Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. december – Antikvitás az ezredfordulón / Antikvitás az ezredfordulón

Antikvitás az ezredfordulón

 

Ahhoz, hogy pontosan meghatározhassuk, mi az, amit számunkra az antikvitás ismerete nyújthat, nem árt tisztában lennünk azzal, hogy modern korunk lényegét tekintve miben különbözik nemcsak az antikvitástól, de a többi ókori – keleti és nyugati kultúrától egyaránt.

A huszadik század olyan jelentős gondolkodói, mint Renée Guénon, Julius Evola, Ananda Coomaraswamy, Titus Burckhardt, Frithjof Schuon és Leo Schaya1 mind egyetértettek abban, hogy a modern kor, mely a humanizmus és a reformáció két nagy áramlatával veszi kezdetét, irányultságát és szemléletét illetően gyökeres ellentétben áll az úgynevezett tradicionális, vagyis a hagyományon alapuló kultúrákkal. Ez utóbbiak közé tartozik az ókor minden nagy kultúrája, keletiek és nyugatiak egyaránt, valamint az amerikai kontinens indián kultúrái. Az utóbbi évtizedekben napvilágra került beszámolók alapján hozzátehetnénk, hogy az ausztrál őslakosoknak a bevándorlók megjelenéséig érintetlenül fennmaradt kultúrája is ilyen volt.

Milyen jellemzőkkel írhatjuk le tehát a civilizáció e két egyetemes típusát?

A tradicionális kultúrákat mindenekelőtt az jellemzi, hogy az ember élő, folyamatos és feltétlen kapcsolatban áll a szellemi világgal és életének minden mozzanatát áthatja a mindenséggel való egység tudata. Önmagát is elsősorban szellemi létezőnek tekinti, és a fölfelé és a kifelé való nyitottság olyan természetes számára, mint a levegő, amely körülveszi és az élet lehetőségét biztosítja számára.

Úgy tekinti az isteni egységből kilépett, megnyilvánult világot, mint a dualitások, az egymást kiegészítő kettősségek, az ellentétpárok világát, melyben nyilvánvaló, hogy ha létezik a fény, akkor létezik a sötét is, ha van jó, akkor van rossz is, és mindezek szükségszerűen feltételezik egymást. Lásd Hérakleitosz: „A szembenálló összeülik, s az ellentétekből a legszebb az összhang." Egy másik töredéke szerint: „Istennek minden szép és jó és igaz, csak az emberek tartják ezt igaznak, azt hamisnak." (Hamvas Béla fordítása)

A személyes élet irányítása az isteni akarat figyelésén és messzemenő figyelembevételén alapult, azzal a mély elfogadással, amit a Miatyánkban aztán így találunk meg: „Uram, legyen meg a Te akaratod!"

A modern kor ezzel szemben fokozatosan elvesztette a fölfelé – a szellemi világgal – való párbeszéd lehetőségét, s ezáltal ebből az örök és kimeríthetetlen forrásból áradó, tápláló energiától is elzárkózik. Önmagát és az őt körülvevő világot elsősorban látható, megfogható és mennyiségileg leírható anyagi létezőnek tekinti. Erről és nem másról szól a modern tudomány, amely – elméletek felállításával – horizontálisan ugyan sokkal részletesebben és kimerítőbben írja le a valóság egy-egy szeletét, a dolgok lényegét és értelmét a világmindenséggel való összefüggésében azonban nem képes megragadni. A miértekre nem tud választ adni, csak a hogyanokra: mivel nincs a szellemiséggel valódi kapcsolata, s a nem anyagi valóságról tudomást sem vesz, a világ vertikális tagozódását, hierarchiáját (azaz szent rendjét) nem ismeri, a létezés különféle síkjainak analógiájáról fogalma sem lehet.

