Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. április / Átszállás Zürichben

Átszállás Zürichben

 

Mielőtt a vonatra felszálltak, a fiú még vett egy képeslapot, olyat, amelyiken rajta volt a szökőkút, gyorsan megírta, aláíratta az apjával is, és azt mondta: Ott a postaláda. Nem tudod feladni, így az apa, nincs rajta bélyeg. De a fiú akkorra már kivette a bélyeget a pénztárcájából, aztán ráragasztotta a lapra. Számolt vele, hogy az újságosnál majd nem kap. Ezt kinek írtad? Tudod, a Heidinek, akinél tegnap voltunk. Üdvözlet Genfből Genfbe. Mintha turisták lennénk. Várta, hogy az apja azt mondja: Ezt nem értem. De nem mondta. Negyvennyolc éves volt a fiú, nyolcvannyolc az apa.

Melyik oldalon is kell leülni? Az apának mindegy volt, de a fiú azt akarta, hogy amikor elhagyják Lausanne-t, akkor előttük legyen a Genfi tó, szépen, kéken, mintha csak nekik tette volna a kirakatba a Jóisten. Mégiscsak az a jó oldal, mondta hirtelen. Ha Zürichből jön az ember, főként akkor kell vigyázni, mert útközben irányt változtat a szerelvény. Komplikált vagyok az apámnak, gondolta magában. Ugyan, miért? Miért zavar az engem, ha kevesebbet lát a Genfi tóból meg az Alpokból. Annyit lát majd belőle, amennyi neki kell. Vedd közelebb magadhoz a tányért, tanácsolta nemegyszer, amikor a levest kanalaztam, és most negyven év a tanúja, hogy nem volt haszna, ma is ugyanolyan messze tőlem a tányér.

Engem talán nem zavarna, hogy melyik oldalon lesz a tó, mondta az apa, de az alagutak. Nem volna egy ülés, ahonnan nem látom az alagutakat? És nevetett hozzá, azzal a félig vihogós nevetéssel, amit a fiú már kamaszkorában sem szeretett. Én is így tudatom majd a világgal, hogy én már csak ilyen aggódás vagyok, akkor is, ha nincs rá okom? Te akkor nevetsz a legszebben, ha komoly vagy, mondta neki egyszer Heidi. Akkor, ha csak a szemeid nevetnek. Ami azon túl van, az olyan, mintha nem lenne őszinte, vagy talán nem így kellett volna mondanom, most biztosan megbántottalak. Látszik, kérdezte akkor ő és nevetett hozzá, olyan nevetéssel, melyet maga sem szeretett. Messze nem a legnagyobb seb volt, melyet ez a szerelem valaha a szívén ejtett. Feltette a bőröndöt a csomagtartóba és arra gondolt, mit szól majd Heidi a képeslaphoz. Üdvözlet Genfből Genfbe. Ennek meg mi értelme? Hát, hiszen, éppen ez az, ez az értelme...

Az alagutakat nem fogod látni, mert azok nem jönnek, csak ha már átmentünk Ausztriába, mondta az apjának, de akkor különben is sötét lesz. Hú, az még rosszabb! És megint a nevetés. De hiszen aludni fogunk mind a ketten! De ha jönnek az útlevélért, akkor felgyújtják a villanyt. Nem gyújtják fel, mert mielőtt lefekszünk, az útleveleket odaadjuk a kalauznak. Ííígen? Igen, vágta rövidre a fiú. Ezt nem értem. Mit nem értesz? Amikor idefele jöttünk, akkor Svájcban voltak az alagutak. Az lehet, hogy Svájcban is voltak alagutak, de a hosszúak, azok Ausztriában... Jaj, dehogy is, ne mondd már!!! Bizonytalanabb lett a fiú s fogyott vele a türelme is. Én úgy gondolom, hogy a hosszúak Svájcban voltak, akarom mondani, Ausztriában. Neeem. De ííígen, ha mondom, és ha az elmúlt négy nap alatt nem változtak meg a határok, amit nyugodtan feltételezhetünk, hiszen ebben az országban már kétszáz éve nem volt háború, nos, akkor most is ott vannak... Persze, azt nem mondom, hogy Svájcban nincsenek alagutak, egy-két kisebben hamarosan át is megyünk, de azok olyan rövidek, hogy amikor azt gondolod, benn vagyunk, már ki is jöttünk. De, ha nagyon sokat gondolsz rá, akkor a rövid is hosszú lesz, hosszabb, mint egész Tirol... Résnyire nyitott száján hosszan fújta ki a levegőt az apa, fel az arcára, hűsítő szellőnek, kezének két ujjával a halántékát is megérintette, így tudatván a világgal, hogy most megint fáradt lett, melege van, elege van, hagyja őt békén világ. A világ megértette ezt az üzenetet. A fiú, aki az idők kezdete óta vonakodott nem komolyan venni az apját, ő is megértette. Jobban, mint a világ.

