volt a kert, a körtvélyesi „kastély" és a környező táj, de személyes életének legjelentősebb eseményei is itt játszódtak le, ahogy azt Ajánlás a kertnek című versében is megfogalmazta: „Amit láttam, tettem, tanultam és adtam, / Mind körülém gyűlik a lesznai napban. / Ha kertem nem volnál, bizony én sem volnék, (...)"

Ízelítőt kaphat e csodavilágból, megismerheti az ide kötődő érzéseket, gondolatokat és eseményeket az, aki beleolvas Lesznai Anna 1912 és 1954 között íródott naplójába. A feldolgozás alatt álló húszkötetes naplójegyzeteket a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára őrzi.⁷ E hihetetlen gazdagságú irodalmi és kultúrtörténeti dokumentumból válogattuk ki a felvidéki Körtvélyeshez kapcsolódó bejegyzéseit, amelyek azonban problémafelvetéseikkel, világnézetükkel, az érzések és gondolatok kavalkádjával Lesznai Anna életműve és alkotói személyisége mélyebb és alaposabb megértéséhez is hozzájárulhatnak.⁸ Arra törekedtünk, hogy a válogatás tükrözze a napló bejegyzéseinek sokrétűségét, hiszen abban versvázlatok, beszélgetések rögzítése, a későbbi írásokban alapanyagul felhasznált találkozások lejegyzése mellett memoárszerű részletek, önmarcangoló, a félelmeket és örömöket egyaránt tükröző bejegyzések is találhatóak.

E Kassától keletre fekvő vidéken minden együtt van, amit a közép-európai táj kínálhat: a békésen kanyargó Ondava és völgye, a Keleti-Beszkidek itt már megszelídült formái vagy a táj fölé magasodó Vihorlát hegység. Körtvélyes (Nižný Hrušov)⁹ Varannó (Vranov), Rákóc (Rakovce), Dolha (Dluha) és Nagymihály (Michalovce), illetve az Ondava túlpartján elterülő híres búcsújáróhely, Kolcs-Hosszúmező (Kolčové–Dlhé)¹⁰ közvetlen szomszédságában fekvő falu volt. Lesznai idejében a falu 200 házában mintegy 1100 lakos élt, jobbára földművesek.¹¹ A falu templomának szomszédságában állt a Mária Terézia idejében a Szirmay család építette barokk kúria,¹² az épület háta mögötti dombra felfutó hatalmas parkkal és az alatta folyó Ondavával.

Lesznai Anna nagyapja, Moscovitz Mór doktor volt, aki az 1831-es kolerajárvány idején Zemplén vármegyében nagy dicsőséget és érdemeket szerzett a kór leküzdésében. Az Andrássy család zempléni birtokai révén került közvetlen kapcsolatba vele, aki hamarosan háziorvosuk lett. Idősebb Andrássy Gyula miniszterelnökké választásakor, 1867-ben családja hálája jeléül Zempléni előnévvel nemességet adományozott a Moscovitzoknak. Nem sokkal ezt követően, 1872-ben vásárlás útján került Körtvélyes a család birtokába. Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regénye egyik helyszínének – Liszkának – közvetlen mintaképéül szolgált a körtvélyesi kúria. A Moscovitz nagypapa alakjáról mintázott regénybeli szereplő így indokolja a birtokvásárlást: „a kúriák világában, hol mindenki saját portája tornácáról, saját famíliája fészkéből nézte Magyarországot: István először érezte magát idegennek, gyökértelennek. Kedvetlenül tért vissza Pestre, apját meglátogatni. Az öreg úr megdöbbent (...) – a fiú mégis kétkedik, nyugtalan. El kell hárítani róla az ahasvérusi átkot! (...) Fiának, hogy olyan úr lehessen, mint a többi (...) – biztos talaj kell, fóld, melyen megvethesse a lábát, melybe belesüllyeszthesse a gyökereit; (...) Berkovics doktor birtokot fog venni, és nem nyugszik, míg olyan foglakozást nem lel István számára, mely helyes mederbe tereli politikai aspirációit."¹³

Lesznai jogász apja, Moscovitz Geyza dzsentri allűrjeinek, a birtokon folyó gazdálkodás elmaradottságának és az úri virtusként űzött protezsálási passziójának következtében vészesen apadni kezdett a birtok által biztosított jövedelem és a felesége – Deutsch Hermina – révén a Hatvany-Deutsch dinasztia által biztosított vagyon.¹⁴ Moscovitz Geyzának, a vidék legendás alakjának életét az a két tény illusztrálhatja legjobban, hogy függetlenségi párti szimpatizáns és a nemzeti kaszinó egyetlen zsidó tagja volt. A politikai célok és kampányok finanszírozása mellett igyekezett minden hozzáfordulón segíteni. Ám a nehézségek ellenére Körtvélyes a béke elzárt szigete, idilli világ maradt, amely nyitva állt a kor legjelesebb művészei, gondolkodói előtt, akik néha hetekig élvezhették a háziak vendégszeretetét. Erről az uradalmi szalonról többek között Gráber Margit is beszámolt emlékirataiban: „Lesznai Anna – Máli – körtvélyesi birtokán sokunkat vendégül látott. Rippl-Rónai József nagyon szépen lefestette a kastély hátsó teraszát és előtte a virágokat, de számomra a kastély és kertje nem ilyen volt. Elvarázsolt kastély volt egy óriás kert közepén. Sok mindenki megfordult ott: Ady, Kaffka Margit, Lukács György, költők, festők, feleségek, szerelmek. Ha telt ház volt, huszonketten ültünk az asztalnál."¹⁵

Maga Lesznai Anna egy 1965-ben készült interjúban így emlékezett a körtvélyesi 'kerti szalonra': „Kik jártak Körtvélyesen az írók és festők közül? – Az a különös, hogy inkább festők jártak. De írók is, csak azokra kevésbé tudok emlékezni. A festők közül Rippl-Rónai volt a legkiválóbb. Tanított is engem barátságból és nagyon jó tanácsokat adott." ¹⁶

A sok-sok látogató mellett, akik közül többen írásban is megörökítették Körtvélyest (pl. Mousson Tivadar¹⁷ vagy később a Lesznaitól politikai nézetei miatt eltávolodott Ritoók Emma¹⁸); meg kell említeni Jászi Oszkárt, Lesznai második férjét,¹⁹ aki válásukat követően, bécsi emigrációja idején, sőt az után is, hogy az Amerikai Egyesült Államokba költözött, nyaranta és ünnepekkor hosszú heteket töltött Körtvélyesen. A szokásos vendégjárás, a nagy lakomák és a véget nem érő társasági alkalmak ekkor szüneteltek, mert az önmagával szemben is oly szigorú elveket valló Jászi nem tartotta gyermekei²⁰ számára jó hatásúnak az ott kialakult légkört: „Az ember megdöbbenve látja, hogy mily tehetetlen a külvilág adottságaival szemben. Íme ez a két kis ember, akiket Anyám mellett legjobban szeretek a világon, arra vannak kárhoztatva, hogy a leghelytelenebb és legkárosabb nevelési hatások alatt nőjenek fel. Rafinált francia konyha – túletetéssel megterhelve – meleg vizes mosdás, meghűléstől és légvonattól való örökös félelem, hermetikus elzártság a falutól s minden gyermeki társaságtól, állandó ideges kétségbeesés és jajveszékelés. minden nátha miatt, a gyerekek minden szabadságának vagy iniciatívájának rendszeres tönkretétele. Mindez valóban egy teljesen lehetetlen nevelési rendszert teremt, mely exasperál és kétségbe ejt."²¹

jászi naplóbejegyzései más oldalról világítják meg és ellensúlyozzák a Lesznai naplójában írottakat, hiszen az utóbbiakat olvasva úgy tűnhet, hogy a Moscovitz család és Lesznai Anna teljes szimbiózisban élt a faluval, ott-tartózkodásukkor mindennapi kapcsolatban álltak a parasztokkal, a szolgálókkal és a falu társadalmi elitjével (pap, ügyvéd, jegyző, gazdatiszt, tanító), és élvezték a tájat, a vidéket. Ez a kép némileg módosul, ha Jászi Oszkár 1919 és 1923 között írt feljegyzéseit olvassuk. A falu és a vidék kínálta lehetőségek – színek, képek, ízek – élvezete nem mindig adatott meg. Bár a család jól bánt háznépével,²² és ahogy ez a naplóból is kiolvasható, Lesznai az ő környezetükben is élményekre vadászott, a valóságban a kastélyt és a falu világát a kertfal – ha kellett –hermetikusan zárta el egymástól. A két világ között óriási szakadék tátongott, ahogy erre Jászi többször utalt: „lehetetlen körtvélyesi szociális viszonyok, a bántó luxus";²³ „a gyerekeket ki kell vonni ebből a beteges, luxuriőz, túltáplált miliőből s egyszerű, szigorúbb környezeti viszonyokat kellene számukra teremteni.";²⁴ „ha nem bántott volna a gyakori ráeszmélés a jelen bajaira és a jövő bizonytalanságaira, talán közel lettem volna a meseszerű kastély elvarázsolt boldogságához. De így, többnyire túlságosan éreztem a felbőszítő inkongruenciát a tejben és vajban fürdő körtvélyesi lak és a pusztuló világ között."²⁵ Lesznai betegesen rettegett a betegségektől és járványoktól, ilyenkor gyermekeit összeszedve menekült a faluból. A falubeli gyerekekkel a kisfiúk nem érintkeztek, ám édesapjuk ott-tartózkodásakor járták a vidéket, csónakáztak az Ondaván, télidőben szánkóztak és élvezték a természetet.²⁶

Jászi egyik megjegyzése érdekes adalék lehet ahhoz, hogy még maga Lesznai is némileg „kuriózumként", „élő skanzenként" tekintett a falura, érinthetetlennek érezve azt: „Máli levele. (...) Ingerült panasza a hrusovi nép esztétika bűnei ellen. (A templom tornyát nem akarják bezsindelyeztetni, hanem bepléhezik!)"²⁷

A kert és a természet, a falu és a kastély tematikája Lesznai líráját²⁸ is alapvetően meghatározta, Balázs Béla nem véletlenül nevezte őt naplófeljegyzéseiben „virágokat és gyümölcsöket szóró misztikus vulkán"-nak.²⁹ Költészete a személyiség és a kert, illetve a természet örök és megbonthatatlan, egymásba olvadó egységét hangsúlyozta. Verseskötetei címével is e tájra, e világra utalt: Hazajáró versek (1909), Édenkert (1918). 1922-ben Eltévedt Utániak címmel megjelent kötete már az „Édenkertből" kiűzetett költőnő panaszait közvetítette Jelen válogatásunkban helyet kapnak a falu változásait rögzítő megfigyelései is. Az a fájdalom, melyet kertje elhagyása jelentett, amerikai emigrációját követően sohasem enyhült – „A fák is, mint az emberek / némák itt és idegenek. / Nem játsztam búvócskát alattok, / komor menetben nem haladtak / apám koporsója felett... / A fák itt mért szeressenek." (Napló, 1940)³⁰ –, hiszen azonos lévén a kerttel, önön lényének egy darabját kellett hátrahagynia.

Lírája tematikájával már az 1910-es évektől párhuzamba állíthatóak népi ornamentikán alapuló hímzéstervei. A hatvani Hatvány Lajos Múzeumban őrzött Lesznai-hagyatékban százával találunk a fenti körbe tartozó, virágornamentikára épülő hímzésterveket. Ezeken mindig egy-egy elem dominál, melyet Lesznai a terv címében is közöl (rózsás, tűleveles, fenyőfás, makkos-leveles, babos-indás, pálmás, törökmeggy), majd levelekkel, csavarodó, fonódó gallyakkal köríti azokat. Egy-egy tervet több színvariáns, színpár alkalmazásával is elkészített. (Éppen naplóiból tudjuk, hogy Orbán Dezsővel egyik kedvenc elfoglaltságuk volt a pamutgombolyagokkal való 'babrálás', melynek során valójában azt próbálgatták, milyen hatást vált ki két egymás mellé helyezett szín.) A kehely, váza vagy a kőkorláton álló virágtartó Lesznai korai hímzésterveinek uralkodó motívuma. Ez az elem fogja össze a kompozíciót, ebből nő ki a virágokat, gyümölcsöket, leveles ágakat és indákat ötvöző csodabokréta, csokor. A virágcsokor, a virágtő, a kehelyből vagy vázából, ritkábban bőségszaruból, kibomló növények gyakran a misztikus világfára asszociálnak, melyet Lesznai világképének szimbólumaként használt ebben az időszakban. Ezeket a terveket gyakran kiegészíti állatornamenssel, főképpen madarak stilizált formáival. A tervek előképeiként a mezőkövesdi matyó mintákat és motívumkincset emlegetik az elemzők, azonban Szabadi Judit arra hívta fel a figyelmet,³¹ hogy bár Lesznai elmélyülten tanulmányozta ezt a motívumkincset és öltéstechnikát, tervei mégis erősen intellektualizáltak. Jellemzőjük a kifinomult, kényes színösszeállítás, mely elüt a paraszthímzések rusztikusságától és harsány színességétől.

