Apák és fiúk

Az apa

Apám falujában élt egy buta orvos. Nem is buta, inkább lassú gondolkodású. Ha tanulmányaiban nem is remekelt, hosszú és változatos praxisa alatt a legfontosabb gyakorlati tudnivalókat azért összeszedte, még többet is talán, mint egy városi körorvos. Buta is volt, meg nem is. Ha sokat beszélt, akkor még az egyszerű emberek is furcsállották, de jobbára hallgatott. Őrzött egy titkot. Az apám, mondta különös hangsúllyal, az apám kötötte a lelkemre halálos ágyán, amikor kezdő orvosként kezeltem. Az orvostudományra fütyült, az orvosságot ellökte magától, de a diagnózisomra büszke volt. Ő erőltette, hogy orvos legyek.

Apja amerikás volt. Falujukból sokan mentek el, s volt, aki visszajött, a többség viszont nem. Akik letelepedtek, vagy kivitették családjukat vagy itt hagyták. S akik itt maradtak, azok vagy kaptak támogatást odaátról, vagy nem. Ők szerencsések voltak, mert apjuk visszajött, hozott haza egy kis pénzt, meg valamiféle tudományt is. Így mondta mindenütt a faluban, hogy tudományt szerzett. Amiből másoknak nem sokat árult el. De aki figyelmes volt, s persze türelmes is, kifigyelte az öreget, rendre leutánozta szokásait, cselekedeteit. Idővel bebizonyosodott, hogy bizony nem járt rosszul. Kérdezgették ők is, na, milyen volt? Semmilyen. Ott sincs kolbászból a kerítés. Megfizettek? Nem. De hoztál egy zsák pénzt. Kevés az. Mire kevés? Hogy a tudományomat fiaztassam. Ennél többet soha nem mondott. Vagy ha igen, másképp, de sehogy se érthetőbben.

A hazatértek gyakran tervezgettek, pusmogtak, főleg amerikás nyelven. De az öreg inkább csak hallgatott, aztán mindent másképp csinált, mint a többiek. Például mindössze pár hold földet vett, amit az asszonyával közösen művelt. Néha napszámost fogadott, de fiát nem engedte a földre. Egy gyerek lett, arra is majdnem ráment az asszony, ez az egy tanuljon inkább, szabadkozott, ha szóba hozták a templom mögötti téren összetákolt kuglipályán. S valóban, a fiát városon taníttatta elébb tanítónak, azután meg orvosnak. Oda kellett az amerikás pénz. Lovai kiöregedtek, vakok, sánták lettek, házuk a nyomába sem lépett a többi amerikásénak, de azt a kevés földet szépen művelték, lett, ami kellet a konyhára, az állatoknak. A többiek földszerzési, jószágvásárlási láza is alább hagyott. Vagy azért, mert figyeltek az öreg óvatosságára, vagy, mert nem bírták már a strapát a nyakukra nőtt földeken. A nagy portálokról elszivárogtak a fiatalok.

A téeszbe elsőnek jelentkezett, de méltatlankodva elutasították, apró parcellákkal, gebékkel, pár sovány tehénnel ne szégyenítse a közösséget. Ekkorra fia gyakorló orvosnak visszakerült a faluba, így hát beteljesedni látszott amerikás álma, s halni készült.

Ami még maradt a tudományából, azt apránként el kellet mesélnie fiának. Ideje bőven volt, az ágyát szükség esetén sem tudta elhagyni.