Elindult velük a vonat, és a fiú azt gondolta: Ím, elhoztam magammal az apámat Genfbe. Elhoztam, hogy lássa, hol élek mostanában. Jó lett volna, ha anyámnak is megmutathatom, de sajnos, neki már nem volt ideje. Apa se szánta rá magát egykönnyen az útra, végül is nem jött, csak négy napra. Egyrészt, mert várta otthon Csudi, a pekingi palotakutya, másrészt, mert a felesége se engedte volna el hosszabb időre. Nem azért, mintha én is úgy hiányoznék neki, mint a Csudi, így a feleség – a harmadik a sorban –, csak nem szeretném, ha valami galibát követne el a gyógyszerek bevételével, vagy ki tudja, mi mást. Hatvanéves koromban talán énrám is várni fog valaki, aki nem lesz több huszonötnél és még nem volt dolga senkivel, mert valamilyen oknál fogva sohasem vonzották a vele egykorú fiúk és úgy él majd velem harminc évet, hogy elég leszek neki egész életére. Többször is gondolt erre a fiú, de nem úgy, mint valami álomra, hiszen azt meglehetősen szégyellte volna, hanem úgy, mint a dolgok természetes, megjósolható menetére, hiszen a fiúk élete gyakran hasonlít az apákéra, nem változtat ezen az sem, ha az ember elmegy hét határon túlra.

A négy nap genfi tartózkodást úgy fogta közre ez az oda-vissza vonatozás, mint hajdanában a téli szalámit a félbevágott zsemle két megszikkadt darabja. Ezért vonz engem valami megfoghatatlan a vonatokhoz, azok a fonnyadt szendvicsek teszik, idestova harminc éve már! Persze most már inkább repül vagy autózik, és Feldkirchben vonatra teszi magával együtt a kocsit is, aztán Bécsből úgy gurul be az országba, mint hajdanában a kis Kabos A veréb is madár című filmben. De most nem volt választása, ez alkalommal nem lehetett se repülő, se sztráda, ami nem is bántotta túlzottan. Munkáltak még lelke mélyén a hajdani szalámis szendvicsek.

Bishopshoffenben leszálltak a vonatról, és megaludtak az állomás melletti fogadóban. Ez volt az a hely, ahol negyvennégyben...? Az apa nem volt benne biztos. Akkoriban ez a légben úszó betonút nem volt itt. Aztán a vacsoránál visszaemlékezett, hogy éjszaka értek a fogadóba és a tulajdonos meg a felesége nagyon barátságtalanok voltak. Nem volt hely. Aztán mégis megengedték a kétgyerekes párnak, hogy lefeküdjenek az ebédlő padlójára. Nem ők voltak az elsők, vigyázniuk kellett, hogy a félhomályban rá ne lépjenek valakinek a fejére vagy a lábára. Előttük egy idős ember felemelkedett, arcuk elé égő gyufát tartott, és azt kérdezte: Hol vannak az oroszok? Messze még? A fiú elképzelte apját és anyját a hároméves kislánnyal és az egyéves kisfiúval, itt és máshol a tiroli éjszakában, és egy pillanatra igencsak vonzotta a gondolat, hogy odafeküdjön az étterem padlójára. Egy évet töltöttek ezen a vidéken. Amikor anyja meghalt, megtalálták néhány naplóbejegyzését. Nem arról szóltak ezek a bejegyzések, hogy milyen szépek voltak körülöttük a hegyek, és nem is arról, hogy hogyan érzi magát egy harmincéves nő a férjével és két gyerekével, vagy, ne adj' isten, mi az élet értelme. Ezek a bejegyzések olyan dolgokról szóltak, hogy az egyik gyerek napok óta hevesen köhögött, vagy éppen csak azt tudatták a még csak képzeletben sem létező olvasóval, hogy az anya elcserélt egy pár zoknit tíz deka vajra, vagy megvarrta egy asszonynak az elszakadt szoknyáját valami aránytalan ellenértékért, mondjuk, egy doboz gyufáért.

Amikor másnap reggel tovább vitte őket a vonat, az apa más dolgokra emlékezett. Azt a tábort, ahol végül is elhelyeztek bennünket, az amerikaiak tartották fenn, és az egyik este kiválasztottak közülünk öt-hat férfit, mert a dolog úgy állt, hogy éjszaka őrizni kellett a tábort. Mi meg ott álltunk kinn a hidegben és csak másnap tudtuk meg, hogy amíg mi azt lestük, nem jönnek-e az oroszok, addig odabenn szólt a zene és az amerikaiak táncoltak a feleségeinkkel. Közülük az egyiknek nagyon tetszett az anyukád. A fiú ezt is elképzelte. Kinn az őrséget, odabenn a táncoló párokat meg a tölcséres gramofonból áradó zenét. A fiú behunyt szemei előtt megjelent az amerikai katona. Akármit is keresett és kapott, már nem lehetett az ő apja. Messziről jött, egy filmből vagy egy könyvből és nem azért, hogy a háborút megnyerje, hanem, hogy itt legyen Tirolban. Talán Hemingway volt maga, a mainál valamivel hosszabb frizurával és amerikai cigarettával. És táncol, táncol az ő mamájával, akin bokáig ér a szoknya, a haja kontyban és mosolyog és nevet.