Ezért ítéltetett arra, hogy tudása mulandó legyen: elméletek jönnek és mennek, az egyik feltevést egy következő dönti meg, míg nem jön egy még újabb. A XX. század elméleti fizikája megmutatta, hogy az anyag voltaképpen nem létezik, mert ami létezik, az pusztán rezgés, energia, amely különféle frekvenciákon rezeg, s ennek csak egyik lehetséges formája az ilyen vagy olyan minőségben megnyilvánuló anyag. Sőt, odáig is eljutott, hogy példákon bizonyítsa: létezik egy, a téren és az időn kívüli valóság, amelyet a teljes – idő- és térbeli – szinkronitás jellemez, amelyben tehát minden, jelen, múlt, jövő, közel és távol egyszerre jelen van. Elérkezett tehát arra a pontra, ahol alapjaiban cáfolja meg saját szemléletmódjának alapjait: vagyis hogy pusztán materiális síkon vizsgálódjék.

A modern kor legsúlyosabb – mondhatnánk tragikus – vétsége az, hogy az észt, a racionalitást a szív, vagyis a bölcsesség, a megérzések fölébe helyezte. Holott az emberi agy is két féltekére oszlik, és a jelenleg szinte korlátlan egyeduralmat gyakorló, lineárisan gondolkodó, racionális bal félteke mellett ott van az elsorvadóban levő, egyre kevésbé használt jobb félteke is, amely az intuitív, egységben látó, képekben és szimbólumokban fogalmazó analogikus gondolkodást gyakorolná, ha ezt a kellő módon értékelnénk és fontosnak tartanánk. Felmérések bizonyítják, hogy legnagyobb tudósaink is agyuk kapacitásának csupán az öt százalékát használják; ez nyilván az a mennyiség, amit az analitikus-racionális gondolkodás befed. Mi van tehát a többi 95 százalékkal, miféle képességeket, milyen lehetőségeket veszítettünk el, amire e szervünk teremtetett?

Nos, ha jól belegondolunk, Földünk és személyes életünk összes problémája erre az imént említett hangsúlyeltolódásra vezethető vissza. Azért szennyeztük így be környezetünket és tettük sivárrá és boldogtalanná az emberiség jelentős részének mindennapjait, mert csak az eszünkkel gondolkodtunk, s nem hallgattunk a szívünkre: vajon milyen következményei lesznek a jövőben a jelenben ugyan kedvezőnek és jövedelmezőnek tűnő racionalizálásnak, azaz ésszerűsítésnek? És bizony nem csak a mi szempontunkból, akik ezt végrehajtjuk, hanem embertársaink és a környező világ, egész földkerekségünk szempontjából.

Ezt a kérdést az ipari forradalom kezdeteitől fogva nem vesszük komolyan tekintetbe, s úgy tűnik, a globalizáció multinacionális konszernuralma lesz ennek a tendenciának a záróakkordja. Az anyagi érdekek irányította, minden emberi jóérzést és íratlan, vagyis isteni törvényt figyelmen kívül hagyó, leplezetlen önzés korunkra teljesen elhatalmasodott, és már-már katasztrófával fenyeget (ld. R. Dahlke: Mitől beteg a világ? Magyar Könyvklub, 2002.). Csak úgy tudjuk e kilátástalan véget elkerülni, ha egyénenként, mi magunk, belülről változunk meg.

A kérdés csak az, hogyan? Természetesen gyökeres szemléletváltással, amiben óriási segítségünkre lehetnek az ókori, tradicionális szemléletű kultúrák. Ezek ugyanis példának okáért számos olyan technikai vívmányt felfedeztek, amit ma használunk, mint például az üveget, de mivel úgy ítélték meg, hogy anyagi szinten ugyan hasznosak, de boldogtalanná tennék az embert, illetve egyéb hátrányokkal járnának, egyszerűen megsemmisítették e találmányokat, és nem foglalkoztak velük. Ennyit tehát az ókoriak „elmaradottságáról".