Lesznai életereje és életszeretete megingathatatlan volt, ám a bécsi emigráció kezdete művészileg és emberileg egyaránt megviselte őt. Ezek a változások alkotótevékenységében is nyomot hagytak. Bécsbe költözésével elvesztette a számára elsődleges inspirációként és alapanyagul szolgáló Felvidéket, Körtvélyest és a paraszti világ közelségét, ami munkásságára is kiható, mély lelki változásokat eredményezett, és egy új alkotói periódus előtt nyitott utat. Ezt a szakirodalom 'bruegheli' korszakként vagy a paraszti életképek időszakaként jellemzi. Különös erővel él ekkor a 'mindent megőrizni vágyás', a 'mindent rögzítés', 'archiválás' igénye Lesznai alkotásaiban, ezért zsúfol rá minden élőt és élettelen tárgyat, emléket és álmot ebben az időszakban keletkezett képeire. Mindent meg akar menteni az elmúlástól, így kényszeríti magát arra, hogy tudatosan emlékezzék arra a világra, amely kicsúszott lába alól, és talán már nincs is többé. Emlékeit, hajdan volt örömeit, csodálkozásait gyúrta, tapasztotta össze a 20-as évek elejétől festett, új hangvételű képein, amelyeken egy-egy motívum erejéig az idők változásait (cséplőgép, bicikli, automobil) is érzékeltette. Ezeket 1924-ben állította ki – életében először és utoljára – Szlovákiában, a Kazinczy Társaság kassai, jubileumi kiállításán.³²

Lesznai Anna már korábban idézett, évtizedeken át íródott önéletrajzi ihletésű családregényének javarésze a Körtvélyest idéző felvidéki faluban – regény-beli nevén Liszkán – játszódik. A cselekmény a családregény szabályainak megfelelően két család, a zsidó Berkovicsok és a dzsentri Cserhátyak hol elváló, hol összefonódó életét dolgozza fel a századelő és a századforduló Magyarországának hatalmas politikai-társadalmi freskója előterében. A két család helyzetének jellemzéséhez mindvégig hozzájárul a regény tere, így például a kert minden történelmi, társadalmi, sőt lelki és tudati változás fokmérőjévé válik. A kert és a falon belüli világ mindenek mércéje Lesznai regénybeli alteregója, a kis Lizó számára, ennek ellenére egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a falon belül élni nemcsak tökéletes védettséget, de elzártságot is jelent mindazoktól a dolgoktól, amelyek a falon túl vannak. Lizó makacsul ragaszkodik szigetéhez, ahonnét csak akkor kell elmennie, mikor férjhez megy. Ez a szakítás semmi jót nem hoz Lizó számára. Házassága kudarcba fullad, a kert állandó vágyódásának tárgya lesz, lelkének minden rezdülése tükröződik a kertben, a kerten is. Visszamenekül a falak mögé, hazaköltözik a szüleihez Liszkára, már egy új életet hordozva.

A regény terének tágulásával párhuzamosan, mikor a történet nagyobb része Pesten játszódik, a „tündérkert" szerepe is fokozatosan megváltozik, lassan mások is részesülnek csodáiból. E gyorsan változó világban szigetté válik mely zártságával és pontos játékszabályaival alkalmas egy szellemi műhely kialakítására. Ez a formáció a regényben az az intellektuális kör, melynek tagjai művészek, filozófusok és írók, akiknek (szintén dokumentatív pontosságú megjelenítéséhez) a Vasárnapi Kör néven ismert társulás adta a mintát. Ez a tudatos izoláció Árkádiát keresett magának, mégpedig először abban a házban, ahol a beszélgetések vasárnaponként rendszeresen zajlottak. Később, összekapcsolódva a Tanácsköztársaság kommunisztikus felfogásával, egy művésztelep megalapításával, a vidéki örömök terét és a művészet Parnasszusát szerették volna kialakítani – hol másutt, mint Liszkán: „Ha valaha meglesz a mi Magyarországunk, művészotthont csinálunk Liszkából! Valami ideális kolostorfélét, ahol ki-ki zavartalanul élhet hivatásának. Magát tesszük majd meg háziasszonynak. Minden úgy marad, mint most, csak boldogabb falu veszi körül a kertjét."³³A változások azonban Liszkát sem hagyják érintetlenül. Mind a falak, mind pedig a megkövesedett paraszti és dzsentri világ sokáig ellenáll a külvilág erőszakos nyomásának, de a történelem diktálta időt Liszka világából sem lehetett teljesen kizárni: „Tudta, mint Kasszandra, hogy ami itt van, az pusztulni fog. Néha már földrengés moraját vélte hallani az idilli liszkai táj alatt."³⁴

A közölt naplórészletekből kitűnik, hogy Lesznai Anna milyen tudatosan gyűjtötte élményeit a környezetében felbukkanó különböző – egy-egy társadalmi réteget képviselő – alakokról a célból (is), hogy regényének szereplőiként a lehető leghívebben jeleníthesse meg és jellemezhesse őket. E leírások a jellemrajz és a társadalmi környezet ábrázolásának ragyogó példái (a helyi káplán, az öreg cseléd, a zsidó ügyvéd, az uradalmi kocsis és a vidéki létben összeaszó tanítónő alakja). Mindannyiukkal találkozhatunk a regényben is.

Masaryk idején a Moscovitz-birtok földterületei is felosztásra kerültek, annak ellenére, hogy Lesznai Anna első házasságból született fia, Garay Károly és édesanyja is igyekeztek elérni, hogy Jászi járjon közben a csehszlovák miniszterelnöknél, hogy mentesüljenek e rendelet alól.³⁵ Ám kérésüket mind Jászi, mind pedig Lesznai megtagadta. Tette ezt annak ellenére, hogy az évek során több jó barátja, például Kaffka Margit vagy Ritoók Emma is azzal vádolták, és azt vetették a szemére, hogy egy nagybirtokos lányaként nem tud azonosulni a baloldali nézetekkel.

Lesznai Anna és barátai 1938 nyarán még a megszokott életformát folytatták Körtvélyesen, dacolva a viharos időkkel. Lesznai Anna és élettársa, Gergely Tibor emigrációja után, a háború utolsó szakaszában az akkor már házas Garay Károly Körtvélyesen maradt, és a szovjet csapatok közeledtére át akart állni a partizánokhoz. Garay a második világháború előtt hosszabb ideig Angliában élt, és ott pilótakiképzést kapott. Az erről szóló igazolványt megtalálták nála a németek, és kémnek gondolva őt kivégezték.

A háború után az épület és a park gazdátlan maradt, pusztulásnak indult, ám a kúria épülete ma is áll, a helyi óvoda kapott helyet benne.

Lesznai Anna a Felvidéktől sohasem tudott elszakadni, bármilyen messze is került térben és időben Körtvélyestől, sohasem felejtette el azt a világot, amely a mindenséget jelentette számára.

Részletek Lesznai Anna naplójából

1912

Álltunk a ház előtt éjjel, szép duplafedele hajlott homorúságát néztük az égen. Süppedő arányait a fenyők alatt és narancsszín világú, életet rejtő szobáit, s mondtam, mily furcsa,³⁶ hogy köztem és e ház építői, régi lakói közt nincs vérségi kapocs, pedig kell lennie öröklött tulajdonságoknak, mert hisz az én lelkem egy részét Körtvélyestől kaptam, és ők is. Nekem is ugyanaz a ház volt első, örökre bevésődő képzetem: „a ház", s mindeniket véle hasonlít össze a fantáziám. Magasabb, mint Körtvélyes, derűsebb vagy komorabb, laposabb a fedele, s ez lett az életbe magammal vitt mérték, és sok más közös benyomás: a hegyek kékje, az ablak rácsa ugyanazt a rajzot metszette ki számunkra a világból. (...) A falvak. Rákócz: veszekedő kis szomszéd és rokonság. Pipázgató agglegények, s kényelmesen terpeszkedő fák lakatlan kertben, melyet öreg bácsi ápol, s nem zsákmányol ki, gazdagít. Körtvélyes: virágok s omló kőfalak örökéletű vadszőlő alatt. Dolha: parókia, lányok... A kis templomot hársfa toldja, vadászkastélya – tán sohse látott – százkastélyú dús nagyúrnak. Rákóczi egy éjen pihent benne, egy vacsorát tálalt néki a ház, s kiinduló pontja, otthona sok hontalan zsidónak, kiknek furcsa, hogy gyökerük van, rögzített Ahasvérusok, kik csak lelkükkel vándorolnak tovább, vagy vándorolnak, s rögzített a lelkük.

1920

A jó Isten segedelmével! G[erggel]³⁷ októberi alkonyi kertben. (...) A már meztelen diófasor rajzolódik hindu ibolya és zöld és narancs arany égen, egy szál arany újhold és az esthajnali csillag reálisak. A kékbe szürkülő rét felett. Kérdem, ez is bűnös mágia, ha ezt a szívfeslítő szépséget élvezem, szeretem? (...) A fasor fiatalodik, kezd olyan sötét lenni, hogy a rég kivágott régi diófák kinőnek. Az emlékeim világítanak. Milyen értéke van mindezek lekonstatálásának? Nem tudományos. Esztétikai, ha művészetben nyer kifejezést. Metafizikai is van bizonyára, de még nem bírjuk elhelyezni. Etikai? Valami tisztázódás, törekvés az értésre és őszinteségre, közösködésre? Ilyen dolgokat tudatosan átélő embert alig ismerek: Én, H[erbert],³⁸ G[erg], Z[oltán]³⁹ és – de már átvitt értelemben, nem a természet, de az emberi mű „mágiáját", „öncélúságát" illetőleg – szegény Gömöri Olivér⁴⁰ volt ilyen. Apámat, bár soha ezekről nem beszéltünk, ilyennek érzem nagy biztonsággal. Mindezt leírni és érezni akarni bűn-e? (...) Titok fasoromba Gjerg] bevezet. Kicsit félek, de véd az, ha oda megyünk, ahová ő akar, engedem magam vezetni. „Ez Z[oltán] fasora" és a „gyerekkoromé" – mondom, és félek végiglátni és hangosan mondani, hogy az akácos Tesni⁴¹ fasora, a gyümölcsös meg mai énemé (Isten áldotta érésével és Istenáldáskákkal⁴²). Művészet, hiúság, bűn-e, hogy szimultán az élménnyel, mely spontán, melyet nem befolyásol másik énem, rögtön írok vagy festek lényem hiú kettősségében? Kifejeződni nem bűn. (...) A vágy, amely művészethez vitt, tulajdonképpen egy „mentési" vágy volt, a fák aranyát, a tulipán vonalait, az érzések testét akartam megmenteni a haláltól, az elmúlástól. Ez a mágikus világ művészete, az ábrába fogás, mellyel ölni, életre kelteni, kényszeríteni lehet. (...) A gyümölcsös is alkonyba borult, az út világít csak: ezüst híd. 20 éve még azzá vált volna alattam és tündérországba vezet. Most is félek, szeretetre kell gondolnom, hogy el ne vezessen. A léckerítés felett éppen a hegy ormán megy le a holdsarló, olyan, mint egy lángnyelv, mint egy őrtűz, engem egy kinyújtózott óriásnő fekete–kék keblén pirosan, szerelemben égő mellbimbójára emlékeztet.

Milyen ösztön, mit akar a hasonlat? Bűn-e, hogy valami mást teszünk az individuális lényeg helyébe? Lomhaság-e, ha közelebb fekvő érthetőbbet mondunk a helyes szó helyébe? Őrtüzet a lebukó hold kozmikus csodája helyett? Vagy játékos elvágyás, kaland, ha a reális hegy és reális holdsarló helyébe egy „sohse lehet" óriásnő szerelmes testét nyújtjuk? (...)

A kapuval – nehezen záródik – félig visszababrálódunk az empíriába. Puha lombos bosquet-ek,⁴³ lugasok alomján siklunk haza a néző szemű kedves, otthonos ház felé. (...) Kocsizörgés az udvaron, hazaértünk. (...) Hálaérzetem és csudálkozásom, hogy egy este órácskányi dióhéjában ennyi csudaféle portéka lehet.

A jó Isten segedelmével!

1921

A tegnapi sétán: mikor kimentünk, egész különös világítás volt. A háttér lilakékes szürke, az arcok kékesszürkék, a törzsek sárgásbarnák, a lomb új arany – a borostyán feketés-kékes zöld és a juhar alatt egy vázában cinóber sarkantyúvirág – a narancs is cinóber volt. Az egész kertben az ágak sárgásbarna csipkéje a kékes lilásszürke égen. Azt mondtam, grafikai feladat, G[erg] pedig: festői, mert a színek szépek. És egészen tisztán be kell vallanom, hogy ismét szavakat mondunk gondolat nélkül, mert Brueghel még tud ágcsipkét festeni. Mégse lehet azt mondani, hogy csak tudás kérdése. (...) Minap csokor, piros-narancs nem szín, már fény alkonyi októberi ablakban. Több mint a szerelem, jobban hasonlít a csudához: úgy éreztem egy percig. Esti kert csupa arany. Parancsoló és békítő szépség. A lomb is fény, túl formán és színen, melodikus fény. Éreztem, hogy két parancs van: lenni és adni. Add magad és légy szép – légy tökéletes, mint az Atyád – a kettő összefoglalása. A csoda az, hogy adásban épül ki az egyéniség, a szépség. Mert ott van szépség, ahol az egyéniség úgy kiépült, hogy elfoglalja helyét a mindenség szőnyegében. (...)

A szegény kis v[arranó]i káplán itt. Kert, virág, délután. Mesél régies szülővárosáról. Ott szebbek, énekesebbek a processziók. Hímzett zászló lobog, megette a rákóci házak. Itt nehéz könyvet kapni. A paraszt azonban okos. Gyakran megszólít egyet találomra az úton, ha bajban van, tanácsot kérni: a paraszt igene-neme majd mindig beválik. A kis káplán szőke, sápadt, hosszú arcú, nagy homlok, előre álló széles áll. Szereti a kertet. De mindent-mindent másképp képzelt az életben. Lelket sejtve majd felfalom a szememmel. Komikusan, mint egy ketrecbe zárt fenevad, aki ételt szimatol, lesem itt a falusi magányban a nekem szóló lelket.

A kis káplán megvan hatva, hogy beszélhet. Igen, mindent másképp képzelt, a pályája anyagi biztonsága is megingott, irigykedések, a nyugodt megdőlhetetlen papi élet jövő... Nagy zuhanás lefelé. Később mégis felmegyünk a kertbe. Sok szép virágot szedek. „Ő szereti, nagyon szereti a virágot. A püspöki ebéden ő csinálta az asztaldíszt, piros, fehér, zöld virágból. Nagyon fiatal. Én már sietnék. Ő nehezen búcsúzik. Mindig ismét megáll és felnéz a teraszra; halvány, egész halvány júliusi alkonyat.

Pár hétre rá szegény káplán meghal a nagymihályi kórházban tüdőgyulladásban, mert lement a pincébe olvasni a nagy melegben. Látom, mint szokott lejárni a pincébe, papját, a kövér, vörös jókedvűt kiszolgálni.