Tovább nem szárnyalt a fiú képzelete, mert ahogy a hegyeket nézte, egyszerre eszébe jutott, hogy pár évvel ezelőtt egy kollegájával autózott ezen a vidéken. Elmentek Budapestre, azután meg vissza Genfbe és amikor Innsbruck után megszálltak volna, a holdvilágos falvakban sehol sem akarták őket befogadni. Hogyan is képzelhették ők, hogy este nyolc után csak úgy szobát bérelnek!? Azt nappal kell elintézni, amikor még világos van! Csakhogy ők nappal autót vezettek, mit sem sejtve arról, hogy a szíves és kellemes szállást adók felettébb mogorvák lesznek, amint feljön a hold. Nem éppen ezen a vidéken tetőzik a vendégszeretet. Kicsit szégyellte is magát a kolléga előtt, hiszen az egyik apai dédnagyanyja mégiscsak a bécsi lakos Shilling Anna volt. De nem szabad az ügyet túlságosan személy szerint venni, hiszen a történelem, a történelem tehet mindenről!

Vigyázott rá, hogy apja és felesége – neki még mindig az első! – ne sok időt töltsenek együtt. Nem először találkozott a két erős akarat, morzsolódott már közöttük korábban eleget a fiú. A házasság kezdeti éveiben általában a feleségének adott igazat, biztos lévén annak mindenkori és feltétlen jó szándékában, csakhogy ez a jó szándék – bizony megtörtént már ebben az abszurd világban!

– az évek multával egyre inkább a pokolhoz vezető út kövezetére kezdett hasonlítani. Nem ez az igazi boldogság, mondta egyszer az apa és ebből most az következhetne, hogy természetesen jönnie kellett egy napon Heidinek, még az előtt a jövőben érkező huszonöt éves nő előtt, aki ma még nincs tizenhárom és a fiú nemcsak hogy sohase látta még, de elképzelni se próbálta még magának soha, hogy hol él és milyen. Olyasmi is következhetne a fentiekből, hogy a férfi, aki nem kapja meg az igaz boldogságot, az egyre csak azt keresi, az igaz boldogságot, de mi nem akarjuk ezzel a maszlaggal megetetni a kedves olvasót.

Nem úgy lépett Heidi az ő életébe, hogy rögtön láttatni engedte volna Ámor nyílvesszőit. Talán csak ő maga, Heidi, aki érzékenyebb szemekkel tekintett a világba, talán csak ő sejtett meg valamit a nyílvesszőkből, saját szívét kínálván fel céltáblául, egérutat engedvén ezzel neki, mely udvariasság tán csak azon ősi, ösztönös megérzésen alapult, melyet akkor, a kezdet kezdetén, még nem sejtett senki, hogy tudniillik, az igazi szenvedést – hosszú éveken át! – az viseli majd, akit utólag talált el a nyílvessző. Csak még egyszer jutnék a bokrod alá! Meg ilyesmi. A két alapállás, vagy, mondjuk, perspektíva körvonalai persze nem nyertek rögtön szóbeli kifejezést, nem is volt idő a beszédre, mert egy liftben álltak mind a ketten, amely levitte őket egy halványkék péntek este az irodaépület negyedik emeletéről a földszintre. Valamit mondtak is egymásnak, hogy milyen sokáig dolgoztak, vagy ehhez hasonlót, aztán, valahol az első emelet magasságában, a nő felnézett az útitársára, aki aztán nem kis sajnálkozással gondolt rá az egész hétvégén, hogy meg kellett volna hívni a nőt egy kávéra. Még mielőtt meglátták volna egymást, vágyott már erre a találkozásra ez a két nem szabad ember: a nő, aki ott volt a liftben, félig már szerelmesen és a férfi, aki nem lehetett a jónak elrontója, ha a kínálkozó lehetőséget üstökön ragadni nem is mindig tudta.

