■ Szentmártoni Szabó Géza (Tanulmány)

Mátyás király Duna-parti nimfa-kútja és epigrammájának humanista paródiája

Csaknem húsz esztendeje, hogy Ritoókné Szalay Ágnes jóvoltából idehaza is ismertté vált annak az olasz humanisták által feljegyzett, majd Dürer (1471–1528) és idősb Lucas Cranach (1472–1553) által képzeletből megfestett forrás-kútnak és feliratának története, amelyet Mátyás király állíttatott a Duna partja fölött, talán budai palotájának kertjében. A forráskutat márványból faragott alvó nőalak szobra vagy domborműve díszítette, amely alá a következő epigrammát vésték:

Huius nympha loci, sacri custodia fontis,

Dormio, dum blandae sentio murmur aquae.

Parce meum, quisquis tangis cava marmora, somnum

Rumpere, sive bibas, sive lavere: tace!

(Ennek a helynek a nimfája, a szent forrás őrizője, alszom addig, amíg érzékelem a kellemes víz csobogását. Kímélj meg attól, bárki, aki érinted az öblös márványokat, hogy álmomból fölverj, akár igyál, akár mosakodjál: hallgass!)

A veronai Felice Feliciano (1433–1479) római feliratok gyűjtése végett 1479-ben Magyarországon járt. Pannoniai gyűjtésének egy része csupán honfitársának, Michael Fabricius Ferrarinusnak XV. század végi másolataiban maradt fenn. A XIX. században Mommsen és munkatársai a latin feliratok hatalmas gyűjteményében (Corpus Inscriptionum Latinarum, VI/5, 3+e) mint bizonyosan nem ókori szöveget idézik a „Huius nympha..." kezdetű epigrammát, amely adataik szerint, a Duna partján kívül, az itáliai reneszánsz kertekből is előkerült. Az általuk használt Ferrarinus-féle kéziratban ez olvasható a vers lelőhelyéről: „Hic lapis est super ripam Danuii, in quo est sculpta nympha, ad amoenum fontem dormiens, mirabili arte fabricata. Sub figura est hoc epigramma subscriptum sculptum ut vides." (Ez a kő a Duna partja fölött van, amelyen egy kifaragott nimfa, gyönyörű forrásnál alvóként, csodálatos mesterséggel készült. A figura alatt ez a bevésve írott epigramma van, amint látod.) Hogy a budai Duna-partra kellene gondolnunk, azt csupán a kolozsvári születésű, de Brünnben letelepedett orvos, Jordán Tamás (1539–1585) könyvbejegyzése indokolja. Jordán testvérétől 1569-ben kapta ajándékba Bonfini történeti művének Mátyás királyról szóló részét, amely Kolozsvárott jelent meg 1565-ben, Heltai Gáspár kiadásában. Kéziratos bejegyzése a következő:

„Perennalibus pactus cum Turca induciis Mathias rex Hungariae fontem solidum exornatum marmore Budensi arce dicitur exsculpsisse cum dormientis nymphae expressa imagine, Marti postmodum vale dicturus extremum hac inscriptione:

Fontis nympha sacri, somnum ne rumpe, quiesco Dormio dum blandae sentio murmur aquae."

(Azt mondják, hogy amikor az esztendőkre szóló fegyverszünetet a törökkel megkötötte Mátyás király, díszes forráskutat faragtatott, csupa márványból, a budai várban, egy alvó nimfa kivésett képével; Marsnak azután végső búcsút kívánt mondani ezzel a felirattal: E szent forrás nimfája nyugszom, álmomat ne zavard, alszom addig, amíg érzékelem a kellemes víz csobogását.)

A kút építése ezek szerint 1483 után történhetett, hiszen Mátyás király ekkor kötött öt esztendőre szóló fegyverszünetet II. Bajezid szultánnal.

