■ Szepes Erika (Tanulmány)

A költő, a kor és a versforma

Verstan születik

A versformákkal – korábbi, elszórt műfordítási kísérleteimet nem számítva –1970-ben kezdtem megismerkedni, a Világirodalmi Lexikon fogalmi anyagának szerkesztése közben. A VIL, a világon egyedülálló vállalkozásként, a világon ismert (lehetőleg) valamennyi versformát tárgyalja, illusztrálva a versformát kialakító nyelven írt példával és annak fordításával – ha volt műfordítása, akkor azzal, ha nem volt vagy a magyar műfordítás valamiért nem volt alkalmas a forma bemutatására, akkor vagy tükörfordítást (azaz nyersfordítást) adtunk, vagy valamelyik elszánt szerkesztő maga készítette el a fordítást. Voltak mégis olyan versformák, amelyek egyáltalán nem léteztek a magyar műfordítás-irodalomban, se eredeti szöveget nem találtunk, ilyenkor Tótfalusi István bravúros telitalálatokkal „megírta" a példaverset.

A VIL-ben folyó nagyszabású munka felkeltette a Gondolat Kiadó akkori vezetőségének figyelmét, és megrendelt a VIL versanyagának szerkesztőitől (Szerdahelyi Istvántól és tőlem) egy teljesen átfogó, minden nyelv metrumait bemutató világverstant, amelyben minden formának az őt létrehozó nyelven kellett szerepelnie, és csak a tájékozódás kedvéért kellett mellette állnia a magyar fordításnak; ha létezett műfordítás, akkor annak, ha nem, akkor csak olyan nyersnek, amely kiugratja a demonstrálni kívánt jelenséget. Akkor (a munkát 1977-ben kezdtük, 1980-ra fejeztük be, a Verstan 1981-ben jelent meg) a legismertebb európai formákon (hexameter, disztichon, szonett, drámai jambus) kívül nagyon kevés versformát tudtunk műfordítással bemutatni; eredeti magyar nyelvű alkotás pedig a formáknak csak elenyésző hányadában született.

1987: az Akadémiai Kiadó Kérdőjel sorozata számára felkérést kaptunk ismét egy verstanra, de csak egy „kicsire": kis terjedelemben kellett a világon létező formáknak lehetőleg mindegyikét ismertetni, kellőképpen korlátozott elméleti bevezetővel. Ám volt egy kikötés, ami miatt kis híján nem vállaltuk a munkát: az volt az igény, hogy minden formát eredeti magyar nyelven született verssel illusztráljunk. A feladatot, korábbi közös munkánk közben szerzett tapasztalataink alapján, elvégezhetetlennek tartottuk. Az anyaggyűjtés közben azonban óriási meglepetéssel láttuk, hogy a világ majdnem minden versformájára tudunk eredeti magyar verset bemutatni. A könyv így a felkérésnek megfelelően elkészült (A múzsák tánca, 1988).

Költői rend(szer)váltás – avagy hódít a forma

Egy évtizednél kevesebb idő telt el a két verstan megírása között, és a későbbi időpontra a magyar vers egészen más állapotot tükrözött. Amíg a hatvanas évek végétől, a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a végre szabadon megjelenhető szabad vers minden korlátot ledöntő hulláma áradt szét a magyar költészetben (vadvizei egészen az értelmet elutasító költészet érvényesítéséig, pl. a Ver(s)ziók – Magvető, 1982. – megjelenéséig törtek utat maguknak), addig ez idő tájt a formaversek és a szabad versek közti arány 32% – 68% volt. A nyolcvanas évek közepén ez az arány 47–53%-ra változott, majd a kilencvenes évek elejére a formaversek 72%-os arányban kerültek a szabad versek fölé. A tendencia mára még erősödött: a formavers dominanciája 90% körül van.

Milyen okai lehetnek ennek a változásnak? A legáltalánosabb válasz a hatás-ellenhatás törvényével érvel: az újnak induló és ilyeténképpen vonzó, divattá váló és divatként burjánzó jelenségek egy idő után elveszítik érdekességüket, és át kell adni a helyüket valami másnak, ami nem ritka esetben a réginek – mutatis mutandis – visszatérését jelenti. Kontinuitás és diszkontinuitás dialektikus egységét, illetve hagyomány és újítás folytonos egymásra következését látja ezekben a folyamatokban az esztétika.

Túlmenően azonban ezen az általánosításon: mint minden művészi megnyilvánulás mögött, úgy ennek a változásnak a hátterében is formálódott valami a környező világban, társadalomban, ami a visszaklasszicizálódás folyamatát megindította. A költők – minden kor legérzékenyebb szeizmográfjai – észlelték és meg is fogalmazták irányváltásuk okát: kibontakozni láttak egy újszerű világot, amelynek körvonalai, rendje, értékviszonyai még nem voltak tisztán láthatók. Értékvesztésről, erkölcsi válságról, elbizonytalanodásról már sok írás jelent meg, beszélgetések hangzottak el a 80-as évek eleje óta, nem volt hát ismeretlen az a szorongás, amiről a költők is tudósítanak. Egészen pontosan, tisztán regisztrálták a tényt, és indokolták is: rendet keresnek a rendetlenségben, biztonságot a bizonytalanságban, s hogy ne kerüljek az „utólag mindenki lehet okos" gyanújába, megszólaltatom ez ügyben a költőket, közülük is elsőként Nagy Lászlót, aki már a 70-es évek végén született versében, a Hószakadás a szívre címűben megrendítő bizonyságot tesz:

Verssorok verssoraim

ti lehetetlenbe kapaszkodók

ti is akár a katonák

A verskezdet egyértelműen szabad vers, az első két sorban nincsen semmiféle ismétlődés, visszatérés. A harmadik sor már ismerősen dobol a fülünkben: felező nyolcast formáz, ami viszont még nem tenné verssé a költeményt, ha nem térne vissza ritmikusan ismétlődve. Ám a felező nyolcas és a vele párba állított másik sorfaj, az 5+4 ill. 4+5 tagolású kilences végigkíséri a költeményt. Mitől válik verssé a szabad versként induló költemény? Attól, hogy a verssorok egy tertium comparationis – a sor – segítségével rendbe állnak („ti is akár a katonák"), és ebbe a rendbe mint lehetetlenbe kapaszkodnak bele.

Nagy László talán elsőként fogalmazta meg a rendteremtés igényét és remélt lehetőségét. Nem sokkal később (1983-ban) az akkor harmincéves Fábri

Péter még egyértelműbben fogalmaz, a rendet immár az örök klasszicizmusban megtalálva, aszklepiadészi strófában:

Míves munka a vers, ritmusa rendtevés,

nyelvek dallamait rendezi értelem,

jaj, mert retteg a szív, lakja a félelem,

s így tán enyhül a szenvedés.

(Ars poetica doloris)

Balla Zsófia a nyolcvanas évek derekán az európai költészet legfegyelmezettebb formájában szeretné összetartani a széteső világot és benne bizonytalanul imbolygó önmagát – a verset iróniája-öniróniája már jellegzetesen ezredvégi hangulatúvá is teszi:

szonettet írni mint a szék, olyan most;

a karfa és a támla egybefog.

Rímes; legyen öt-hatodfél jambus,

kibírja szerzőnk, bárhogy is nyafog.

A vers megáll, nem hullik szerteszéjjel:

megtömve kóccal, dib-dáb ötletek

libegnek benne (ebben is), az éjjel

nem kell rímet keresni. (Itt: retek.)

Akárhogy is, szonettünk nagy medence:

a forma tart, beleveted magad.

A versformáknak ő a Szent Ference;

elér, megérint, íródik, tapad.

S ha költőnk tudja, merről fogja, peddze,

zsákmánya nagy vad: két szék közt a pad.

(Éjszakai versészet)

A kilencvenes évek végére a formavers csaknem teljesen kiszorította a szabad verset, és ha kimondatlanul is, de feléledt az a régi vélekedés, miszerint nem költő az, aki nem tud versformában írni. A leggyakoribb formák az antik görög-római strófák (alkaioszi, szapphói, aszklepiadészi) a gúnyversek csaknem mindig disztichonban szólnak, és a levelek, epikusabb költemények formája általában a hexameter.