Talán az apának volt igaza, aki félt a lifttől. Erről mesélt a fiúnak fenn a Jura hegységben. Tavasszal összeestem a Fehérvári úton. Nem kell megijedned, ezt csak azért mondom el, hogy majd emlékezz rá, hogy neked milyen apád volt. Bevittek a rendelőbe, de akkor már nem volt semmi bajom. Csak néztem őket, amint az életemet mentik. Nincsen velem semmi baj, mondtam nekik, felszállok a hármas buszra és hazamegyek Nagytéténybe. Az orvos épp hogy csak felocsúdott a nagy meglepetésből. Mert, hogy ő megvizsgált és nem tudja elhinni, hogy már nyolcvannyolc éves vagyok. Nem hibás a születési évszám ebben az igazolványban? Ha kilencszázhuszonhármat látna kilencszázhárom helyett, hát ő azon se csodálkozna. Az orvos. De mégse engedhet csak így ki az utcára! Átküld a nővérrel egy másik rendelőbe, mert hátha van valami, amit ő itt nem lát. Rátettek a hordágyra, végigmentünk a folyosón, és akkor jött a baj. Mert amikor észbe kaptam, már benn voltunk a liftben. Ráugrottam a nővérre, majdnem a blúzát is letéptem. Miért, kérdezte a fiú. Bosszúsan, mert a kandallóban már a második próbálkozásra sem akart lángra kapni a tűz. Zárójelben: Nem tud tüzet rakni az, aki közben így szenved egy nő miatt. Hát azért, mert megijedtem, amikor becsukódtak a liftajtók. De hiszen ezzel a lifttel jöttünk fel. Ebből értettem meg, hogy csakugyan el voltam ájulva. Lenn beszálltunk a mentőautóba. Kapcsolják ki a szirénát, kértem a nővért, mert elájulok megint. Aztán a másik rendelőben azt mondja a portás: ötödik emelet. A két ember a hordággyal éppen a liftet hívta, és a nővér rám nézett, én meg őrá. Menjen fel gyalog, mondta. Nem kellett, hogy kétszer mondja, már fenn is voltam az első emeleten. Előbb értem fel az ötödikre, mint ők. Ez egy filmen jönne ki jól. Kiszalad a két pasi a hordággyal a liftből. Először jobbra indulnak, mert arra van a lépcső, aztán meg balra, mert én már ott keresem őket. Rátesznek a hordágyra és megyünk be a vizsgálatra, hátha nem látott valamit az orvos, aki odaküldött. Végre lángra lobbant a tűz és a fiú hirtelen azt mondta: telefonálok Heidinek.

Az volt a terve, hogy megmondja neki, hogy itt az apja Budapestről és mielőtt hazamegy eltölthetnének egy kis időt hármasban. Mint már annyiszor, most is félt a telefontól. Sose lehet tudni, hogyan alakul a beszélgetés. Hívja ide Heidit? Egyszer már balul ütött ki a próbálkozás. Most már értem! – mondta hirtelen a telefonkagyló. Engem az zavar, hogy téged nem én érdekellek, te nem az én életemre vagy kíváncsi, hanem azt akarod, hogy kivegyél onnan, ahol én vagyok és belehelyezz egy másik világba, amihez nekem semmi közöm. Engem nem érdekel a házad, hogy odamenjek, amikor a feleséged nincs ott. Láttam a fényképet, és örülök neki, hogy te ott jól érzed magad, ez minden. A múltkor, amikor itt voltál nálam és megmutattam a laboratóriumot, ahol a fotóimat hívom elő, csak hümmögtél. Legalább feltettél volna egy kérdést, hogy ezt a micsodát mire használod, vagy ilyesmit! De, nem, az égvilágon semmi! Semmi, csak az űr! Majd meghaltam, hogy átöleljelek, az volt az űr, gondolta a fiú, és érezte, hogy ez nem mentség. Nagy lecke az, ha így kell futni egy szekér után, amelyik nem vesz fel, avagy rimánkodni a mókusért, ahogyan Dodó mondta valamikor a Mészöly sörözőben, húsz évre innen, de most percről percre közelebb. Mit kellene tennem, érte vagy ellene, kérdé a költő. Építsd jellemedet a vereségeidre! Az hozzásegíthet, hogy egy napon jobban lásd magad, talán még meg is változtat. De az is lehet, hogy nincs menekvés. Nem tudsz átszállni, mint ahogy egy óra múlva Zürichben teszitek, át az önzők vonatáról az önzetlenekére. Ilyen módon a szerelmi szenvedés is haszontalan, ha csak azt nem írod a bevételi rovatba, hogy kezded idézőjelben látni körötted a világot. Nem a Jurában lobogó kandalló előtt gondolja ezeket a fiú, hanem itt a vonaton, amelyről Zürichben átszállnak majd a budapestire.

Holnap elmegyünk Heidihez, mondta később az apjának. A kandalló előtt, persze hogy ott, amikor a tűz már javában lobogott. És ő vár minket? Persze hogy vár. Találkozhattunk volna a városban is, vagy kijött volna ide, de nem lehet, mert eltörött a lába. Ííígen? Kell, hogy lásd. Ha semmit nem látsz egész Genfből, őt akkor is kell, hogy lásd, mert szeretném. Nincs semmi akadálya, mondta az apa, és amikor megtudta, hogy a hetedik emeleten a lakás, akkor megkérdezte, hogy van-e lépcső.

