Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. június / Szövegek szeszélye

Szövegek szeszélye

Pályi András: Képzelet és kánon (Esszék, kritikák). Kalligram, 2002 c. kötetéről

 

Nemrég fejeztem be az Orlando olvasását, épp abban a fázisban voltam még, amikor az elolvasottak hatására lassan-lassan épülgetni kezd a mű az emberben, legalábbis az az elsődleges olvasóiesztétikai tapasztalásban kialakuló markáns mentális képzet, emléknyom, amelyet memóriánk később a művel azonosít majd –szóval a szöveg emlékezetének megalkot(ód)ásával foglalatoskodtam, amikor belelapoztam (nem először) Pályi András kötetébe. Nem célirányos olvasásról, hanem afféle kötetlen szellemi böngészgetésről volt szó, amit persze befolyásolt az az – elenyészőnek semmiképp nem mondható – motiváló tényező, hogy írnom kell róla, s egyre inkább szorongat a határidő. Szeretem betartani a határidőket, s talán ez is munkált bennem, amikor – egyéb bokros teendőimet kicsit elodázva – szellemi ejtőzésként engedélyeztem még magamnak néhány esszét. És ekkor olyan valami történt, ami már számtalan esetben, s mégsem győzök rajta eleget csodálkozni. A véletlenszerűen felcsapott könyvben a következő mondatokra tévedt a szemem: „»...a játékos Európa« írói számára Woolf ismert jelenség volt, hisz Lovass Gyula esszéjében Huxley, Girardoux és Pirandello művei mellett az Orlando az egyik leghangsúlyosabb példa." (214.) S két oldallal később Rónay György szavai: „Az Orlando játékossága így egyesíti a legtökéletesebb individuális jelleget a magasrendű, szélesen emberi költészettel." (216.) Megdöbbentő véletlen, hihetetlen egybeesés. Csoda.

Hogy miért is kezdem reflexióimat egy ilyen személyes olvasói élmény taglalásával?

Mert igazolni látszik a Képzelet és kánon című kötet szerzőjének egyik termékeny s számomra nagyon is rokonszenves eljárását, hogy dialógusba léptet olyan szövegeket, amelyeket a véletlen sodort egymás mellé, s igyekszik kibontani e találkozások konzekvenciáit, a feleselő és együtthangzó szólamokat, az átfedéseket és az elkülönböződés mozzanatait. Fogas kérdés, hogy az irodalmi művek esetében mi az, ami összehasonlítható, ami összehasonlításra érdemes, s mi az, ami nem, ami csupán látszólagos, inadekvát társítás. Pályi András bátran vállalja e szeszélyes találkozásokból születő „kalandos" párbeszéd következményeit. Jellemző példája ennek a Sivárság és szépség című esszé, mely egy kórházi életképpel indít, majd jelenetezi a „találka" körülményeit: „Így kerül egymás mellé két könyv az éjjeli szekrényemen, amelyeknek, úgy tűnik, az égvilágon semmi közük egymáshoz, azon az egyetlenegy szemponton kívül, hogy mindkettőt nemrég (pár hónapja? egy-két éve?) félbehagytam, s most megragadtam az alkalmat, hogy befejezzem őket. Az egyik Háy Gyula Született 1900-ban című önéletrajza, a másik Sylvia Plath Naplók című kötete." (362.) A nyilvánvaló különbségek ellenére a szerző mégsem tud szabadulni a két mű közti rokonság érzésétől: „Fekszem az ágyon, bámulom a kórházi mennyezetet, s újra meg újra kikötök annál a rögeszmémnél, hogy van bennük valami nagyon rokon vonás." (365.) A Rituális dramaturgia? című írásban egy naptár szeszélye hozza össze az alkotókat, illetve a műveket: „Minden bizonnyal könnyebb lenne arról írni, ami Füst Milánt és Sarkadi Imrét elválasztja, ami életútjukat is, munkásságukat is megkülönbözteti, de ha már a színházi bemutatónaptár szeszélye így »összehozta« őket, engedtessék meg a hangsúlyt arra helyeznünk, ami a két íróban – vagy inkább a két bemutatóban mint eseményben rokon vonás." (388.) A Szabó Zoltánról szóló esszé felütése pedig expressis verbis beszél a véletlen poétikájában rejlő lehetőségekről: „Lehet, hogy a véletlen és az aktualitás szeszélye sodorta egymás mellé azt a két könyvet, amelyről alább szólni szeretnék, valóságosan azonban mélyebb köztük a kapcsolat, mint elsőre gondolnánk." (337.) Pályi tehát enged a kísértésnek, a szövegek közötti jobb átjárhatóság elősegítésén munkálkodik, mindenkor tágítva ezzel azok értelmezési horizontját. A közvetítő, a kalauz és a fordító szerepét egyaránt magára vállalja: odafordul a szövegekhez, egymáshoz fordítja őket és lefordítja őket egymás nyelvére. Beszélteti őket vagy egy már zajló beszélésfolyamba kapcsolja be az egymástól távolinak tetsző művek bizonyos szólamait. Kérdéseket intéz a szövegekhez, s megpróbálja kihallani belőlük a válaszokat. Az Út az „engedelmes léthez" könyvismertetés-füzér kiinduló gondolata például az Istenről és a halálról való gondolkodás a mai szekularizálódott világban, s számára ennek hátterében olvasódik Eörsi István, Boros László, Simone Weil és Polcz Alaine könyve. Pályi tálalásában a művek nemcsak a kérdező recenzens számára, hanem egymással is válaszoló viszonyba kerülnek, megerősítik vagy megkérdőjelezik egymás kijelentéseit.

