Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. május / Bordély és boncterem – bevezetés a transzgresszív lírába

Bordély és boncterem – bevezetés a transzgresszív lírába

(A perverzió méltósága. Válogatta és az utószót írta Németh Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2002)

 

A perverzió méltósága testkönyv, a humanista irodalom kezdeti szakaszára jellemző perszonifikált verskötet-kompozíciók igen jelentős mértékben átváltozott, késői utóda.1 Antonio Beccadelli annak idején Hermaphroditus c. kötetét perszonifikálja: az első könyvet gyakorlatilag a férfitest, a másodikat a női test, illetve nemiség építi fel, ugyanakkor a kötet testtopográfiáját alapvetően határozza meg a persona megszületése is, az az allegorikus ív, mely gyakorlatilag a könyv elkészültét, annak poétikai vonatkozásait, költészetpolémiai aspektusait vonja párhuzamba Hermaphroditus alakjának evidens mitológiai referenciájával. A könyv maga lesz Hermaphroditus, szexuális kalandjai a könyv írásának és a költészetpolémiai aspektusoknak egyfajta egymásra csúsztatott értelmezési szintjeit hozza létre. G. Pontano Pruritusa annak idején a nemi gerjedelmet személyesítette meg, s Pruritus personálisan azonosult a szöveggel, és megteremtette az olvasatok ragyogó sokszínűségét.2 A költészetesztétikai eljárások, az alkotási folyamat szexualizálása ezekben a művekben kardinális jelentőségű, s antik mozzanatokra vezethető vissza, melyeket az összeállító is számba vesz. A hozzáállás radikalizmusa e kötetben erőteljesebb, hiszen kortárs irodalomelméleti-értelmezői iskolák elméleti fogalmait fokozza ad absurdum (szöveg öröme, interpenetráció, dekonstrukció, a Susan Sontag-i erotikus olvasat stb.), hasonlóképpen, ahogy a humanisták erotizálták túl mondjuk Catullus verissima lex néven elhíresült „elméleti" tételét. Mindehhez jön még a később tárgyalandó transzgresszív irodalom látványos gesztuskincse. Ezen perszonifikációs szöveggeneráló eljárások mechanizmusait, aspektusait jelzi a kötetben a teremtésparodisztikus rítusok egész sora, mintha egy sajátosan obszcén transzcendencia isteni szféráját kellene belakni egyszersmind a kötet szövegtestének megteremtésével. A testmetaforika éppen ezért kap sajátos retorikai patinát –szakrális jelleget nyer, s a fekete misék Aleister Crowley-féle verbális eltökéltségét idézi: „a testeket / a váratlan élet lehetősége fürdeti" – hangzik a teremtésaktus prológusa: a teremtésaktus összeolvad a költői szövegtest megteremtésének rituális aktusaival: ezek az eljárások a nyelv szaporítószerveiben bízhatnak, a nyelvi energia pedig a hús belakásának lehetőségeit keresi. A test univerzális nyelvi jel, mely más jelekkel együtt építi ki a maximált gyönyör kódjait: úgy lép ki a papír terébe, hogy saját magát teremti meg a szövegben. A test (body) nyelvi buildingje művészet, az erő és a vágy brutalizált és főként autoerotikus esztétikai törvényei szerint.3 Ez a building, a testtel való törődés határozza meg a testek közti kommunikáció grammatikai szabályait. A test gyakorlatilag kidolgozandó alapanyag, pszeudoharmonikus léttér, melyben bizonytalanul munkál a testre koncentráló önélvező hatalomvágy. Átépíthető, újrakonstruálható szöveg, mely a vágy abszolút szolgájaként működik.