Mielőtt a házat elhagyták, az apa Karint hozta szóba, aki Zell am See-ben szállt fel a vonatra. Amikor elkezdtél vele beszélgetni, az úgy leste a szavaidat. Hízeleg az apám? – kérdezte magától a fiú. Vajon miért? Én nem is tudtam, hogy te ilyen jól beszélsz németül, folytatta az öreg, midőn a Bluebird, amelyben Heidi nem ült már hetek óta, lefelé gördült a szomszéd farm tehenei mellett. Látja apám a teheneket? – kérdezte magában a fiú, és úgy döntött, hogy nem csinál reklámot. Szeresse mindenki azt a világból, amit akar. Ha a felesége megértené ezt egyszer! Erről jutott eszébe, amit a német tudásával kapcsolatban mondani akart. Rám ragadt, még amikor Ági a német barátnőivel csevegett telefonon. Sokat segít ám a nyelvtanulásban, ha éveken keresztül hallod egy másik nyelven, hogy mi történt veled és a feleségeddel az elmúlt 24 óra alatt, mit mondtál te és mi volt a felelet. Egy kicsit ezt is komplikáltan mondtam, gondolta, de nem volt jelentősége, apja szavai meggyőzték róla, hogy nem volt jelentősége. Szeretném, ha az a Karin egyszer eljönne ide, mondta az apa. Úgy leste a szavaidat, amikor beszéltetek. Genfben átszállt egy másik vonatra, és az apa azt akarta, hogy búcsúzóul puszilják meg egymást. Meg azt is, hogy cseréljenek címet, jól eltetted azt a papírt, amire a címét felírta? Vigyázz, nehogy az Ági véletlenül megtalálja, mert az végzetes lehet. Hogy az én apámnak milyen baljós sejtelmei vannak! – gondolta a fiú, és egy kicsit felengedett a bosszúsága, amiért az elindulás előtt nem tudta összeszerelni a fűnyíró gépet. Még ez a szar is kifog rajtam, mondta, és odavágta a padlóra. Nem fogsz annyi ideig élni, mint én, ha ennyit idegeskedsz. Aztán megkérdezte tőle, hogy hány éves. Te jóságos ég! – csapta össze a kezeit, hiszen az már majdnem ötven! Édes kicsi fiam, hát így eljárt feletted az idő?! – mondta Nyolcvannyolc a Negyvennyolcnak.

Elle a gommé les chiffres des horloges du quartier, énekelte Francis Cabrel, aki felett szintén eljár egyszer az idő. Átjutottak a Jura gerincén, magasabban voltak, mint Magyarországon bárki ember fia. Kiradírozta a számokat a környék óráiról, fordította magában talán először magyarra a fiú. Pedig jól ismerte a dalt. Megtanulta és el is énekelte Heidinek az egyik rosszul sikerült estéjük után, mikor elválás előtt a ház előtt ültek a Bluebirdben, amelyben alig volt már benzin. De nem segített az sem! És ez az egész szerpentin, amely hozzá vezet, alattuk a Genfi tóval és a száznegyven méter magas szökőkúttal, nem segít ez sem. Az, hogy odamegy az apjával, akinek majd örülni fog a törött lábával. Folklór az egész, udvarias nem-beteljesülés. Piszkosul meg akarta őket előzni egy Mercedes, de túl rövidek voltak a távok a kanyarok között. Nem az erő számít itt, kérem, a világot repesztő lóerők, a vezető vagy nem vezető beosztás, hanem valami egészen más. Je l'aime á mourir, énekelte Francis Cabrel.