Öreg Ilkát⁴⁴ meglátogatjuk kis szobájában, gyöngélkedik. Körülötte nagy tisztaság, piros stráfos huzatú ágynemű. A cica jár-kél a kis boszorkány szobában. Mesél költött múltat, összeszövi életét a családunkéval. Rózi néni, főleg nagyapám és apám mitikus színt és méretet nyernek. Apám piros és ragyogó. Ő, Ilka, végtelen fontosságot kap a múltban Mindenütt szerepelteti önmagát: mindig éppen megakadt valami a házban (cseléd beteg etc), mikor ő megjelenik és megoldja a szituációt. Apát, nagyapám[at] dicsérik. (...) Ilka mesél a múltról, jelent is mond. „Itt jó neki, [a] szoba tiszta, öreg nagyságos úr megmondta, kimeszelni nekem öregemnek. Virág az nincsen ablakba, mert Novák kinevetni. Vén boszorkánynak virágot. Mindenki adta szobába ajándékot. Öreg úr mondta: Itt lakni enyém Ilkucska, eleget dolgozni, most parancsolni, imádkozni sokat és aludni. Hát engedelmeskedni. Templom szomszéd jó szomszéd."

A kis ablakon egy ősi szalmatető és akác gömbje himbál be. Már nem hallgatom az öreget. Vénasszony szag, parasztszag – de tiszta, a dunyha alól. Zsámolyra ülök az ágy mellett, G[erg] ládán a túlsó falnál játszik a cicával. Luni, fehér-fekete folt, szalad a szürkületben. A szoba szürke és siena. Hirtelen ismét hallom: „olvasni nem tud, csak olvasója. Most már elég volt; imádkozni, aludni – csak magába, mindig magába. Eleget volta friss, eleget volta táncos, eleget volta dolgos – most nem szabad többet kérni Istentől, mert eleget adta."

–  Kimegyünk, sár siklik, át kell mászni a kerítésen, óriás nehéz almák hullnak folyton a zivatar után. A fák csurognak. Itt is gyerek voltam. Nagy még-még, nem voltam eleget táncos, nem voltam eleget dolgos, Istenem.

K[eszler]⁴⁵ ügyvéd: „divatos" ruha, szomorú zsidó szemek. Mesél a „visszavonulás"-ról: arca elváltozik, dadog, sápadt az emlék kínjától. „Menekültünk, magunk toltuk a vonatot, mert ott akartak hagyni az ukrán katonák, hogy nem tud felmenni a hegyre. Körülvettek többször, lőni akartak ránk. A marhakupéban ültünk tisztek fegyver nélkül, egymás ölében, sorban a faltól – vártuk a halált. Engem üldöztek, üldöztek a csizmám miatt! Volt egy, nem-nem tudom mondani, egy pár sárga gyönyörű csizmám. Mindenki: tisztek, asszonyok mondták, ez a legszebb csizma a világon. Nem, nem tudtam otthagyni, mindent otthagytam, de ebben fogok menekülni – gondoltam. Egy katona rám szólt: vedd le a csizmát. Mondtam neki: adj mást helyébe, valamit a lábamra, mert úgyse érek haza egészségesen. – »Ne járjon a szád!« – mondotta. – »Hát ölj meg –     mondtam – ölj meg, de a csizmámat«. »Ne papolj, engem nem fogsz meghatni« – de egy tiszt meghallotta: »Mit akar veled ez az ember?« »A szép csizmámat« – elmondtam, a tisztet meghatotta, nagyon meg volt hatva. »Engedd –mondta –, parancsolom, ereszd el ezt az embert«. Mert fogott és rázott, és akkor már nem volt fegyverem. »Nincs már tiszt – mondta a katona – nincs feljebbvaló«. De a tiszt ráfogta a revolvert. Megmenekültem – a marhakocsiba. Eltéptem a ruhámat, a szép csizmámat bepiszkoltam, hogy ne bántsanak érte".

Valamiképp benn volt abban, amit a csizmában látott, minden jobb, „szebb" utáni vágya, amit azóta se elégített ki. Nem jutott Pestre. Mihályon akadt. 19-ben lakását, melyben – mint mondja – „szép vízfestmények" is voltak, feldúlták, mindent elvittek, feltörtek. „Én elszaladtam, bevallom, elszaladtam" –mondja. „Féltem – nyögi ki nagy lelki kínnal –, mikor visszajöttem, nem tudtam bemenni, olyan borzasztót sohasem láttam, egy pár harisnya maradt, a törmelék a szoba közepén volt. Hívtam egy barátomat, menjen ő be, én nem tudok: ő sem tudott." Wilde De Profundisát⁴⁶ és meséit szereti, meg Turgenyevet. Idősebb barátjára ő vigyázott, hogy tanuljon az egyetemen, vett neki könyvet. Legjobb barátja 13 éves unokahúga (ösmerem, kövér kis jó arcú lány, a M[ihály]i orvos lánya⁴⁷), annak a lelke, mikor először beszélt velem, őszintén meglepett

„Sok szép unokahúgom van. Nagyon szeretnék olvasni, sokat olvasni. Este sétálok a M[ihályi] kertek alatt, mert levegő kell". – Takarítónőjéről beszél: lengyel, ügyetlen, de hű, „én házasítottam ki, mert azt mondta volna kérő, de nincs se ágy, se fazék, se lepedő – semmi. Tisztességes, becsületes és szemérmes, mindig kiment a szobából, amint kibújtam az ágyból. Később már mondtam: Mariocska, menjen ki, kérem, fel akarok kelni".

(...)

Miska M[ihályba] menet tök részeg. Nézi a hegyi párán szűrt napot: „Nagyságám – mondja –, tán onnan jön hozzánk a bátorság?" Sokat szeretettel beszél Tesniről, apámról. „Csak a nagymamánk lenne már itthon Pestről, mert az az én mamám, mindenem." Felesége okosságát dicséré: „Az ért mindenhez, még a bornyú születésénél is, meg a disznó körül is mindent tud. Minap azt mondtam: húzzuk ki a bornyút, mikor már kinn volt a feje, lába. Kihúztuk, kijött a tehén bele – le kellett vágni. Én voltam a hibás: ő ügyes, ő minden tud. Én csak a lóhoz, kérem, a lóhoz, ahhoz igen. Múltkor nem legelt a tehén, bejön a fiú: kérem, nem legel a tehén. Az asszony csak ránéz, úgy nézi: No mindjárt. Kivett valami szálkát a foga közül, és már legelt. Én csak a lovat – ahhoz igen".

Egész elveszett „tiszttartói" grandeurje, a régi kocsis alázat és kocsis büszkeség ütközött ki rajta. A ló közt felnőtt gyerek: ki korán megtanulta, hogy a ló több, értékesebb, mint ő a mágnás istállókban. Akkor az „asszony" differenciáltabb munkák tudója – neki a „bölcs asszony a boszorkányság tudója" lehetett. Soká nem értettük, mi kerítette szerelemben ezt a nyalka lovászt és huszárgyereket szerény dolgos nejéhez. Csak praktikus meggondolás – ez túl sok és túl kevés lenne? Most belevilágított ez a pár részeg szó a viszonyukba. Este is, mikor hazakísértem, hogy Ilonának elmondjam, mi van a lapokban: az asszony dominált.

A gyerekről, Kariról imádattal beszélt jó részegünk: „Kenyeret azt adok a kicsiknek, nem adok, de fogom (az én földosztó ideáim ellen mondta ezt), nem adok nekik kenyeret, nekik meg a nagyságámnak, az muszáj, muszáj, hiába ment kétszer férjhez, mégis a miénk – az öreg papa lánya", és folyton csókolta a kezemet. Elmondta, hogy mikor édes jó Tesnikó elesett,⁴⁸ ő jött fel a P.-vel a temetésére. Őrmezőn át mentünk, mert a P. mondja – meséli Miska –, ott legalább pihenünk, nem kell hajnalba indulni. Hát jól van. Ő.-ben vagyunk este, ott jól mulatunk – igazán jól mulatunk. Hát odajön reggel M. T.⁴⁹: „Hová, hová?" – ,,I[ván] temetésére" – mondja P. – „Hát maga, Miska?" – „A drága jó I[ván] Nagyságos uram temetésére." – „Az – mondja M. T. – m[agyar] volt zsidó létére, akart valami extrát és meghalt." – „Zsidó volt és meghalt – mondom –, de nem kereskedett marhával". M. T. állítólag ez irányban svindlizett. P. elhúzott, hogy na-na, csak hagyja, mert baj lesz. Láttam a kis kocsit – folytatja – benne volt az özvegy és T. Éppen-éppen kiléptem a házamból, áthajtottak: csupa dísz, csupa sallang (a hang gyűlöletbe csap át). Ránéztem, de nem vettem le a kalapomat. Aki nem köszön a mi házunknak, annak én sem köszönök. Mert ez az udvar az öregé volt! Kinevetnek bennünket: kinevetik a nagyságámat, a fiatalt – (ez én vagyok) –, pedig nincs miért, nincs miért. Odaadná a szoknyáját a népnek, ha van még Isten, lesz dicsőségünk. (...) Átmegyünk a templom előtt: „Szép templom, de a pap rossz". „No-no – mondom –, minden embernek van bűne is". – „Az Isten is rossz". Mélyen leveszi (mit józanul sohasem tesz) kalapját a kereszt előtt. „Meggyónok és áldozom, ha Isten most kimutatja az igazságát. Az én életemben van igazság, az az én kenyéradóm – és szolgálom. De a világ dolgában szeretném látni, mutassa ki Isten az ő igazságát. Hogy nekem (M[iska]) és az én nagyságomnak (én) is megbocsájtása és dicsősége legyen."

Egész úton részegen, sötétben tud előre minden zökkenőt, folyton helyesen, józanul dirigálja a gyenge kocsist. Nekem magyarázza: hogy a lovat nem szabad verni, csak németül kell vele beszélni! Végtelen gyengéd hangon: „Du Luder oh, Du Luder"⁵⁰ – ismételgeti nekik. Áradozik, hogy mellettem ülhet a kocsiban. Majd kiszorít hatalmas bundás terpeszkedéssel (apám mellett ültem ilyen szűken), takargat, raccsol, mint egy mágnás. Furcsa, hogy az arisztokrácia is részegség – folyton áradozik. A jó Isten segedelmével!

1923–24

Októberi litánián: sokkal kevésbé hat rám, mint annakidején. Valahogy magános lett a hitem. Eszembe jut, a „participációs" törvény milyen evidens volt számomra, lényegileg az, hogy a dolgok rokonság, hasonlóság, térben és időben szomszédság, asszociáció, egycélúság által éppúgy részesednek egymásban, mint a kauzalitás által. S az, hogy én annál énebb vagyok, minél intenzívebben érzem, hogy más énekben van részem, hogy „nem én" is „én" vagyok. Látom öreg Marcinak – volt pap – sírját a templomba[n], s megható ez az „összegyűjtési" szenvedély: a régi bazilikákban kedves élők és halottak együtt Isten előtt. A sötétség mágikus elem: a katolicizmus, szemben a tiszta Jézus-hit anyagtagadásával, teljes erejében visszacsempészi az anyagot a hitbe: mégpedig a mágikussá, szuggesztívvé felszabadított anyagot.

Hol szakadt meg köztem és a paraszti hívők közt a kötelék, mért nem tudok már velük jobban imádkozni, mint egyedül, sőt alig tudok? Pedig ma is él bennem a közös ima utáni vágy. Csak Jézus közös velük – de hisz ez elég, ez minden lehetne. (Ébredő gyűlések⁵¹ után hangosan felolvastatni a hegyibeszédet). Hirtelen: jó tudni, hogy lelkem sohasem jár egészen egyedül. (Ok-e a „mai helyzet" nem templomba járásra? Nem, legfeljebb oka lehetne, hogy zsinagógába is járjak.) A gyertyafény fény, s rokonságot tart mint ilyen a nappal, de lényege valahogy a félhomály (a körülhatároltság, a forma): ez földi, mágikus benne. Hideg van kissé: a vallásos nevelés, ha templomba kell vinni a gyereket, s oda igyekezik a lábadozó, el nem kerülheti a többi hívő durvább, szegényesebb vagy beteges közelségét: edzés. Csak az ateizmus abszolút elpuhító és polgári és különválasztó.

Ilyenek zakatoltak a litánia közben. Kijövet félig esti, félig holdfényben komoly áhítatban fürdik a kertünk; a fák arany kadmium⁵² lombja világít. Meluzina⁵³ közelebb van ismét a kerthez, mint a templomhoz: a kert Isten pitvara. De másképp ülök meg a szépség közepette, mint régen, mintegy puszta kontemplativitásba: se honvágy, se elvágyó akarat: nézek. – Öregség? A jó Isten segedelmével!

(...)

A zsidó cikk kezdetéül.⁵⁴ A tegnapelőtti litánia élménye: Ma, amikor szubjektivitásból szabad, és lehet csak objektivitást meríteni (minden más forrás könnyelművé tesz), amikor legalábbis szubjektivitásunkba kell megmártani minden „élménycafatot"), merem így kezdeni: én, Lesznai Anna (ki mellesleg 10 év[vel] előbb írtam a fentebbi cikket) a hrusovi katolikus templomban ülök, s asszisztálok az októberi litánián.

Körülöttem mellig középkorban térdepelnek a tót parasztlányok. Hátul öreg nénik, alázatból egy nem a padon, de gyóntatószék előtt a jéghideg kövön ül; karjaik fel felnyúlnak a párából, mintha saját mágikus félhomályukból: emberség, Jézus felé kapaszkodnának, de a mágikus anyagú Mária-litánia ismét lehajlítja őket. Mint egy szélvihar a kalászok felett, [úgy] jár rajtuk a litánia orgonadallama.