A vágy hordozza magában a nyelvben megképződő extázis tényét, mígnem a test a potencialitás tágas térségeit nyitja meg a költői nyelvtan kommunikatív mechanizmusai előtt. A nyelv ebben a brutalizált, hiperszexuális Árkádiában szuperharmonikus, bár zsarnoki erő: harmóniája állandóan kielégülő és kielégíthető erotomániájában nyilatkozik meg, zsarnoki természete pedig ennek kötelező deformációiban. A test a csábítás perverz aktusaihoz kénytelen ideális pozíciót felvenni, késznek kell lennie az állandó metamorfózisra egy hatalmas szimulációban, melyet a számítógépként is tételeződő nyelv cybereffektusai szabályoznak. Vágy és társadalmi norma sosem kerülhet összhangba. A test nem engedelmeskedhet semmiféle pszichoterápiai hatalomgyakorlásnak: a nyelv autoerotizmusa révén ugyanis törvényszerűen a szimuláció alakzataiban él.4

A női test átépítése, radikális elvulvásítása gyakorlatilag a cybersex kultúra radikalizált fölülíró-effektusa. A test immár szupernaturális, puszta szimulációs gyakorlat (miképp a szöveg is maga), ideálisan újrakonstruálható, állati vagy tárgyi elemekkel kontaminálható, a különféle fíliák (zoo-, pedo-, ephedo-, hebe- stb.) univerzumává alakítható. Ezt az átalakulást a vezérfília, a logofília vezényli. Ez a logofília a testbeszéd csatornáit nyitja meg, egyszerre body-art, egyszerre a mágikus sátánizmus, a képi darabolás, az ún. all climax porn5 és a verbális terek ura és folyománya. A szubkulturális pluralizmus e szövegekben spektrumképző: a hódítás gesztusaival teljes, szövegről szövegre terjed, gyakorlatilag a pornófüggőség pszichikai lépcsőfokain haladva képzi meg a nyelvfüggőség poétikai allegóriáját.6

A szupernaturális, géppé lett test központi szerepű a könyvben, ám a gép szó helyett sokkal kifejezőbb lenne Kazinczy gépely szavának alkalmazása, mely a szerves komponenst is magába kódolta. A gépely szupernaturális folyamatoknak engedelmeskedik, és bár van működési algoritmusa, gyakorlatilag ezen algoritmus folyamatos kijátszásában érdekelt. A gépely tehát maga a folyamatosan változtatható test, ugyanakkor a szimuláció törvényeit respektáló masina, a nyelv gépe. E szövegek léttere egy perverz Árkádia (S/M-stúdió?) és a boncterem kombinációja, melyben a halál gyakorlatilag csak verbális lehetőség (kétségtelen, ez némi infantilizmussal is összefüggésbe hozható). A testek feldolgozása és kidolgozása a számítógépes szimuláció logikáját követi: a gépely itt már nem lelki transzformáció egyazon testben, hanem egy komplex átépítés végeredménye is.

A szövegek jelentős része rituális aktusokra, folyamatleírásokra épül. A koromevés rituális gyakorlata az ún. nagy elbeszéléseket már retorikai megformáltságában is felülírja, hiszen referenciaként jöhet számba az illyési–éluard-i zsarnokság-, illetve szabadságlitánia. A koromevés is gyakorlatilag egyetlen mondattá válik, mely a belsőleg átszerelt test gyönyöreinek maximálásában érdekelt. A koromevés gyakorlatilag a narkózás (Hazai Attilánál a cukor jelenik meg ebben a szerepben) és/vagy a vámpírretorika (hiszen vér és korom egymás verbális protéziseiként működnek a könyvben) kódja: a világ és a nyelv testei párbeszédének lehetősége a kéjuniverzum, az élvezetkonstellációk variánsainak számbavételekor. Belelétezést kínál egy nyelvbe, mely testre utalt, és a permanens átépítés/átépülés a lételeme.

Az irodalmi-kulturális hagyomány magunkévá tevése kardinális témája a műnek, ugyanakkor bizonyos irodalomelméleti kategóriák is humanista módra szexualizálódnak, s így maga az írás és befogadás aktusa is a cyberspace ironikus törvényeinek kénytelen engedelmeskedni. A szabadság és zsarnokság helyét a test újrakonstruálásának igénye veszi át: a koromevés a szabadság és a zsarnokság együttes ellenszere, s a szöveg maga nem történelmi vagy üdvtörténeti, hanem valósággal egy démoni szertartáskönyv liturgikus részlete lesz.

