Hárman az ágyban

A magyar irodalom köznyelvében a 90-es években olyan változások is beálltak, pontosabban olyan változások nyomai is fellelhetők, amelyeket nem mindig kísért figyelemmel az elmélet és a kritika, amely ebben az időszakban inkább saját pozícióinak a megerősítésével volt elfoglalva. A 80-as évek végének társadalmi változásai során szabadabbá váló légkör is eredményez(het)te azt a lehetőséget, amely nyomán a magyar irodalom köznyelve is szabadabbá, sőt – és ez képezi jelen írás legfontosabb témáját – egyre inkább szabadossá vált. A szabadosság foka és mértéke azonban még mindig beleütközik a befogadás felől érkező korlátokba, hiszen még az irodalom iránt érdeklődő közönség nagy része számára is léteznek olyan tabuk, amelyek kikezdhetetlennek tűnnek. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy az olvasók olyan kulturális közegben szocializálódtak s váltak olvasókká, amely számára bizonyos határok az irodalmiság esztétikai mércéjévé szűkültek le. Ez azonban azt is maga után vonta, hogy a befogadás horizontjai leszűkültek. És ahogy az történni szokott, az elvárás megteremtette a maga igényének megfelelő árut: a 90-es évek magyar irodalma is csak félve indult el azon az úton, amely a szabadosság felé vezetett. Hiszen egyrészt azt kockáztatta, hogy nem lesz része a közönségsikerben (az olvasói réteg konzervativizmusa miatt), másrészt pedig azt, hogy nem tud megjelenni azoknak a szépirodalmi folyóiratoknak a hasábjain, amelyek (félve a különféle csatornák felől érkező támogatások elmaradásától) természetes terei lehetnének a szabadszájúság játékának.

A 80-as évek szövegeiben már jelen vannak olyan törekvések, amelyek a szexualitás szabadabb kezelésével részt vesznek a 90-es években nyíltabban jelentkező folyamatban. A teljesség igénye nélkül emelhetjük ki a líra területéről Oravecz Imre 1972. szeptember című, először 1988-ban megjelenő kötetét, amely a férfi–nő viszony sokkolóan nyílt tematizálásával tűnt ki, illetve a próza területéről Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986) című regényét, amely a szerelmi viszonyok rögzíthetetlen és beteljesíthetetlen lehetőségeit is felhasználja – mintegy válaszként a felhasznált bibliai idézetre, mottóra („Ő pedig az ő testének templomáról szól vala." János 2.21.). Faludy György fordításai szintén lényegesnek tűnnek témánk szempontjából.

A 90-es években a libertinitás és a perverzió szövegesítésének lehetőségeire több irányból is érkezett javaslat. Ide sorolható Esterházy Péter Egy nő című könyve éppúgy, mint a fiatal irodalom egyre láthatóbb tendenciái. A témát illető elvárásoknak és egyúttal rezignációjának adott hangot Nádas Péter az

Egy nő borítójára tett mondattal: „Esterházy könyvével a magyar irodalom egy nagy könyvvel lett gazdagabb, és végre nagykorú." Ez a mondat azonban nem annyira Esterházy szövegét, mint inkább a magyar irodalom 90-es évekbeli állapotát próbálja mérlegre tenni, s találja azt könnyűnek a már említett problematika szempontjából.

Mindazonáltal nem véletlenül írta Ágoston Zoltán összefoglaló tanulmányában, hogy „a (gyakran frivol) játékosság tematikusan és formai vonatkozásban is nagy mértékben jellemzi a mai fiatal irodalmat. Egyik oldalról a humor, a vicc, a geg, s ezektől talán nem függetlenül az »új szexualitás« (Tarján Tamás kifejezése) ötlik szemünkbe, mely utóbbira Hazai Attila művei vagy Orbán János Dénes versei (Laurával a fasz kivan, Villanella a távolélvezési versenyről stb.) kiváló példaként szolgálnak." (Ágoston Zoltán: „Ifjabb csikóbb poéták...". Alföld 2001/2. 63–64). A 90-es évek magyar irodalmában egyre fontosabbá válik a nem problematizálása, a nemi szerepek felcserélhetőségének kérdése, a szabadszájúság, a nyelvi anarchizmus és nonkonformitás, a nyelv felelőtlenségének és libertinitásának szövegbe írása. Olyan párhuzamos késztetésű nyelvek alakultak ki, amelyek közös eredete a nemiség és a perverzió szubverzitásának hangsúlyozása. Balázs Imre József például a populáris regisztereken keresztül megvalósuló téma felől érzékeli a perverzitás nyelvét: „Ennek a játszmának megvan a maga intellektuális és művészi tétje. Ki kell hozzá találni a nyelvet, a visszatérő toposzokat (amelyek minél nonkonformistábbnak tűnnek, annál hatásosabbak – szex, bohémélet, szado-mazo)." (Balázs Imre József: Egyidejű korszakok az erdélyi magyar irodalomban. Jelenkor 2001/2. 196.) Bedecs László is a populáris regiszterek biztosította könnyűség, könnyedség toposza felől közelít a témához, amikor Orbán János Dénes kapcsán ezt írja: „Nála a vicc és a könnyedség, illetve a saját, külön bejáratú ünnepek poétikáját erősíti a »súly nélküli léghajózás« (Orbán Ottó), amennyiben a hagyományos lírai problémák kerülése vagy hétköznapion nyers kezelése legtöbbször a szex vagy az ürítkezés képeibe fut." (Bedecs László: The games of the New Millenium. Jelenkor 2001/2. 212.)