Volt a hajón, mondta fiának, az elején kezdve, kifelé menet egy elrongyolódott, keszeg kis ember. Munkácsról Triesztbe gyalog, alkalmi járműveken érkezett. Semmije sem maradt, mire befizette a hajójegyét. Bár azt sem egészen, így naphosszat takarítania kellet a fedélzeten, s csak esténként jött közénk magyar szót hallani, bámulni szalonnázásainkat. Egyszer ettünk naponta, lefekvés előtt, hogy ne kelljen a magunk és a mások gyomorkorgását hallgatni. Engem kiszemelt magának, hogy kössünk egyezséget, kiokosít, ha nem hagyom éhen veszni a hajóúton. Meg nem mondom, mi vett rá, hogy belemenjek. A tanulással gyorsabban teltek az esték, s a tanulságot mindig másnapra hagyta a kis keszeg ember, hogy legyen kedvem a folytatáshoz. Lassan, de kifogyhatatlanul beszélt. Beosztotta, hogy a hajóút alatt kiteljen a tudományom. Mesélt a földről, amiről azt hittem, hogy azzal kapcsolatban mindent kitapasztaltam nagyapád mellett, hajnaltól napestig a verejtékünk árán. Na persze hittem is meg nem is a tanítómnak, de gondoltam, ennyi szalonnavendégelést nem hagyok veszni, jól eszembe véstem minden szavát, éjszaka fektemben is jól megrágtam, aztán ha visszajövök, gondoltam, bizony kipróbálom. Még ilyet, kóstoljam meg a földet, ízlelgessem, járjam a határt egy ősszel és egy tavasszal, majd nyáron is gyűjtsek földmintákat innen-onnan uborkásüvegekbe, tegyek rájuk ezt, azt, de fontos, hogy mikor és mit, ami az asszony konyhájában amúgy megtalálható – de ezt most nekem nincs érkezésem mind elmondani. Nem szóltam én erről a hajón senkinek, mert ott vízbe hajítják az ilyen bolondot. De fiam, ezt előre hozom a sorban, az a pár hold, amit itt-ott ezen praktikákkal megszereztem, az mind többet, szebbet termett a többiekénél. Volt, hogy ezt vagy azt nem bírtam kihozni a földből, akkor megint előszedtem az üvegeket meg anyád fűszereit, és az megmutatta, mit vessek, mit termeljek.

Más alkalommal az orvoslásról beszélt fiának. A keszeg ember előbb az állatokon végezhető gyógymódokat sorolta, majd áttért az embereken alkalmazhatókra. Itt már könnyebb dolga volt, mert mutogatott ezt-azt magán, rajtam, s a mellettünk ülőkön. Aztán egyre többet gyakoroltatta a sebtiben tanultakat. Ő nem gyógyíthat, mondta, s úgy nézett végig magán, hogy magam lássam be, ki hinne egy rongyosnak, ki engedné magához közel, még akkora nagy bajában is. Így hát engem tuszkolt, érdeklődjek, kell-e segítség. Előre megmondta azt is, hogy mi lesz a panasza a kiszemeltnek, és hogy mit feleljek, mit tegyek. Egyre gyakrabban hagyott magamra, döntsek én. De megállapodtunk, ha nem bírom ésszel, hívom őt egy vödör vízzel segíteni, s akkor titokban kiigazít engem. Apróságokat kaptunk érte, amiknek hasznát vettük az úton. Ugrok az időben, fiam, ez az ember Amerikában is végig mellettem volt. Napközben a farmergazdával végeztem minden szükséges munkát, este gyógyítottuk a lesérült állatokat. A rongyost magam mellé kértem segítségnek, mert a többiek nemigen állhatták. Bár rendesebben öltözött, evett is, úgyhogy nem volt már halálmadár képe, kerülték loboncos haja, szakálla, pajesze, de főleg szúrós tekintete miatt. Igyekezett elkerülni, mégis óhatatlanul összeakadt a szeme másokéval. Tartózkodtak tőle, ő is tartotta a szükséges távolságot. Késő estéken engem okosított, olvasott.