A húsba írás (7) kalligráfiájává váló hegek, pattanások, véres forradások vagy éppen testprotézisek body-art szövegekké változtatják a rituális leírásokat. A boncmester (6) Gottfried Benn-i alakja sátánná változik. A fenti alapvonások, melyek a pszichoszexuális fejlődés, a drogok és a szexualitás szélsőségeire vonatkoztathatók, melyek a fogyasztói kultúra szélsőségeit transzformatívan kihasználó effektusok párjai (Disneyland-kultusz, Sex-shop, peep-show, McDonalds, giccsimádat stb.), illetőleg az interperszonális kapcsolatokat felszámolandó a cyber térbe feledkezés révén erőteljesek, gyakorlatilag a transzgresszív irodalommal hozzák összefüggésbe a kötetet. A transzgresszív regény fogalma Michael Silverblatt nevéhez fűződik, s olyan nevek fémjelzik, mint a nálunk is népszerű Brett Easton Ellis, a nyíltan antiszociális, homoszexuális, morbid Dennis Cooper, akit Elisabeth Young egyszerűen csak „a Disneyland csapdájába esett George Bataille"-nak nevezett,7 illetve a nálunk nem ismert Kathy Acker, Mark Amerika vagy Gary Indiana. A transzgresszív írók őse például Sade márki, a már említett Bataille vagy a már szintén említett Crowley. E kötet versei a transzgresszivitáshoz hasonló konstrukciót bontakoztatnak ki, s gyakorlatilag a transzgresszív líra magyar megteremtőiként aposztrofálhatok. A transzgresszív tematikai univerzum felvállalása mellett szoros kapcsolat áll fenn a pornográfia és a pornografománia bizonyos elemeivel, akárcsak a cyber irodalommal, melynek egyik őse a kanadai Douglas Cooper volt, aki interneten közölt regényét (Delirium, 1992) már a számítógépes nyelven írta meg, bonyolult hypertextes utalásokkal, s ezáltal mintegy a gépeskönyv8 új lehetőségeinek kimunkálásában is úttörőnek bizonyult.

A pornóipar a 80-as, 90-es években a tradicionális média transzformálhatóságának köszönhetően teremtette meg az all-climax porn műfaját, melynek lényege a szekvencialitás, a történetiség felszámolása, az aktusok szétdarabolása, a test redukciója, a The best of konstans és „praktikus" öröme és visszafordíthatatlan dömpingje. Ugyanezt az eljárást alkalmazza a nyelv testével a perverzió alakzatainak révén e kötet szövegszervező ereje is. A nyelv fókuszál, monotematizál, csak a végső gyönyörre koncentrál, a történetnek csak kicsúcsosodása van, ezáltal meg is szűnik történet lenni. Mindez persze csak a szövegszerveződés ereje az olvasás aktusában. A kötet performanciájának egészét is alapvetően rendelhetjük a pornografománia ironikus pozíciói alá. A hard core tendenciák eszkalációjának jegyei fokozatosan szivárogtak be a magas kultúra művészi gesztusaiba is. A pornóipar ma már intézményesülve jelenik meg, kulturális tényezőként, ráadásul a „civil" filmvilág gesztusaival. A folyamat nyugaton már a 80-as években erőteljes, 1984-ben például megalakult a Pornókritikusok Szövetsége (X-Rated Critics Organization, XRCO), s máig sikerrel működik. 1985-től ítélik oda az arra érdemeseknek az Aduit Video News (AWN) díjait immár 35 kategóriában. A Porno Oscart már említenem se kell, olyannyira evidens része lett a korszak kultúrikonjainak. Ez fokozatosan privát értékkánonok kialakulásához vezetett, s gyakorlatilag a szépírás vagy a képzőművészet eszköztárát is mintegy megtermékenyítve kebelezte be ez a fajta kontaminációuniverzum. A teljes totalitás pedig a cybertérben lelt otthonra, az Internet világában, ahol ugyanúgy kibontakozhatott a kulturális tradíció markáns jelenléte, mint annak felülírása, mondjuk, Bruce Sterling kibernetikus, cyberpunk sci-fi prózája. A test szétdarabolása, szétbontása, elemekre szedése, deformálása a számítógépes szimulációban mindennapos, különleges szervvariációk, korrekciók pár gombnyomással előidézhetők a virtuális és kontemplativ „gyönyör" érdekében.