A magyar folyóirat-kultúra nem sokat tett annak érdekében, hogy az a folyamat, amelynek során az irodalmat mind erőteljesebben hatja át a nonkonform perverzitás, valamiképpen tudatosuljon. Néhány kísérlet azonban feltétlenül figyelmet érdemel. Elsőként a pozsonyi Kalligram folyóirat 1998/7–8–9. pornográfiaszámát lehet említeni, amely nemcsak elméleti szövegeiben, de versanyagában is megpróbált – legalább jelzésértékűen – a téma lehetőségeinek teret adni. Másodszor pedig a kolozsvári Korunk 2001/8. tematikus száma jöhet szóba, amely a normalitás-perverzió kérdéskörét járja körül, bár szépirodalmi anyaga nem aknázta ki a téma adta lehetőségeket. Harmadszor pedig a Márkus Barbarossa János által szerkesztett Nagyböjti disznó (Avantgarderobe Kiadó – Medium Kiadó, Bécs – Sepsiszentgyörgy, 2001.) című antológia jöhet szóba, amely – mint azt a szerkesztő által írt fülszövegből megtudható – a szerzők „közöletlen vagy közölhetetlennek minősített" „disznó" szövegeit tartalmazza. Sem a folyóiratok, sem az antológia nem foglalkoznak azonban bővebben a magyar szépirodalmi pornográfia, perverzió, lascivitas szövegeivel elméleti szinten. Mintha olyan szövegekről lenne szó, amelyeket nem illethet metatextus, pontosabban mintha olyan rejtett, marginális írásbeliség részei lennének, amely képes az elmélet kereteiből kibújni. (JAK–Pécs)

Ennek azonban ellentmondani látszanak azok az elméleti szövegek, amelyek a hús poétikájának, az olvasás erotikájának, a pszichoanalitikus irodalomelmélet teljesítményeinek vagy a vágyelméleteknek az intepretációba vonását kísérlik meg. Ebbe a vonulatba sorolhatóak Hódosy Annamária egyes tanulmányai, Kalmár György írásai a Vulgo és a Literatura hasábjain, illetve a debreceni Vulgus csoport (amelynek Kalmár is tagja) munkái (lásd a Literatura 2001/4. számát), Csengei Ildikó tanulmánya a Vulgo folyóirat 2002/1. számában, valamint azok a szövegek, amelyek a Kalligram folyóirat Nádas-számában az Emlékiratok könyvének interpretációs igényével léptek fel. Míg az előbb említett tanulmányok közül egyik sem foglalkozik magyar nyelvi jelenséggel, hanem a világirodalom pornográf és perverz szépirodalmi szövegei felé fordulnak (Sade és Nabokov műveinek interpretációit végzik el), addig Bagi Zsolt, Sári László, Böhm Gábor és Scheibner Tamás Nádas-tanulmányai már a magyar irodalom irányába vezetik az értelmezés menetét (anélkül persze, hogy Nádas említett regénye mellett más magyar nyelvű szövegeket is játékba hoznának). Azaz nemcsak a szépirodalomban, hanem a magyar irodalomelméleti gondolkodásban is egyre fontosabbá válnak a test és a nemiség, az erotika és obszcenitás viszonylatai, mint a szövegértés lehetőségei.

Csehy Zoltán fordításai ebbe a vonulatba illeszkednek, szépirodalom és irodalomelmélet mellett a fordításirodalom területén működtetve a libertinus nyelvet. Hárman az ágyban című fordításkötete fontos helyet foglal el az újabb magyar irodalom paradigmájában éppúgy, mint a magyar fordításirodalom jelenkori történéseiben. E két kategória lényegi egymáshoz tartozására, együttállására utal már a Hárman az ágyban szerzőséget problematizáló gesztusa is. Azzal, hogy a fordító neve mint szerzői név tűnik fel a borítón, Csehy elhárítja magától azt a lehetőséget, hogy fordítói teljesítményét a kanonizált szerző teljesítményével legitimáltassa. Éppen ellenkezőleg: a fordítói nyelv kiszolgáltatottságára, időbe vetettségére utal, amikor az „eredeti" szöveg megközelíthetetlenségét, azaz végső soron jelentésének rekonstruálhatatlanságát állítja. Nincs „eredeti" szöveg, csak a nyelv, amely minduntalan, megszakíthatatlanul saját jelenlétéért küzd – s a fordítás akkor válik jelentésessé, ha nyelve találkozik a mindenkor jelenlévő irodalmiság nyelvével. Ennek a találkozásnak a horizontális együttállásáról, azaz szinkróniájáról volt szó az eddigiekben, dolgozatom további részében Csehy fordításnyelvének teljesítményét az őt megelőző fordítói paradigmák viszonylataiban vizsgálom, egy-két kiragadott példa alapján (ehhez Polgár Anikónak kell köszönetet mondanom, segítsége és nyelvtudása nélkül valószínűleg sokkal szegényesebb példatár állna rendelkezésemre).