Sohasem tudhatjuk, mi rejlik a szövegek véletlen találkozásában. Az olvasás folyamatát leginkább a biliárdhoz tudnám hasonlítani. Megütünk egy golyót, s ezzel az egyszerű mozdulattal átrendeződik az asztal egész korábbi „felállása". Felbolydul az addigi rend, meglódulnak a szilárd alakzatok. Szétröppennek a különböző színű golyók, egymásnak koccannak, súrolják egymást vagy a palánkot, lepattannak egymásról, pörögnek vagy vonszolódnak, s lesznek, amelyek eltűnnek a süllyesztőben. A létrejövő új konstellációk pedig rákényszerítenek arra, hogy egy más perspektívából tekintsünk végig a játéktéren, s hogy vegyünk fontolóra olyan stratégiákat is, amelyekkel eddig nem számoltunk. Ugyanígy képes átrendezni tudati könyvtárunkat egy-egy új szöveg befogadása. Visszatérve az Orlando-esethez: Pályinak köszönhetően Rónay György Fák és gyümölcsök című, számomra eleddig teljesen ismeretlen regénye kínálkozik fel lehetséges intertextusnak a woolfi próza értelmezéséhez. S hogy a szövegek képesek-e legyőzni egymással szembeni kölcsönös idegenségüket, megnyílnak-e egymás számára, az jórészt az őket szóra bíró olvasó adottságainak és pillanatnyi „kondíciójától" (is) meghatározott értelmezői teljesítményének függvénye. A véletlenszerűségükben olykor meredeknek tűnő értelmező társítások gyakran kezdik ki az elfogadott kánonokat, hisz a művek kiválasztósánál és értékelésénél a Pályi-féle értelmezőt nem az uralkodó poétikai elvárásoknak való megfeleltetés szándéka vezeti, hanem maguk a szövegek, illetve a párbeszédükből kirajzolódó intertextusok szabják meg az interpretáció kereteit; olyan sajátos értelmezési távlatokat nyitva meg ezzel, amely viszonylagosítja a kanonikusság kritériumait. Ez pedig emlékeztet arra, hogy az irodalom nem merev szabályokhoz kötött rendszer, hanem az olvasás nyitott játékterében ismételten dinamizálódó, bemozduló folyamat; szüntelenül zajlik, történik. Az ilyen módon elgondolt dialógusból olyan szempontok és összefüggések bonthatók ki, amelyek akár újraérté(kelé)sre is serkenthetnek. És épp ezt tartom a kötet második fontos hozadékának, hogy az esszék és kritikák szerzője, véleményem szerint, józanul és kiegyensúlyozottan érvel olyan elfeledett, az érdeklődés (és így a kánon) középpontjából kiesett művek és életművek mellett, mint amilyen Rónay György, Sőtér István, Török Gyula, Cholnoky Viktor vagy éppen Lövik Károly prózája (ez utóbbi különösen jól sikerült „medailon"). Általában nem javasolja ezek alapvető átértékelését, hanem – az erények és hiányosságok mérlegelését követően – megfontolandó elemzési szempontokat ajánl.