Jordán Tamás eléggé járatos volt a kutak dolgában, hiszen a morvaországi gyógyvizekről könyvet is írt. Az ő feljegyzése az epigrammának egy olyan kétsorosra rövidített változatát őrizte meg, amely Dürer 1514-ből származó rajzán és idősb Lucas Cranach 1518-ban, majd pedig ifjabb Lucas Cranach 1550-ben készült festményén is olvasható. Az epigramma teljesebb szövegéből kiemelt summázat, a Parce somnum rumpere (Óvakodj álmomat zavarni) a címe Tiziano (1490–1576) és Carlo Maratti (1625–1713) festményének, amelyekről később az olasz Raphael Morghen (1758–1833), illetve az angol Robert Strange (1721–1792) készített rézbe metszett másolatot. Ezek az ábrázolások Francesco Colonna könyvének, az 1499-ben Velencében megjelent Hypneroto-machia Polyphilinek egyik, nANTQN TOKAAI (Mindenek anyja) felirattal ellátott illusztrációjára vezethetők vissza, amelyen egy alvó nőalak és a hozzá közelítő szatír látható. A szobrászok és a festők a csukott szemű alakot derék felett kissé megemelt, vagy csaknem ülő, karját feje alá tevő és oldalvást, keresztbe tett lábbal fekvő pozícióban ábrázolták, azért, hogy az alvás ne élettelenségnek látszódjék. A nimfát egyébként ruhátlanul, vagy legalábbis kibontott kebellel faragták ki vagy festették meg. Az Alvó Venus címet viselő reneszánsz kori aktképek, így Giorgione híres festménye is, ide sorolhatóak. Tiziano festménye, az úgynevezett Pardo-Venus (1540), egy feldőlt korsója mellett, dombnak dőlve alvó nimfát ábrázol, amint egy erdős, folyóparti tájba helyezett vadászjelenet közepén, a nyilazó Cupido által megcélzott szatír éppen leplét emeli meg. A satirus alakját egyszer Juppiter öltötte magára, s ezért újabban a Jupiter meglepi Antiopét címet adták a képnek. Coreggio Antiopé álma (1520) című képe az alvó nő erotikus élményét ábrázolja. Ugyancsak erotikus hatású az Érzékeny álom címmel a párizsi Cluny-Museumban kiállított XVI. századi, márványból készült ábrázolás is.

A legismertebb antik ábrázolás a Vatikáni Múzeumban őrzött Alvó Ariadne című szobor, amely egy Krisztus előtt III–II. századbeli hellenisztikus alkotás római márványmásolata. A szobor címe vitatott, Winckelmann még alvó nimfaként azonosította. Egy antik domborművön, amely a pannóniai Intercisában került elő, az alvó Ariadne leplét egy szatir akarja fellebbenteni.

A Duna partja fölötti forráskút epigrammája tehát nem antik eredetű, csupán a római korból fennmaradt „Genius sanctus huius loci" (E hely szent védőszelleme) és a „Nympis" (a nimfáknak) feliratú oltárkövek humanista parafrázisa. Martialis egyik epigrammája (9, 58.) is hasonlóan kezdődik:

Nympha sacri regina lacus, cui grata Sabinus

Et mansura pio munere templa dedit,

Sic montana tuos semper colat Umbria fontes,

Nec tua Baianas Sassina malit aquas:...

(Szent tónak királynői nimfája, akinek Sabinus, jámbor ajándék gyanánt, becses és megmaradó templomokat épített, mindig így táplálja a hegyes Umbria a te forrásaidat, és Sassinád se kívánja inkább Baiae vizeit.)

A Duna-parti epigrammát, egy kortársi feljegyzés szerint, eredetileg az itáliai Giovanni Antonio Campano (1429–1477) szerezte, ám e humanista költő összes műveinek római, 1495-ös kiadásában ennek nyoma sincs. Az alvó nimfa kőbe faragott ábrázolása Ovidius Fastijának egyik jelenetével is összefüggésbe hozható. A március hónapról szóló III. rész 11–22. soraiban ugyanis Vesta papnőjéről, Rea Silviáról esik szó, aki vízért menve a Tiberis folyó partján elalszik. Álmában lepi meg Mars isten a papnőt, aki így lesz Romulus és Remus anyjává. Magyarul így hangzik Gaál László fordításában:

Mért ne beszéljek először is erről? – Silvia reggel

Vízért ment: meg kell mosni a kegyszereket.

