Előszó Barna Róbert írásához

Tisztelt Szerkesztőség! Kedves Barátaim!

Nekem ezek a szövegek nagyon tetszenek. Nem is merem igazából az egészet elolvasni, mert túlságosan hat rám. Nem a művészete érint meg, kit érdekel a művészete, nem is a forradalmi nyelvtana, ki nem szarja le a forradalmi nyelvtant, és még sok mindent mondhatnék e szöveg kiküzdött erényeivel kapcsolatban, hanem a lelke. A text lelke. A benseje, a pszichéje, a világa, az őszintesége, az intimitása, a véglegessége, a végleges reménytelensége, a dühe, a jósága... Valami ritka és titokzatos erő. A vesztesek nem szoktak megszólalni. Az SZTK-vényre kapható kegyelemszemüvegnek nincs poétikája. Dehogy nincs! Csak a költők mostanában ritkán hordanak olyat az orrukon, különösen a nagyok nem, és különösen nem évtizedeken át. BARNA RÓBERT, ha szemüvege nincs is – azt hiszem –, a boldog, totálkáros szegények szemével nézi a világot. Szót kér a stikkes. Halló, halló, itt az utolsó ember beszél, de mégis mintha túlnanról, hát bizony most már tényleg mindenen túlról szólalna meg, agyasan hebegve és ravaszkodva, és ragaszkodva is persze a maga igazához, tántoríthatatlan balekként. Az Übermensch derűje. Svejk, a végső á//apotban. Hamlet utolsó monológja. Úgy nagyjából ez a mi egész ágyútöltelék és latrinamajom hős panoptikumunk 1600-tól napjainkig. Az Olvasónak mondjátok meg, hogy Barna Robi külsőre pont úgy néz ki, mint Sam Small. Annyi idős is. A csodák úgy esnek körülötte, ahogy az alma hull a fáról. Újabban fiatal felesége és két kicsi gyermeke is van. Mióta meghalt Petri, ő az első ember a világon, aki iránt barátságot érzek. (Hát ezt talán ne mondjátok meg az Olvasónak mégse, semmi köze hozzá.) Azt hiszem, a dolgozók gimnáziumban levelező szakon? magyartanár. Tulajdonképpen, mióta él, írja ezt a könyvet. Nem az a típus, aki mindenáron írókarriert akar csinálni. Az a gyanúm, hogy nagyobb az étvágya. Jóllehet kezdő íróként volt ismert harminc évvel ezelőtt, később igazán mellesleg – készített Nádas Péterrel egy emlékezetesen szép interjút, és volt néhány kiállítása is... De emberöltőnyi ideje már nem jár sehova. Otthon ül, és ír.

Prózát?

Lehet, hogy száz év múlva énekelni fogják...

Komis Mihály