Klasszika a versben – klasszikus romoktól övezve

Feltehetőleg nem a verstani statisztikák hatására, de valószínűsíthetően a sok formában írott vers olvasása-hallgatása következtében megszületett egy nagyszabású terv az Aquincumi Múzeumok, az Írószövetség Költői Szakosztálya és az Aranypajzs Pannónia Kft. (képviseletében Papp János színművész) összefogásával: költői versenyre hívják az ország verselőit, méghozzá olyan versenyre, amelyre csak antik mértékben írott verssel lehet benevezni. Kétféle mérkőzési lehetőséget kínált a versenybizottság: az egyik versenytípusban kötött volt a téma: ez volt Magyarország egyik büszkesége, az aquincumi víziorgona, amiről bármely görög-latin mértékben lehetett írni, illetve kötött volt a versforma: az alkaioszi strófa, amelynek ritmusába kötetlen témák öltözhettek. A beérkezett, jeligés pályaműveket az előzsűri szelektálta, a jobbakat kis könyv formájában megjelentette (a könyvecske bevezetőjét egy kis verstani alapvetés adta, amelyet én mint „okleveles verslábszámláló" jegyeztem), majd a verseny napján az elhangzott műveket a társadalmi zsűri rangsorolta, díjazta, és emellett az „ezerfejű cézár" is kijelölhette a neki leginkább tetsző alkotást.

Már az I. Aquincumi Költőversenyen megmutatkozott az a tendencia, ami végigvonul minden versenyen, és szinte már nem is tendencia, hanem egyre erősödő igény mind a költők, mind a közönség részéről: eszerint élesen kettéválnak a kötött témáról született, az antik tárgyat megillető pátoszt hordozó versek, illetve a kötetlen témában megszólalók: ezek csaknem mindegyike maró szatíra, groteszk, vagy kiábrándult társadalombírálat.

Már az első, 1998-as versenyen ezt a két vonulatot figyelhetjük meg: Botár Attila szinte egy napilap gyorsaságával reagált Horn Gyulának a senki hivatalos közeggel vagy illetékes hivatallal nem egyeztetett, a választási kampány részeként tett demagóg ígéretére, szembehelyezve a látszólagos adomány értékét az ország nyugdíjasainak tényleges állapotával:

Szárnyalj, magyar: jár hatvanöt év fölött

ingyen vigasság, várnak a fellegek

leves-csontért üres zsebekkel

s gyógyszeredért ha hiába tipródsz.

Nincs itt a földön semmi különleges –

ezt tudhatod, hát ósdi ne légy, se rest!

Feledd az ágat, égre kelned

most van idő, ne mulaszd gyanakvón!

Reklám-szatyorkát bízz unokára, ő

máskor röpül majd, jó ha tanulni tud,

vagy hagyd fiadra, munka úgysincs:

túrja a szürke kukát helyetted.

Költővel unnád fönt magadat, kerüld!

fáradt a holdtól s reszketegen rinyál –

te templomok fölé emelkedsz,

míg Pegazust utolérsz s előzöl.

Szárnyalj, magyar! Jár hatvanöt év felett.

Csak másodosztály? Pattogatott fityiszt

ropogtat ország rossz fogakkal,

s hatvanöt éve aligha lesz még.

(Óda a repülésről)

Lászlóffy Csaba alkaioszi formában írott, nagyigényű versével (A tálentom ára) emelte a nemes vetélkedő fényét: szeretve tisztelt elődjével, Karinthy Frigyessel „vitázik" egy verse, a Számadás a tálentomról alapján világlátásról, hitről és reményről, közös sorsunkért aggódva. Az alkaioszi forma jelzi a mondanivaló súlyát, mélységét; a modern, mintegy a beszélgetés közepébe vágó verskezdet a mű keletkezési idejét (1998).

Jó példa rá a tegnapi est! Rideg

és híg idő: el-elidegenít! olyan

üres, hogy az már elviselhetetlen.

Nézd csak a csésze falán piroslón

a szájnyomot, mely rajtamaradt a hűlt

zaccai dacolva... (Elhihető? Talány.)

Hamburgervágy-párolta, pizzás

érzületű levegő! a húsod

lerágva, nincs mért rejtsd a szemérmedet

unt fecsegések, sok hamis esküvés

letűnt szobortorzói közt a

köztereken vagy a tarka korzón.

Mi kong megint a szembekötősdi és

a fülberágott-jelszavas űr után?

(Palackban jól ledugaszolva

klasszikusok(k) apadó imái.)

Mi nélküled még készül avagy romol! –

nem bomlik attól már az agyad, ha a

lépcsőházban, mint idegen, rád-

tárja a langy levegőt, sötétség

állott gubóját újra az álidő.

Gaz illan, mímelt posztmodor érzetek

együtthatója. (Handabanda

lett a világ neve már örökre?!)

Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – de most

import-papírral törli meg ajakát;

s pártot véd bár s hatalmi szóra

új papagáj fiakat tanítgat,

ezerszerencse: élni fog ezután

és mindenáron – hinni muszáj! akár-

hogy is vesszük, ma nem akar meg-

dögleni még Európa. Ámen.

Az újvidéki Tari István a határokon túl élő magyarság sorsát a verskezdet iróniájától a zárás tragikusságáig, a hazátlanságtól a tömeg megvásárolhatósága és megalázottsága miatt érzett keserűségig feszíti.

Hordozható táj kell a hazátlanul

élőknek! Ág-bog, mely kuszaságot ád.

Ifjonti ábránd gerjedelme

festi a szürke kakukktojását.

Világra hozza honkeresőit, új

földönfutóit ontja a pusztulás.

A régi vétkek új ruhákban

illegetik magukat lakájként.

Kinyomhatóvá duzzad a gyávaság,

hóhérlegényes újra a példakép:

csak jó alattvalók akarnak

lenni a hetyke fiúk manapság.

Cserélhető fej, végteleníthető

mellébeszélés kell a tömegnek, és

nagyzási hóbort kell az önzés

sorkatonáinak: állomáshely.

Reklámok izzó fényözönébe hullt

hatásvadászat temploma épül: őrt

álló fogyasztás gyűjti lelkes

híveit, álmodozóit immár.

Véres verejték üzletel általuk,

sűrű füstből fon koronát a kéz;

báván nyekergő másnaposság

hirdeti: van kiadó keresztút!

(Kiadó a keresztút)

lmreh András két utazás-verse: egy valódi nyaralás meg egy álombéli, azt bizonyítja, hogy még a legkorszerűbb szakkifejezéseket is szépen bele lehet simítani az antik formába (csak egy szakaszt idézek mutatóba):

A lányok, úgy tűnt, vagy csak az egyikük,

Nekünk mutatta, mennyire megy neki

A hátrabukfenc és a szaltó

A guruló – meg a Fosbury-stílus.

(Nyaralás vidéken)

A másik vers, az álomlátás a párdarabja az előzőnek; ami ott természetes, durva röhögés és káröröm, az itt – merő gúnnyal – modern freudizmusba öltöztetett szégyenlős groteszk:

Heten leszünk majd. Rajtam, anyámon és

a lányomon meg asszonyomon kívül

egy kisfiú, akit nem értünk,

mert a spanyolt sem igen beszéli.

Ki tudja, hány nap óta barangolunk

egy szál ruhában, melybe homok ragadt.

Nappal hideg van, éjszakára

úgy lehül: el se tudunk aludni.

Egyszer csak ott egy rózsaszínű folyó.

Ujjongva kezdek megszabadulni a

ruháktól, és eszembe jut, hogy

el ne süllyedjen a csont a vízben.

Lehúzom ingem és a gatyámat is

rángatni kezdem. Ám a kezem megáll.

Csak nézem őket, meg se bírom

lábam emelni, lehúzni a sliccem.

Állnak kiégett, drága szeretteim,

olvadt kukák, vagy bombamerényletek

után maradt, üvegtelen, drapp

roncskocsik – állnak a mély homokban,

és néznek. És megértem a helyzetet.

Külön-külön már mindegyikük előtt

voltam csupasz – de hát, hogy együtt?