Néhány év előtt én, kálvinistává keresztelt zsidó⁵⁵ tudtam buzgón, sírón, egészen velük énekelni,⁵⁶ ma a lelkem külön utakon jár, nem segít a közös áhítatuk engem is közösségre. Gyerekkori emlékek hirtelen nem kényszerítenek, kiválok, pedig tudom, én tudom, s majdnem látomásszerűen látom járni az oltár körül, eljönni, közénk jönni az oltártól Jézust, ki nekem is minden emberség etikai maximumánál is több metafizikai princípiuma az emberi lelkeknek. Isten és az egyéni kreatúra örök közvetítője – és mégsem tudok velük imádkozni. Ezer dolog von el: igen léghuzam van; mire gondol ez meg az; miért akar barát lenni a 16 éves, kissé bamba arcú, barna zakós, darócnadrágos előimádkozó: meg fogja keserülni vagy elég bamba a világból való kivonulásra. Itt tán mindenki kér, és kérések oly ritkán teljesülnek, s szabad-e kérni. Nem, nem is kérnek egyénit ezek, misztikus tanúságot tesznek és félnek is. Félnek a nem-imádkozás bűnétől. Nem tudok velük tartani, én zsidó. S szabad-e nekem itt ülnöm katolikus templomban, mikor ébredők ölik az én népemet a kereszténység nevében? Jézus az emberi etikum maximuma, s elég lenne minden ébredő gyűlés után fennszóval, értelmesen felolvasni a hegyibeszédet – ezt kéne Magyarországra megírni. Elég volna – tehát mégis joggal ülök itt. De Jézus ma elmenne a zsinagógába: nem velük imádkozni, de velük megköveztetni. Szóval: szabad katolikus templomba járni, de ott kellene lenni a zsinagóg[ában] az én népemmel. Az én népemmel, kivel se hitbeli, se nyelvbeli, se tradíció, se nevelésbeli – sőt fajilag se kizárólagos tán – az összefüggésem, és mégis tudom, ma tudom: minden népek felett (nem ellen) az én választott népem, s mi főbb: Isten választott népe.

A sekrestyés gyertyákat olt; zsúfolt rokolyák a szenteltvíz-tartó előtt; friss, indigókék égi levegő, s kinn a kert – októberi litánia. A szelíden haló, virítva nemző, aranylombja díszében arany kandeláberként égő kerttel tudok együtt imádkozni. Az emberség megszakadása: bár közelebb vagyok a fákhoz – én zsidó.

Később benn a régi boltíves szobákban. A könyvtárszoba ezer könyvszeme⁵⁷ s fűtött pára: zakatol ma bennem a gondolkodó keresés, mint 12 éves kamasz koromban: érteni, érteni. Honnan mély és értelmes kapcsolódásom az anyaghoz, a természethez? Mi ragadott bennünket, városi zsidókat olyan ellenállhatatlan kézzel a természetbe, falunkba, kertünkbe, mely miénkebb – mágikusabban miénk –, mint bármely ősök utódjaival lakta kúria százados gazdáié. Milyen furcsa érzéki szolidaritás, kéj és mámor, bebukás a szépség kapuján keresztül – erotikus hazatérés a természetbe félig nyitott ősi keleti mágiák emlékében pislogó szemmel – én zsidó? A jó Isten segedelmével!

(...)

Őszi séta az erdőben. Egy borzasztóan megijedt hörcsög, aki nem talált be a kertfalon. Reszketett a pofája, a hasa és kis, rövid farka, rettenetes szánalmas, emberi volt, mikor egy gyér akácág mögé bújva azt remélte, hogy nem látjuk. Pompás, fiatal, ágaskodó kígyó törzse a bükkfának, kik ültetetlen nőnek. Nemesebb lomb, pirosabb, véresebb, mint a gyertyánnak aranyfátyla: egyéniek, állatok a gyertyánokhoz képest.

Tegnap olyan naplemente, mint amelyet a Gethsemáné kertjébe felérve még enyhülni láthatott Jézus. Metafizikai eseményt jelző alkony. Ma párás, lassú elszürkülése a tájnak arany csipkék mögött. Pompás légyölő galócák majd feldobják a kalapjukat (...). Némely fa szép öregsége: egy gyertyán a szürkés fenyők közt. A tölgy, mely gyerekkoromban olyan nagy és olyan messzi volt, hogy mire odaértünk, már enni kellett. Örökzöld bársony zöldje felette fiatal. Gyertyánlomb – csipke, tüll, nem is minta, csak alap. Közbül a törzsek hideg zöld színe. Csak összhatás, semmi, ami egyénien kiszólana! Kórus sem: csak színhely, háttér, díszlet, olyan, amelyik azonban körülírja magát: a benne történhető cselekvést. Ilyennek kéne minden díszletnek lennie. Az állattestű nagy, szent hárs.

A „kút" ma abszolút varázskút volt: oly teleszórva lombbal, hogy idegen rálépne tükrére, mivel túloldalán folytatódik az ösvény. Egy nagy törött nyárfa túlnan mintegy második veszélyes próbát és kaput jelent tündérországba. Jobbra a gyertyánok ritkája között sűrű lucfenyő sziget feketéllik: tilos erdő. S mindezek a csudák 2 percnyire a járt községi úttól: annak, aki árkot szelve rámerészkedik a kis oktalan gyalogútra. Az erdő szélin japán vadmeggyfa, a pompás vackor még sötét cinóberzöld és kadmiumsárga.

A falu alatt már félig sötét van: a Józska házát mozogni, megindulni látom alattunk a mélyben, s ugyanakkor mintha mögöttem valaki nehéz léptű óriás járna. Pedig csak Józska házsártos Hanyája lépett ki a házból, s a váratlanság volt az, mit magam megett éreztem.

Mesetéma: ha Józska részeg, az asszony kiabál, ezért jár Józska a koresnikába.⁵⁸ Öregedő, töpörödött, lángarcú kertészke. „Vigyázz, ha megint kiabálsz, baj lesz." A Hanya veszekszik, Józska elmegy. Hanya tovább kiabál. Erre a házikó megindul vele: a ház is lemegy a kocsmába, minden palack megtölti magát, edény, vödör. Tejesköcsög kiönti a gyerekek tejét, minden pálinkát iszik. Vigyázz, máskor még cifrább lesz! Hanya ordít. A ház elindul valami elvarázsolt korcsmába. De itt az történik, hogy két korcsma közt kell választani, Hanya választ és a szerelem korcsmát választja. Valahogy az történik, hogy ezentúl ő is berúg, illetve kirúg a hámból, s azóta szent a béke. Októberi alkony. Aszalt szagú falu. – A jó Isten segedelmével!

Minap Rákócon: a segédjegyző úr írást abbahagyja, rágyújt, jegyesére gondol, nem akarja a háborút. A kastély teraszán kávét isznak, beszélgetnek a szomszédok, nem akarják a háborút. A tehenek párosával mennek be a kalibákba, elébük jön a parasztasszony, nem akarja a háborút. A nyárfák aranyat festenek 50 éve az égre októberben, nem akarják a háborút. Jön egy nagy-nagy titokzatos szélvész. Németországban esik a pénz – nem nevetni – ez bűvösen borzalmas: a segédjegyző puskát tesz a vállára, beáll egy sorba és lő, a menyasszonya zsebkendője utána lebeg a szélben. A paraszt csóvát dob a kastélyba, ég az ő háza is. A tehenek ledöfik egymást és a gyerekeket. A kastélyteraszon a csészék összetörnek és a szomszédok két pártra szakadnak. A nyárfák harcolnak nagy karokkal a szél ellen és aranyuk leesik az égről. Kocsidübörgős csend, sötét van. A jó Isten segedelmével!

1926–27

16.26 szept.

Itáliai táj; túl kész – élvezet, nem feladat. (...) Olaszország után Hrusov sűrített élet, minden fontos: mezei munka, tehén, koca kis tiszta malacgyerekkel, szoptatás, súly, emelés, a nap járását látni s öregeket, kik már alig élnek. A tengerparton, mikor gondom volt, óriásnak, duzzad[t]nak éreztem magam, s oly pici volt a horizont. A tenyeremben elfért a tenger s az ég alattam volt. Rémes érzés – de ezt a gond tette, nem a tenger.

A búcsúsok Vranovban, s körben térdelő lányok. A látottakat csak annyiban tudja lefesteni az ember, amennyiben csukott szemmel emlékszik a képre. Itt-ott lyukak vannak nálam. A kerek lyukakat vagy absztrakt tudással vagy svindlivel tölti ki az ember. Ma, ha hozzájutnék magamhoz, újonnan másképp festenék. Jobban érdekel a dolgok összekötése s egymáshoz viszonylása, mint a lokáltónus és lokálforma az ornamentális kompozíció keretében. Egész más témák kapnak meg. A piros és sárga háttérbe szorul. Létezni kezd az ezüst, szürke és a kék. Az ember tán jobban megy, mint az állat. Tán azért festek írás helyett is, mert az írás mélyebbről fájna.

(...)

Ma Mi[c]halovce. Jóleső visszatérés a polgári – látszólag – formás világba, de csak káosz háttéren kibírható.

1928–29

Civilizációnk benyomástömkelegével, kultúrnyugtalanságával eltompítja az emlékezőtehetséget. A helyváltozás is lassítja az emlékképeket. Ott emlékszünk a múltra, ahonnan elmúlt. A színhely identitása elősegíti a múlt életét a parasztnál. Igaz, hogy a paraszt emlékei „mitikusak", de híven őrzik a lényeget. Szüleimre, egyes jellegzetes gesztusaikra, kiszólásaikra a falusi parasztok jobban emlékeznek, mint én. A „vad" népeknek még törzsi emlékezetük, sőt régi másnemű kultúrákban „előbbi életre" szóló emlékeik voltak. Furcsa volt-e nyáron: egy paraszt hátam megett oly híven utánozta apám köszöntését, hogy egészen megrázott.

Szerintem mindenki gyerekkorából meríti alapvető művészi élményeit, sőt némileg a formamegoldásokat [is]. L[ukács] Gy[örgy] szerint ez tévedés, illetve csak a mai kor emberére vonatkozik, aki verdunglicht⁵⁹ civilizációnk közepette elveszti a kontaktust az eleven élménnyel egy bizonyos igen korai koron túl. Ha ez igaz, és előbbi kultúrák emberei felnőtt korban gazdagították még művészi élménytárukat, úgy ez lehet oka annak, hogy művészetük nem volt annyira az élettől elkülönített, játékjellegű, mint a miénk, és nagyobb visszhangot is tudott kelteni kortársaiknál.

1931

M[arie] L[ouise]⁶⁰ otthona mesés – régi olasz villa ősi kertben, szép régi „tradíciós" bútor és levegő. Hiába: elveim ellenére – hisz a jövőt prédikálom –szeretem csak ezeknek a „falusi kúriáknak és kastélyoknak" levegőjét. Szeretem: rögtön otthon vagyok, frissen, élményesen, mint gyerekkorban. Valóságos mámor fogott el, visszaifjulás M[arie] L[ouise]-éknél. S ha elgondolom, ebben a világban éltem, és kilöktem magam belőle – (ma is megtenném-e még?) –, akkor bámulom kissé erőmet e téren. De akkor nem akarás volt, hanem lendülés a jövő felé.

(...)

Furcsaság: a csudával szomszédoló mese majdnem mindig városi, a „hol volt, hol nem volt" mese falusi produktum. Mi lehet ennek az oka? A városi ember idegesen érzi „a világ másik arcát", de nem látja oly tisztán, hogy teljes tisztaságában, mintegy eltolva magától teljes realitást alkosson belőle. Csak belejátszik vagy belefintorít az életébe. A falusi ember oly közel, oly benne van a csudában, hogy objektiválni tudja. A Trieb⁶¹ fundamentumára Wunsch⁶² tetőt épít, befejezi vele a házat. Viszont a „teljesült" csuda önmaga tökéletességénél fogva elrepül –„hol volt, hol nem volt" –, a csudadarabok beleragadnak hétköznapi életünkbe. A városi csuda „ideges", a falusi „nyugodt méltósággal" van. Ez megvan a falusi ember egész mentalitásában, „hiszékenyebb és gyanakvóbb", „naivabb és ravaszabb", elzártabb minden életformájában, mint a városi. A városi „tömeg" felolvad a világításban, a paraszti tömeg sűrű testtel fől meg a fényben – festőileg is. A falusi tömeg „lényegét" sohasem lehetne úgy impresszionistán megfogni, mint a Manet, vélem, Bullieréjét – vagy micsoda az a kerti tánc. Más matéria.

Viszont a „királylány" lejárta magát mint szimbólum a mai mesében, ennek nyilván társadalmi oka van. A paraszt évezredek óta a „vezírben, a király– vagy grófkisasszonyban" élte meg „idolját". Ma más az idolunk. Ámbár „hol volt, hol nem volt egy népbiztos" egész szép mesekezdet lehetne. Egy népbiztossal bizonyára furcsa dolgok történhetnek. Ha egy népbiztos kezében vagy talpa alatt változnék meg a csöbör, vagy kezdene el beszélni a béka: ezt érdemes lenne megcsinálni. De miért nem történik semmi a szegény bankárokkal? Nemsokára, tán egy-két száz év múlva végük van már, és még semmi csuda sem történt velük. (Nem úgy, mint [az] 1001 éjszaka nagy kereskedőivel!) Tán annyira nyitott a világuk, hogy nem érdemes betörnie oda a csudának! –(Pép)világ? Tudj' Isten!

Szeretném tudni: mit elfeledtem ebéd óta? Meg kéne írni „A régi cselédeket", „állat szerelmeket" kis beszélgetések formájában.

