Bevezetés a paradoxográfia művészetébe

Pályi András könyve egy antik családi larariumot idéz föl bennem: ez a szekrényke (falmélyedés) őrizte ugyanis egykor a penatest, az istenségek sorából szabadon választott védő istenek szobrocskáit, valamint a lar familiarist, a család egykor legdicsőbb tagjának jó szellemét. Pályi larariuma természetesen irodalmi lararium, ahová kedvenc alkotóit rendezte, nekik áldoz szinte behatárolhatatlan műfajú írásaival, műveik rituális olvasásával, és többnyire – nevezzük így – szakrális interpretációjával. Minduntalan az az érzésünk támad, mintha minden a transzcendencia viszonyrendszerében működne, mintha hozzá kötődve vagy épphogy vele vitatkozva nyerné el interpretálhatóságát. Ugyanakkor örökös kísérletként mutatkozik a permanens provokáció: átolvasni a transzcendenciaellenességet annak túloldalára, röntgenezni a sensus numinis nem létező testét, határsértő és már-már blaszfémikus műveket burkolni a lélek kiáradó fényhéjába, rituálisan felmutatni a mást, méghozzá úgy, hogy a másság természetét fogadjuk el evidenciaként és afelől lássuk meg a tulajdonképpenit.

Pályi írásait számos alapcsoportra oszthatnánk: a legtöbb sajátosan lebegő, a vallomás, a confessio és a memoár vegyüléke, ehhez tapad a hajmeresztően pontos filológiai alapozottságú irodalomtudományos közlések csekély száma, s még mindig ott vannak az alkalmi írások, a színikritikák, a képzelet határainak megvonhatatlanságát bizonyító újra- és újraolvasások, a kérlelhetetlen szigorral kánonmódosítást követelő vagy kánonalakító természetű irodalomtörténeti portrék vagy szintézisek.

Pályi egyik legszimptomatikusabb írása alighanem a nyitóesszé, mely egyszerre több, párhuzamos – és számomra jobbára érthetetlen indíttatású és harcra vértezettségű – gondolkodásmód ütköztetése látszólag egy emlékezés narratív keretébe foglalva. Az Újhold szellemi életrajzát adja itt Pályi, a gondolati eszmélkedés és eltökélés biográfiáját: talán igazából novellát olvasunk vagy egy redukált nevelődési regényt; a legfigyelemreméltóbb talán az a minden elváltozásra érzékeny anatómusi nyelv, mely a kanonikus gesztusok sokféleségét és esetlegességét példázza. Az egyértelmű naivitások előzményeként gyilkos polémiák tárulnak föl, olyan beszédmódok harcai, melyek mára már elképzelhetetlen következményekkel jártak. A boldog vita és a sokszínűség ünneplése lenne tehát a mai irodalmi disputa megfelelője, minden diszkrepanciájával együtt? Valóban így tűnhet, ha a társadalmi progresszió a művészi progresszió fikciójával párhuzamos alaptételként implikálhatta a totális, kollektív eszkatológiát. A Nyugat igazi örökségéről sem szivárványszínű vita zajlott, nem az önismereten, a nyugatosság elementumainak szerves, látható, fölmutatható beépüléseiről szólt, hanem a deklarációk monologicitásra törekvő elnyomó gesztusait éltette. Az önismeret és önfelismerés hiányosságainak lírai vallomásaként olvastam ezt az írást, és az önismeret (természetes) hiánya itt nem egy perszonális jelentőségű vállalkozás csődjeként értendő, hanem a személyesből a személytelenbe való átjárás kollektív blokkolásaként.

Pilinszky alighanem a lar familiaris szerepét kapta Pályi szakrális terében: ő külön értelmezői nyelvet, sőt nyelveket kap. Egyrészt a paradoxográfiának nevezhető rákérdező módszerben megcsillanó nyelvet, mely a kérdezés erényében kamatoztatja egyszersmind a választ is, illetve a Pilinszky-hagyomány korrekcióit, filológiai eredményeit gyarapító egzakt leírás nyelvét. Pilinszky temetése is nyelvvé alakul át: bámulatosan plasztikus rajz lesz, s épp ezáltal kapcsolódik be a megállíthatatlan mítoszképzés folyamatába, s mindamellett, hogy az emlékezés rítusába beivódó inspiráció és hála pregnánsan jelenik meg, a kitörés, a lázadás képeit is felvillantja.