Öltözöm, és a menet megindul.

(Álom a sivatagról)

A II. Aquincumi Költőverseny témáját az a Janus Pannonius-vers ihlette, a Pannonia dicsérete, mellyel az antik és a jelenkori magyar művészeti élet közé egy harmadik művelődéstörténeti korszakot is beiktattunk, azt a reneszánsz kort, amely felelevenítve az ókor egyik nyelvét (a latint) és kultúráját (versformái egyikét) példát adott az ókor mindenkori aktualizálására. Janus verse erre az egyik legjobb példa: valóban Pannónia dicséretét írta meg – igaz ugyan, hogy azért dicséri meg hazáját, mert olyan remek fiat sarjasztott magának, amilyen ő, így büszkeség és irónia sajátos vegyületét olvashatjuk, ráadásul annak tudatában, hogy Janus korában azért mégiscsak volt egy igen remek fia a hazának, akit történetesen Mátyás királynak hívtak... A mi versenyzőink viszont nem sok dicsérnivalót találtak ezen a mi mai Pannóniánkon. A verseny meglepetése volt, hogy a fődíjas Rigó Béla mellett az összes többi nyertes – hivatalos és közönségdíjas egyaránt – egy egyetemi szeminárium hallgatóiból került ki. Könnyű nekik – mondhatják, hiszen évek óta az antik formákat tanulják ezen a szemináriumon. De hát, mint tudjuk, a tanulás a költészetnek csak egyik, kisebb része. A másik a tehetség, ami nem elsősorban a verselési készségben nyilvánul meg, hanem a problémalátásban és az ítélőképességben. A problémalátás az összes versenyzőnél azonos, tragikus eredményt szült: hazánkat a kukázók országával tekintik azonosnak.

Rigó Béla verse századokat ível át egy verscím és két monogram segítségével: Janus országát és József Attila hazáját veti egybe. Az azonos témát két versformában is megfogalmazza: az első a gnóma, a bölcsmondás mértéke, a disztichon, a másik a magasztos alkaioszi strófa, amelyet a himnikus megszólítás után a nyomor ránt le a legfenségesebből a legalantasabba.

Pannónia dicsérete, avagy háltak az utcán

J. P. és J. A. tiszteletére

Hajnali lágy pasztell: hajléktalan ébred a flaszter

szürke kövén, köpenyén mennyei razzia-fény,

gyomra korog, fázik, tápászkodik, indul, a házig

nyolc lépés, nekilát túrni, de közben imát

mond, hogy igék űzzék el a földi világ kukabűzét,

s mit rámért a nyomor, nyelje le mind a gyomor!

Pörgeti tíz ujját, így zeng hamarost haleluját,

mert ha megáldja az Úr, egy napot újra kitúr...

II.

Pannóniánk, új távlatod int felénk!

Minden kukában mennyi a túrható!

A csontról nincs a hús lerágva.

Néha egész kenyeret kidobnak.

Ó, szent pazarlás! Gazdagodás jele!

A hulladékon új generációk

nevelhetők fel, és a sorrend

ott van örökre a génjeikben.

A társadalmat rend üzemelteti:

– Ki rág először, és ki utána csak?!

Ki lesz vezér, ki most a polgár,

új kapukulcsa kinek lehet még...

...s kié a semmi? Végül az alkohol

illúziókat programoz ernyedő

éberségű öntudatunkba;

erre az emberek mindig adnak

majd némi készpénzt, mely kukaléthez is

feltétlenül kell, mint minimálisan

havonta fürdés, hogy ne érezd

hullaszagunkat előre rajtunk.

Rácz Gábor is társít még egy harmadik korszakot a pannon tárlathoz: ő Babitsot idézi a mottóval, s a mocskon-szennyen átvezetve a verset egy reménytelen lemondással vesz búcsút minden álmunktól, tervünktől.

Pannónia dicsérete

„Cibáljuk őt, verjük a szókkal!"

(Babits: Fortissimo)

Körbelehelte a fákat a holdfény, ránehezednek

százéves falainkra az árnyak, kis repedések

közt kutyahúgyban fürdik a csikk... Most nem kiabálnak,

nem tülekednek az érdekek és nincs mert a miértre,

busz se jön errefelé, – csupa nincs mire várni a város.

Nincstelenek szuszogását büszkén hordja az utca

Büszke a népre, mi nincs. Csak a csönd van most, s az is úgy, mint

reggel a zaj meg a fény, mint szerda után a csütörtök.

Holnap csuklik az Isten az emberek indulatától,

s vakságunk gyarapítja a kóklereket. Tudomásul

vesszük gyermekeink vereségét, és tehetetlen

vágyakozunk egy más vereségre, gyerekre, Hazára.

Magyar László András saját életének reménytelenségén és kudarcán keresztül mutatja be az élhetetlen országot:

Monológ

Létem romjai közt élek, pedig úgy igyekeztem

menteni minden lényegeset: viszonyok szövedékét,

arcokat, illatokat, foszlós, forró napok ízét –

mind, amiből kirakott az idő. Életteli múltam

összecsukódott, mint legyező, melyen lilaárnyú

felhő, zöldszínü tó, fenyves, darvak raja látszik –

gyors kézmozdulat: és tovatűnt – csak pár ideogramm

jelzi, hogy ez legyező, de kinyitni sosem sikerül már.

Próbáltam, pedig én, próbáltam tenni, amit kell,

ellestem, hogy más hogyan

él, mert én sose tudtam,

hisz sose éreztem magamat felnőttnek – előbb még

félénk kisfiuként horgásztam a vízszagu, fülledt

nyárestén a Dunán, aztán hipp-hopp, bajuszom nőtt,

két fiam és lányom született s cseperült idegenné,

tettem-vettem a dolgaimat, kaparásztam az Ajtót,

megszürkült a hajam, megfonnyadt lassan az arcom:

észre sosem vettem, hogy most épp átalakultam,

gyermekből fiuvá, fiuból felnőtt-keserűvé.

Mégis volt valamim bizonyítékul-segedelmül,

horgonyul és kikötőül e vad, vésszel teli létben,

volt valakim, kedves-gyönyörűm – őt néztem-öleltem,

illatait szimatoltam, arany lényét simogattam,

megteltem vele, mint csecsemő telik anyja tejével.

Volt. Már ő se enyém. Így kellett lennie biztos.

Én rontottam-e el vagy sem – mindegy, mire mennék

tudva a választ, mert ami történt, az vagyok én és

most már így alakult. Ez van s ezt kell... hogy az Isten

verje meg ezt az egész mocskos, tetves, rohadék és

elfuserált létet! Na, megyek, még annyi a dolgom,

vár rám egy és más. Ha igyekszem, tán odaérek...

EörsiSarolta a „pacal-világ" (a plázákat becézik így a fiatalok) akkori legújabb monstrumát, a Mammutot verseli meg buta-szőke-nő csiviteléssel, kedvesen, szellemesen s az irónia legmosolygósabb fajtájával jelzi, hogy ezekben a plázákban csak a szőke-nő típus érzi magát otthon:

Tegnap voltam a Mammutban

Tegnap voltam a Mammutban (hogy a Várady úrnak

juszt se legyen igaza – mert, mondják, helyteleníti

hogy fiatal kolegái a Skálával hozakodnak

mindig elő; a hülyék, hát hol van már az a Skála),

szóval a Mammutban voltam, nem mintha rajongnék

érte, de hát a közelben nincs más szórakozóhely,

nem megyek ám oda mindennap, nem kell megijedni,

egy-egy hétvégén ha benézek, mér ne, nem árt az,

járkálok, vásárlok, akárcsak a többi fogyasztó,

azt se sokat, dehogyis, csak pár kütyü, maximum egy-két

orrbavaló, combfix, meg tusfürdő, mosakodni

(mert szappant sose használok, azt mindig utáltam,

mért? hát csípi szemem, száraz lesz tőle a bőröm,

vízben szétmállik, ha kicsúszik, mint a fiúk, a kezemből,

megrágják a kutyák – aztán fene tudja, miből van);