Lausanne után feltűnnek a szőlők a domboldalon. Egyszer eljött volna ide dolgozni. Munka és szerelem közlekedőedényein át közelített volna ehhez az országhoz is. Nem a körötte lévő, pompás megélhetést biztosító ENSZ-hivatalok világa, hanem a szomszéd kertjének zöldje vonzotta, amit az ő esetében úgy nevezhetnénk, az otthonlévők világa. Elszegődött volna hozzájuk szüretelni, csak egyszer az életben, de akkor jött Ági ki tudja honnan szerzett jó tanácsa, hogy az a munka nagyon nehéz ám és meg sem szabad próbálni, mert aki nincs hozzászokva, annak a dereka is beletörhet, akkor aztán nincs több tenisz, és ne higgye, hogy ott majd az otthonlévők világa veszi körül, mert nemzetközi lesz az a világ is, éppen csak jóval kevesebb fizetéssel és persze közönségesebb viselkedéssel. Ennyit a szüretelés halva született ötletéről. Ahogy az alvó apját nézi, arra gondol, hogy alighanem ő is lebeszélte volna. Egyszer régen, még amikor gimnazista volt, elkísérte őt a Déli pályaudvarra. Fornádkecsegére indult sáfrányt szedni, vagy valami mást csinálni, mert a sáfrányszedés az Etyeken lett volna. Nézték a vonathoz érkező fiatalokat, akiket mind a nyári munkára vonatkozó újsághirdetés vitt oda. Tudod, mondta akkor az apja, ami itt veletek történni fog, azt én nem úgy nevezném, hogy pénzkeresés, hanem úgy, hogy tapasztalatszerzés. Igaza is lett. A fiú az alvó apját nézi és egy pillanatra átfut a fején, hogy hányfajta munkát végzett ő szerte ezen a világon, és arra is gondol közben, hogy azok közül a munkák közül néhányat tán ma is ellát valaki, aki csak azért nem ő, mert ő egy napon tovább állt, és ha egy pillanattal előbb még azt mondta volna magában, hogy bizony kár volt nem megpróbálni a szüretelést, akkor most egyszerre ráébred, hogy nem hiányzik az ő életéből semmiféle szüretelés. Sem a Genfi tó partján, sem pedig máshol a világon, mint ahogyan nők sem hiányoznak belőle, akikre, hol az egyikre, hol a másikra, ne gondolhatna valamelyik kedvenc bisztrójában vagy egy robogó vonaton, melyen egyedül utazik, miközben egyre kevesebb figyelmet szentel a fel és leszálló utasoknak. Nem ott kinn, hanem itt benn, itt benn van már a világ, és ettől az átrendeződésétől, úgy tűnik, kívül is erősebb már.

Az apa felébred, és arra gondol, érzi-e már odahaza a Csudi, hogy ő rövidesen megérkezik. Nem merül tudományos módszerességgel a kérdés mélyére, és arra se gondol, hogy olykor szavak nélkül is többet elmondhat az ember, amiből néha egy kutya többet megért, mint az ember fia. Mit is mondhatnánk mi egymásnak? – mondta egyszer Budapesten, és a költői kérdésben rejlő szomorúságot átérezte akkor a fiú. A múlt hónapban meghalt a Géza, aki csak ritkán ült le az asztalukhoz az Abasáriban, helyette inkább állva itta mellettük a bort és közben lement néha mélyguggolásba, hogy el ne aludjon a vérkeringés a kilencvenöt éves lábszáraiban. Jogging közben esett össze az Andrássy út fái alatt, és rögtön meg is halt. Igazi úr volt a Géza, az egyetlen, aki idősebb volt még nála is, bár ez nem volt mindenki számára mindig világos, mert néha arra fogadott volna egy futóvendég, akin rögtön látszott, hogy még be sem lépett a nyolcvanadikba, hogy az asztalnál nincsen nála senki idősebb. Talán azért, mert úgy érezte, vagy, mert úgy nézett ki, de arra ne kössön fogadást az ember...

A fiú megszokta már, hogy ismeretlen emberekkel való beszélgetések során az apa előbb-utóbb megkérdi, mit gondol az illető, hány éves ő. Egyszer-kétszer Genfben is le kellett fordítani a kérdést, a hibás választ, a helyes választ és az azt követő csodálkozást, és az egyik alkalommal arra gondolt magában a fiú, vajon ő is ilyen lesz-e valamikor. Vagy egyszerűen csak kiteszi a táblát a nyakába: Jövőre töltöm be a kilencvenediket. Hasznos lehet ez az információ, de nem veszélytelen, mert mi van akkor, ha valaki nem lepődik meg. Az a legrosszabb, ha valaki nem lepődik meg, mert meglátta rajtad, amiről te úgy gondoltad, hogy csak viccből vagy az.

Nem zavarta a fiút, hogy az apja Heiditől is megkérdezte, hogy hány éves. Mármint, hogy ő maga, ő hány éves. Heidi megszokta már, hogy olyan kérdésekre válaszoljon, amelyek a beszélgetőpartnerére vonatkoznak. A fiú éppen lazított, örült, hogy sikeresen feljutottak a hetedikre, ahonnan fel- és leszálló repülőket és csodálatosan sárga meg zöld mezőket lehetett látni, arról a hetedik emeletről, amely maga volt a mennyország vagy inkább a Paradicsom, amelyből kiűzetett egykoron, hogy azóta is keresse az utat, amelyen visszamehet. Ha nem lennél nős, akkor elvennéd feleségül, kérdezi tőle az apa, miközben a szőlőhegyek oldalában halad velük a vonat, és amikor a fia igennel felel, akkor azt mondja neki: Az maga lenne a katasztrófa. Heidi már nem fiatal, ő tudja, miről beszél, hiszen a negyven évvel fiatalabb felesége se tudott vele mindig lépést tartani. Amiről te most ábrándozol, az éppúgy nem jön vissza, mint ahogy az az idő sem, amiről Ági ma reggel beszélt a konyhában. Azt mondta nekem, amikor nem voltál ott, hogy mennyire szeretné, ha megint olyan lenne köztetek minden, mint régen volt. Többé nem lesz olyan. Ahogy vele nem, ugyanúgy Heidivel sem. Áthaladtak az alagúton, és a fiú elfelejtette megmondani apjának, hogy figyelje a tájat. Nem a zürichi vonaton ült, hanem ott volt megint a Jurában, és Heidit várta. Arra gondolt, kívülről is feldíszíti a hatalmas házfalakat, ha egyszer mégis eljön hozzá. Lásd, tündököl az én váram!