Pilinszky teozófiája valóban kompakt egységként jeleníthető meg, ráadásul Pályinak sikerül ebből a rendszerből egy olvasói-értelmezői stratégiát is kifejleszteni. Pilinszky szerint az alkotásteológia fő tétele „a teremtés visszavezérlése a paradicsomba". Pályi esszéinek kimondatlan célja alighanem e paradicsomi tartomány résztopográfiáját megalkotni a műélvezet által, az olvasás, az olvasni tudás alkotófolyamatként való felfogásában. A világ könyvként való olvasása ősrégi toposz: Ézsaiás könyvként kiterített egétől kezdődően e gondolat apokaliptikus párhuzamáig. Ritkább viszont a könyv testként, emberi lényként való olvasása: Szent Eulália például mártíromságának sebeit nevezi a világkönyv bíbor bejegyzésének. A vértanú inscripta Christo pagina, azaz Krisztus által megírt könyv. Ebbe a szakrális paradigmába kerül a Pilinszky-biográfia is. Ez teszi a látszólagos irodalmi „elherdálás" alakzatait (napló, újságcikk) egyetlen könyv fejezeteivé, glosszáivá, korrekcióivá, és ez emelheti ezeket a peremjellegű formákat akár az értelmezés előterébe is.

Pilinszky alkotás- és költészetmetaforáinak számba vétele is anélkül történik meg, hogy ez lényegében programszerűvé vált volna. Ezek a tudományos értelemben „használhatatlan" definíciók mégis a legprecízebb nyelvi megnyilatkozások, az antik aforizma és gnóma leleményes keverékei. A sikeres válasz titka az örök audietur et altera pars elvének érvényesítése, mely a nyelvi megnyilatkozást annak negálásával vonja egységbe, pl. a poézis célja a „jóvátehetetlen jóvátétele". Pályi stílusának erénye, hogy átveszi és folytatja annak a szerzőnek a nyelvét, akiről ír: ez az apokrifjelleg különösen erős a Pilinszky Jánosról, a Mészöly Miklósról vagy a Nádas Péterről szóló részekben. A legfőbb paradoxont Pilinszky utóéletének történetében találja meg Pályi: Pilinszky intézményesített utókora szerinte ugyanis hajlamos kilakoltatni magáévá tett szerzőjét tulajdon életművéből. Ez a mozzanat a mindenkori kanonizálás defektusaira is fényt derít.

A színház is rituális gyakorlatok sorozataként mutatkozik meg, ahogy az antik, a római ember szakrális mozzanatok sorozatából rakja össze tulajdonképpen időbe szorított önmagát. Külön istenséget kap az első lépés, az első anyatejivás, akárcsak a halál utáni lét számos lehetséges variánsa. Mindez a leginkább a Hugo von Hofmannstahl által megnevezett idő fölötti európai mitológia és kultúrtörténeti névmágia részeként írható le. Ebben a mitológiában, bizonyos örök referencialitások béklyóiban zajlanak rituális gyakorlataink is, beleértve az olvasás gesztusát.

Kissé meglepett, amikor Pályi a rituális olvasás elkötelezettjeként mintha elmarasztalná a mítoszképzés bizonyos gesztusait („ám mindenki a maga Pilinszkyjét szeretné a többiek nyakába varrni"), ám lényegében csak az intézményesülés útjára lépő paradigmatikus természetű sztereotípiákkal küzd, noha azok még csak most alakulnak. Hogyan lehet megőrizni, megőrizhető-e egyáltalán az adódó szövegsokféleség integritása? Meghagyható-e titoknak a titok, anélkül, hogy ne terelnénk a megfejtés irányába valamelyest a halovány nyomokon elinduló megértési vágyat? Van-e „egyetlen" és „sikeres" Pilinszky-portré? Kinek van joga megtörni az olvasás csöndjét, amikor eleve a csöndet is kénytelen beleolvasni a szövegekbe?

A „Jancsitok" című tanulmány hihetetlen létbúvárlat, a biográfia fehér foltjainak ijesztő kitöltögetése valahol a memoár és a varázsos nekrofília határán. Bevallom: a hideg futkosott a hátamon! Noha volt néhány pillanat, amikor a biográfiát már-már sikerült létregénnyé oldani, de alapjában az aprólékos dokumentálás sokkja lesz a mérvadó. Irdatlan boncolás ez, az intimitás mozaikkockákba rendezése, miközben hangsúlyozottan háttérbe van tolva a szövegben megképződő én, s minduntalan a kijózanítás, a kérlelhetetlen ténytisztelet borzaszt el a maga pozitivista leletegyütteseivel, korrekcióival és következtetéseivel. Pályi Pilinszky-regényének ez a fejezete a legdrasztikusabb olvasói élmény. Kérd vissza időben leveleid, és égesd el!