és ha bevásároltam felmegyek én az Icához,

lélekszépiteni, föl a szép, nagy üvegfalu lifttel,

ott van a konditerem, meg a súlyzók, bérletem is van,

és ha ez is megvolt, biliárdozok egy keveset még,

á, egy frászt egyedül, jön a Jutka, a régi barátnőm,

még gimiből, vele szoktam játszani, jól tud a Jutka,

jóba vagyunk most is; régen folyvást civakodtunk

– hja, a barátság már csak ilyen –, de azért sose váltunk

volna el egymástól egy percre, de még a retyón se,

s még matek óra alatt is a Tom Cruise-ról sutyorogtunk,

míg ránk nem kiabált a tanár úr (rém szigorú volt):

„csönd legyen ott hátul! szétültetlek, bizonyisten!",

s hogy nem buktunk meg, csak azért volt, mert a pad alján

ott volt, zöld, kiürült bocicsoki-papíron, a csábos

„tejcsokoládé sárgabarack- és kekszdarabokkal"

szók közepébe bevésve hangyabetűkkel a puska:

„két primitív polinom szorzata is primitív";

és, jut eszembe, a függvények, miket úgy irigyeltünk,

ők bezzeg fogytak, szigorú-monoton, de nem úgy mi,

mink csak konvergáltunk néha, de többnyire azt se,

hála a sok csokinak; jaj, teljesen elkanyarodtam,

hé, hülye, mit szövegelsz, sose lesz már úgy, ahogy akkor,

elragadott a sok emlék, te, nosztalgia-bajnok,

noszti-leány, na figyelj, nem vagy már kis buta csitri,

Jutka sem az, ő már férjnél van, két gyerek anyja,

tegnap sem jött el, tán megbetegedtek a kölkök,

hát hazamentem, hisz csak nem fogok itt nekiállni

játszani hótt egyedül, a nyerőgépet se komálom,

ő nyer, én nem, az élet is egy nagy kurva nyerőgép,

jól bele kell ám rúgni ahhoz, hogy a steksz kipotyogjon.

A pályadíjas művek között ebben az évben Rózsa Dániel verse volt az egyetlen, amelynek életérzése nem a pusztulás, hanem az élet felé keresi az utat a világ élő jelenségeiben, miközben a társadalom közege, a hatmilliárdos nagyságú tömeg az öröm teljes hiányában zárkózik magányba.

Egyszeri árnyék

Bárhogyan élsz is, pajtás, egy vagy a hatmilliárdból.

Ismered őket. Ahogy menetelnek a hátak a lépcsőn,

port sodor így el a szél és ülnek az arcok a metrón,

zárva az arcok, s annyira egyedül senki se volt még,

mint a tömeg, ha magára marad. Záródnak az ajtók.

Ennyit látsz a tömegből, s mért magadat ne keresnéd.

Boldogságot kerget a fűben az egyszeri árnyék.

Mindened erről szól. Gyere, ülj le az almafa mellé,

árnyékára vigyázva, ne gyűrd a gyepet körülötte.

Fejsze ne jusson eszedbe, se fűrészpor, se hazugság.

Csendben nézd, simogasd meg a törzsét, s halkan öleld át.

Sejtsd, milyen ősi barázdák köthetik össze a földdel

őt, aki mindent tud s mélyebbről hallgat a törzse,

messzebbről is, s régebbről, mint sejteni hinnéd.

Testével kínál meg. Hagyd lemerülni magadban.

S mint aki tudja, a hétköznap se fiókba való már,

térj meg utadra, s mondd: köszönöm, hogy a földre születem,

s tudtam örülni esőáztatta levélen a cseppnek,

tudtam a fán a bogárnak, hajnali fában a fának.

És mikor egy kicsi szép bogarat meglátsz kiterülve,

kérdezd meg, mi az élet, s hol kezdődik a nagyság.

Érezd meg, milyen egyszerü élni, halni tanulni.

Hirtelen érteni kezded. Választásod a törvény,

múlásával a kényszer rendezi újra a múltat.

Érteni kezded az almafa nagyságának a titkát:

érzed az élő almamagot becsukott tenyeredben.

A 2000-ben megtartott III. Aquincumi Költőverseny meghatározatlan témájú, de kötött műfajú volt: szatírát kellett írni. Ám nem sikerült igazán derülnie sem a közönségnek, sem a zsűrinek, mert a szerzők nem apró botladozásainkon, tévelygéseinken, kisszerű, nevetséges szokásainkon élcelődtek, hanem az élet sötét bugyraiba merültek alá – így adózván hívebben elődeiknek, az antik szatíra mestereinek, akik Arkhilokhosz dühétől Martialis fájdalmas szúrásain keresztül jutottak el Juvenalis nevezetes mondásáig, miszerint „Nehéz szatírát nem írni" egy olyan korról, amelyben akkor ők éltek – és ha ma szatírát akarunk hallani, ne lepődjünk meg, ha költőink a bugyrokba való alámerülés során rozsdás dobozokba és bűzlő macskatetemekbe botlanak.

Megtudhattuk e mai szatírákból, amit mindennapi tapasztalatainkból mi is tudunk, így a komikus hatást az ismerős dolgokra ráismerés, a felismerés okozza, hogy szépséges hazánk romoktól, rongyoktól, szeméttől, eldobott óvszerektől bűzölög; lakóit sok más fontos dolog helyett legfőképpen az izgatja, annak vitáitól hangos a város, hogy eldöntsék: ki lakja jogosan ezt a hont, milyen származás, vallás, csoportérdekhez tartozás szükséges ahhoz, hogy valaki honpolgárrá, sőt: polgárrá minősíttessék (Gyimesi László két verse).

Bámul a báva bakancsos...

Dús Pannónia földje, dicsérlek! Nincs a világon

Szebb, kiesebb hely, még a legendás félszigeten sem!

Itt, hol a műanyagokból számtalan ékes, örök-szép

Tájelem épül, lanyha szelünk bölcs, nagyszerü művész!

Mennyi az acskó! És a papír, rongy! Mind gyönyörűek!

Nézd, csodaszép ez az álomi erdő! Útjai mentén

Csonka mosógép, roncs radiátor, béna szövőszék!

Díszei hirdetik: itt jó! Óvszer a méla csövesnek,

Rozsdás, torz dobozok, mind kézre a gyűjtögetőnek...

Bűzlik a bomló macskatetem, de ez illat a tócsák

Mámoritó szagu vegyszer-fűszeres ájere mellett,

Élvezi mind a rohadt kocsiszekrény, rossz gumiabroncs,

Sőt, csak azért is nyílnak a juszt sem kerti virágok...

És a patakpart! Szól a madárdal, két cigaretta

Csonkja csodálja magát a cserépben: a martinis alja

Tegnap mintha kevésbé... Mégis, jobb a sörös, nézd!

Bámul a báva bakancsos: végre van élet az erdőn!

(Itt kimarad tizenöt sor, pompás tájleirás mind,

Ámde a terjedelem kiszabott: így tartom a tervet.)

Hallgat az akkumulátor a fűben, kénsav a könnye:

Hol van a hajdani ólom? Csak nem a satnya nyüvekben?

Őzike nézi: a régi vadászos időket akarná?

jaj, dehogyis! Csak a rendet akarja megérteni végre.

Korcs barbár-ivadék! Te se szólj rám! Ünneped elmúlt!

Itt európai módra izélnek a...! Kuss! Igazodj már!

(És a cezúra? – a bölcs szólt, és igazát te se kételld!

Ott viszi éppen a korszerü sürge csapat, s vele vagy száz

„Megfordulni tilos", „Zsákutca", „Akármi", „Elég volt"

Tábla kerül be az ócskavas-árús roncstelepére.

Bájosan intenek és mosolyognak az éteri szépség

Bűvöletében a rongyos választási plakátok.)

És az „identitás-tudat" verse Gyimesi által hangszerelve:

Egyszerű ez

Rég volt így tele már ez a fórum,

Rég volt íly nagy a lárma, a zajgás,

Fontos, új feladatra szegődtünk:

Eldöntjük, ki a pannon.

– Római polgár s itteni gazda!

– És helyben született! – A nagyapja!

Harcol a barbár, szkíta hadakkal!

– Volgai szellemiséggel!