De nem is ez az igazán fontos. Az igazán fontos az élethez való hozzáállásuk. Az, hogy megpróbálták feltérképezni, miféle erők, miféle összefüggések mozgatják a világot – erről szól az ókoriak többistenhite. Igyekeztek a saját helyüket megtalálni ebben a világban, megérteni, hogy mindannak, ami velük és körülöttük történik, értelme van, mert semmi sem történhet véletlenül. Tudták, hogy mint emberek kiemelkedő jelentőséggel bírnak ugyan a mindenségben, hisz bennük az isteni logos szikrája; de minthogy övék a szabad akarat, egyben felelősséggel is tartoznak tetteikért – saját maguk, embertársaik és a környező világ vonatkozásában.

Az ókori ember soha nem pusztította volna sem önös, sem bármiféle közösségi érdekből úgy a környezetét, mint tesszük azt ma, eszeveszett, féktelen iramban – mert tisztelte isteneit. Ha elvett az istenektől valamit, mondjuk a földtől, amely Gé istennőé vagy Démétéré, vagy az erdőtől, amely Artemiszé, vagy éppen a tengertől, amely Poszeidóné, vagy pedig a föld mélyéből, amely Hadészé – csak annyit vett el, amennyire megélhetéséhez valóban szükség volt és nem többet, nem zsákmányolta ki őket, hogy a természet működésében ne keltsen diszharmóniát.

Tudták azt is (ha némelyek olykor meg is feledkeztek róla), hogy földi életünk célja nem az anyagi javak felhalmozása – szemben a mai átlagember gyakorlatával – hanem a kiegyensúlyozottság, a belső béke, a mindenséggel való összhang, a harmónia megteremtése az, ami – ellentétben az önös érdekek hajszolásával – valóban a boldogság záloga.

Minden keserűségünk, minden boldogtalanságunk abból fakad, hogy nem tudjuk elfogadni azokat a dolgokat, amelyek történnek velünk, és nem tudunk megelégedni azzal, amit az élettől kapunk. Ha tisztában lennénk vele, hogy minden helyzet, amellyel szembesülnünk kell, a javunkat szolgálja, tanítani próbál minket valamire, amit még nem tapasztaltunk meg, és nem tudatosítottunk, sokkal könnyebben telnének mindennapjaink. A lét különböző szintjei között fellelhető megfelelések-analógiák ismerete az ókori ember számára jelentősen megkönnyítette az általa megélt történések felfogását és mélyebb megértését, s ezt nem azon a racionális, elemző módon tette, ahogy mi a modern pszichológia freudi-jungi vonalát követve ennek nekifognánk.

Az ókoriak szimbólumokban, mítoszokban gondolkodtak, s a megnyilvánult világ jelenségeit mind analógiákban, hasonlatokban ragadták meg. Álljon itt példaként a szellemi és anyagi világ hierarchiájából fölülről lefelé haladva egy ilyen analógiás lánc: az a princípium, amit példaként veszünk, a görög istenek közül Apollón, égitestként a Nap, az asztrológiai jegyek közül az Oroszlán, elemi minőségként a tűz, a fémek közül az arany, az emberi funkciókat illetően a király, az emberi tulajdonságok közül a bölcsesség, az emberi test energiaközpontjai közül a két szem között a homlok közepén elhelyezkedő hatos csakra, az emberi test(b)en a szív és a hajkorona, az állatvilágban az oroszlán, a növények közül a fű és a babér stb.

Ezek a létezők a különböző létsíkokon kölcsönösen megfelelnek egymásnak, és a maguk szintjén ugyanazt az elvet testesítik meg: „Ahogy fenn, úgy lenn" – Hermés Trismegistos tanítása szerint, melyet az úgynevezett Tabula Smaragdina őrzött meg számunkra.