Sajátos, a kötet egészére jellemző szerkesztői alapállás, hogy az egyes tanulmányokban, kritikákban bizonyos passzusok ismétlődnek. E monotonnak ítélhető ismétlődések azonban kettős funkciót teljesítenek be: egyrészt a korábban már közölt, változatlan variánsok dokumentumjellegét őrzendő (hány keresztül-kasul át- meg átírt „dokumentum" van ma forgalomban!) képviselnek bizonyos korszakokat, másrészt mintegy megszabják a részfejezetek ritmusát: sokszor tulajdonképpen egyfajta leitmotivként bukkannak fel.

Pályi értelmezői-elemzői különvilága a legmerészebben alighanem Vörös István-olvasata során bontakozik ki: a bombasztikusnak ható, valójában az olvasásélvezet gyönyöre közben történő heves felkiáltásból komoly hangsúlyú, elegáns kijelentéssé szelídített felvezetés (mennyire elszoktunk az ilyesmitől!) közli, hogy az „utóbbi idők legjelentősebb" verskötetével van dolgunk, később pedig kitartó interpretátori munkával teszi a kötetet a művészi lényeglátás alapvető dokumentumává, mely a spiritualizmus imitációja révén állít fel aktuális diagnózist. Az értelmezés itt alighanem várakozásainkon felül emelte meg a mű kommunikációs esélyeit a hagyománnyal és a kortárs diszkurzusokkal.

Kemenczky Juditban viszont épphogy outsider természetű múltbarekedtségét méltatja: a fordító Hildegard von Bingen alteregójaként jelenik meg. Nem hiszem, hogy a megváltás tűzoltójának aposztrofált szerkesztő a „középkori mentalitástól" idegenkedett volna, hiszen a fordítás egy erősen felülstilizált, s bizonyos fokon meglehetősen középkoriatlanított német variánsból készült. Hildegard nyelve korántsem az a Kemenczky által megalkotott (egyébként zseniális) inkább barokk, mint középkori hömpölygő nyelv, az ő latinja jórészt grammatikailag inkorrekt, önismétlő, szinte dadogós és darabos, német szavakkal teletűzdelt nyers félnyelv, mely az értelmezés hallatlan kalandjait ugyanolyan hévvel kínálja, mint ahogy szinte folytonos provokációjával követeli ki a fordítóktól a nyelvi korrekciót és a magyarázatbeépítést (ezt tette a német pretextust létrehozó társszerző is). A fordító ott van a szülésnél, egy nyelv bábája. Vagy magára ismer a nyelvben és átörökíti mérhetetlen rezignációvá, mely a kifejezés és a grammatika határain mozog, vagy újat agyai ki helyette, úgymond a tartalomra figyelve, és beleömleszti a körmondatos transzcendenciába. A könyv esetében szerintem ez utóbbi történt. Hildegard szövege nem nyelvi ezoterizmus, hanem küzdelem a sugallat és sugalmazás nyelvi kifejezhetőségével. A médium e kinyilatkoztatásokból tanulja meg a saját nyelvét: mindvégig érződik ez a kényszerű küzdelem. Hildegard e sugalmazásokból szólal meg latinul: ezt a megjelenítésre olyannyira méltó és emberfeletti küzdelmet azért valamelyest hiányolom a könyvből, még akkor is, ha az általunk elképzelt középkor ilyen elegáns, előítéleteinket integráló imitációját kapjuk is cserébe.

Kemenczky NapFutók című hatalmas látomása ugyancsak egy szinkretista szakrális interpretáció tárgya lesz, melynek irányát a Pályi által vázolt és kidolgozott Pilinszky-regény költészetesztétikai háttere szabta meg. Bakucz József és a festőművész Rektenwald Zsóka is egy szakrális inerciarendszerben mozognak, méghozzá olyan értelemben, hogy az interpretáció sem hagyományos eljárásnak tetszhet, sokkal inkább beavatási rituálénak, mely nem is igényel speciálisabb elméleti nyelvet, épp ezért elégszik meg a vallomással vagy az emlékidézéssel. Pályi Tandori-értése is a paradoxográfiai módszert aktiválja: az eldologiasult vers mutatkozik meg a megnyilatkozó és a defigurált én viszonyrendszerében, a költészet immár témátlan, ám épp emiatt és ugyanakkor épp az örök fogékonyság indikátoraként működik. A paradoxon itt, ebben az olvasatban igazi vitalizátor és katalizátor.