Rongyosnak magamban hívtam, de őt magát nem szólítottam sehogy. Pillantást váltottunk, ebből tudta, hogy jöjjön vagy menjen, hozza ezt vagy azt. A szavak a tudományomhoz kellettek. Tanultuk a nyelvet. Előttem járt, amit már tudott, nekem is magyarázta. Az egyik fülemen be, a másikon meg ki. Nem úgy, mint a masinákról hallottak. Mondta, hogy mi mitől működik, én meg láttam később, amint szétszedtük a farmergazdával, és hamar helyrekerült bennem a tudomány és a szerkezet. De a nyelvem nem állt az amerikásra, s akkor kifacsart magyar szavakat talált nekem, arra gondoljak, azt mondjam, majd csiszolódik. Nevetett beszédemen a farmer, de végre tudtunk közlekedni egymással.

A pénzről kellett már a tudomány nekem, mert gyűlt is, fogyott is. Hogy legyen az arány? –kérdeztem a rongyost. Itt gyűjtsem, küldjem haza, vagy vegyek ezt-azt? Kitérő válaszokat adott. Mint a lónyavalyával, nagyot lehet tévedni, mondta kényszeredetten. Pénzről tudományt kiadni kockázatos. A pénz megváltoztatja az embereket, gyűlöletet kelt. Erősködtem, adjon leckét, majd meglátom, mikor kicsit már gyűlölöm, akkor abbahagyjuk. A kölcsönig s kamatig jutottunk, s a példáig. Az indián munkásnak adtunk két dollárt, hogy adósságát törleszthesse. Fizetésnap meg hármat vettünk vissza tőle. A leckét megtanultam, el nem felejtettem, de soha többé nem kívántam élni vele. Akkortól úgy volt, hogy én elmondtam, mit tennék a pénzzel, s ő rábólintott vagy felhúzta a vállát, gyakran megcsóválta a fejét.

Hazajövök, mondtam, rábólintott. Ránéztem. Nemet intett. Adnék pár tanácsot, mondta – otthon lehet már gyűlölni, ha balul sülnek el a dolgok. Annyi földet szerezzen az ember, amit maga megművelhet. Ne csináljunk rabszolgát se magunkból, se családunkból. A ház leéghet, ha tízszobás is. A földekre kapzsi szemek lesnek. A kevés több, együttérzést kelt. A szomszéd lovát nem gyógyítjuk, csak célzunk arra, hogy mit tenne egy kuruzsló. A pénzzel csínján kell bánni, a gyerekre költeni. Tanuljon, ne gürcöljön, mint az apja. Ott gyarapodjon, ahova vetődik, ne kösse ház, se föld. Az arany, az ékszer értéktartó. De festményeket, jó olajképeket kell gyűjteni. Nem olyat, amit kínálgatnak, meg ami tetszetős, hanem nehezen elérhetőt, s ez idővel megsokszorozza az árát.

Az öreg még sokat beszélt odaátról, de azzal sem mondott többet. A rongyos útravaló tanácsait sem ismételte el többször. Utolsó napjaiban egyre szaggatottabb lett a beszéde. Orvos fia ült mellette, fogta csuklóját, a pulzusát mérte. Így ment el az apa félálmában Amerikán is túlra.

A fiú

Az a bizonyos orvos apám falujából, aki sem nem volt okos, sem nem volt buta, csak kicsit nehézkes észjárású, sokat köszönhetett az apjának. Kitaníttatta, jó tanácsait hagyta örökbe. Festményeket vegyél fiam, de ne olyat, amit kínálgatnak, se nem olyat, ami kedvedre való volna, hallotta most is apja intelmeit.

A közeli kisvárosban próbálkozott legelébb. Suttogták a fogorvosról, hogy képekbe fekteti a pénzét. Zsugori és kapzsi. Egy betegen nem dolgozik húsz percnél tovább, hogy visszarendelhesse, s az újra fizessen. Ez az illető, egy másik orvos beajánlására fogadta egy este a falusi orvost. Nyájaskodott, kellemkedett, mint azt a fizető betegeivel tette. Végigjárták az utcai szobákat, a falak zsúfolásig voltak mindenféle festménnyel. Tetszik, kérdezte a fogász, s vállonfogva a rendelőbe is bevezette vendégét. Ott sem tájékoztató plakátok, hanem képek lógtak. Aranyozott, cifra keretben, némelyik üveg mögött, mások nem. Ezeket egyenként kis lámpácskák világították meg. Tetszik, válaszolta kis idő után a vendég.