Dsida Jenő Catullus-fordításából a LVII. carmen így hangzik: (Lesbia) „ma sötét sikátorokban / fosztogatja ki Róma férfinépét", mintha Lesbia útonálló lenne, pedig az eredeti latin szöveg erotikus értelemben áll: „glubit magnanimos Remi nepotes". Ugyanez Devecserinél: „Remus hős unokáiból velőt fej." Csehynél:

„sikátorok avatott papnője lettél

kezed simogató áldását foglalja

fröcsögő dalba

Róma minden kéjsóvár farka"

Babits Martialis-fordítása az Eratóból: „Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték", az eredetiben: „Cum duo venissent ad Phyllida mane fututum", ami magyarul szó szerint: „amikor ketten mentek Phyllishez reggel, hogy megbasszák".

Példák Devecseri Gábor Catullus-fordításaiból, összevetve Csehyvel:

XLI. carmen: „Ameana, az ócska szerteprütykölt / szajha" – Csehynél: „Ameana, a tágra kúrt pinája".

XVI. carmen: „Majd szátokba s a seggetekbe fúrom / rongy Aurelius s te férfiringyó / Furius". Ugyanez Gulyás Gábor 1936-ban született Catullus-fordításában még fenékberúgásként szerepel: „Érzitek még talpam alfeletekben, / Aurél, Furius, ti két férfi-kurvák!" – Csehynél: „Szétkúrom farotok, ti meg leszoptok / Aurelius, te köcsög s te parázna Furius".

LVI. carmen: Devecserinél: „Rajtakaptam, amint a kedvesemmel / hált, egy csöppnyi legényt: – Diana pártolj! – / bot helyett nekiestem enbotommal." Csehynél: „...egy taknyost lefüleltem, épp a nőmet / dugta. Venus, a farkam égig ért már / s bot híján nekiestem alfelének!" (Csengeri János századfordulós fordításában ugyanez: „Egy kölyköt kapok épp rajt egy leánnyal: / Venus megsegit, és husáng hijában / mindjárt a magaméval döngetém el."

Néhány példa más fordítókkal összevetve: Theokritosz V. idilljének egyik sora, amely két pásztor játékos veszekedésének egy része:

Kerényi Gráciánál: „Bezzeg jajgattál, amikor megdöftelek, öcskös!"

Csehynél: „Bezzeg jajgattál, amikor megbasztam a segged!"

A Horatius-fordítások tudálékos, nyakatekert és érthetetlen nyelvét még Szabó Lőrinc fordítása is őrzi, miközben a versmértéket is fellazítja:

„Oh, Venus, Cnidos s Paphos égi hölgye,

hagyd el ékes Cyprusod és repülj át

tömjénnel hívó Glycerám varázs-szép

földi lakába!

A tüzes Fiú s övük oldva mind a

Gráciák, mind-mind ide, és a nimfák

És a nélküled komor ifjúság is

Mercuriussal!"

Csehynél ugyanez mai, természetes költői nyelven szólal meg, és sokkal szigorúbban tartja a szapphói versszak metrikai szabályait:

„Cnidus és Paphus feje, drága Cyprus

dombjait hagyd el, Szerelem! Röpülj, hisz

hív a bő tömjén. Glycerám szobája

vágyteli templom!

Hozd magaddal még csupa tűz fiacskád,

sok kecsességet, buja bájt pucéran,

tarka udvarlást, szilaj ifjuságot,

mely veled ép csak!"

Polgár Anikó kitűnő tanulmánya több fordítói paradigmát említ a XIX. század közepétől napjainkig (Polgár Anikó: A műfordítás-értelmezés modelljei. Kalligram 2002/5. 64–75.). Ami különösen szembeötlő, hogy az egyes műfordítás-paradigmák az antik erotikus és obszcén szövegekkel szembesülve mennyire árulják el saját szépirodalmi jelenidejük előfeltevéseit, s ezáltal hogyan bicsaklik meg az antik szöveg a magyar nyelvvel való találkozás alkalmával. Meglehetősen naiv olvasói pozíció lenne azt feltételezni, hogy Csehy fordításai „eredetibbek" lennének, mint a régebbi paradigmák fordításirodalmának darabjai, hiszen saját irodalomtörténeti korszakukból szemlélve valószínűleg saját fordításaik tűnnek „eredetibbnek" és egyúttal „irodalminak" a régebbi fordítók számára is. Az azonban megkockáztatható, hogy a 90-es évek társadalmi-szociális-mentális-kulturális változásai olyan szerencsés kontextust teremtettek, amely újra „élővé" teremthette az antikikvitás obszcén-erotikus darabjait.