– Azt, aki más, idegenszivü, –ajkú –

Gyűlöli! – űzze el innen a francba!

– Tiszteli Mithrast! – És ha keresztény?

Zeng-zúg szerte a város.

Sámánok fia, papja ma fényes

Nagy Jupiternek, Servus a győztes,

Érvei (nagy pofonokkal ikerben)

Döntik el ősi vitánkat:

Nos, kétségtelenül az a pannon...

Az, aki szolgál, mert velem érez,

Az, ki követ; s bort hoz lakomámra,

Friss szénát a lovamnak.

Csöndesedik már, nyugszik a város.

Egyszerü ez, tele pince, a pajta:

Servus a pannonság etalonja!

Szolgáld, s gondod a múlté.

Megtudhatjuk, hogy ugyanaz, az otthoni kemény szűrővel, nehéz próbákkal kiválasztott, kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkező polgár miként ismerszik meg külföldön modortalan viselkedéséről, ápolatlanságáról, a nyelvtudás hiányáról:

Imreh András

Magyarok külföldön

Miért van az, hogy sokszor a legnagyobb

honvágy gyötör pár hónap után? Haladsz

az Oxford Streeten és eszedbe

jut Velemér vagy a BAH-csomópont.

És tervezed, hogy majd az ebéd mi lesz

először otthon: húsleves és metélt,

pörkölt, galuska és saláta

és palacsinta csokis dióval.

És este nyolckor nézed a híreket,

hogy hátha egyszer hallasz egy otthonit.

De semmi. Angol újfasiszták,

walesi esők meg a skót dudások.

Egy reggel aztán... Nem, nem a nyelv, hiszen

még messze vannak. Mégis oly ismerős:

a férfiak focista-hajjal

és zizegő adidas ruhában,

hogy szinte érzed: testszaguk átdereng

a női kölni szubtilis illatán.

S már látod is: kilóg a nőknek

hóna alól egy-egy otthagyott szál.

Sőt, túl e néhány testi jegyen, van egy

megfoghatatlan, ám evidens jele

annak, ha egy csoport magyar – nincs

jobb szavad erre: a diszparátság.

Ahogy taszítják, mint biliárdgolyók

egymást, a háromszögbe kirakva mind,

de várva már a nagy lökésre,

mert ki-ki futna saját lyukába. –

S bár fuldokoltál az idegén beszéd

nyílt tengerén, most, hogy honi bárka jő,

nem adsz jelet, csak arra vársz, hogy

tested az ár hamar elsodorja.

Rigó Béla vitriolos írásában a költő Vergiliusként (vagy inkább helyette) szólítja útikalauzául Dantét, olyan Vergiliusként, aki római költőként nem kerülhetett fel a Mennybe, mert nem hazudott eleget, és most idegenvezetőként tevékenykedik az Alvilágban. Ebben a minőségében vezeti Dantét a Pokolban, annak is egy meghatározott területén, ahová „csak egy kicsi, távoli ország / államférfiait zárták ide össze, örökre / egymással sújtván a közös bűn részeseit, kik / mindig közpénzen hazudoztak az emberiségért." Demagógia, testvérgyilkosság, hazugság és a becsapott, hiszékeny emberek sírása tölti be ezt a bugyrot.

Üzenet a Pokolból

Infernális informálás

Rég láttam, kedves Dantém, amióta a Mennybe

ment, ahová ma sem ad még vízumot égi hatóság

római költőnek, ha megette babérkoszorúit,

merthogy a múltja mögé soha nem hazudott katakombát.

Most idegenvezető vagyok, olykor költhetek is, ha

több obulust hoz a nép... Na, de nem dicsekedni szeretnék.

Meghívnám, ha jöhet, mielőbb tegye tiszteletét, mert

ez nem a rég Pokol. Fúrják csak a bugyrokat egyre...

Lesz sok sokk-alagút. A pokolba velük! Vagyis azt ne...

Egyikről szólnék –, ott jártam egy égi csoporttal –,

vaskapuján: HAZUGOK. Nosza, máris mind berohanna,

hátha tanul valamit. De csak egy kicsi, távoli ország

államférfiait zárták ide össze, örökre

egymással sújtván a közös bűn részeseit, kik

mindig közpénzből hazudoztak az emberiségért.

Hirdeti, lám, az igét idezárva is egyre a lelkük.

Szónokol egy demagóg: legyen itt mindenki egyenlő,

ő csak egyenlőbb, mint más! Erre ledörgi a másik:

itt mindenki szabad, node őneki több szabad itt is.

Mocskosan állnak eléd a legelső lelkek, amit rég

másra dobáltak, most a saját képükre kenik, hát

bűzlik boldogan így a bagázs. Ám vér folyik arrébb:

bárddal, fűrésszel csonkolja magát fura népség.

Egykor a nemzetről vágták le a testidegen részt...

Ott meg az égi igék monopóliumának erényes

birtoklója jajong, most végre keresztre feszítve

elmondhatja nekünk, mi a földön az isteni érzés.

Ketrecben kuporog, ki a sajtót jött regulázni;

bárhogy faggatták, ugyanazt fuvolázta mosollyal:

hogy mi a polgárok szent kívánsága szerint... Most

kérdezik: enne-e már és inna-e rá valamit, de

ő csak a régi lemezt nyekeregteti ketrece alján.

Néhány szörnyeteg áll a porondra ki szónoki pózban.

Mindnek sok feje nőtt, egyszerre hadarnak a szájak...

Ők a vezérek, akik poros elveiket lecserélik

rendszeresen, mihez itt hamar új fejet is kap az ember,

mely sose mondott mást, kijelentheti büszke morállal.

Isteni színjáték vagy cirkusz ez itt! Ugye, eljön?

S közben jár ezekért... Ön a nagy költő odafent is.

Ó, nem a főhazugok kínját sajnálom, ugyan már!

Arctalanul tömegek sírnak, noha az csak a bűnük,.

ők hitték el mind, amit itt ezek összehazudtak,

éppen ezért fejük és fenekük kicserélte az Úr. Hát

kapnának legalább hajat, ősi szakállt takarónak.

Vétkes seggfejek... Ó, de nem ártani, hinni akartak!

S hit nélkül mire mész, költő, mire juthat az Isten?

A 2001-es Aquincumi Költőverseny témáját a Millennium adta: Pannónia ezer éve avagy Ezer év Pannóniában, avagy a költők ízlése szerinti más megfogalmazásokban, de mindenféleképpen számvetés a múlttal és a remélhető, feltételezhető jövővel.

Amint az már a korábbi évek válogatott terméséből világosan látható volt: költőink nem sok okot látnak az optimizmusra, igen kevés és ingatag bennük a jövőbe vetett hit (pedig a jövő, mint tudjuk, hölgyeim és uraim, elkezdődött). Néhányan, némi önszuggesztióval, lelkesen tekintenek előre, de alaposabban olvasva, e lelkesedés maró gúnnyá válik, ha „a szervezett bűn országlása, fölfakadó gyülem" előzi meg az „Édes jövendő" áhítását, mint Szarka István versében:

Dőlj majd elébünk

Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra...

(Tóth Árpád: Aquincumi korcsmában)

Másképp csivog e löszfali fecskeraj,

a pincesor lágy görbületén a fény

bájosabb tán, belőlünk lejt e

táj, s nyeli bé, ami jő, szelíden:

pannonná leve mind ama légió,

mint Árpád népe, nem menekül ma sem

tovább a kóbor – így vagyunk itt,

íme hazánk, ami csak nekünk fáj.

Édes jövendő, idegen messzi lány,

meg hadd mutassam rommezeink fölött

a kőfejtői szoborerdőt

s lenge fügénket a déli falnál,

nyomdaszagú kis városainkra láss:

túlélve már a Dózsa-halál, a Don,

a szervezett bűn országlása

fölfakadó gyülem, éve múlik.

Édes jövendő, idegen messzi lány,

dőlj majd elébünk ott, hol a májusok

ligeterdői elkísérik

a' nagy-egű, iható folyókat.