Valóban tetszettek neki a képek. Nem volt szakértő, de iskolás korában Pesten, Debrecenben, kisebb vidéki helyeken is meglátogattak képgyűjteményeket. Ismerte a nagyokat, akiket illett, de azon soha nem gondolkodott el, hogy mi végre, milyen csillagzat alatt készülhettek a remekművek. Tetszett itt neki a kisvárosi fogásznál. A lakás elegáns bútorai, a szőnyegek, s igazán a képek a falon. A csendéletek, a tájak hegyekkel, másokon állatokkal, megint másokon a puszta egyetlen fával, vagy apró házikóval. Az előszoba falán csupa sötét, szinte fekete festményt látott, alig kivehető szárnyas állatokat, vagy csak állatfejeket, virágos csendéleteket. Házi készítésű meggylikőrt ittak. Ez annyira illett a fogászékhoz, hogy a látogató el is feledkezett tiltakozni, hogy ő csak borral él, abból is mértékkel. Ami nagyjából érthető is, hiszen a homokon termett nyíri vinkóból kevéssel is beérte az ember. A fogorvos babaarcú, kövérkés, de élénk tekintetű felesége kínálta a vendéget. Ő kezdett végtelennek tűnő történetekbe. Mindegyik képről volt mondandója. Ahol pedig a festőt magát közelről ismerték, ott elidőztek a nem ritkán pikáns és vaskos pletykáknál. A vendégnek felajánlották, hogy bevezetik a művészkörökbe, amit – apja szavainak sugallatára – gyorsan, de udvariasan visszautasított. Nem sürgős, ez a dolog még nem érett be nálam. Búcsúzáskor azért megkérdezte vendéglátóit, hogy olyan festőt nem ismernek-e, aki nem akar eladni. Olyan bolond nincs, válaszoltak egyszerre, mosolyogva, de némi döbbenettel a szemükben. Jönnek kéretlenül, maguk, vagy ügynökeik mutogatják a képeket. Régieket pedig a Bizományin keresztül veszünk. Elővásárlási joggal, törzsvevők, nyitás előtt vagy zárás után, nyugodtan, mikor senki nem zavar.