Enyhén lejtő part szélére vezette az ösvény.

Fürtjeiről az edényt földre helyezte előbb

S fáradtan lepihent. Keblét feltárta a légnek,

Összezilálta a szél: rendezi újra haját.

S míg nyugoszik, füzes árnya, madár dala, víz csobogása,

Elringatva, reá csendesen álmot idéz.

És a szelíd szender, meglepve, leszáll a szemére,

Ernyedten kibukik karja az álla alól.

Mars meglátja, belészeret, és – a szerelme megejti...

Ám, mivel isten volt, észre se vette a lány.

Tűnik az álom, a teste nehéz: aki Róma alapját

Fogja lerakni utóbb, az van a szíve alatt.

Rea Silvia tehát egy cserépkorsót vitt a fején, amelyet a parton leülve maga mellé helyezett. Ebben a partnak dűlő helyzetben, hajának igazítása közben nyomta el az álom.

Az alvó Rea Silviát és a hozzá repülve közelítő Marsot ábrázoló dombormű az aquincumi leletek közt is fennmaradt. Mátyás Duna-parti forráskútján talán nem is egy nimfa, hanem a Tiberis partján alvó Rea Silvia szobra vagy domborműve volt látható. Mars ebben a jelenetben nem a háború istene, hanem szerelmes férfi. A békét kötő Mátyás forráskutat építő gesztusa ezzel az allegóriával válna érthetővé. A kőbe faragott nőalak minden valószínűség szerint antik mester alkotása lehetett, amelyet alighanem az aquincumi romok, netán az Óbudai szigeten lévő helytartói palota romjai közül emelhettek ki. A király mesterei ezután a római szobrot vagy domborművet egy kútfőhöz helyezték, alája pedig odavésték a nimfás epigrammát. Az említett feliratgyűjtemények szerint bizonyos, hogy ez az epigramma legkorábban ezen a Dunaparti kúton jelent meg, itt vált ismertté, s innen került tovább Itáliába és máshová is. Szerzője akár magyarországi humanista költő is lehetett.

Az alvó, ruhátlan nő ábrázolása a reneszánsz irodalomban is gyakori téma, hiszen a testi szépség ebben a helyzetben zavartalanul szemléltethető. Boccaccio Dekameronjában az ötödik nap első novellája a ciprusi Cimone és Efigenia szerelmének és házasságának történetét mondja el. A paraszti munkát végző, bárdolatlan Cimonét a szép leány megpillantása és a szerelem ösztönzi arra, hogy kiművelje magát. A nevezetes pillanatot Boccaccio így beszéli el:

„Történt pedig egy napon, hogy délidő után, midőn Cimone vállára vetett bottal éppen általment egyik birtokról a másikra, betévedt valamely kis erdőbe, mely a legszebb volt ama vidéken, s mivel éppen május hónapja járta, már egészen kilombosodott. Amint ezen keresztülhaladt – miként sorsa vezérelte –, sudár fákkal környékezett tisztásra bukkant, melynek egyik sarkában, gyönyörű és hideg vizű forrás mellett, a zöld pázsiton megpillantott egy gyönyörűséges alvó leányzót, kinek testét oly lenge ruha fedte, hogy vakító fehérségéből szinte semmit el nem rejtett, és csupán övétől lefelé födözte hófehér vékony takaró, lábainál pedig ugyancsak két nő meg egy férfi aludt, eme leánynak szolgái. Midőn Cimone a leányt meglátta, mintha még soha életében nőt nem látott volna, botjára támaszkodván megállott, és némán, határtalan elragadtatással elmerült a leány szemléletében. (...) sorra szemügyre vette testének részleteit, és magasztalta haját, melyet színaranynak vélt, homlokát, orrát és száját, nyakát és karjait, különösképpen pedig keblét, mely még alig domborodott; és parasztból hirtelen a szépségnek ítélőbírájává emelkedvén, fölöttébb kívánkozott látni szemét, mely mélységes álomban elnehezülten zárva volt, és hogy csak láthassa, már-már felébresztette a leányt."