Tandori végül is képletekkel dolgozik, melyek definíciói, tautologikus összefüggései sosem egyértelműsíthetőek: kétségtelenül ott van a szikár egzaktság retorikai-logikai aspektusa, de a funkció vagy a megértés (demonstráció) aktusának nincs résztvevője (az 'esemény = „egy" személy' egyenlet Tandori szerinti megoldása „egy nincs-mi-hogy félreértse"). A szavak parthenogenézise ebben a paradigmában ugyanolyan erőteljes, mint az interakció nyomainak eltüntetése a tett helyszínéről: az én kiebrudalása ez a szövegképzés hatalmi rendszeréből, az én csak a nyelv lehetőségeként felbukkanó variáns. Épp ezért tartom problematikusnak Pályi konklúzióját, mely Tandori Töredék Hamletnek című könyvét a teljességélmény releváns sugárforrásaként értékeli: impozáns gesztus, a töredékesség és a teljesség paradoxográfiai protézisét szinte el is várja az érzékeny retorikával megalkotott gondolatmenet. A könyv számomra épphogy a törés tudatosításának a visszhangja: nem puritán, épphogy a csend és elhallgatás, a félrehallás, a félregrammatizálás kihagyásalakzatait mutatja fel érvényesen. A nyelv felmutatása ez, mely akár a köznapi közlésben megbúvó ezoterizmus megjeleníthetőségének tetszhet, ám sokkal inkább paródiája annak: a kudarc dokumentációja. A csend keresztjére feszített nyelv vádjai az azt megtöltő értelemnek.

Sziveri hasonló poeta ludens, ugyanakkor igencsak komoly játékos: a nyelv felforgató erejének dokumentaristája. A csönd nyelvének alakzatai révén lép ebbe a nagy ívű koncepcióba Székely Magda. Az üres papírlap harsányságát a rárótt csönd töri meg az ő költészetében. Pályi értelmezése itt a költemények lokalizálhatóságának és lokalizáltságának jelentőségére is kitér, s kötetkompozíciós aspektusokat boronál össze alkotáspszichológiai és kontextushangsúlyos vonatkozásokkal. Az „igazi test" lelki dimenzióit, egy lelki test megteremtésének és körvonalazódásának barokk elementumát bontja ki végül is az értelmezés invenciozitása, méghozzá azt a módot, ahogy a költészet mélyén önkéntelen munkál a laikus szakralitásigény. Mindeme életművek olvasásának hasonlóságából egyfajta szépírói sensus communis érzete rajzolódott elém, mintha a transzcendenciára irányuló megismerésvágy valamiképp felszámolná a költői verbális attitűdöknek és megvalósított rendkívül sokféle megnyilatkozási nyelveiknek bábeli zűrzavarát.

Nemes Nagy Ágnes költészetét elemezve robban be Pályinál a különbejáratú, privát ünnep képe, mely metaforikusan az olvasás aktusaira is vonatkoztathatónak látszik. Pályi értelmezései is ünnepi pillanatok lejegyzései: sokszor leginkább afféle ünnepi naplóra emlékeztetnek, permanens retorikai ismétlődésekkel, gondolati visszacsatolásokkal, ellágyulásokkal és rapszodikusan változó paradoxonokkal, miközben a kultúra öröknek hitt részleges tartalmi változásait vagy sokak számára kiüresedő, ám rítusaiban gyakorolt elemeit ragadják meg a maguk devianciáiban. Ilyen kulturális hullagyalázásoknak hatnak bizonyos túlélő gesztusok, melyek ugyan a hivalkodó hiteltelenséget el is árulják, mégis a ragaszkodás, a kényelmesebb önértés, a problémátlan identitás vagy önreprezentáció kulturális gyakorlataihoz tapadnak. Ezek a blaszfémikus „mankók" vezetik a bicegőt a totalitarizmus vágyáig és utóbb csömöréig. Határ Győző empirizmusa a paradoxológus Pályi számára szakrális tér: úgy látszik, ez az a retorikai alakzat, mely lefedi a frissen múlt század szinte teljes művészi gyakorlatát.