1932. Karácsony

A falu átalakul télen: a házak, az emberek útjai „láthatóvá válnak", „kifontosulnak" [a] tájból, melybe nyáron gobelinszerűen bele vannak szőve. A házak tényleg fontosabbak télen, s ezért látszanak is fontosabbnak. Ezért oly művészi a falu, mert a látszat még fedi itt [a] lényeget, s mi tudjuk ezt a „lényeget". A városban 1) lecsúszott a látszat a lényegről, 2) másrészt oly komplex, oly tisztázatlan a lényeg, hogy nem lehet oly értelemben művészi, mint a falu. Például a faluban minden emberi mozgás céloz: tudom, ki mért megy végig az uccán, Péter disznót hajt, Pál itatja a tehenet, Hánya rőzsét hoz, Jancsi pálinkáért megy a spolekbe.⁶³ A szereplők mint régi szentek és istenek magukkal hordják attribútumaikat. A mi házunk viszont nyáron elvarázsolt kastély, és őssűrű rengetegjében télen házzá törpül. A közeli kertfalon benéznek a lombtalan fák közt a szomszéd házak, az istálló, konyhaház konkurálnak vele. Nyári díszétől és rangjától megfosztva, mint emberek, ha szükségben vannak, közelebb kerül a többi házhoz. A rengő szoknyája szolgálók váltják fel a nyári, városi öltözetű cselédeket. Behatol a falu, nem nyaraló, nem is mesekastély, otthon. (...) Szeretném megfesteni a téli falut, a rőten izzó tehenekkel és csűrökkel, melyeket a havon, a kék havon, arany veres gloriola vesz körül. A fekete is forró, ragyog. Más motívumok szépek, mint nyáron, bár a falu tere most is pompás. (...) A narancsszínű házak izzanak, a kékek bíborak, melegek a hó hidegebb kékjén. A Bikács felülről, narancs és kék házak. Umbra okker és siena (a szalmatetők alja siena veres). A fák elől indischrot⁶⁴ fátyol umbra törzsek megett. Hátul az erdő kék és szürke fátyolsáv. Az ég sötétebb, mint a hó, de mégis jobban világít. Transzparens szürkeség, mely alatt sárga izzás van. A hó felülete világít, de alatta tompa massza érzik. Kassáról jövet egy domboldali falu szembe kapja az alkonyi napot. Elöl fordul az út. Narancs házak umbra mély árnyakkal. Balról bársony, fénytelenné szépült eternit tető, narancs front, az út szélén siena⁶⁵ natúr hó, föld, fák, hátul már rózsaszín hó, égetett okker rögökkel tarkállva. A sárga és umbra falu mögött kék hó. Hátrébb felhőkbe vesző dombok, hegyek, [az] ég kékes szürkesége.

Falun kéne élni, nem sietni. Bennem a városi sietség, mintha zsinóron ráncigálná tagjaimat. Egyre mondom: „Csitt-csitt, nem kell sietni, ráérek", de hetekig tart, míg lecsitul bennem a sietség, a múlandóság ezen éles szimbóluma, míg visszapihenek az öröklétbe. Pedig dolgozni csak csendben, csak idő-térrel megettem és előttem tudok. Úgyis egyre az a félelem gátol engem, hogy „már úgyse érek rá kiformálni magamból mondanivalómat". Ments Isten! Oly jó formázni. A jó Isten segedelmével.

(...)

A mi generációk az – (főleg, ha falun élt) – aki még megélte a társadalom régi formáját, sőt külszínét is. 20 év múlva nincs népviselet, őstermelés, s monda sincs, minek ezek kifejezői. Nekünk kéne megírni ezt a „búcsúregényt". Pláne nekem lenne ideális helyzetem, mert intenzíven benne éltem, de mégis az outsider objektivitásával. Az outsidert helyzete kényszeríti megfigyelővé, leíróvá, mert kétértelmű a helyzete. Benn van, és idegen, élesebb a szeme. A nagy írók mind outsiderekké lesznek kasztjukban.

(...)

Szívdermesztő, hogy a rádió „harctéri jelentést" kürtöl. Isten óvjon meg bennünket. „A kert, mely korommal áthelyezi súlypontját", ismét verstémává válik. A krumplikapálás közben járom a nagy völgy feletti dombokat. Hallatlan béke és egység, a jövendő tavasz ott zöldellik már mindenfelé. „Az ember összetörte az öröklétet" (haszid hit).

(...)

Mit látok én regényemből,⁶⁶ mely tán Isten jó segedelmével csak megszületik egyszer. Egyes motívumok, egyes technikai megoldások lehetősége. Négy generáció története, egy életben. A gyerek szemén át látni a szülők regényét. A gyerek saját élete. Egy öreg nagyanyai cseléd, kinek elbeszéléséből kialakul a nagyszülők élete. És egy álom, melyben a gyerek átéli még régibb „csudarabbi" ősök életét. Miliő: A 80–90-es évek még látszólag ép dzsentri világa, az érintetlen középkori falu végső víziója, melyet a 20. század elején „Amerika", majd a világháború átgyúrnak. Megmutatni, hogy a vár még majdnem érintetlenül fennáll, de belül a termiták úgy kirágták, hogy egy fuvallatra feldől. Megéreztetni a „dzsentrinek" nevelt kislány intenzív bennélését ebben a világban, amint felébred benne zsidó és outsider voltának tudata. Ez a kettősség kivetíti őt az egyenes és direkt „életből", ez teszi őt „látó nézővé", kontemplatívvá. Benne, csak benne válik, éppen mert outsider, teljesen tudatossá ez az elmenő világ. Keres kiutat, de túlságosan benne van idegileg és ösztönösen, hogy kijusson belőle az igazi forradalomba. Leül tehát a két világ határán, és nézi, „festi" őket,⁶⁷ illetve visszafelé ábrázol és előre gondol.

(...)

Én nem vagyok gőgös, csak hiú, tömjénből élek a töltött káposzta mellett, de néha felágaskodik bennem egy kvázi feudális családi gőg, és az intellektuel lefelé néző gőgje a nem intellektuelekkel szemben is. Viszont abszolúte nem vagyok tekintélytisztelő. Ő városi produktum, én egy kastélyból láttam meg a világot. Engem megszokási és mágikus kapcsolatok fűznek a természethez: annyira szeretem, hogy pl. tájkép nem érdekel, mert boldog elbámészkodásom csak mázolásra izgat. Mintegy benne vagyok a természetben, passzív vele szemben, amíg nem helyezkedem át a mesevilágba, az ornamentikába, mely világ a világ mellett, és csak titkos analógiák és affinitások, mágikus kapcsok által kötődik a valóságos természethez. Ő csak érzékeivel jut el a természetbe, megélni mint társadalmi kategóriát éli meg. Én függök az anyagtól, a testemtől, sokkal inkább, mint ő.

(...)

A kínlódás nem lehet állandó munkahangulatom, sem az önkontroll, sem az önkényszerítés. A kínlódás rám jöhet, mint a szülési fájdalmak, akkor vállalni kell, de nem kell keresni, elproblematizálni, a mondanivalómat kínlódási foka szerint értékelni. Ha hiszek, nem szabad hitemben kételkednem, és nem szabad kishitűen azt mondanom: „én a gyerekkor mágikus életérzéséből alkotok, ez ma nem aktuális, tehát nem lehet érték, felesleges". Azt, hogy Isten milyen sorsot rendel alkotásaimnak, őrá kell bíznom. Az anyag tudatosítása előbb az emberben, majd az anyagban magában is. Ez volt az én célom. Az átlelkesítés. Nem szabad hagyni „testvéreimet", még ha úgy [is] látszik ma, mintha el lennének ítélve. Hisz a természet, a növények, az állatok mindinkább a technika, a civilizáció áldozatává látszanak lenni. De ha ebben az alakban elítéltek is, fel fognak valamiképp támadni. Hrusov, a kastély és a tegnapi paraszt, bizonyára társadalmi kategóriák is, és mint ilyenek elítéltek, de vannak belőlük kisugárzó irányvonalak, melyek bennem élnek, melyeknek metafizikai értékében hiszek, át kell mentenem őket. Hinnem kell ismét ösztöneimben, munkámban is. Nem mindig könnyű, mert utóbbi években keveset, és csak töredékeset dolgoztam.

(...)

A jó Isten segedelmével! Öregedőn, 50 évvel, egy világfelbomlás árnyékában, épp úgy festem, írom a mondókámat, mint 20 évvel. Mi ez: nem objektív remény célok elérésére. Gyermekded kísérlet egy világ megmentésére, mely menthetetlenül elsüllyed. Morzsáit szedegetem az eltörött béke-világkalácsnak, saját gyerekkoromnak. Isten tán megmosolyogja a morzsákat!

A jó Isten segedelmével!⁶⁸

1936. május 20. Anyám születésnapja. Ez a nap ma is gyerekkor ízű, és felkelti bennem – ritka precizitással – a gyerekkori élményeket. Ilyenkor érkeztünk falura kicsi koromban. Rendesen esett, a szobákat fűtötték, s én örültem, „hogy még milyen kevés telt el a tavaszból". Mindenáron „falusi kislány" akartam lenni, talán romantikából, talán, mert öntudatlanul sejtettem, hogy ez felelne meg legjobban képességeim kifejlődésének, talán mert vágytam már akkor, egészen töretlenül, valahová tartozni. Így csak városi ember szeretheti azt a vidéki életet, melyet évente úgy pillant meg, mint egy „idegen paradicsomkertet", mely ezentúl az övé lesz. A városnak és falunak egyenletesen adagolt hatása alakította ki egyéniségemet, „falusi" lettem, de nem úgy, mint aki „nem lehetett volna más". Ez a fenyegető más, ez a félelem fontos bennem, már amennyiben énem fontos. (...) Ma is születésnapi torták vegyülnek emlékem közé és virágcsokrok csillogása, melyek a cukrászrózsákra emlékeztetnek. Ma is tudom, hogy Anyóki mindig hogy „iparkodott boldog" lenni ezen a napon. Rendesen (aratás, új pénz előtt) sok gondja volt, és gyakran pereltek apával. De erre a napra mindig ünnepi békét teremtettek. Mamában volt valami bámulatos „reményképesség", s tudta is parancsolni önmagának, hogy reménykedjék. „Montag machen"⁶⁹ volt a kedves szava, „ezentúl minden jó lesz" reménnyel. De emlékszem egy születésnapra, melyet nagy kellemetlenségek, családi jelenetek előztek meg. Félve lestem a fejleményeket. Viharfelhők fenyegették a kedves szent napot. 20-kán reggel mama még sírt. Rettenetes volt, s nem mertem neki mutatni, milyen csalódás ez számomra. De úgy 12 óra tájt kiderült minden. Apa ragyogó kedvben lépett be a szobába, virágot hozott, áradozó szeretettel csókolta meg Mamát hátul a nyakán, hol nehéz kontya alatt apró fürtök göndörödtek. „Ibolyaszagú vagy" – ezt mondotta. Mikor kiment, mama sok virágát, szerény kis ajándékainkat rakosgatta az asztalon. A szakácsnő jó ételekről beszélt. Mama hozzám fordult, és mint aki tudja, hogy milyen fájást rejtegettem, azt mondotta: „Látod, mégis jó lett". Az Isten áldja meg őt!

Tegnapelőtt, egy számomra elég szürke vranovi vásár után, mely[et] rosszul és inkább csak azért festettem, hogy ez is meglegyen – utólag meg ne bánjam, hogy ezt az alkalmat is elmulasztottam –, fürdés az Ondovában. A kavicsos homokban napoztam, egy dluhai paraszt kavicsot hordott, szekerét rakta meg. Közben beszélgettünk. Azt mondtam: „Furcsa, hogy mennyi autó tülköl mostanában az országúton. Mikor gyerek voltam, bizony még senki se látott autót Hrusovon". „Hát maga mióta van Hrusovon?" – kérdezte a paraszt. Ez a kérdés rosszul esett. Azt a pontot érintette, hogy „mégsem vagyok egészen idevalósi" – a régi gyerekkori félelmet. „Születésem óta" – mondottam. Fájt, hogy ez az ember nem ösmer, fel voltam kissé háborodva. Elvárom minden kavicstól, hogy ösmerjen. Azután elaludtam. Egy ideig még hallottam a lapát csikorgását a homokban. Elindultában köszönt a paraszt: „Dobre zdraví" – „Zbohom",⁷⁰ de ez már álomban volt. Aztán boldogító, nagy csend, melyet álomban összehasonlítottam még a pesti zajjal. Mikor pihenten felébredtem, köröskörül óriási, pozitív, hallható csend volt. Senki a parton, senki a mezőkön. Az a nagy déli csend, mely csak akkor van, ha még nem kezdődött meg a mezei munka. Csak nagy madarak és csivitelő fecskék visszhangoztatták a csendet. S mintha a csend áttetszőbbé varázsolta volna a levegőt: minden zöldellő kalász fejét megláttam a túlsó parton. A világ óriási volt. A kis halak pikkelyei csillogtak. Tiszta és óriási volt minden. Felkeltem, nem tudtam mennyi az idő. Azt láttam az árnyékon, hogy dél elmúlott. Kiáltottam Vozányért, de örültem, hogy nem hallja, és nem válaszol senki. Bementem a vízbe. Langyos volt, kellemesen langyos. A nap időnként pici felhők mögé bújt, érezni lehetett az „időjárás alakulását" az időtlenségben. Varjúk veszekedtek a fűzfán. Egy gólya szelte át egészen friss acélos erővel az eget, mintha most repülne először az ég alatt. Úgy éreztem, mintha a világ most teremtődött volna, mintha most ébrednék: első asszony a frissen teremtett világban.

Tegnap meglátogatott – ha Isten is úgy akarja – következő regényem. Estefelé bekopogott Kozianszky Hanna.⁷¹ Elmaradt fizetése ügyében járt. Elmondta, hogy gáncsolják el, hogy hitegetik ismét. Mikor megjött a leirat, azt mondotta a papnak: „Főtisztelendő Úr, vajon mi van a borítékban? faj Istenem, talán megtagadják a fizetésemet." Szeme könnyes volt. A pap azt válaszolta: „Ez a legkevesebb. Sokkal fontosabb az, hogy az iskolaszéknek ne legyen kellemetlensége maga miatt".