Pályi Andrást, több írás is bizonyítéka ennek, felettébb érdekli a napló műfaja, foglalkoztatják a naplóírás motivációi, a naplóíró személyisége, s ezzel szoros összefüggésben a hitelesség és írói szerep kérdései. Ez a harmadik olyan témakör, melyet kiemelnék a kötetből. Ezek az írások egyébként egymástól merőben eltérő írói habitusokat érintenek, akiket viszont összeköt a naplóvezetés, a napi bejegyzés és reflexió közös szenvedélye. Érdekes az, ahogy ennek köszönhetően kirajzolódik e műfaj sokszínűsége és művelésének különböző mozgatórugói. Szabó Zoltán naplójáról írva Pályi megjegyzi, hogy ritka dokumentumértékét, hitelességét az adja, hogy „rögzíti az egykori londoni stúdió – s általa az idő és a táj – emberi és történelmi kondícióját, s ennél többet egy »napló« nem is akarhat." (340.) A Márai Sándor utolsó öt évének (1984–1989) naplóbejegyzéseit összegyűjtő kötettel viszont azért van „gondban", mivel úgy érzi, ez a kiadvány nem illeszkedik szervesen az életműbe, „nem is irodalom ez, inkább dokumentum" (239.), írja, „egy nyers fejbeverős emberi dráma dokumentuma." (247.) Nem mentes a stiláris zökkenőktől, önismétlésektől és a terjengősségtől sem. (245.) Ennek oka, hogy az „»ars moriendi« nem ismeri a polgári illemet, az irodalmi stílust, szétzilál minden játékszabályt." (246.) A napló azonban, miként azt az emigráns író feleségének, Márai Lolának halála után előkerült, szorgosan vezetett feljegyzései mutatják, a síron túli kommunikáció eszközévé is válhat. Márai Sándor ezeket kezdi mohón olvasni: „Mindent felírt, évtizedekre vissza, minden nap kis és nagy eseményét. Ezt az ajándékot kaptam tőle, túlról. Mintha mindennap levél érkezne tőle." (250.) A létélmények és az életesemények rögzítése, valamint a belső vívódások „kiírása" mellett más ösztönzői is lehetnek a naplóírásnak. Sylvia Plath számára például elsősorban az íróvá váláshoz szükséges nélkülözhetetlen stílusgyakorlatról van szó, ahogy Pályi fogalmaz, az írónő számára ez „...eszköz, hogy az »ujjában« legyen az írás." (364.) Megint más véleményen van Pilinszky János, a kötet – Mészöly, Nádas mellett – harmadik fontos főszereplője, aki szerint a napló nem azért van, hogy „nyomot hagyjunk q világban". Pályi András szerint Pilinszkynek e felfogása mögött a valóság egységébe vetett hite áll, s mivel a napló „...az élet pillanatnyi töredékességét abszolutizálja... távlatból nézve eredendően hamisnak tűnik." (37.) A Kornis Mihály kezdeményezésére 1977 őszén beinduló, a nyilvános, hatalom által nem manipulált szellemi életet helyettesítő-szimuláló Napló (ez a terjedelmes, műfajilag nehezen körülhatárolható, az önvallomás, a reflexió, az esszé, a novellisztikus kezdemény és a riport regisztereiben mozgó kollektív szövegtermék – dokumentumgyűjtemény, könyv- és levéltér, fórum, közéleti híradó stb.) további szempontokkal bővíti a napló műfaját firtató reflexiók körét. Felvetődik ugyanis a „nyilvános napló" fogalma és művelésének ellentmondásos jellege. A következőt írja ezzel kapcsolatban Pályi András: „A napló így is, úgy is szerep; ha azonban csak magamnak – netán az utókornak – vezetem, megajándékozhat azzal a többnyire nyilván illuzórikus örömmel, hogy valóban őszintén beszélek (magamhoz), »meggyónom magamat«, vagyis levetem azt a szerepet, amelytől a nyilvános napló írója (legyen bármilyen szűkre szabott ez a nyilvánosság) nem szabadulhat, utóvégre közszereplést vállal." (311.) Ezért nem járhatott sikerrel, véli, a terapeutikus célzattal művelt Naplóféle kezdeményezés sem. Ugyancsak az előbb vázolt problémakörben gondolható újra Ottlik Géza Hajónapló]a, melyet Pályi nagyra értékel (21.), egyébként így tesz a szerző legutóbbi monográfusa, Kelecsényi László is, szemben Szegedy-Maszák Mihály „egykönyvű", az Iskolát abszolutizáló Ottlik-interpretációjával.