Az orvos legközelebbi városi útja a Bizományiba vezetett. Itt is csak olyan képeket látott, amelyek tetszettek neki, vagyis hát olyat nem talált, ami egyáltalán nem tetszett. Eladók, nyilvánvalóan, ha áruk s címük kis kartonlapon melléjük tűzve a falon. Egy eladó követte diszkrét távolságból, s amint elbizonytalanodott a keresésben, biztató arccal nézett vissza rá. Tessék kérem, folytassa a nézelődést, áradt a tekintetéből. Tessék bátran, nézni ingyen van, szólalt meg kissé később. Mintha közelebb is került volna, a vevő holdudvarába. Nem volt már fiatal. Gombolatlan köpenye alatt kopottas zakót, mellényt, felgombolt inget viselt. Igen, és csokornyakkendőt. Természetesen csokornyakkendős, gondolta magában az orvos. A cipőjét is meg kellene néznem, biztosan gojzervarrott, bárha kopott, de makulátlan fényesre suvickolt. Restellt megfordulni, s a padlóra nézni. A képek szemmagasságban, vagy egy-két sorral feljebb is összezsúfolva lógtak az üzlet hol tágas, hol egészen szűk labirintusában. Már elfeledkezett az eladó cipőjéről, amikor a földre állított, falnak támasztott képek között egyszer csak megpillantott két pipaszár lábat. Díszes tükörben; a köpeny alatt kinőttnek tűnt, fényesre vasalt békebeli szövetnadrágot látott, magas szárú cipőben végződött. Valóban nagyon kopottak voltak a lábbelik, de a finom, puha bőrön meglátszott a napi boxolás, gondos fényezés nyoma. Az a kép nem eladó, szólalt meg immár másodszor az eladó. Mint akit rajtakaptak, az orvos villámgyorsan megpördült tengelye körül. Mondani akart valami mentegetőzésfélét, de az eladó halvány mosolya visszafogta. A sokat tapasztalt kereskedő minden tolakodást nélkülöző, ugyanakkor bátorító mosolya volt ez. Bizalmat árasztó, bátorító tekintet, bármelyik pillanatban megszólalásra vagy elhallgatásra készen álló ajkakkal. Nem tetszenek a képeink? – szólalt meg egy lépést hátrálva, hogy utat engedjen az esetleg távozni óhajtó vásárlónak. Ellenkezőleg, szólt az orvos. Sajnos tetszenek. Eladók? – kérdezte, s már vonta is volna vissza. Igen, kivéve azt a tükröt, amelyben a képek hátulját mutatják, az igazoló pecséteket, szignókat, esetleg elrontott vázlatokat. Egyeseket jobban érdekli a fonákja, mint az eleje. Némán álltak egymással szemben, de ez sem volt hiábavaló időtöltés. Az orvos azon tűnődött, elárulhatja-e az ismeretlen, bár bizalmat sugárzó kereskedőnek apja intelmeit. A vézna öregember szemében pedig mintha megcsillant volna valami apró fény. Szakállát ádámcsutkája felől, kézfonákkal kicsinyt előre tolta. Ez a születendő gondolatokat világra segítő mozdulat volt nála, szemben az ügyeket lezárni óhajtó, gondterhelt, marokra fogott szakállhúzogatással. A doktor úr netalán kevésbé szép, és nem eladó képeket keres? – kérdezte halkan. Az orvos önkéntelenül végigpillantott magán. Elmosolyodott, és kissé meglendítette jobb kezében lógó orvosi táskáját.

Az öreggel legközelebb egy füstös presszóban találkoztak. Itt már valódi presszókávét főznek, és még valódi, leheletkönnyű porcelánban szolgálják fel, magyarázkodott az öreg a füstöt hessegetve. Kérek két szokásost, betétest, rendelt mosolyogva, a felszolgáló szemébe nézve. Jól megtömik a lefőző szűrőt, magyarázta, de el is várják a betétet, vagyis némi borravalót a kistányér aprócska szalvétája alá. A kávé mellé még egy verseit áruló középkorú férfi, később egy virágárus öregasszony is érkezett. Mindkettőt elhessegették maguktól, bár a verseket az öreg javaslatára elolvasták. Ki tudja, talán egy József Attila, érvelt az öreg. Olvastak. Tetszik? – kérdezte. Hát nem rosszak, rímelnek a sorok, értem, hogy mit akar mondani. Na, akkor visszaadjuk, somolygott az öreg fehér szakálla felett.

Képekről még a második, sőt a harmadik találkozásuk alatt sem esett szó. Az orvos felírt pár receptet, az öreg hajdani könyves- és régiségboltjáról mesélt. S arról a tizenkét hónapról, amit boltja apró pincéjében töltött a háború befejeztéig. Az eladópult alatt volt a lejárat. Lehúzta a rolókat, a keskeny lépcsőn lecipelt egy ócska matracot, kannában petrót a lámpába, konzerveket, s a könyvek nagy részét. A látszólag értékesebb tárgyakat, régi órákat, porcelánokat, csecsebecséket a boltban hagyta. Esténként kisurrant a hátsó udvarba elvégezni a dolgát, s visszafelé bevitte magával az ajtó mellől a mintegy ottfelejtett csavaros tetejű befőttes üveget. A boltot takarító asszonyt kérte meg, ha már nincs mit seperni, legalább napjában egyszer valami főttet készítsen ki oda. Hogy aztán sejtette-e az asszony, hogy hol bujkálok és miért, sosem tudom már meg, révedt gondolataiba az öreg.