Ebben az ügyben a pap, önmagát védi: „Nem tudtuk, hogy Kozianszka nem állampolgár." Szegény romantikus kis öreg tanítónő vergődik az érthetetlen paragrafusok és saját ártatlan hazugságai között. Kitalált egy magyar vőlegényt, ki miatt 1919-ben lemondott itteni állásáról. Mikor az elhagyta, reaktiváltatta magát. Érzem, hogy magányos estéken, a fülledt kis tanítónői szobájában, élvezte ezt a sohasem volt vőlegényt, ölelkezett vele és megapprehendált⁷² rá. (...) Magyar érzelmeit – s mai keresztényszocialista érzelmeit – még előttem is csak félmondatokban, allúziókban, jelentős sóhajok által meri feltárni. Ő nem politizál, mert ugyebár nem szép, „nem" nőies, ha egy nő ilyenekbe avatkozik. Ő csak érez – szegényke. Pedig mennyit nélkülöz, de nem tud melnicker (?) lenni – meggyőződése ellen –, nem, ezt mégsem, ha az lendítene is a pozícióján. Ő csak a szépet, a nemeset szereti, de gonosz varázslat van a családján. (...) Jaj, Istenem, sóhajtja folyton, és a szeme könnyes. Honvágya van a paplak levegője után, melyben felnőtt. „Mennyit nélkülözök... Minap búcsúkor a vehéci paplakban az urak – mint már, tetszik tudni, ilyenkor szokás – leültek kártyázni, de a Gézának el kellett köszönnie, elment, mert, kérem, még egy garaskát sem adhattam neki. Nem volt, nincs semmi öröme". (Géza a fiatal, erős ura, aki azért vette el, mert számított a 2400 Ck havi nyugdíjra). „Oh mennyi gondom van – tessék tudni, talán azért lettem ilyen" (ilyen, hogy mindjárt elönti a könny a szemét). – „Még az iskolában sem tudok előadni, mert mindjárt elfog... Pedig néha úgy szeretnék szépen beszélni a gyerekeknek. Hiszen tetszik tudni, mennyi meghatót, nemeset, szépet lehetne ezeknek a kisgyerekeknek előadni, mesélni jó, nemes tettekről, de nem tudok beszélni, mert tetszik látni, mindjárt ilyen vagyok. (...)" Úri nő, ő jó családból való. Szüleiről kezd beszélni: a mamáról, aki nyelveket tudott, és zongorázni is. Ungváron még most is beszélik, hogy senki se tudta tánc közben olyan „elegánsan tartani a slepjét", mint az ő mamája. Egy lengyel emigráns lánya volt, polgári iskolai tanárnő, de hirtelen haragú és haragtartó – ez a lengyel vér lehetett benne. De a „bácsi" (apja), az angyal volt – vajszívű. És milyen okos. Ha a közgyűlésen Újhelyt felszólalt, mindenki ezt mondogatta: „Pszt – urak –most figyeljünk – a Schütz doktor fog felszólalni." Milyen szép is ez, ha valakinek olyan lánglelke, olyan nagy esze van. A bácsi ha haragudott is, mindjárt megbékélt. (...) A másik eset, kérem, ha szabad elmondanom, akkor volt, mikor szeme közé fújtam a kávét. Megterítettünk vacsorára, kávét vacsoráztunk, mert a bácsi már nem volt fiatal ember, és a könnyű ételeket szerette. A bácsi azt kívánta, hogy étkezéskor mindenki a helyén legyen (Látom ezt a különös otthont: a papi apát, aki vacsorakor elvárja, hogy gazdasszony párja és négy gyereke polgári melegséggel üljön asztala körül. A bátor embert, aki a püspökkel szemben kiállott a családi szeretetért, küzdött a szeretet jogáért.) Az asztal terítve, de a mama nem jött be. Nagyon jó háziasszony volt és a fejésnél késlekedett. A bácsi várt, a breviáriumot olvasta, de rosszkedvű volt. A mama csak nem jött. – „Hol marad az anyátok?" – Aztán nem szólott többet, dühös volt. Mi, lányok, a nővéremmel ketten, szembe ültünk vele. A nővérem szürcsölte a kávét. Úgy szereti a kávét, hogy sohasem tudta inni, csak kanalazta, hogy tovább tartson az élvezete. Még ma is szürcsöl néha, ha nem hallja senki. Engem ez mulattatott, és utánoztam – mindketten nevettünk. A bácsi felnézett: „Mit nevettek? Csak a bolond nevet ok nélkül, nincs semmi ok a nevetésre". – Dühös volt szegény, kérem, mert a mama nem jött be. Hát én csak elnevettem magam. (Ebben a percben jött be Kari. Soká tárgyaltuk, mit lehetne a fizetés ügyben tenni, de mikor Kari kiment, már hozták is a vacsorát). Kozianszka megállott búcsúzás közben, és ezt mondotta: „Megyek már, csak azt tessék megengedni, hogy még ezt befejezem a kávéval. Hát tessék tudni, tele volt a szám kávéval. Elnevettem magam, nem tudtam tartani a kávét. Kispriccelt, a bácsi szemüvegére spriccelt. Az egyszer nagyon, de nagyon haragudott szegény".

Fontos volt neki, hogy elmondhassa ezt a szegény kis régi emléket. Boldog volt, hogy felidézheti a múltat, ezt a szerény kis furcsa gyerekségét, törvénytelen áldott apja mellett a paplakban. Aztán soká exkuzálta magát, hogy feltartott, de nekem olyan jól lehet mesélni. Dehogy, mondom, minden szava érdekel – és kissé szégyelltem, hogy témának veszem őt, s nem tisztán emberi szeretettel hallgatom. Éreztem, hogy vallanom kell: „Hiszen le lehetne írni mindent, amit mesél, olyan érdekes." – „Igen – mondotta – tudom, hogy írni tetszik, olvastam is a verseit. A nővéremnek megvan az a kötet, melyet L.-nek tetszett adni. Nála maradt. A Nagyságos asszonynak jó szíve van. Azt írja egy versében – valami karácsonyi köszöntő ugyebár – »hogy ezen a szent éjjelen még a farkasod se éhezzen.«" – Ezt megjegyeztem.

Isten úgyse, érdemes verset írni ezért a furcsa elferdített emlékért. Elmondotta nekem, hogy miért szeret engem: ezért a verssorért; amiért egyszer Mi[c]halovcén megkínáltam selyemcukorral, s mivel ő mindig a legszebbet vette ki, azt mondottam neki: „Na most kíváncsi vagyok, hogy azt fogja-e választani, amelyet én szeretnék megenni"; harmadszor, mert tavaly a tanteéknál a keresztelőn, mikor kitört, és azt mondta: „hogy puskát tudna ragadni, és lelőni a tanfelügyelőt", én rászóltam: „ígérje meg kedves, hogy nem mond többet ilyen – bocsássa meg – bolondokat, mert ezzel csak megárt magának". Ez a csudálatos, valóban finom és szenzitív nő egy papnak és egy tanárnőnek valahol egy világvégi parókián felnőtt törvénytelen gyereke, úgy látszik, mégis szenvedte anyja törvénytelen életét. Valószínűleg egész életén át szűzi mirtuszokról ábrándozott, mialatt előadott a rossz szagú falusi iskolákban, s otthon a kis gerendás, füstös vaskályhája melletti szobában.

Mindig kis falvakban tengődött, és ijesztő csúf volt arca, olyan mintha vigyorogna. Termete hajlott, mindig zavarban van, vizenyős kék szeme könnyes, kezét dörgöli, de hangja kedves, elevenen, jól beszél el. Valami gyermekded élénkség világítja meg időnként vonásait. Nemcsak érzelgős, de szenvedélyes és érzéki is. Folyton viszonya volt valakivel – átvándorló piktorokkal, segédtanítókkal, mesteremberekkel és főleg gazdatisztekkel, kiknek szobát adott ki (ha néha úgy jött, hogy két szobája volt a tanító lakban). De azt hiszem, sose tudta, hogy viszonya van, hogy elvesztette szüzességét. Csak álmodott, és ezért kedvelte tán az átvándorlókat, akik növelték ezt az álomérzetet – „eltűntek" életéből. Végre közel 45–50 évvel egy fiatal, 24 éves állásnélküli gazdász közeledett hozzá. Akkor még jó parti volt – közel 30 éves szolgálat, 2400 Čk nyugdíj. Fizetését ugyan már akkor se kapta kézhez, mert állampolgársága nem volt rendezve. De azt hitte, ez átmeneti zavar csak. Mindenki azt hitte. Ha egy bizonyos dátumig hozzámegy csehszlovák honosságú jegyeséhez, ennek a honosságnak visszaható hatása lett volna az ő állampolgárságára. De azt mesélik, ő 4 nappal elhalasztotta esküvőjét, mert nem készült el a menyasszonyi ruhája és a mirtuszkoszorú. Óriási lagzit csapott – eladósodott. Azóta ügye rosszra fordult, hánytorgatni kezdték illetőségét. Évek óta nem kap fizetést, tengődik. Csak házassága óta akarják számítani működését, penziótól persze elesne így. Tönkremegy. A pap haragszik rá ilyenek miatt: kérvénye miatt a zsidó boltos jegyző fiához fordult tanácsért. „Nincs szükségem a Klein eszére" dörögte a pap, mikor ezt a jogi tanácsot proponálta. A pap utálja, mert csúnya: „Ha egyedül lennék vele egy szobába zárva, nem jutna eszembe, hogy asszony" mondotta a szent ember. Inkább 18 éves kis prepákat⁷³ hozat le Morvából segéderőnek, akik csinosak valóban. Azért is orrol a pap, mert állítólag Kozianszka férje azt mondta – zsidó előtt pláne –, hogy az ő elhunyt pap bátyja szebben prédikált, „pedig csak azt mondtuk, hogy a hangja volt szebb" – nyögi Kozianszka. A tanfelügyelő haragszik rá, mert tévedésből előbb a szlovák, aztán a cseh himnuszt énekeltette. Szemére vetik hol ezt, hogy magyar szellemben nevelkedett, hol azt, hogy lengyel vérből való. Ha a tanfelügyelő rászólt, olyan szerencsétlen, hogy mindjárt sírva fakadt. A tanítók keresztelőjén az ünnepi torták, libacombok és egybegyűlt ellenségei előtt kifakad, hogy „le tudná lőni a tanfelügyelőt, mert ellenséges vele szemben, igazságtalan". Sokat ad finom modorra és műveltségre. „Tetszik tudni, nem akarok semmit se mondani, de a mai kollégáim – a fiatal tanítók –, nem tetszik elhinni, ha beszélgetek velük, az rettenetes. Még csillagászathoz sem értenek".

Megírni ezt az álomszívet, amint szegényes kis kalandokon, esőverte őszi nyomoron keresztül bukdácsol – a mirtuszkoszorúja – a veszte felé. Két pap alakja – a drága jó Matuscsáké, aki tartotta benne a lelket: „Ha goromba is volt velem néha, máskor intett: „Ilona, Ilona, uralkodjék a természetén. A szegény édesanyjának is sok baja volt, de ha vendégek voltak náluk, sohasem láttam másként, csak kedvesen, tisztán, mosolygósan. Legyen maga is olyan!" – Ebbe belevinni mindazt, amit a világháború utáni komplikációkból megérez a kisember a kis világvégi községben. És mindezek mögül kiviláglik az, ami a szüzesség valódi tartalma: „a bölcs szűz, aki nem engedi kihunyni a várakozás, a remény olajmécsesét", aki örökké várja a vőlegényt.

(...)

A falu óriási változása gyerekkorom óta. A tradíciós parasztkultúra eltűnése. A divat módosulása. A fejek még egy ideig tartják magukat, de ott is: más a mai generáció arca, mint a 40 év előttié. Paraszti még a városi viseletben, de másképp paraszti. Durvább fából faragottabb a mai típus. Eltűnnek a régi medici-típusú tót arcok. Legtovább a mozdulat marad meg – archaikus. Valószínűleg a primitív munka szerint idomul. Ezt megírni, ezt az átalakulást. Én édes Istenem, nagy Isten – imádkozom és kérlek!

(...)

J[ules]. Renard naplója⁷⁴ most izgat: olyan, mint a természet – nyersanyag.

A falu hangjai konzervatívabbak a látványánál. Este épp úgy hangzik a gémeskút nyikorgása, a hazatérő nyáj bőgése, a szekerek csikorgó kerék zaja, a kiabálás, mint 40 esztendeje. Ha lenézek: mindjárt változás ötlik szemembe, eternit, pléhtető, városi gúnya. Ha hallom, hogy mint beszélnek: pláne más a lélek szavakban. Ha a dobos kidobol valamit – még ma is izgat. Emlékszem, régen Anyó is nyugtalankodott: hátha veszett ebtől kell félni, vagy lépfenés marhát öltek. A bánat, a félelem gonosszá tesz. Jó lenne jó lenni ismét – ez annak jele volna, hogy boldog vagyok.

(...)

1937

A jó Isten segedelmével!

Első nap, hogy hazajöttem falura, kerestem a múltat, mégpedig pontosan az engem jelentő, megóvó és ünneplő múltat. Nehezebben leltem rá, mint rendesen hazaérve. Ennek 1000 oka van.

Másnap, valamit elintézendő, a postára kocsiztam. Eszemben járt a Balogh família ósdi kis története, gyerekkori emlékek, familiáris kapcsolatok. A postaépület lombos kapuján kis parasztlány fordult ki remek, nagy virágcsokorral kezében. „Ezt nekem hozza" villant át ostobán agyamon – egészen oktalanul –hiszen azt sem tudták, hogy jövök és semmi oka sem volt a postás famíliának, hogy engem ünnepeljen. Mégis, míg a kislány ki nem fordult a kapuból s kocsink mellett elhaladva letért a faluba, örültem, örültem neki, hogy „itthon" várnak és ünnepelnek. S miután a kislány eltűnt, még mindig élveztem, hogy örültem volt. Valami „igazsággá volt" örömem által.

Tegnap megkocogtattam a barométert – lassan előre vagy hátra billen-e mutatója. Hirtelen átéltem apámnak sokszor látott ilyes mozdulatát. Szájtáti kislány, aki a régi, avult módszerű barométert varázslatos időcsinálónak véltem, melyhez csak felnőtt, csak férfi, csak apa ért és nyúlhat avatott kezekkel. S most, hogy én kopogtatom és lesem ravaszdin félrehajtott fejjel a tű járását: megilletődötten fontosnak, titokzatosan jelentősnek éreztem magam.