Pályi András Pilinszky, Nádas és Mészöly művészetével több esszéjében, kritikájában is foglalkozik, ezenkívül Mándy Ivánról három, Tandoriról és Határ Győzőről két-két írás található a kötetben, s Nemes Nagy Ágnesnek is szentel egy esszét. Megfigyelhető, hogy – különösen az „újholdas" szerzőkről írván – sohasem pusztán a szövegek, a műértelmezés kérdései érdeklik, hanem ugyanúgy az ember, az empirikus szerző is. Pilinszky leveleinek gyűjteménye azért is bír különös jelentőséggel a számára, mivel e szövegek olvasása után „...a modern magyar irodalom immár mitikus figurájából ismét ember lesz, amikor a halhatatlan művek és múlandó legendák sűrűjéből előlép a barátok, a rokonok, a levelek, mindannyiunk »Jancsija«". (85.) A Mándyról vagy Mészölyről írott esszék tulajdonképpen visszaemlékezések, a nagy írók figurájának megidézései, melyekben személyes találkozásaira és másoktól hallott történetekre támaszkodva, egy-egy jellegzetes mozdulat, gesztus, tekintet, hanglejtés segítségével próbál meg markáns portrét skiccelni ezekről az immár legendásnak, és irodalomtörténeti szempontból is megkerülhetetlennek bizonyuló írókról az utókor számára. Közben hangsúlyos az az egyéni mozzanat is, hogy e két író milyen szerepet is játszott az esszék szerzőjének íróvá válásában. Az előbbi íróról készült vallomásos, melankolikus hangütésű esszé (író és árnyéka) külön érdekessége, hogy bizonyos szakaszaiban Mándy-imitációnak tűnik, legalábbis az író jellegzetes, líraian intonált, rövid mondatokkal élő, elhallgatásos-sejtetéses stílusában fogant. Hasonló jelenség nyomaira bukkanunk Pályinak A lampionos színház című, 1973-ban keletkezett novellájában is (in.: Kövek és nosztalgia), melyben azonban a stílusimitáció kivihetetlensége önironikusan reflektálódik: „Ez most olyan, akár egy Mándy-novellában... Ó, istenem, ha legalább egy Mándy-epigon lennék!". Mészölynek írói próbálkozásaira kifejtett nyomasztó hatása ugyancsak reflektálódik, mégpedig egyik naplótöredékében: „Olyan vagy bennem, akár egy kő. Se megtagadni nem tudlak. Se integrálni. Egyáltalán: lehet-e még ezután prózát írni?" (506.) Ezzel természetesen nem azt akarom sugallni, hogy Pályi András Mészöly- vagy Mándy-epigon volna, a prózáját és annak (újabb) kritikai fogadtatását (lásd: Kalligram 2002/12) ismerők számára ez különben is nyilvánvaló.

Sok mindenről nem ejtettem szót, ami egy több mint ötszáz oldalas gyűjtemény esetében nem is igazán volna kivitelezhető anélkül, hogy az ilyen próbálkozás a tartalomjegyzék unalmas felmondásába ne fúlna. Helyette egy – tematikus íveket és jellegzetes eljárásokat kirajzoló – szeszélyes kanyargást igyekeztem jelenetezni azok között az írások között, amelyek a leginkább megfogtak, amelyek az olvasás idején a legválaszképesebbeknek bizonyultak a számomra.