Az aktusok nyelve gyakorlatilag programozott és emberi szempontból majdhogynem öntörvényű, s mintegy felügyelőként koordinálják a szövegorgiát. A test szabadsága minduntalan felszámoltatik, a nyelviség ördögi mechanizmusai, a programozott írás és olvasás folytonosan nevetségessé és abszurddá, morbiddá teszik: a perverzió épp ezért válhat naturális szabadságjoggá, lehetőséggé a kitörésre valamiféle drasztikum ijesztő komolyságában (megint a már emlegetett halál elleni lázadás gesztusa?), ám a perverzió dinamizmusa okán ez a komolyság is zárójelbe kényszerül. A határ nem azért nem léphető át, mert már az első szöveg is felszámolja a határ fogalmát, hanem azért, mert eleve nincs is az a határ, melynek áthágását ne legitimálhatná a nyelv puszta kombinatorikája és párosodási ösztöne, orgiakészsége, libidója. A szöveg architektonikája a húsban rejlik: az írás a test boncolásakor, megnyúzásakor fejthető le.

Óhatatlan a rokonítás a Párnakönyv test-könyv párhuzamával is. A nyelvi elemek és konstrukciók bonctermi halmaza sajátosan új variációkat hoz létre, s épp ez az új performancia válik elevenné. A test kiképzése speciális (a virtuális térben vagy a pornóban akár sok esetben reális, pl. autofelláció, zoofília stb.) technikáinak tere alapvetően inkább a cybervilág territóriuma. Ezek a speciális szexuális praktikák nyelvi fogásokként, nyelvként is tételezhetők, melyek a gyönyör szintaktikájának és textológiájának szolgálatába állíthatók. Az autofelláció a körkörösség és a homogenitás retorikai alakzatainak mentén is olvasható az egyiptomi mitológiai teremtésreferenciák mellett (4). Az önmagát nemző nyelv, a nyelv uroborosz-jellege genetikai konstrukciójának leírása is belekódolódik egy-egy versgeneráló mechanizmusba. Az anilingus és a koprofágia hasonlóképpen tarthat számot efféle alakzatolvasatra: egyrészt a klasszikus testtopográfia elbizonytalanításáról is szó van, másrészt a nyelv intencionális fekete dobozként jelenik meg, hiszen a test gyakorlatilag csak a bemenet és a kimenet fázisait egyesíti a perverz vágyban. A nyelv iszapja, üledéke, archaizmusa ez a gesztus. A nyelvben mindig van valami félelmetesen ősi és pokoli. A retorika perverz illemkódexéhez makacsul ragaszkodó nyelv játéktere ez. A descriptio alakzata a repetícióval gyakorta hoz létre szövegartikulációkat a testtopográfia bűvöletében. A testtopográfia a reneszánsz költészettől ismert és bevált eljárás: John Donne pl. úgy fedezi fel kedvese testét, mint Kolumbusz Amerikát. Az orgiasztikus descripció háromirányú a kötet szövegeit illetően: konstruálódhat jelenközpontúan, amikor tulajdonképpen a szétretorizált nemi vágy változata; lehet archeológiai mélységű is, amikor a test genezisét vagy vélt/valós előképeit csalja ki a hús börtönéből, azaz a múltra fókuszál (a nyelvet egyébként is mozgásban tartja az idő, s gyakorlatilag folyamatosan árulja el múlt jelentéseit, konstrukcióit a jövője); és lehet prófétikus, amikor a jövő testtopográfiai aspektusaira összpontosít, illetve a testépítés folyamatának fiktív rögzítésében érdekelt. A perverzió húsba és nyelvbe írása sade-i hevületű, ahol minden szervezett, de ez a szervezettség azonnal el is szigetelődik a ráció territóriumától. Ugyanakkor „racionális" rituálét követ. Folyton ugyanazt hajtogatja, ugyanazt helyezi az írás és az olvasás aktusainak középpontjába. A textussal foglalkozó játékrituálék arbiter elegantiae-ja virtuális lény, a generatív nyelv maga, aki viszont a szabályok összekuszálásában érdekelt, abban, hogy vírust juttasson a rendszerbe, s végül ellenőrizhetetlenné tegye az olvasás rendjét is. A halálfókusz bataille-i konstansa teszi, hogy nem az aktus maga anormatívan riasztó, hanem az aktusban résztvevő testek démoni egybe-, illetve összemozgása, mozgatása, kentaurizálódása, keverékisége rémisztő igazán.