Az ókor tudományai ezen az analógiás gondolkodásmódon alapultak, többek között a már a késő ókortól fogva helytelenül, elsősorban földhözragadt jóslatokra használt asztrológia is, melyet aztán a későbbiekben, de főként a XVIII. század végétől fogva teljesen félreértenek, és kizárják a modern tudományok köréből, szétválasztva ezt a pusztán anyagi szemléletű asztronómiától. Hozzátehetnénk, hogy nagyon helyesen teszik ezt, hiszen ez az ősi tudás gyökereiben különbözik a modern gondolkodástól. A bolygóprincípiumok mind egy-egy görög-római istenalakhoz kapcsolódnak; s az általuk képviselt jellegzetességek, összefüggések és minőségek, melyek tökéletes és változatlan formában léteznek a szellemi világban (anyagi megnyilvánulásaik az égitestek), a földi, emberi világban is megjelennek, immár keveredett, változó, az anyaggal vegyült formában. Az asztrológia tehát voltaképpen azt térképezi fel, hogyan alakul ezeknek az erőknek a játéka itt a Földön. S erre a kezében levő eszköz pontosan a bolygók megfigyelése: hogy a Föld egy adott pontjáról tekintve milyen helyzetet foglalnak el az állatövi jegyekben és az úgynevezett házakban, valamint hogy milyen az egymáshoz való viszonyuk a pozíciójukat illetően: ezeket az úgynevezett fényszögek tárják fel.

Ahogy fenn, úgy lenn: ami a szellemi szférát képviselő mennyei régióban zajlik, ugyanaz van jelen a földi-emberi világban – „legyen meg a Te akaratod miként a mennyben, úgy itt a földön is". Ez a párhuzam, ez az analógia nyújt lehetőséget az asztrológus számára, hogy a tér és idő mindenkori minőségéről egy bizonyos meghatározott helyre és időre vonatkozóan (a megfigyelés helyére és a vizsgált időpontra) egy „pillanatfelvételt" adjon. Ez a pillanatfelvétel látni engedi az ott és akkor jelenlevő összefüggéseket, az erők és elvek egymáshoz való viszonyait.

Mivel az újszülött lelke a születés, illetve az első lélegzetvétel pillanatában lép be egészen annak testébe, annak a jellemnek a vonásait, amelyet ekkor magára ölt, az univerzumnak az abban a pillanatban az ő szívéből kiindulva látható helyzetképe fogja felfedni. Ez a radix, magyarul gyökér, az a képlet, amelyre a horoszkóp értelmezése támaszkodik. A görög horoszkóp szó jelentése is erről árulkodik: horan skopein – azt jelenti: megvizsgálni az időt, belenézni a pillanatba. „Éthos anthrópó daimón" – „a jellem az ember számára daimón" – mondja Hérakleitosz, vagyis egy, az isteni szférába tartozó közvetítő, amely mutat ugyan egy utat az ember számára, de hogy ezt az illető hogyan járja végig, hogyan alakítja ő maga a saját sorsát, kakodaimón (rossz sorsú, szerencsétlen) vagy agathodaimón (jó sorsú, szerencsés) lesz-e, az mindenekelőtt őrajta múlik. A szabad akarat adománya révén ugyanis a sorsunkat mindaddig mi alakítjuk, amíg sorozatos tévedéseink, önzésünk, a belső hangra és a külvilág jelzéseire süket érzéketlenségünk miatt ez végzetté nem válik.

Ha az élet által elénk állított helyzetekben rejlő figyelmeztetéseket, hogy esetleg rossz úton járunk, sorozatosan figyelmen kívül hagyjuk, és nem törődünk ezekkel, akkor következhet be az, ami immár visszafordíthatatlan: a sorsunk kicsúszik a kezünkből és megváltoztathatatlanná lesz.

A delphoi jósda, azaz Apollón temploma bejáratánál kőtáblákon kifüggesztve volt olvasható a hét görög bölcs egy-egy mondása. Ezek közül a két leghíresebb így szólt: „Ismerd meg önmagad!" és „Semmit se túlságosan!", amit legtöbbször így adnak vissza: „Mindent mértékkel!".