Kávéztak, és halkan beszélgettek. Időnként jött Iduka mókás kis fityulával a fején, dereka körül tenyérnyi kötényke alatt a térd alá érő szűk, sötétkék szoknyában, nejlonharisnyásan, magasított sarkú, könnyű papucscipőben. Kérdezés nélkül hozta a szokásost, két betétes kávét, s kétszer egy deci szódavizet. A virágos és a verseit áruló elkerülte őket. Az öreg hamiskás mosolya sejtette, hogy a történet fordulatosabb része még hátra van. A legszebb hónapjait élte a pincében, mondta. Kedvenc könyveit olvashatta újra, vagy végre kézbe vehette azokat, amelyek már évek óta vártak sorukra. Lassan csökkent ugyan a készlete, de mire az olaj kifogyott volna a lámpából, nem várt események zajlottak le a feje felett. Valakik, talán egy kibombázott család vagy valami csavargók feltörték a boltját, kidobáltak minden lakhatáshoz szükségtelennek vélt kacatot az utcára, s beköltöztek. Még szerencse, hogy a pincelejáróra szalmazsák vagy matrac került, így nem fedezték fel a búvóhelyet. Ettől kezdve egyre kellemetlenebbé vált az öreg helyzete. Konzervei elfogytak, innivalója egyáltalán nem maradt. Valami véletlen szerencse folytán a lépcső alatt üvegekkel teli ládára lelt. Inkább a ritka üvegforma miatt vehette be a boltjába, mint a számára ismeretlen és értéktelen tartalma miatt. Az öreg emlékezete szerint ötéves korában ivott utoljára alkoholt. Krónikus szorulása miatt szülei általában ricinussal itatták, s azután gyűszűnyi likőrrel tompították az olaj borzalmas ízét. Szája kisebesedett, nyelni sem bírt, felbontott egy üveget, és belekóstolt. Nagyot sóhajtott, ezt is meg kellett érnem, mondta. Nem tudhattam, hogy meddig leszek foglya saját pincémnek. Reggelente megtöltöttem egy poharat, s abból nyalogattam estig. Savanyú volt, kesernyés, és nem oltotta a szomjam. Álmosított, s amíg meg nem szoktam, szinte egész nap aludtam tőle – mesélt tovább. Mást se tehettem zajtalanul a sötétben. A napokat úgy számoltam, hogy egy-egy könyvet raktam át az üres oldalra. S ha nagyon untam magam, mellé telepedtem, és megszámláltam. Meglepett, hogy milyen hamar végére érek a számolásnak. Mennyivel könnyebb húszvalahány könyvet átpakolni, mint ugyanannyi napot eltékozolni. Az igazi gond az volt – mondta, még jobban lehalkítva hangját –, hogy nem volt hova kimenni. Hallgattak, lötyögtették a csésze alján maradt kávét. Nem néztek egymás szemébe, pedig egyikőjüknek sem volt különösebb szégyellnivalója. Az orvos hirtelen elhatározással nyúlt táskájába, felírt egy injekciókúrát. Forgatta ujjai között a papírlapot, majd gombóccá gyúrta, és zsebre vágta. Csak fiataloknak, munkaképeseknek jár, szabadkozott mintegy magának. Az öreg megint elmosolyodott, s mielőtt az orvos félreérthette volna, tovább mesélt. A betolakodók úgy tűntek el, ahogy jöttek. Nagy zajjal, csörömpöléssel, zúzással, töréssel. Sokáig csend volt utánuk, majd jöttek mások. Turkáltak a majdnem semmiben. Amikor a padlódeszkát kezdték feszegetni és elhordani a fejem fölül, cselekednem kellett. Éjszaka a maradék deszkákkal eltorlaszoltam a bejáratot, s valami festékkel kiírtam, hogy eladó. Érthették, ha akarták, ha nem, itt van gazda. Éjszakánként egyre messzebbre merészkedtem a bolttól. Többször bekopogtam a takarító asszonyhoz, de senki nem felelt. Bementem, ettem valamit a spájzában. A nappalokat továbbra is a pincében töltöttem, végül beköltöztem az asszony szegényes, megüresedett lakásába. Azóta kiutalták nekem, de nem írtam alá semmit. Nem az enyém. Rendben tartom, s ha visszatér, megfizetem az elmaradt bért s azt a kis ennivalót, amit feléltem a spájzból. Itt elhallgatott, mert érezte, hogy az orvos nagyon szeretne kérdezni valamit.