„Más nem, csak a nyelve marad neki..." kezdi keserű versét Tari István, majd verse végén kiderül: az se maradt, csak kutyaugatás van helyette... A legszarkasztikusabb Rigó Béla (rejtett jónikusokkal megdobogtatott) költeményének lelkes zárása: „S birodalmunk belelép a gyönyörű új ezerévbe!", hiszen a zárást egy Beszédvázlat előzi meg, amely javaslatokat tesz egy oszló birodalom megmentésére, s ha ez sikerül: „Ezután a delegátus felemelheti karját. Felüvölt nyomban az aquincumi plebs: Vége! Na végre! Terelik már a keresztény rabokat a porondra. Jöhet aztán az oroszlán!"

Beszédvázlat

A közelgő ezeréves örömünnep keretében koszorús fűzfapoéták tülekednek:

Legelől ki veri lantját? Azután majd jön a császár delegáltja, a görögtűz meg a

cirkusz.

Mit üzenhet ma a császár ide, messze a Limesre? A beszédnek az erő az

alapelve

A mi Rómánk legerősebb a világon! Romulus jobbkeze véd! Lám csupa római

ma minden: görög és trójai és pun, Leonidas vele Xerxes, oda- és visszamenőleg

a miénk lett Cleopatra.

Ezután némi kitérő: Mi a nemzetközi helyzet? Körülöttünk csupa barbár. Jön a

gót és jön a nadrág. De ne féltsük mi a tógánk! A gatyát még sose húzták a

kiművelt fenekekre! Fenekednek a nomádok? Ez a nagy szarmata szomszéd a

folyón túl kinek ártott? Aki vesz római árut, az örökre a barátunk!

Ne beszéljünk az adóról, de az etnikai kérdést kikerülni nem ajánlott. (Ha nem is dramatizáljuk.) Sok az illir meg a kelta. Na, de több már a colónus, leszerelt hős veterán és birodalmi hivatalnok! Meg az őrség a Limesnél...

Ha megunja az aréna fecsegésünk, nosza, váltsunk. Kijelentjük ami lényeg:

bajainknak okozója egyedül csak a keresztény! (Fene essen a zsidókba, akik ezt

is kitalálták!) A keresztény csupa patkány! Katakombák üregében szaporítja

seregét, hogy fumigálja valamennyi hagyományunk! Sosem esküdt Jupiterre!

Neki nem kell az Olympos! Sem az Isis meg Osiris! Sem az égi pluralizmus, sem

a földi vagyon. Ő egy sunyi kriptakomunista! Takarodjon el a földről!

Ezerévünk kötelez! Hát ideüss, római polgár!

Ezután a delegátus felemelheti karját. Felüvölt nyomban az aquincumi plebs: Vége! Na, végre! Terelik már a keresztény rabokat ki a porondra. Jöhet aztán az oroszlán! Ez a császári ajándék. S birodalmunk belelép a gyönyörű új ezerévbe.

Rigó Béla, Szarka István és sok, itt helyhiány miatt nem idézhető társuk igazán mindent elkövettek azért, hogy a porondra terelt rabokkal azonosuljunk..., míg néhány álmodozó, nosztalgikus hajlamú költőtársuk inkább a rezignáció hangján szól, mint a vergiliusi (és Radnóti-) eklogákat formájukkal és szelídebb szavukkal megidéző Gyimesi László;

Aquincumi ekloga

Költő:

Adjon az Isten! Már rég láttalak erre a nyájjal,

Féltem, másfele jársz, ha legeltetsz, abbahagyod tán

Ezt az egészet, és nyugalomba vonulsz, szamarastól.

Pásztor:

Én nyugalomba! Amíg élek, terelem juhaim, mint

Hajdan az ősök: visszatekintve a pár ezer évre,

Már amióta a birka az ember társa, cselédje –

Költő:

Pár ezer év! Ne nagyítsd fel a dolgot! Most ezer éves,

Pont ezer éves az ország, épp erről faragok dalt

Félrevonult a zajból.

Pásztor:

Hagyd a rigókra a dalt még,

Hozzád férfiasabb hang, témádhoz pedig érces

Metrum az illőbb. Bár ezer év röpke idő itt.

Költő:

Röpke idő! Ne becsüld le a tetteket és az időt se!

Pásztor:

Nem hiheted, hogy a nagy történelem épp veled ébredt,

Ezredek álma csomósodik itt röggé, akarattá,

Csonttelepek, temetők sora egymást gyötri, szorítja,

Bárhova böksz le, az ásó őskoponyába ütődik!

Hol volt még a vereckei Árpád-had, mikor itt már

Trónra emelte a város a szent názáreti Jézust!

Ott, az úton túl, látod a romkert fái alatt áll

Temploma romja, a Mithrász szent helye mellett.

Költő:

Elhiszem, így van. Azért itt, s most ezer éve mi élünk!

Pásztor:

Róma is állt ezer évig, s most sem puszta az ország.

Véred a kőpattintó fürge vadászok, a szorgos

Gyűjtögetők őssejtjeit őrzi, akár az enyém is

Gazdag a törzs, ne szegényítsd, vélük igaz csak az ünnep.

Költő:

Jó. Pannónia százezer éves, azért ezer éve enyém.

Engedd, hogy kiszakítsam a korlát nélküli térből

És az idő folyamából, s most – Hungária lévén –

Ünnepi módra csak érte emeljek szót, teli kelyhet.

Pásztor:

Rajta, tegyed. Veled áldozom önként. Te is itt élsz,

Ünneped éppúgy illhet a barlang szája előtti

Széptüzű esték halk öröméhez, mint a jövődben

Élni remélt sikerekhez. Nos, ha megosztod, a lángja

Egyre növekszik, s élteti majd az utódaidat mind.

Költő:

S téged, öreg! Ha jövőre a nyájadat erre vigyázod,

Újra beszéljünk új örömökről, újra kibontjuk a bort is...

Pásztor:

Nem jövök erre jövőre. A város, lásd, bekerített,

Új telep épül a rétre, az ősi Mocsáros enyészik,

Más legelő vár ott, a hegyen túl, erdei tisztás.

Ám ha emelsz poharat, egy korty engem is illet,

Csak nem az első, az ezután is járjon a földnek...

Költő:

Rendben. Boldogan éld meg a harmadik ezredet!

Pásztor:

Úgy lesz!

Mítosz és jelen, fájdalom és a jövő reménye, bántó közöny és a vers vigasztaló ritmusa – megannyi egymásnak feszülő, de egymást kiegészítő-feltételező ellentmondás Végh Attila költeményében, amelynek végén a „lekottázott" ritmus a szavaktól való megfosztottságot mint pozitívumot helyezi a kódába: ha marad a ritmus és a dallam, akkor tovább fog élni a vers is – az egyetlen lehetőség ennek a világnak a túlélésére:

Írni,

élni azért, hogy a holdfény mondás el ne szakadjon.

Fenntartó lebegés. Hangod a senkibe vész.

Földút. Porban esengő lepkék angyali röpte.

Álmot hint Kübelé téveteg útjuk elé.

Alszol, szélbe takargat az erdő. Sírod a záport,

fűvé sarjad az ing, rajtad a táj odakint.

Álmodsz, képbe csavart látó. Kivirágzik a bőröd,

szellemrét növi szét lassan a lélek-igét.

Így nem vagy már, innen ereszt el. A képzelet ára,

hogy rádnő a meséd, elvesz a Nincsfeleség.

Hallod a verset, míg felkelsz rőt, méhszagú fűből:

„...átlépett egyedül, háttere visszamerül..."

Oldódsz. Jönnek amúgy is a városi, tompa turisták.

Járják olvasatod, szemre veszik tavaszod.

Róják használt létköreik, így fúródnak a mostba.

Elsajdult szavukon ünnepel éjjel a gyom.

Csiklandozzák réted a sétás városi gondok:

— uu — uu — II — uu — uu —.

Rejtvénnyel tüdejükben halnak a vers tenyerére.