Az előbbi, amely Chilón mondása, arra buzdít minket, hogy vizsgáljuk, kutassuk jellemünket, derítsünk fényt hajlamainkra, irányultságainkra, hogy egyrészt elkerülhessük a bennük rejlő hibalehetőségeket, túlzásokat és tévutakat, másrészt a lehető legteljesebben kibontakoztathassuk adottságainkat, képességeinket és tehetségünket. Ha ugyanis egyszer már ráismertünk ezekre, tudatosításuk révén könnyebben irányíthatjuk, illetve fejleszthetjük őket.

Ezt megtehetjük úgy is, ha csak a saját viselkedésünket, reakcióinkat, a környezethez való viszonyunkat, sikereinket és kudarcainkat figyeljük meg. Nagy segítségünkre lehet azonban egy olyan kép, amelyet egy nagy tudású, tapasztalt és az értelmezéshez szükséges rálátással rendelkező asztrológus nyújthat a számunkra radixunk, születésünk tér-idő minőségének „pillanatfelvétele" alapján.

Az asztrológia célja tehát személyes vonatkozásban egyáltalán nem a közeli és távoli jövőre vonatkozó jóslatadás. Igaz, fel lehet ugyan térképezni nagy vonalakban az életút alakulását is a horoszkóp alapján, de ezek az információk csak tendenciákat jelölnek, csak lehetőségek rejlenek bennük, konkrét meghatározottságok nélkül, melyeken az egyén, a „szülött" – ahogy az asztrológusok mondják: ha irányítása alá tudja vonni azokat – szabad akarata szerint változtathat.

Egy másik, nem személyre szóló vonatkozása ennek a tudománynak az ún. mundán asztrológia, amely nem egy ember jelleme, hanem valamilyen más szempont, illetve megfontolás alapján vizsgálta a tér és idő minőségét egy adott helyre vonatkozóan, többnyire egy közösség döntéseinek meghozatalában segédkezve. Ha ugyanis valaminek a végrehajtásában vagy megteremtésében a világban éppen jelenlevő erők nem működnek közre, nem segítenék azt, hanem ellene dolgoznának, ha ez egy kiemelkedő jelentőségű esemény a közösség életére vonatkozóan, érdemes az időpontot elhalasztani, és kivárni, görög szóval, a kairost, a „kedvező pillanatot". Ezt az ókoriak más egyéb jeleket vizsgálva is figyelemmel kísérték.

Sokkal nagyobb ugyanis az esélyünk a sikerre, ha jól időzítünk és kivárjuk az alkalmas pillanatot, mint ha sürgetjük a dolgokat, ami a modern élet szinte minden megnyilvánulására jellemző. Urai akarunk lenni az időnek, de nem úgy, hogy megismerjük minőségét; az hajt minket, hogy mennyiségileg birtokoljuk – mindennek le akarjuk rövidíteni az idejét.

Ez azonban óriási csapda, hiszen gépesített világunkban bezsúfolhatunk ugyan egy napunkba egy csomó mindent – tevékenységet, elfoglaltságot, programot és intéznivalókat –, csak éppen, ha nem tudjuk megélni a jelent, magát a pillanatot, mert már a következő tennivalónk jár a fejünkben, az egész csak feszültséget és indulatot kelt bennünk, mert érezzük, hogy az adott pillanatot elszalasztottuk. Annak megéléséhez ugyanis elmélyülés, teljes mértékben való jelenlét szükséges, ami az állandó rohanásban egyszerűen lehetetlen.

Kicsúszott tehát a kezünkből az idő. Hogyan szerezhetnénk vajon vissza? Úgy, hogy visszatekintünk, milyen volt az ókori, de még a középkori ember viszonya is az időhöz. „Festina lente" – „Lassan siess!" – így tartja egy római szállóige. „Festinatio diaboli est" – „A sietség az ördögtől való" – mondja egy középkori latin mondás. A sietség ugyanis megrontja, megmérgezi a dolgokat. Az élmények, az átélt dolgok és a tevékenységek is felületessé, jelentéktelenné, értelmetlenné válnak általa. Esetleg eredménytelenséghez, kudarcokhoz is „hozzásegít" bennünket, de ez még a kisebb baj, mert talán így rájöhetünk, hogy nem ez a helyes út. Nagyobb gond akkor van, ha fékeveszett száguldásunkban sikert sikerre koronázunk, csak közben belül érezzük, hogy valami nincs rendben, valamit folyamatosan elrontunk, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az.