A biográfia központi szerepű ugyancsak: az életregény egyszerre szövegvalóság és szövegpotenciál, egyszerre dokumentum és misztikum. Pályi néha a biográfiai és karakterológiai szegregáció alakzatával élve különböztet csak meg alkotókat egy-egy beszédmódon belül (pl. Wass Albert). Máskor a biográfia maga lesz a Pályi-rajz alapeleme, mely befogadja ugyan a műveket, a szövegben rejtező ént vagy éneket, de csak akcidentálisan. Így lesznek a szövegek egy-egy novellisztikus karakterrajz kulisszáivá, mint pl. Possonyi Lajos esetében vagy Kerényi Grácia portréjának megfestésekor. A biográfia Pályinál mindig halálviszonyított: vagy az élve eltemetés, az irodalmi halál, vagy a haldoklás, vagy a tényleges halál mozzanata kerül kiemelt pozícióba. Ez a halál a legendáriumokra emlékeztető halál, azaz születés is egyben, lélekként való megszületés. Ez az eszkatológiai vita a legendairodalom sajátja igazából, melyet az acta jegyzőkönyvszerűsége kísér szertartásosan. Az acta a földi pályán kibomló hatástörténet és az emlék kombinációja: dokumentum. Itt lép be a képbe a hobbesi egymásra vetülés, mely szerint az emlék tulajdonképpen képzelet. Ha pedig képzelet, akkor jórészt irodalom.

Az emlék öncenzúrázása végül is az értelmezés és az írás éltetője lesz: úgy kell betartani ezt az értelmezőnek önmaga számára kijelölt és önmaga által működtetett cenzúrát, hogy az írás fokozatos stresszében mindig maradjon erő megszegni. Ezt az ide-oda facsart Konrád György-i gondolatot kivált az efféle emlékföltáró és mumifikáló írásokban működteti leleményesen Pályi. A tárgy szakralitásának tudatosításába és hangoztatásába mindig vegyül némi egészséges blaszfémia is (lásd az Író és árnyéka című, Mándy-emlékként reprezentált novellát!).

Az irodalomkreátor mint homo politicus az 56-os forradalom szövegbe írásának kérdéskörét tárgyalva mutatkozott meg erőteljesen. A viszonyítási pontok keresése a történelem és az értelmiségi lelkiismeret belakhatóvá tétele körül forog. Az allegorikus szépírói gyakorlatok elvetése vezet el Nádas Péterhez, aki nem eszményre meztelenítve lát és láttat történelmi időt, sőt, nincs is történelmi ideje primér értelemben, hanem a nyelv elnyomó mechanizmusain keresztül szivárogtatja csak ki, hogy odakünn és idebenn, szövegen innen és túl épp melyik kulturális gyakorlat a hivatalosan normatív.

A világ mint könyv mellett a világ mint színház ősrégi toposza követel a legradikálisabban helyet magának a gyűjteményben. A színház ugyanúgy rituálé, olykor viszont csupán az interperszonális, mozdulatlan színpadi esszékbe rejtett konfliktushalmaz. A dramaturgia szakralizáló gyakorlatát talán a legszebben Füst Milán Catullusának értelmezésében éri tetten a szerző, illetve Nádas Péter írói módszerének vázolásakor, mely szerint a Nádas-darab megannyi megszólalás és új mikrodarab, és permanensen alakul (miközben mégis változatlan) ahogy egy-egy alakító, alkotó kezén megy át, beleértve a dramaturgot, a rendezőt, de főként a nézőt.

Mészöly Miklós portréja a sajátosan Pályi-féle írásgyakorlatnak köszönhetően szintén novellává alakul. Ez a portré alighanem a legplasztikusabbak egyike: profanizált szentéletrajz, még egy ereklye is előkerül (a Saulus egy szamizdat gépirata), a bejárt életút és a földi ténykedés locusai aurát kapnak, zarándokhelyek lesznek, minden olvasás újabb jelenés, minden emlék újabb vízió.

Pályi András könyve, a Képzelet és kánon minden látványos higgadtsága ellenére szenvedélyes könyv, valami olyasmit tud mutatni a hivatásos irodalomtudománynak és kritikának, ami behozhatatlan előny: ha értékítéletei, elméletei, kanonizációs gesztusai olykor vitára is ingerelnek, a nyelv, a mód, ahogy mindez formába öntetett, mindenkorra érvényes nyelvként mutatja fel önmagát.