Idén nem ütött szíven az otthoni táj. Lassan kell előkeresnem a fiókok mélyén, bokrok alul, bujkáló illatok közt a múltat. Legelőbb mindenben a változást vettem észre: a kőkorszakbeli falusi szerszámok között a kis udvarokon a biciklit látom meg. Helyeslem a biciklit, sőt ebben a környezetben bizonyos fokig pikáns is. De ez a pikantéria az én múlásomat idézi fel. Valami hullaszerű van a dolgokban. Amit életszeretetnek tudtam magamban: az a felelevenedő múlt szeretete. Szeretném tudni, hogy mikor éltem a jelent: legelső emlékem is hazavágyó – valami kifejezhetetlen „hazába vagy álommúltba való visszaemlékezés."

(...)

Versek előfutárjai Isten segedelmével!

Zsugorodó napok között – Fogy, hamvad el az életem – A hulló gesztenye kopog: Megint ősz van. Oh jaj nekem. A hulló gesztenye kopog – (Szívem) ajtaján – S a halál – a vén vándor künn vesztegel – a küszöbömön leskelődve áll. S nem egyedül kerít magával. Elpusztul az a kis leány – ki gömbölyűn és boldogan hempergett kertem pázsitján. A kert is velem hal – mind a fák, a hárs, rózsa és bazsalikom – eltűnt csordák moraja nem kel többet át a kertfalon. Velem múlik apám, anyám. Mosolyukról csak én tudok még – S mint mikor gazt perzsel a gazda, halálommal füstölög az emlék.

Varázsütésre a falu

Száz zsúpfedele összeroppan

A rég beomlott gémeskutak

Árnyéka most vész el a porban

Múlt évadok mind szárnyra kelnek

Suhogva szállunk – semmi már

50 tavasz húz el felettem

50 gazdátlan drága nyár

S a csókok és a szeretők

Fájdalmak erős rászánások

A Benei úton egy idegen asszony feltűrt szoknyával a kapujában. Kiszór valamit a küszöbe elé. Egész élete ott van a szoknyájában. Így kínálják magukat, a dolgot egész valójukkal, így jönnek az ember elébe. Minden szegény gazdagságukkal a szoknyájuk feltűrt ráncában. S az ember átmegy mellettük, nem segít rajtuk, idegen marad. Első félelmek: az arannyá váló lomb, a hajnal csontba mászó nyirkos idegensége, az elválás – az, hogy a dolgok megváltoznak. S a biztos nappalok és dolgok rétege alatt úszik azóta a félelem – az ősi életanyag, a félelem. Minél sűrűbben találkozom sok múlt magammal (a régi téma), de mindig többen lesznek. S ha nem tudom őket kézen fogva visszavezetni, elvezetni a mába, kísértetekké válnak.

(...)

A jó Isten segedelmével! Május 29.

Két libellát láttam szeretkezés közben összetapadva repülni. K[ari] meg én egyaránt kavicsokat szedegetünk, amint az Ondova partjára érünk. Gyerekes örömmel válogatjuk ki a szép kavicsokat. Nálam ez a gyűjtögetés majdnem kényszer: akkor is muszáj csinálnom, ha elfáradtam. A libák lépés közben nehezen tépik a talpukat a földtől, mintha oda lennének enyvezve hozzá. Máma láttam, amint a kis libák emberi mohósággal vetették magukat a vízbe. Már pár arasznyira a tócsától futásnak eredtek, és lihegve hápogtak. Előre élveztek fantáziával. Egy paraszt vonul át fejem felett a magas parton. Méltóságteljes, ügyes, ravasz szerszáma, a szénavella, vállára vetve úgy imponál, mint Neptun tritonja. Palástja az égbolt. Ebben a helyzetben, az adott helyzetből látva: királyi. Egy óriás madár lebeg a víz felett – annyit tudok, hogy ragadozó. Kiterjesztett szárnya belül rézvörös tollal ékes. Nem sejtem, mi fajta lehet. Kakukkok felelnek egymásnak – különböző mélységű párbeszéd. A madarak mindig dadámhoz kanyarítják vissza emlékeimet. A madarak akkor voltak „életdrámám" szereplői, azóta dekorációvá halványultak. Az erdei virágok viszont ma is mind édesanyáméi. Egyet-egyet szeretek szedni belőlük: rég elporladó herbáriuma számára. Úgy viszem őket haza, mintha ma is megkérdezhetném tőle: „mi a nevük?". Restellem bevallani K[ari]nak, hogy elfeledtem a madarak, a virágok nevét, nem ösmerem a gombákat! Ki találhatná sütni, „hogy mégsem vagyok idevalósi". Gyerekes örömöm telik benne fitogtatni, hogy milyen otthonos vagyok idehaza.

(...)

Rossz lehet a lelkiösmeretem, mert ha Hitlerre gondolok, mindig az jut eszembe, hogy meg fognak vetni a cselédeim. Pedig a tudatom azt mondja, hogy „az adott viszonyokhoz képest" emberségesen bánok velük. Félelmemben benne rejlik „az adott viszonyok" őszinte kritikája. Szeretem a zempléni táj „áldott középszerét", mert semmiben sem tűnnek ki, „általános érvényűvé", „szimbolikussá" válnak szelíd halmaink és a szürkés zöld fiatal rozs felett cikázó káposztalepkék. „Jó meleg van" ismételi meg ötször-hatszor az öreg paraszt, aki homokot lapátol az Ondova parton. „Jó meleg van, panna velkomožna"⁷⁵ – S bár semmi panasz sincs a hangjában, sőt inkább örömteljesen veszi tudomásul a jó időt, mégis elszégyellem magam, hogy fürdőruhában, a friss folyóvízbe megmártottan hűsölök a parton.

Az emberek kutat fúrnak a Bikácson. Négynégy férfi (azaz egy-egy asszony is akad közöttük) rettenetes erőfeszítéssel kergeti körbe a fúróvasat vezető négy nehéz farúdat. Görbedt derékkal – lihegve, csapottan keringenek – ős Egyiptom rabszolgái. Pedig önmaguknak, saját jószántukból fúrják a kutat. A primitív technika rabszolgákká bélyegzi őket.

Az írás is egy neme a rabságnak. Amint belejövök az írásba: szobámban kuksolok, sétára nem kerül idő. Azalatt odakünn „gyorsított film tempójában" nőnek, nyílnak, hervadnak a tavasz virágai. A festés azért „élvezetesebb", mert közben örülhet az ember szeme. Viszont a festés technikája, a vele járó fizikai műveletek a teljesített munka boldog illúzióját kelti bennem. Az írás „anyagtalansága" élettől távol esőbb.

A falusi kovács kérésére átfestettem egy kopott, régi feszületet. Nem tudok másfél méternyi aktot festeni modell nélkül, a régi pléh patron rosszul kivágott, aztán meg a „mintához" kell tartani magam. Nem művész munka – leszállított igényű giccselés. Szégyenkezem ilyen kevés képességgel ezt a munkát végezni. S mialatt csinálom, valahogy megelevenedik számomra a csúf munkájú feszület – majdnem áhítatot érzek méltatlan alkotásom előtt. Olyan erős a kereszt varázsa, hogy átsugárzik saját tökéletlenségemen – megszépíti számomra, amit festek.

(...)

1938

4317:

(...)

Körtvélyesről elmenni nehéz volt.⁷⁶ Éreztem, hogy a falu azt várja tőlem, hogy identifikáljam magam sorsával és maradjak. Az, hogy mégis elmentem, és hogy sorsom oly ambivalens, hogy el kellett mennem: megtanított rá, hogy nem vagyok úr. Úr az, aki vállalja a birtokával szemben a felelősséget. Csak azon vagyunk urak, amivel azonosítjuk magunkat. „Úrnak" lenni – nem egyéb, mint a birtokviszonynak egy nemesebb, organikusabb, felelősségteljes értelmezése. Meztelenebb lettem ezáltal a tapasztalat által.

(...)

Kedves jó barátok, mind nagyon hiányoztok nekünk! Világot látni szép volt szárazon, Verona és Párizs vigaszos szépségek voltak. Jobban becsültem a múlt értékét, mint valaha: nem is tudok jelent és jövőt múlt nélkül elképzelni. Ez jelenleg elég baj nekem! (...) Ha nem feküdtem volna, láttam volna jéghegyet és repülőhalakat, de a Vihorlát úgyis szebb, és nekem elég, ha a madarak repülnek. (...) Isten adja, holnapután tán már meglátom az Istenáldáskákat – az nagy-nagy Istenáldás. Persze Kari után vágyódom most és aggódom.

Édes jó barátok, sok hülyeséget írtam össze, de okosakat nem lehet és nem tudok. Amint komoly vagyok, búsulok – hát inkább nem vagyok komoly. Nagyon boldogít, hogy Istenáldáskákat látni fogom Isten segedelmével – de nagyon félek az új világtól és a régi világért. Isten segítse mindkettőt.⁷⁷

1943

4318:

Nem akarok hálátlan lenni Istenem iránt. Ma éreztem hosszú idő után valamit, ami a boldogsághoz, egy immanens egyensúly– és rendérzéshez hasonlít. Tudom, hogy ehhez ma még hozzátartozik a kedves, csendes falusi környezet (mely nem mentesít bár, de izolál gondjaimból). Ha ez így mehetne tovább, tán meggyógyulnék lelkileg. Nem tudom mennyire őszinte: de ma éreztem először, hogy úgy tudok ideig-óráig gondolkodni (és ezt élvezni is), hogy nem látom magam előtt Gerget mint szükséges kiegészítőt és publikumot. Amint ezt leírom, már bomlik is ez a töretlen önmagam-érzés, de percekig megvolt, tehát potenciálisan megvan valószínűleg. Lehet, hogy város, zaj, pénz, gond, munka, csalódás és a közelség súrlódása leépíti ismét ezt a kezdődő kis harmóniacsírát. De ha megvolt egy percig, bizonyos fokig tőlem, akaratomtól függ, hogy újra megszerezzem. (...)