Nem kellett volna azt mondanod neki, hogy ott kinn annyira szép minden, meg hogy valóságos kastély és hogy el kell oda jönnie, mondta hirtelen a fiú az apjának, aki úgy ment fel vele a hetedik emeletre, hogy minden második lépcsőfordulóban leült egy percre a magukkal vitt összecsukható székre. Én azt nem úgy gondoltam, mondja az apa most, a zürichi vonaton. Félreértette ő is, meg te is. Nem azt akartam mondani, hogy milyen szép a házad, hanem azt, hogy örülni fog neki, ha ott lesz. Nem úgy jött ki az egész, ahogy én azt gondoltam, és attól, ahogy az apa ezt mondja, a fiúnak sajogni kezd a szíve, egyszerre bőgni szeretne. Nem itt és most, a zürichi vonaton, hanem néhány nappal később, a genfi vonaton, hazafelé már Magyarországról, egy későbbi időpontban, ameddig el sem jut ez történet.

Néha a nőkben másmilyen hatást vált ki az, amit mondasz vagy teszel. Mihez képest másmilyent, kérdezi a fiú egy kicsit megint türelmetlenül, itt és most, a zürichi vonaton. Hát, amit gondolsz, feleli az apa. Hogy én milyen mafla vagyok, korholtam magamat nemegyszer, és csak később tudtam meg, hogy amit tettem, az nagyon is tetszett. Es ez így van fordítva is. Várod az elismerést vagy köszönetet, és félre kell kapnod a fejed, hogy rá ne üssenek. Ők nem úgy látják a világot, mint mi. Ezt én nem szeretem, mondja a fiú. Hogy, hogy mit nem teszel, kérdezi az apa. Néha szándékosan nem érti, mit mondanak neki, gondolja megint a fiú, és az ablak felé mutat. Nézd csak, apukám, milyen szépek ezek a tájak!

Talán csak azért történt, mert akkor még mindig nem voltak Zürichben, talán csak azért kérdezte meg a fiú az apját, hogy hogyan is volt azokkal a félreértésekkel. Nem az érdekelte őt elsősorban, hogy mi volt az, ami nem várt módon tetszett vagy nem tetszett azoknak a nőknek, száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, az apja életében, ó, dehogy, nem a téma pragmatikus vonatkozásai érdekelték őt, hiszen annál ő sokkal szerelmesebb volt, s megadván magát a végzetes elrendelésnek, inkább azt a bajt hozó szelet kereste, kutatta volna a fiú, amely alighanem ott volt már valamikor régen az apja hajójának vitorláiban és talán ott van még ma is. Azt akarta tudni, mit mond neki az apja az anyjával való félreértéseiről...

Nem hallom, mondta az apa még egyszer, és a fiú csak akkor vette észre, hogy túl magasra emelkedett a hangja. Mert az ő csodálatos apja soha nem azt mondta a világnak, hogy ne kiabálj, hanem azt, hogy nem hallom, és ezt addig ismételgette, amíg az, aki kiabált, észbe nem kapott. Szeretem ezt a nagyothalló készüléket, mesélte egyszer, amikor Ágival együtt voltak vele az Abasári borozóban. Különösen az a jó benne, hogy itt van ez a csavar, amivel szabályozhatom a hangerőt. Amikor itt ülök és hallom, hogy mit mondanak egymásnak az emberek, akkor szépen lecsavarom, és egyszerre nem hallom a hangokat, csak az arcokat látom és a mozgó szájakat, és arra gondolok, hogy mindenki szereti egymást. Ha nem lenne ez a készülék, akkor mindent hallanék, nem lenne soha egy perc pihenés.