Büki Péter több kultúrát ötvöz egybe sajátos versformájával: a téma a magyar táj, ásványaival, madaraival (ha már madár: Tandorival és a magyar költészettel-kultúrával), szörnyeteg, harsogó, zajos gépeivel és a várossal, Büki lakóhelyével, a korántsem antik idillt kínáló panelházzal – ezt tudjuk mi, magyarok. Japán haikuban pendíti meg a kifejtendő témákat: a haiku a világ legrövidebb versműfaja, olyan szimbolikus háttérrel, ami számunkra teljesen idegen, ezért kell „bővíteni", és a bővítményben ismerős világokat (antik pannon világ, mai magyar állapotok) elébünk tárni. Izgalmas, szép formát alkotott e kísérletével Büki: az első példában a haikut csupán egy hexameterrel „bővíti":

A haiku:

kristályszarkofág

ki-nem-szabadítható

emlékgörgeteg

És a bővítménye:

Kalcit zsenge hegyének kristály zára nem enged,

pannon táj ezer évét rejti örökre magában.

A másodikban még összetettebb formát hoz létre: a haiku minden sora külön tematikus bővítményt kap változó sorszámú hexameterekben: az első sor témája a rigó, „ő" kap hat hexametert meg egy magyar költészeti vonatkozást – utalást Tandorira. A második sor témája a légkalapács, „neki" csak négy hexametert adományoz a költő, végül a harmadik sor témája a város, amelyet első bővítményként címmel is ellát, majd magányos-depressziós panelélmény következik:

A haiku:

feketerigó

légkalapács üteme

városban lakom

És a bővítménye:

Nagyvárosi szindróma

A rigó

Szárnyas, a kedves hajnali füttyös tízkor is őrjöng.

Persze, kikeltek... Nézd a szegénykét, hát beakadtak!

Mert hülye kölykök körbe tekerték dróttal a fészkét.

Pusztul az apró, senki se képes menteni őket.

Többi rigónk még kába a szmogtól ott ül a fákon.

Hagyjuk e horrort! Olvasok inkább Tandori-gyógyírt.

A légkalapács

Légkalapács ütem: izzad a munkás, oszlik az aszfalt.

Brékel a gyomra, agyában pép van: nincs esze rég már.

Nyomja a fúrót, berreg a gázprés, oszlik az álmom:

Reggel ez ébreszt, hozva a migrént: durva e vekker.

Városban, panelházban lakom

Drága lakótárs este kilenckor mossa a testét.

Hallom, ahogy mint erdei csermely csobban a kádvíz.

Ezt követően már csak a tévé szappana habzik.

Féltizenegykor csendben a ház már, én matatok csak.

Vér nesze lüktet, cseng a fülemben: zárt szoba fonnyaszt.

Üldöz e tamtam: zajt nyüzsit inkább! – Várom a reggelt.

2002-ben kisjubileum: lezajlott immár az V. Aquincumi Költőverseny – volt hát rá igény mind a közönség, mind a költők részéről: a rendezőbizottság egy érlelődő témát ragadott meg. A kisjubileum alkalmával néhány summázó szó: az öt év pályaművei azt mutatták, hogy az aquincumi poéták az ókor ürügyén nagyon is mai életképeket festettek (valljuk be: a rendezők titkolt célja is ez volt), érzékenyen és harcosan emelve fel verslábaikat a nyomor, a hajléktalanság és mindenfajta parlagiság ellen.

A 2002-es év versenyének egésze, így a díjnyertes munkák is, vagy még a választási izgalmak előtt-közben születtek, vagy már a lezajlott választás utáni felzaklatott hangulatban, hiszen azóta is folyamatosan gondoskodnak felzaklatásunkról – mindenesetre az Emberi istenek – isteni emberek idei témáját a választások önjelölt emberi isteneiben ragadták meg a költők.

A versek között van mitikus-mesés humorral enyhített helyzetkép, Gyimesi László verse, természetesen a római szatíra mértékében, a hexameterben:

A Medveisten bekukkant Aquincumba

Baj van a mézzel? A málna sem érik? A récetojás záp?

Nézem a barlang szája előtt a követ: csupasz újra.

Hol van a népem? Az áldozat elsibolása is érint,

Szó, ami szó, de a hódolat elmaradása a fő baj.

Látni, miként könyörögnek, a homlokuk éri a földet,

Bíz nem utolsó élvezetem volt. Most meg az éhkopp!

Tűrhetem ezt? Bundám ragyogóra kefélem, mancsom

Friss manikűrt kap, s indulok is: reszkethet a város!

Ámde a strázsák dárdahegyén pimaszul forog a fény,

Rám se tekintenek, azt se kiáltják: „Hé, hova, földi!"

Annyi a vendég, más földek fia-lánya, közéjük

Számít engem a bamba parasztja! De félre a morgást,

Még jó, hogy nem cirkuszi vadként löknek a sáncba.

Nézzük a templomokat! Hova hordja a mézem a hűtlen?

És ki zabál fel minden gyenge galambot előlem?

Lám, üres ég ura, nagy Jupiter köve is, hihetetlen!

Mithrász frízén némi kenyér, bor, Bacchus előtt sör,

Kortynyi csupán, míg Héra, Deméter szent helye rom már,

Flóra virágai rongyok, az istenek – elfeledettek,

Még a Keresztrefeszített félkész temploma is kong.

Látja a praetor tétova, bősz ábrázatomat, s szól:

„Vége a boldog időknek, Medve uram, te se tudtál

Önképedre teremteni népet, lám, ez a sorsod:

Nem fog az isteni ember medve-pofával imádni,

Még ha a plázák vak közepére is állsz. Ha vigasztal,

Ekként jártak a többiek is, csupasz űr ma a mennybolt."

Nő a tömeg, felbőgnek a gépek – elég e világból,

Vissza a barlang jó hűvösébe, gyerünk! Mire várnék?

Még ma az oltárt mélybe hajítom, a mézet, a málnát

Megkeresem magam is, majd már-már isteni módon

Szánom az emberi módra szegény ó isteneket. Brumm.

Maró szatíra Rigó Béla verse, aki nemcsak a vészterhesen öntelt Caesarfigurát tűzi tolla hegyére, hanem az arénában tehetetlenül, gyáván önmagukat feláldozni kész gladiátorokat is (a metrum – a műfajhoz híven – ismét hexameter):

Circus Maximus

Ave Caesar! Morituri te salutant!

Üdvözlégy, Cézár! A halálba menők legutolsó

pillantásukat is csak rád vetik, isteni ember.

Érted küzdünk itt, a porondon védve a barbár

ellenségtől hős Rómánkat, a római virtust.

Vandái fegyveresek hordái hiába akarják

megkaparintani ezt, mi nem adjuk el ősi arénánk

már soha senkinek; épp ez a cirkusz a rómaiságunk

záloga, küzdőtér, ahogy ezt te tanítod elűzve

kételyeinket (bár agitálnak a szpartakuszisták

több gladiátorbért követelve megint, valamint a

munkakörülmények javítását, míg a keresztény

lázítók szeretet propagandájuk keretében

azt hazudozzák, hogy testvér minden gladiátor).

Mondd, Cézár! Mi a frászt keres itt ez a sok pacifista?

És ez a sok gyülevész proli nép ott fent, a lelátón?

Cézárt megvetik, ám kenyeret s cirkuszt követelnek.

Kapják azt, ami jár... az oroszlánok vacsorára!

Fűrészporban lent a hazát hogy védhetem így meg?

Kardom, pajzsom olyan, mint volt Romulus seregének,

ám akit ellenem űz vad, alantas ösztöne, hálót

dobna reám ravaszul, hogy megszigonyozzon utána.

Kard és pajzs: becsület, na de háló és szigony: ármány!

Rómát védjük, amíg ezek itt zavarosba' halásznak.

Többé nincs kegyelem! Beledöfjük a kardot az álnok

szívbe, uram! Csak a jel, csak az isteni ujjmutatásod

kellene már mielőbb (ez a plebs még megkönyörülne

némelyiken), valamint odacsaphatnál, amiért még

tűrjük ezt a csalást, necces, szigonyos veszedelmét

római fegyvereink diadalmának! Nehogy itt ők

győzzenek! Ó, mire vársz? Mire jó ez az álliberális

cirkusz, ahol nekik is van esélyük? Tűrt eleget már

római Rómában! Te legyél hát, isteni Cézár

ujjmutató vezetőnk! Mert bárki kerüljön a földre,

itt csakis őket ölik meg a római fegyverek. Így lesz

győztes a római hős meg a római hit meg az erkölcs

lent a porondon, s fent te lehetsz örök isteni Győző!