Boccaccio (1313–1375) ezen novellája azáltal vált Európa szerte népszerűvé, hogy a XV. század második felében Filippo Beroaldo (1453–1505) latinra fordította. A XVI. században a Beroaldo-féle verziót nemzeti nyelvekre, így magyarra is lefordították. Hans Sachs (1494–1576) és John Dryden (1631–1700) is feldolgozta. A magyar széphistória sajnos csupán említésből ismert, mára elveszett. A novella alvó-jelenete sok művészt ihletett meg, így például Rubens (1577–1640) is megfestette.

Tarnai Andor tanulmánya, A parodia a XVI–XVII. századi Magyarországon hosszasan foglalkozik azzal a poétikai módszerrel, amikor költők már meglévő verseket alakítanak át komoly vagy humoros formában. Megállapítása szerint az ókori parodia műfaját Julius Caesar Scaliger (1484–1558) olasz humanista terjesztette el újra. Tarnai az első magyarországi parodia szerzőjét Ambrosius Sebestyénben találta meg, aki az 1590-es évek elején Horatius „Quem tu, Melpomene" kezdetű ódájára (4, 3) írt krisztianizált paródiát. A Jacob Monau boroszlói humanista orvos tiszteletére könyvben is kiadott „Quem tu, summe Deus" incipitű vallásos parodiának az az érdekessége is megvan, hogy ez szolgált Balassi Bálint „Óh, szent Isten" kezdősorú versének irodalmi mintájául.

Úgy látszik azonban, hogy a parodiára korábbi példa is akad a XVI. századi Magyarországon. Az 1460-as években született az a Thurzó Zsigmond, aki az 1480-as években Padovában tanult, s humanista műveltségének köszönhetően hazatérte után egyre inkább emelkedett az egyházi ranglétrán. Volt ugyanis esztergomi főesperes, Szatmári György budai kancelláriájában titkár, és királyi követ. Nemcsak kéziratokat gyűjtött, érdeklődése kiterjedt a mívesen nyomtatott könyvekre is, hiszen kapcsolatban állt a híres velencei könyvkiadóval, Aldus Manutiusszal, akitől antik szerzők kiadásait szerezte be. 1506-tól haláláig, 1512. szeptember 4-ig volt váradi püspök. Ott Bakócz Tamáshoz hasonlóan, sőt vele egy időben, reneszánsz stílusú sírkápolnát építtetett magának a székesegyház főhajójának déli oldalán. Thurzó Zsigmond sírkőlapja, amely ugyanannak a Joannes Fiorentinusnak a terve alapján készült, aki Esztergomban a Bakócz-kápolnán is dolgozott, 1883-ban Rómer Flóris ásatásai során került elő, s ma a barokk kori székesegyház előcsarnokának falába helyezve látható. A humanista püspök, még életében, epitáfium gyanánt, saját epigrammáját vésette fel a sírját fedő Thurzó-címeres kőre. Ez a Nagyváradon fennmaradt epigramma azonban nem más, mint a „Huius nympha loci..." kezdetű, valaha a Duna partján emelt forráskút feliratának parodiája:

SIGISMUNDUS THURZO ANTISTES WARADIENSIS

DE SE AD LECTOREM

Huius Thurzó loci princeps authorque sacelli

Dormio, dum toto personet orbe tuba.

Parce meum, quisquis legis haec epitaphia, somnum

Rumpere, nam numerus tu quoque noster eris.

MDXII Pridie Nonas Septembris fatis concessit,

VI Idus tumulatus est.

(Thurzó Zsigmond váradi püspök önmagáról az olvasónak. –Ennek a helynek a feje és e kápolna alapítója, Thurzó, alszom addig, amíg az egész földön szétharsog a kürt. Kímélj meg attól, bárki, aki olvasod ezt a sírverset, hogy álmomból fölverj, hiszen te is a mi sorunkba kerülsz majd! – 1512. szeptember 4-én a végzet által kimúlt, 8-adikán eltemettetett.)