Nem hallom, mondja az apa, itt és most a zürichi vonaton, de ez alkalommal nem a hangerő zavarja és nem is a szavak sebessége, hanem az, ahogyan a fia beszél hozzá. Érzi, hogy ez nem jó. Mondtam neked valamit és te ellenem fordítottad, mint valami fegyvert. Akár egy ügyvéd vagy bíró. Vagyis, melyik az, amelyik vádol? Ügyész, mondja kurtán a fiú. De vajon mitől gerjedt be ennyire? – kérdezi magában az apa. Hiszen ő csak annyit mondott neki, hogy azután az este után, amikor azok az amerikai katonák ott Tirolban, ezerkilencszáznegyvenötben, hogy ő azt követően már nem úgy látta a házasságát, mint annak előtte. De hiszen éppen ez az, mondja a fiú, és vigyáz, hogy ne kiabáljon. Azért mondom ezt neked, mert látom, hogy milyen vagy, látom, hogy milyen vagyok. Mit számít az a kurva amerikai katona Tirolban? Anya húsz éven keresztül alig ment el otthonról. Néha egész éjjel dolgozott, és sírva fakadt, amikor elromlott a varrógépe. Te meg élted a világod. Milyen virágot, kérdezi az apa. Mindig tudtad, hogy mit kell megérteni és mit nem. Hogy én? Nem csak te, hanem én is!!! Nem hallom, mondja az apa, pedig a vonaton már mindenki hallja, ha nem is érti senki. Persze, az apa se. Mert nem akarja. És a fiú már magával viaskodik, ide vezettek mindig ezek a viták, az idők kezdetétől. Így beszélsz az apáddal? Volt egy anyám is, feleli erre a fiú, és szenvtelenül nézi, amint az apja a szívéhez kap. Mekkora színész, gondolja magában. Csodálták és megszakadásig nevették rögtönzött produkcióit a családban. Sokat értek azok a nevetések egy olyan világban, amelyben az is megesett, igaz, nagyon ritkán, hogy nem volt enniük se. De nem erre gondol a fiú, amikor Zürichben leszáll a rozoga öreggel, akiről azt gondolná a felületes szemlélő, hogy mindjárt összeesik. Na, gyere csak, apukám, mondja neki, nem vagy te olyan beteg! És az apa kirántja a karját a fiúéból, aki egy pillanatra, bizony utoljára ebben az életben, azt gondolja: Te jó isten, megüt az óriás. De az apa nem üti meg a fiát, mintha csak azt érezné, hogy első az átszállás. Mindig is volt érzéke a reálpolitikához. Azt is mondhatná a fiú, ha nagyon utánagondolna, hogy egyedül neki volt érzéke hozzá a családban. A reálpolitikához.

Van még idő meginni a vasúti vendéglőben egy kis bort, ami alkalmat ad a fiúnak, hogy veszekedjen egyet az olasz pincérrel. Mondjuk meg rögtön, teljesen alaptalanul. Itt, ahol mi lakunk, itt sok az olasz, mesélte neki egyszer Ulla, akivel a bázeli vonaton ismerkedett meg. Akkor járt először Svájcban. Reggel a konyhában találkozott Ulla öccsével is. Vagy a bátyjával? Inkább a bátyja lehetett. Éppen Mohamed Ali kishansai bokszmérkőzésének hírével volt elfoglalva. Nem a boksz érdekelte, hanem az esemény politikai vonatkozásai. Ezt mesélte neki, nem sokkal az után, hogy pizsamában leült mellé az asztalhoz. Baselban! Aztán átjöttek Zürichbe, és itt búcsúzott Ullától, ezen a vasútállomáson. Legalább öt perces késéssel indult a vonat, átölelve tartották egymást a peronon, egy kicsit már túl sokáig. Szép vagy, mondta neki. Néha, felelte a lány. Ez fut át a fiú agyán, amikor az olasz pincér leteszi eléjük a bort.

Nagyon beteg vagyok ám, mondja az apa, és a fiú elhiszi. Íme, a kibékülés. Megvédted az édesanyádat, és engem most az vigasztal, hogy ha egyszer úgy adódik, engem ugyanígy megvédesz majd. Biztosan, mondja a fiú, és emeli poharát. Feljöttél velem Heidihez a hetedik emeletre. Sohase fogom elfelejteni, ahogy a sámlin ültél a pihenőkben... És mielőtt indulni kellene a vonathoz, még megjelenik egy kőrakás. Ott volt hátul, az udvar legvégén. Mögéje bújt egyszer egy hatéves gyerek, mélyen megdöbbenve attól, hogy akik mindaddig szerették, most egyszerre ellene fordulnak, és nem mert mozdulni se, mert a Miskó néni meg a Szántó bácsi, és még ki tudja ki más a házból, elzárták a lépcsőház felé vezető utat. Nem lehetett elmenekülni ki tudja mért volt haragjuk elől... És akkor jött az apja, előhívta őt a kőrakás mögül, hogy aztán átvezesse az ellenséges arcvonalon.

A hangosanbeszélő magyarul is közölte, hogy vonat indul Budapestre huszonkét óra negyven perckor a kilences vágányról. Egy ideig csak ketten voltak, aztán beszállt a kupéba egy diáklány is, aki Brazíliából jött, hogy megnézze Európát. Kihúzták az üléseket, elegendő hely volt, hogy mindhárman kényelmesen alhassanak...