A formaritkaságokat kedvelő Büki Péter egy késő-ókori formát, az ambroziánust alkalmazza sajátosan emberi himnuszának megszólaltatására egy különleges formában, a glosszában (ennek lényege, hogy a választott mintavers első szakaszának soraival új szakaszokat kell alkotni az eredeti vers mértékében, itt az ambroziánus himnusz formájában, azaz 5+3-ra tagolódó jambikus sorokban). Büki verse az ember – hic et nunc saját maga – istenivé lényegülésének esélyét villantja fel: a Teremtő Istent arra készteti, hogy tegye magához hasonlóvá – azaz teremtővé (Isten a Creator Mundi, a Világ Teremtő Mestere Szent Ambrus himnuszában, a költő az örökkévaló mű létrehozója): Szent Ambrus himnuszának első szakasza Sík Sándor fordításában:

Világ Teremtő Mestere,

Ki úr vagy éjen és napon,

Időt idővel váltogatsz,

Nincs műveidben únalom.

És Büki Péter glosszája:

Örök szombatnak csillaga

világ teremtő mestere

a porból hívtál engem és

időt adtál épp pontosan

annyit hogy körbe juthatok

ki úr vagy éjen és napon

vésd homlokomra szent neved

hasítsa fényed szerteszét

homályt mi bennem rejtezik

időt idővel váltogatsz

míg feljő szombat csillaga

akkor parancsolsz üdvidőt

örökre élni add meg ezt

örökséged tárd fel nekem

örökrészem add már ki hisz

nincs műveidben únalom

Mind a szakmai előzsűri, mind a helyszíni társadalmi zsűri túllépett a maga által szabott versenykiíráson egyetlen esetben: az Isteni emberek témában született egyik költemény, Varga Rudolf költeményének megítélésekor. A vers nem antik formájú, hanem szabad vers, túlmegy a megadott 32 soron, de himnikus emelkedettsége és a himnusszal megtisztelt ember (tehát isteni ember) Aquincum megszállott szerelmese, lakosa, és ennek a költőversenynek minden évben díjazottja, Varga Rudolf barátja, Gyimesi László. A vers egy olyan barátság megrendítő himnusza, amelyet szellemi és érzelmi kötelékek, közös múlt és közös küzdelmek éltetnek, tesznek magasztosabbá, mint amilyenek az antik istenek hol viszálykodó, hol pártütő, csak az Olümposz kötelező derűjében megbékélő kapcsolatai. A költemény a mély, őszinte érzelmet szembeállítja a kapcsolatot létrehozó valósággal, amit stilisztikai különbséggel is kiemel: a vallomás szemérmes rejtőzködését a világ leírásának alulstilizált alakzataival hozza ellenpontba. Mélység és magasság között vergődik a vers, és a magasságban-magasztosságban mindig ez a különösen meleg barátság részesül csupán, az egyetlen biztos kapaszkodó ebben az infernálisnak leírt világban. Isteni magasságba emelt ember, Aquincumért és az Óbudai Gázgyár művelődéséért sokat tett, nemes értelemben vett népművelő, többszörös aquincumi pályadíjas költő: ez Gyimesi László, akihez ez a ritka szépségű himnusz szól.

Májusok bolondjai vagyunk

Gyimesi Lászlónak

Mi ez a süket

csend a sánccal

széthasított, kamuval beetetett

országnyi hodályban,

mi ez a szöszölő

matatás

elveszettemlékezethuzatos

félhomályban?

Csak a várakozás,

csak a hamvazó

nyárfák, csak a májusfák,

aláaknázott havazás, csak

mindegy mi

van, csak

látszat

felpántlikázott szomorúságban, csak

köhögő, hektikás

idő, a levegő vibrálásában

ronggyáfoszló plakátok

falvédőszövegei

vergődnek

szélben,

Pünkösd piros napján,

köztörvényes

pünkösdikirálygúnárdiktátorok

gágogva húznak

zárt kötelékben.

De itt, lent, árkában

sáros Duna, hordja

mocsarak szörnyeit,

mocsokpetékből kibúvó

újabb cáparajokat,

és

sötét kapualjakban

üti-vágja magyar a magyart.

Elhavazott emlékezet

áradás holtterében,

aquincumi,

homokos-dűlői,

Hajógyári-szigeti Lacibácsi,

májusok bolondjai

vagyunk, a nyárfák hamvazó

légifolyosóin botladozva,

váll a vállnak, hát a hátnak,

úszva és csúszva a szétmállott évek

szürke taknyán,

hol narancsligettapétás

kaszinóikban alkuszok

árulják a

marketing szennyet.

Hát, miféle hasadtagyú remény

dülöngél ráncos,

bégető aszfaltunkon, mit

hadoválnak a

húgyos sikátorok,

miféle részeg

lidérc hablatyol

szép jövőt, mikor

öklendve habzanak

meghágott vágyak, s szánkban

már csak az elorzott

tavasz, nyár keserű

iszapját mossa

Népszigetnél

Holt-Duna ága,

hullahullámok, és csak az átverés

íze nyelvünkön, honnan, mint nyirkos

vakolat, még hámlanak

verssorok.

Az idő lelencei,

büdös prolik, álarcárfolyamok egyeteméről

kicsapott, habókos

diákok,

káprázatcsillagokba

szerelmesedett, eszelős,

vén suttyók,

májusok bolondjai vagyunk,

leköpdösött hülyék,

aquincumi Lacibácsi,

totyakos

gatyákban lötyögök,

beomlott időnkben

vaksin hunyorogva

tisztán látva

beavatás misztériumát.

Kifosztottságunk tört fényében

koporsókelepcét

formál már minden

pokoli utcasarok,

ökölberándult szívünkön,

rongyokba göngyölt,

más világról csempészett

kincses hitünkön röhögnek

selyempáncél szalonjainkban

tőzsdék zizegő

sáskái, az akciós

boldogság brókerei.

Szabad, felemeltfejű szavakból

valóvárat építő

vándor,

Lacibácsi,

homokos-dűlői

Szentlászló,

élethalálharc elkezdődött,

gandzsafüst fölött

még

ellobban valami

zászló, de a véletlenek

megrepedt

váltóin, az álom szikrázó

sínein, pengeéleken villan

felismerés, mint

poros könyvek mögött,

utolsó napra rejtegetett,

százas tisztaságú,

aranylövésű heroin.

Az aquincumi költőversenyek summázata

A színhely: Aquincum Múzeumának szabadtéri színpada, rajta színészek antik jelmezekben, a rendező-színész: a spiritus rector Papp János ókori fáklyával a kezében gyújtja meg az ünnepi fényeket, zenészek ókori hangszerekkel, a műsor: a pályaművek és közülük néhány, a zenészek által dalba álmodott vers. A kor: a mai Magyarország az ezredfordulón, a versformák: az antik költészet ritmusai, a költő: olyan poéta, aki gondjainkra érzékenyen reagálva, a mai művészi formákban biztonságot és rendet nem találva visszanyúl erről az ezredfordulóról a két és félezer éves költői hagyományhoz. Visszafordul két okból is: a formával és az antik példaképekkel saját magát erősíti, a hagyományos költői értékeket a formákkal menti át az új világba. És visszanyúl azért is, mert jó érzékkel tapasztalja, hogy nyelvünk – a világ bármely más nyelvénél inkább – alkalmas idegen ritmusok átvételére, a nyelv megzavarása, megzökkentése nélkül; modern szavak és szakkifejezések simulhatnak bele akár a legösszetettebb metrumokba is. Ezáltal a kultúra egy sajátos folyamatossága jön létre az antiktól a reneszánszon és a klasszicizmuson át a 20. század első felének neoklasszicizmusáig, majd a század végének a neoavantgard („posztmodern") irányzataira való egészséges ellenhatásként. És mintha ez a folyamatosság és a vele járó klasszikus rend, fegyelem azt sugallná, hogy talán lehet rendet tenni még a legkaotikusabb állapotok között is.