Az epigramma második sora Alcuin (735–804) epitaphiumának 20–21. sorára emlékeztet: „Personet angelica donec ab arce tuba: Qui iaces in tumulo, terrae de pulvere surge!" (Mígnem az angyali várból szétharsog a kürt: Aki e sírban fekszel, támadj fel a föld porából!) jól látható, hogy az eredeti versben lévő vízcsobogás zajának helyére a parodiában másfajta hang, a végítélet kürtszava került. Nem meglepő, hogy a nimfás epigrammát Thurzó Zsigmond parodiája epitáfiummá formálhatta, hiszen az álom, illetve az alvás a halálra is gyakran alkalmazott metafora. Nem csoda tehát az sem, miként Ritoókné tanulmányából kiderül, hogy a Melanchtont gyászoló, 1560-ban írt epitáfiumok egyikében felbukkan e sor: „Somnum ne rumpe, quiesco."

Thurzó Zsigmond tehát az olasz humanisták által feljegyzett teljes formájában ismerte a „Huius nympha..." kezdetű epigrammát, amely fontos bizonyítéka a kútfelirat magyarországi ismertségének. Egyúttal azt erősíti meg, hogy a Duna partján is ez a teljes szöveg szerepelt a kút oldalán, nem pedig a Jordán Tamás-féle, s valószínűleg Conrad Celtis (1459–1508) által közvetített kétsoros változat. A neves orvos tehát csak másodlagos forrást használhatott. Így továbbra is nyitott a kérdés, hogy a forráskút őáltala való lokalizálása a budai várba megállja-e a helyét, hiszen a nálánál pontosabb forrásközlő Felice Feliciano csupán annyit mond, hogy „super ripam Danuvii."

Richard Prococke angol utazó 1737-ben a budai Rácvárosban, azaz a Tabánban látott egy földig érő ruházatú, ülő, szép szobormaradványt, amelynek a felső része le volt törve. Ez akár egy alvó nőalak torzója is lehetett. Mátyás idejében a budai várhegy délnyugati végénél, a palota alatti lejtőn terültek el a királyi kertek. Naldo Naldi 1484–1486 közt készült leírása szerint itt állt az a díszes kettős kút, amelynek hideg vizes medencéje fehér márványból, a hévizesé pedig ezüstből készült. A kutat bizonyára olyan ciszternákból táplálták, amelyekhez ólomcsöveken át vezették el a hegyekben fakadó forrásvizet, illetve a Duna-part feletti hőforrásokból feltörő hévizet. Egy ilyen kétfunkciós kútnál indokoltak lehettek a nimfás epigrammának az ivásra és a mosakodásra egyaránt utaló szavai: sive bibas, sive lavere: tace!