Jegyzetek

1. Lesznai Anna Moscovitz Amália néven született 1885-ben, későbbi vezetéknevét egy, a körtvélyesi családi birtokhoz közel eső falu – Leszna – neve után vette fel. Az Anna nevet csak művésznévként használta, mindenki Málinak szólította.
2. A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban először 1913-ban németül Bécsben, a Verlag Brüder Rosenbaum kiadásában látott napvilágot, magyarul pedig 1978-ban Budapesten, a Móra Könyvkiadónál jelent meg.
3. Lesznai Képeskönyv. Szabadi Judit és Vezér Erzsébet utószavával. Budapest, Corvina Könyvkiadó, 1978.
4. Lesznai Anna: Hazajáró versek. Budapest, Nyugat kiadása, 1909.; Lesznai Anna: Eltévedt litániak. Bécs 1912.; Lesznai Anna: Édenkert. Kner, Gyoma 1918.; Virágos szerelem. Magyar szerelemes versek gyűjteménye. Pantheon, Budapest 1932. Rajzolta és összeállította: Lesznai Anna (József Attila segítségével); Lesznai Anna: Köd előttem, köd utánam – válogatott versek. Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.; Lesznai Anna: A dolgok öröme. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1985. Válogatta: Vezér Erzsébet.
5. Lesznai Anna: Spätherbst in Eden. Karlsruhe, Stahlberg, 1965.; Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1966.
6. Ezt a képet Babarczy Eszter idézi „Kertekről" című tanulmányában. In.: A ház, a kert, az utca. József Attila Kör – Balassi Kiadó, Budapest 1996. 229–242.
7. A Petőfi Irodalmi Múzeumban V.3670/43/1–20 jelzet alatt található naplók húsz füzetben; az 1912–1956 közötti időszakban íródtak. A feljegyzésekben ritkák a dátumok, ám tárgyuk és az érintett események alapján nyilvánvaló, hogy a füzetek többsége az 1920-as, 1930-as években íródott.
8. A napló idézésénél a mai helyesírás szabályait vettük alapul, hacsak az írásmódnak nem volt különleges stiláris értéke. Pótoltuk a legritkábban használt, mellőzött központozást, a néhol hiányzó névelőket, kijavítottuk a nyilvánvaló hibákat. Betoldásokat a könnyebb olvashatóság kedvéért használtunk, ezeket szögletes zárójelbe tettük. A kerek zárójel saját kihagyásunkat, idézésbeli ugrásainkat jelöli. Az idegen szavakat és neveket mai alakjaikra írtuk át.
9. A felvidéki helységneveket Lesznai hol magyar, hol pedig szlovák formájukban használja. A naplórészletekben ezeket az eredeti írásmód megőrzésével közöljük.
10. Lesznai Anna egyik legtöbbet reprodukált képe, az 1924-es Szlovák Lourdes című a Kolcs-Hosszúmezőn rendezett búcsúk kavargását idézi fel. Jászi is több alkalommal írt az eseményről. A faluban élt egy Safa Mária nevű asszony, akinek látomásában a ház előtti almafán megjelent Szűz Mária. Azon a nevezetes helyen két év múlva már templom épült, és miután a görög katolikus egyház elismerte a csodát, a római katolikusok is így tettek. Máriához könyörögve a környék szerencsétlenjei gyűltek itt össze.
11. Zemplén vármegye monográfiája – Magyarország monográfiája sorozat. Budapest 1905., 18.
12. Uo.
13. Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1966. 1. kötet, 97.
14. Lesznai Anna édesanyja – Deutsch Hermina – Deutsch József lánya és báró Hatvany Deutsch Sándor testvére volt.
15. Gráber Margit: Emlékezések könyve. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1991. 18.
16. Beszélgetés Lesznai Annával, 1965. jún. 23. (Kérdező: Vezér Erzsébet) In.: Emlékezések. Irodalmi Múzeum 1., Budapest 1967., 10. old.
17. „Máli nagyon jól van (...) három hétig voltam náluk; naponta együtt festegettünk a legvidámabb hangulatban, az estét pedig néha egész zajos jó kedvvel töltöttük 1, 2 óráig éjfél után. (...) Ha visszaemlékszem, az aranysárga lesznai nedű mellett komoly diskurzus nem is volt – pillangó gondolatok, hangos vígság (...)" – Mousson Tivadar levele Fülep Lajoshoz. (Hőgyész, 1922., VIII.12.) Közölve: Fülep Lajos levelezése II. 1920–1930. Budapest, 1992. 137–138. Szerk.: F. Csanak Dóra. Mousson Tivadar (1887–1946) francia származású, Nagymihályon élő festőművész volt.
18. „Különben nagyon jól töltöttem azt a pár hetet. A nappalok az őszi napsütésben, a fenyők vagy virágok között, reggelizés a terrasson, az esték be az éjszakába 1-2 óráig petróleum lámpa mellett, régies intim bútorok közt és a sok-sok asszony probléma, mely felvetődött... A levegő változás a háziasszonyok szívessége – anyja is finom, kedves asszony volt – sok könyv és sok intellektuális beszélgetés, asszonyi dolgokban nyílt és okos felfogása – minden vonzó volt, amire emlékszem. Egyetlen egyszer keveredtünk nagyobb vitába a nemzetiségi kérdés felett, de ez sem ment túl a teoretikus vita keretén." – Ritoók Emma Évek és emberek című visszaemlékezése (Kézirat). A szövegrészlet az 1919-et megelőző időszakra vonatkozik.
19. Lesznai Anna 17 évesen, 1902-ben Garay Károlyhoz ment először férjhez, akitől egy év múlva el is vált. Házasságukból született első fiát Garay Károlynak hívták.
20. Lesznai Anna és Jászi Oszkár házasságából (1913–1920) két gyermek – György (1915) és András (1917) született.
21. 21 Jászi Oszkár 1920. augusztus 6-i naplóbejegyzése. Közölve: Jászi Oszkár naplója 1919–1923. MTA Történettudományi Intézete. Budapest 2001. Sajtó alá rendezte: Litván György, 131.
22. „Máli a körtvélyesi fészekben a valódi nagyasszony, lelke elragadó szárnyalásával, szelleme szédítő mélységeivel (...) tevékenysége a körtvélyesi parasztok érdekében olyan bátor, nobilis, mindenkivel szembeszálló" – Jászi Oszkár naplójegyzeteiből, 1920. június 7. Közölve: Jászi, im.: 115.
23. Uo.
24. Jászi (1920. augusztus 6.), im.: 132.
25. Jászi (1920. november 10.), im.: 151.
26. „A két hét egyébként idilli csendben és paradicsomi dologtalanságban telt el. A gyerekekkel való séták és játékok voltak a nap fénypontjai." – Jászi (1920. augusztus 6.), im.: 133.
27. Jászi (1922. június 5.), im.: 281.
28. Lesznai Anna lírai kötetei: Hazajáró versek (1909), Édenkert (1918), Eltévedt litániák (1922), Köd előttem, köd utánam (1967), Dolgok öröme (1985).
29. Balázs Béla: Napló. II. kötet (1914–1922) Tények és tanúk sorozat Magvető Könyvkiadó, Budapest 1982. Válogatta és szerkesztette: Fábri Anna. 318–319. (1918. Július 15.)
30. Olvasható a Dolgok öröme című kötetben is. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1985. 143–145.
31. Szabadi Judit: A magyar szecesszió. Corvina, Budapest 1979. 38.
32. Brogyányi Kálmán: Festőművészet Szlovenszkóban. Kazinczy Kiadóvállalat, Kassa 1931. 109.
33. Lesznai, im.: 1966. II. kötet, 150.
34. Lesznai, im.: 1966. II. kötet, 21.
35. Jászi Oszkár naplójegyzeteiből: „Cseh kancellár jelenti Máli levelére, hogy Körtvélyest lefoglalták, sőt félő, hogy rendkívül rossz feltételek mellett, mely a család anyagi bázisát veszélyezteti. Málika elsősorban attól retteg, hogy Hermin mamát nagyon le fogja sújtani ez a hír és Karival való viszonyát [Garay Károly] végleg megrontja." (Im.: 181.; 1921. március 21.); „A körtvélyesi birtokügy is irritál, melyben Málika koncessziókat volt kénytelen tenni családjának. (A lényegben egyetértek, csak a formát találom szerencsétlennek. Második levél Masarykhoz!)" (Im.: 188.; 1921. április 24.); „A cseh földhivatal elnöke Málihoz: kímélni fogják birtokát az én érdemeimre való tekintettel. Máli ez ellen tiltakozni fog." (Im.: 257.; 1922. február 24.)
36. A szövegben dőlt betűvel szedett szövegrészek egy részét Vezér Erzsébet közölte Lesznai Annáról írott monográfiájában (Vezér Erzsébet: Lesznai Anna. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1979.); más részleteket pedig e cikk szerzője „Gránit a siratófalban, ütem magyar ajkú dalban" című forrásközlésében (Múlt és Jövő 2001/1 59–74.).
37. Gerg = Gergely Tibor. Lesznai Anna harmadik férje, grafikusművész, festő, akit 1917 körül ismert meg, és akivel haláláig együtt élt.
38. Herbert = Bauer Herbert, későbbi nevén Balázs Béla, aki Lesznai egyik legközelebbi barátja volt. Lesznai alakja több helyen is megjelenik írásaiban, pl. Mese a Logody utcáról című novellájában és a Lehetetlen emberek című regényében. Mindketten alapítói voltak a Vasárnapi Társaság néven ismert intellektuális körnek.
39. L. Zoltán: Lesznai Anna kedvese 1912–13 körül. Alakját nem sikerült pontosan azonosítani. Vezér Erzsébet Lesznai Annáról írott kismonográfiája (Kossuth Könyvkiadó, 1970.) szerint egy környékbeli birtokos volt. Balázs Béla naplójában megemlíti a vele való 1912-es találkozását, és rendkívül elítélő véleményt fogalmaz meg róla. Lásd: Balázs Béla: Napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1982.1. kötet, 553.
40. A Moscovitz család és Lesznai Anna körtvélyesi – nála idősebb – jóbarátja, ahogy regényében is emlegette: „egy a varázslók közül". Rendkívül olvasott és tájékozott publicista volt. A Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában található egyik interjúban (280/4=CD109; Lesznai Anna emlékezései. Kérdező: Vezér Erzsébet; Készült: 1965. június 23., Budapest.) Lesznai Anna elmesélte, hogy Gömöry Olivér novellákat, sőt egy regényt is írt, amelyeket át is adott neki olvasásra, ám halála előtt minden írását megsemmisítette, így ez sem maradt fenn.
41. Moscovitz Iván (1876–1916) jogász, szociológus, Lesznai Anna bátyja. A Huszadik Század szerzője és szervezője, ifjabb Andrássy Gyula pártjának vezető politikusa volt.
42. Így nevezte gyermekeit leveleiben és naplójában.
43. Díszsövény, díszbozót (francia)
44. Hosszú időn át a körtvélyesi ház belső cselédségének tagja.
45. Talán azonos a Jászi naplófeljegyzéseiben is említett Keszler nevű nagymihályi ügyvéddel. Im.: 268.
46. Oscar Wilde (1854–1900). Wilde 1905-ben íródott megrázó erejű önvallomása.
47. „Picur" – Guttmann Mihály lánya, későbbi nevén Bednár Erzsébet. Kassán lakott, nagyon sokat volt együtt Lesznaival, aki fogadott lányaként emlegette. Például a Mese a bútorokról és a kisfiúról című könyvét a következő szavakkal dedikálta neki: „Picurnak, Kari fiam emlékére a Pótmama (1966. június)". A Picur 18. születésnapjára készített karikatúra-album, amelyet Berény Róbert, Gergely Tibor és Lesznai Anna írtak és rajzoltak, Hatvanban található. Egy akvarellen a következő dedikációt olvashatjuk: „Nagymihályi péntekek és hrusovi születésnapok emlékére Picurnak Máli Néni (1932. augusztus 24.)" (Köszönettel tartozom Kovács Ákosnak, aki a két dedikációra felhívta a figyelmem.)
48. Moscovitz Iván katonai szolgálatteljesítés közben halt hősi halált 1916 novemberében. Ady így emlékezett rá Hatvany Lajosnak 1916. november 30-án írott levelében: „túl derék nagyszerű ember, a szerencsétlen Iván" – In.: Ady Endre levelei. III. kötet, Szépirodalmi, Budapest 1983. Szerk.: Belia György 173.
49. Esetleg Mousson Tivadar. Lásd a 17. lábjegyzetet.
50. „Te dög, te dög" (német)
51. Ébredő Magyarok Egyesülete: 1918 végén, 1919 elején Gömbös Gyula vezetésével alakult szélsőjobboldali fajvédő szervezet.
52. Ezüstfehér (fém)
53. Lesznai költészetében és írásaiban a 10-es évek közepén megjelenő művészi önimitáció, mely egész versciklusoknak is témája. Meluzina az ófrancia mondavilág sellője, aki hetente egy alkalommal változik át. Férjétől azt kívánja, hogy ez idő alatt ne háborgassa, ám az ő kíváncsisága erősebbnek bizonyult, ezzel elvesztette feleségét, aki visszament a tengerbe, és csak akkor kerül újra elő, ha gyermekeit veszély fenyegeti.
54. Lesznai Anna itt már másodízben fejtette ki zsidósággal kapcsolatos nézeteit, hiszen ő is válaszolt a Huszadik Század című folyóirat 1917-es „Van-e zsidókérdés Magyarországon?" címmel feltett körkérdésére. A beérkezett válaszokat a szerkesztőség önálló füzetként is kiadta 1917 nyarán (A Huszadik Század Könyvtára, 64. sz).
55. Eredetileg csak a „zsidó" szó szerepelt, a „kálvinistává keresztelt" egy későbbi betoldás. A sor alatt egy más íróeszközzel tett betoldás: (felekezetet nem vállaló hitemmel, de ...szerint)
56. Az „énekelni" szó áthúzva, helyette javítás: „imádkozni".
57. Zemplén vármegye monográfiája Alsókörtvélyesről szólva említésre méltónak tartotta a Moscovitz család 7000 kötetes könyvtárát. In.: Magyarország monográfiája. Zemplén vármegye. Budapest 1905, 18.
58. Talán régi tájnyelvi fordulat, pontos jelentését nem sikerült tisztázni.
59. dologiasítás, tárgyiasítás
60. Marie-Louise (Lázár Mária) expresszionista írónő. Férje Strindberg fia volt. Miután elvált tőle, barátnőjéhez, Karin Michaelishez költözött Dániába. Vergiftung című regényéről Balázs Béla írt recenziót az Új Világ 1920. szeptember 24-i számába. Lesznai Annával és baráti körével a Vasárnapi Társaság bécsi újra-szerveződésének idején került kapcsolatba.
61. Ösztön (német)
62. Kívánság, vágy (német)
63. Spolok (szlovák): egyesület, társaság, egylet, de valószínűleg ettől kissé eltérő jelentéssel, tájnyelvi fordulatként használták, így pontos értelmét nem sikerült kideríteni.
64. Indiai vörös (német)
65. A Siena város nevéből származó vörösesbarna szín elnevezése.
66. Az 1966-ban a Szépirodalmi Kiadónál megjelent Kezdetben volt a kert című regényről van szó. Vö.: 5. lábjegyzet
67. Sor feletti betoldás a kéziratban: „kolcsmezei búcsú mint kezdet"
68. Ez a naplórészlet különálló, nagyméretű lapokon, a V3670/43/16 leltári számon szereplő naplókötethez csatolva található. Lesznai a feljegyzések írásakor Körtvélyesre utazott, és feltehetőleg nem vitte magával naplófüzetét, ezért írt önálló lapokra. A pontos dotálásnak köszönhetően e részlet teljes biztonsággal beilleszthető a napló e kötetébe. Az időrend fenntartása és a történések folyamatossága érdekében ezeket az oldalakat a 16. kötet szövegébe illesztve közöljük.
69. Montag machen = (német) hétfőt csinálni, vagyis új fejezetet nyitni, tiszta lappal kezdeni értelemben.
70. „Jó egészséget!" – „Isten veled!"
71. Lesznai A Kezdetben volt a kert című regényben az alábbiakban elmondott történetet és annak szereplőit – a vidéki tanítónőt és apját – több epizódban megírta.
72. Neheztel, megsértődik
73. Valószínűleg tájnyelvi kifejezés „fiatal szolgálólány" értelemben, de pontos jelentését nem sikerült tisztázni.
74. Renard, Jules (1864–1910) francia regény és drámaíró. Legmaradandóbb és fő műve Naplója volt, melyet 1887-től 1910-ig, haláláig írt, és amely 1928-ban jelent meg először. (Magyar nyelvű válogatás 1967-ben.) Ez a mű, amelyet a flaubert-i valóságszemlélet, a nagyon pontos ábrázolás és a társadalmi konvenciók leleplezése jellemez, a Nyugat nemzedékének prózaíróira igen nagy hatással volt.
75. „nagyságos kisasszony"
76. Lesznai Anna Gergely Tiborral végül 1939 nyarán hagyta el Magyarországot. A végső döntéshez hozzájárult, hogy Elma Pratt jóvoltából meghívást kapott az Ohio-beli Sanduskyba, hogy ott egy 6 hetes művészeti kurzust vezessen a magyar művészetről, és öt nyilvános előadást tartson. Jászi Oszkár Rónai Zoltánhoz írott levelében (Oberlin, 1939. június 29.) így emlékszik vissza Lesznai Annának erre az első néhány, Amerikában töltött hetére: „Máli hat hétig egy művészeti iskolán tanít a mi közelünkben, úgyhogy a weekendet nálunk tölti. Nagyon jól alkalmazkodik, s az amerikai humánus levegő nagyon felüdíti a dunai tapasztalatok után. Persze a Hrusov elveszte nagyon a szívébe vág, nem mint értéktárgy, hanem mint múlt és esztétikai élmény." In.: Jászi Oszkár válogatott levelei. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1991. Sajtó alá rendezte: Litván György – Varga F. János, 425.
77. Ezt a – hajó fedélzetén, 1939 nyarán, Amerikába menet írott levelet – Lesznai külön lapra kezdve naplójába írta le, de sohasem küldte el barátainak.