Vissza kellene zökkennünk a jelenbe, időt hagyva magunknak, hogy olykor fellélegezzünk, nem gondolva semmire, nem aggódva és nem „pörögve" előre. Ahogy az ókori ember is időt szánt az imákra, az isteneknek végzett áldozatokra, sőt ezek köré szervezte ünnepeit, s a keresztények számára is a vasárnap a megpihenés, a szellemi világ felé való megnyílás napja, úgy nekünk, a modern kor gyermekeinek is egy rövid időre mindennap meg kellene állnunk, s rá kellene csodálkoznunk, hogy voltaképpen milyen csodálatos is a teremtés. Ezek lennének számunkra a mindenséggel való egység percei, amikor átélhetnénk, hogy jelen vagyunk a világon, és minden, amit az élet nyújt a számunkra, rossz is, jó is, ajándék. Ajándék, hogy tanulhassunk, tapasztalatot szerezhessünk belőlük, s ezen tapasztalatokkal gazdagabban, bölcsebben folytathassuk utunkat. Az ismeretek szerzése önmagában ugyanis kevés: ha nem építjük be egyéniségünkbe, döntéseinkbe, létezésünk, cselekedeteink módjába megszerzett tudásunkat, az értéktelenné válik – információk üres, élettelen halmazává.

Föltehetjük a kérdést: boldogabbá tették-e az emberiséget a technika és a tudomány vívmányai? A válasz egyértelmű nem. A kényelem és a jólét ugyanis még nem egyenlő a boldogsággal. A modern kor hitevesztetté vált azzal, hogy a boldogságot materiális síkon keresi. Azt ugyanis csak az isteni felé való megnyílásban érheti el. Schuon írja:2

„Amikor Isten kitaszíttatik a világból, az kő- vagy jégsivataggá válik; megfosztatik élettől és melegségtől, és minden ember, aki még birtokolja az integrális Valóság érzékelését, visszautasítja, hogy ezt valóságnak tekintse. Mert ha a valóság kőből volna, egyáltalán nem lennének virágok vagy bármi szépség vagy kedvesség. Ugyanez áll a lélekre is. Távolítsd el a hitet, beleértve a hitnek azt az elemét is, ami a gnózis egyik részét alkotja, és a lélek erejét vesztetté, fagyossá, rideggé és megkeseredetté válik, vagy elmerül egy, az emberi állapothoz méltatlan hedonizmusban. Persze az egyik nem zárja ki a másikat, mert a jégszívet, a »halott« szívet mindig vak szenvedélyek lepik el."

Úgy vélem, ez az antikvitás, de nem csak az antikvitás, hanem minden tradicionális kultúra tanulmányozásának jelentősége korunkban: bizonyságot találhatunk bennük a felől, hogy mi emberek elsősorban szellemi-lelki létezők vagyunk, s megnyilvánult világunk sem merül ki a puszta anyagban. Ellenkezőleg: az embert, a mikrokozmoszt és a világot, a makrokozmoszt is a jóság, a szeretet és a fény táplálja, e nélkül egy szempillantás alatt elpusztulnánk. S ha engedjük, hogy ez szabadon áramoljon bennünk, az kihat nemcsak ránk, de a világra is; ekkor jelenik meg a szépség: a természet, az ember teremtette környezet és a lélek szépsége.

 

 

 

Jegyzetek

  1. Műveik az utóbbi években jelentek meg az Arcticus, a Kvintesszencia, a Stella Maris és más kiadóknál.
  2. Frithjof Schuon: Az emberi állapot gyökerei. Arcticus Kiadó, Budapest 2001. 117.