Irodalom

Ritoókné Szalay Ágnes: Nympha super ripam Danubii. ItK, LXXXVII (1983), 67–74.; és R. Sz. Á: „Nympha super ripam Danubii" Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Balassi Kiadó, Budapest, 2002. (Humanizmus és Reformáció, 28) 87–102.
Jürgen Blänsdorf, Dieter Janik, Eckart Schäfer: Bandusia, Quelle und Brunnen in der lateinischen, französischen und deutschen Dichtung der Renaissance. B. G. Teubner, Stuttgart, 1993. (Beiträge zur Altertumskunde, Band 32.) 98–99.
Klaniczay Tibor: A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete. Balassi Kiadó, Budapest, 1993. 48–49.
Thomas Jordanus: De aquis medicatis Moraviae commentariolus. Frankfurt, 1586. (RMK III, 749.) MTA Kvt., Egyetemi Kvt.
Francesco Colonna: Hypnerotomachia Polyphili. Velence, 1499.
Schade Werner: A Cranach festő-család. Corvina, Budapest, 1983.
Renate Bergerhoff: Tiziano. Corvina, Budapest, 1975. 15. szám.
Vojtech Zamarovsky: Istenek és hősök a görög-római mondavilágban A–Z. Budapest, 1970. 79. [Az Alvó Ariadne vatikáni szobrának képe.]
Erdélyi Gizella: A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon. A szerző kéziratos hagyatékából sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Gáspár Dorottya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. (Apollo könyvtár, 5.) 143., 150. lap és a 190., 201. számú képmelléklet.
Ioannes Antonius Campanus: Opera. [Ed. Michael Fernus] Romae, apud Eucharium Silber, Pridie Kalendas Novembris 1495. 304 pp., 2 illustr., 2°
E. Macdougali: The Sleeping Nimph: Origins of Humanist Fountain Type, Art Bulletin, 57 (1975), 357–365.
Boccaccio Művei. Második kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975. 7-8. (Révay József fordítása.)
Ioannes Boccacius: Mithica historica Ioannis Boccacii per Philippum Beroaldum de Italico in latinum translata, in qua ostenditur exemplo cuiusdam adolescentis ab mores beluinos Cymonis dicti amorem cultorum morum esse parentem, Leipsic, 1500.
Eduard Fuchs: Geschichte der erotischen Kunst. Das individuelle Problem. Zweiter Teil. München, 1926. 131.
Bilder-Atlas zur Weltgeschichte nach Kunstwerken alter und neuer Zeit. 146 Tafeln mit über fünftausend Darstellungen. Gezeichnet und hrsg. von Ludwig Weisser. Mit erläuterndem Text von Heinrich Merz. Fünfte Auflage. Stuttgart, 1886. Tafel 84., Fig 9. (Alvó forrásnimfa. A londoni Landsdowne Gyűjteményben őrzött antik márványszobor rajzolata.)
Tarnai Andor: A parodia XVI–XVII. századi Magyarországon. ItK, XCIV (1990), 444–469.
Szentmártoni Szabó Géza: „Quem tu, summe Deus, semel..." Balassi megkerült irodalmi mintája. In.: „Mint sok fát gyümölccsel..." Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére. Írták: barátai, kollégái és tanítványai. Budapest, 1997. 11–16.
Wenczel Gusztáv: Thurzó Zsigmond, János, Szaniszló és Ferenc, négy egykorú püspök a bethlenfalvi Thurzó-családból. 1497–1540. Budapest, 1878. (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből VII. 9.)
Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. III. kötet. Nagyvárad, 1884. 112–113. VII. tábla.
Balogh Jolán: Varadinum * Várad vára. 1-2. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. (Művészettörténeti füzetek, 12.) 1. kötet, 34., 59., 284.; 2. kötet, 91. kép.
Mikó Árpád: Két világ határán. Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János síremléke. In.: Ars Hungarica, 11 (1983), 1. szám, 49–75.
Tóth István: Phoebus forrása. A váradi latin nyelvű humanista költészet antológiája. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1996. 53–54.
László Gerevich: Joannes Fiorentinus und die Pannonische Renaissance. Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae, VII (1959), 317.
Angol és skót utazók a régi Magyarországon (1542–1737), kiad. Gömöri György. Argumentum, Budapest, 1994. 117–118.
Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 112., 114.
Philipp Melanchthon: Opera quae supersunt omnia. hrg. C. G. Bretschneider (Corpus Reformatorum, Bde. 1–28), Halle, 1834–1860.
http://www.sacramora.com/legita.htm: Az itáliai Rimini és Viserba közötti út mentén van egy Szent Julianus kultuszához kapcsolt forrásfő, amelyet Sacramorának neveznek. Ott egy kőtáblán ez olvasható: Sive bibas, sive lavere: fide! (Akár igyál, akár mosakodjál: higgy!) A szent testereklyéje, helyi legenda szerint, a X. században vetődött partra egy márványszarkofágban. 1398-ban pedig IX. Bonifác pápa, Carlo Malatesta és Rimini polgárai kérésére, szentesítette a hagyományt.