Szaporodtak és elhúzódtak a presszólátogatások. A doktor kölcsön kapott könyveket, később beszélgettek is róluk. Hosszú sétákat tettek a Károlyi kertben. A vén platánok alatt meg-megpihentek egy padon. Méltóságteljes léptekkel rótták köreiket a park északi végétől, a kissé romos színházépülettől le egészen a leánygimnáziumig. A filozófusokon gyakran hajba kaptak, mintha nem egy kerékre járt volna az eszük. Bölcsen áttértek semleges vizekre, a magyar és külhoni irodalmi munkák megtárgyalására.

Az orvosnak nem volt családja, s előrehaladott veseelégtelensége nem is biztatta sok jóval. Nem volt szíve magához kötni senkit. Apja anyagi gyarapodásra vonatkozó tanácsai is okafogyottá váltak. Hacsak...! Nézett szinte egyszerre, egyazon lelki állapotban egymásra az öreg és az orvos. Egy emlékházat látogattak éppen, múlt századi író otthonát. A gondosan őrzött terek árasztották magukból a letűnt kor hangulatát. A bútorok, a használati eszközök érzékletesen meséltek az elporladni kész múltról. Mindketten feloldódtak elődjeik meséiben, emlékeiben, s mintegy varázsütésre repültek hozzájuk a korábbi századok. Egymásra néztek, kezet nyújtottak egymásnak, mintegy pecsétet téve paktumukra. A jövőnek megőriznek valamit a mából.

Az orvos beköltözött a városba. Egy kisebb erőfeszítést igénylő SZTK-rendelői állást vállalt. Megszaporodott sétáik során bekéretőztek egy-egy különc festő műtermébe. Némelyikkel összebarátkoztak, másokkal feszült, haragos beszélgetésekbe bonyolódtak. Gyűjtötték, vásárolták a nekik nemigen tetsző képeket, főleg azoktól, akik húzódoztak műveiket áruba bocsátani. Az öreg inkább érezte, mintsem értette, hogy egyes absztrakt táblák, számukra még megfejthetetlen motívumrendszerükkel, provokáló színvilágukkal, polgárpukkasztó pökhendiségükkel egyetemes értéket rejtenek magukban. Könyveik, berendezési tárgyaik is szaporodtak. Gondosan válogattak. Az idő nekik dolgozott.

Kijárták, hogy az asszony lakására új papírt írjanak. Életük végéig lakhatják, utánuk könyvtár-galéria lesz, s neveik kezdőbetűiből KERT-re keresztelik. A betévedők használhatják a berendezéseket, olvashatnak, kényelmesen nézegethetik a falon lógó képeket vagy lapozgathatják a festménymagazinok ajtónagyságú szárnyait. De már életükben elterjedt, hogy bárki betérhet hozzájuk.

A kisváros felett halványan sápadozik a lemenő nap. A platánok rozsdás levelei lepik el a sétautakat, ahol a járókelők finom főhajtással, kalaplevéve üdvözlik egymást. Varjak felhőnyi serege csapatokba rendeződve húz a kiserdő lombtalan fái közé. Károgásuk nyomja el az utca zaját. A parkra szálló köd két elhalványuló alakot nyel el.