A perverzió mozgó identitás lesz: helyzeti, ha belekeveredünk az értelmezés aktusába, mint olvasók, performatív, ha aktus közben megpillantjuk magunkat is a nyelv tükrében, amint papírra vetjük gondolatainkat az olvasásáról.

A szexuális egzotikum nyelvi megfelelője az idegen nyelvű vendégszövegek beépítése. Ez a poétikai eljárás vagy a nyelvek egymásra irányuló vágyának játékos képei (pl. a cseh–magyar makarónivers esetében, 29), vagy a medikalizált vágy parodisztikus képei a latin orvosi terminus technicusok révén (hasonló szerepben potens pl. James Mitchell Gay Epiphany c. verse9). Ez utóbbi eljárás sajátos neorokokó rímelést eredményez a 33. opusban: „jellegzetesen széles kondylomák. / pollutióhoz hasonló folyamat. / játéka húgycsőnek, ideges, / idült exkrementofag. hymen assotiatioja is / neurasthenia psychosexualis, / sőt absolut infantilis / a priapismus kontra satyriasis." A kórkép nem az értelem számára tárul fel, hiszen az orvosi-lélekgyógyászi szómágia eszközeivel él. Ezt egyébként az elcsehesített változatban felbukkanó torz latin alakok is igazolhatják, illetőleg a záróizomként működő utolsó sor grammatikailag egybe nem illő latin egyeztetési kísérlete is erre vall. A rímeltetés nagyjából olyan komikus, mint amikor Amade László a konszerválni, konfundálni, konszolálni szavakat rímelteti. A vers sugallta orvosi vizsgálat (a nyelv köpölyözése) egyébként klasszikus rituálévá lesz a kötetben, mely a szexuális receptek kiállításában nyer végül teret.

A leírás alakzataiban a felületi képiség dominált, hiszen a szerző gyakorlatilag egyetlen alapszínbe kebelezi a látványt, mely eluralkodik vagy átszűrődik a többin. Ez a szín a vér, a korom vagy az ondó színe, illetve a vulvaváladék színtelensége. Ezen színek, színtelenségek valamelyike, esetleg bizonyos kombinációjuk rendre elmossa a kontúrokat, hogy felszámolja a szöveg dokumentarista jellegű vonalszerűségét. A szín valóságos tölcsérként gyűrűz a kolosszális és iszonyú, élvezetnek feltüntetett cyberlátomás történeti vagy egzotikus mélyébe, s mintegy a perverzió szakralitásába való beavatás rítusát jelzi. Nyitott gyűrűzés: így nevezhetnénk azt a folyamatot, melynek során a szerzői funkció sose zárja le teljesen egy-egy komponens képi univerzumát, gyakorlatilag apró motivikus hidat képez az újabb szekvenciák irányába, sajátos bélyegeket hagy egy-egy alkotáson, hogy az mindig, permanens invenciozitással kényszerítse értelmezőjét a fölülírás erotikus/perverz/szimulatív aktusára. Ilyen téren robbanhat be a képbe James Bidgood filmes rokokója, a fantáziában megképződő brutális reklámrokokó, Disneylandrokokó, a sex shopok rokokója. Pink Narcissus c. filmjének10 egyik radikálisabb jelenetében a bőrös szex fetisiszta univerzumának, illetve a férfivécé homoszociális közegének végletekig fokozott potenciális és valós szexuális rituáléja kerül párhuzamba a Bobby Kendall személyében megjelenő torreádor levezényelte erotikus bikaviadallal, melynek során tulajdonképpen az ártatlanság védi ki a fallosz támadását. Bidgood mindezt a két jelenetben közös háttérrel is jelzi. A piszoárból ondó folyik, a ledöfött bika (azaz bőrszerkós motoros) vére. Ugyanez az ondó jelenik meg majd rituális fürdőként a víz pozíciójában.

Úgy érzem, mítoszcentrizmusról is beszélhetünk e szövegek esetében: az egész konstrukció Narcissus történetének travesztált mítoszát evokálja: gyakorlatilag az önmagába szerelmes perverz nyelvről van szó folytonosan. A fogyasztói társadalom és a média narcizmusát sokan firtatták már (az önimádat társadalma stb.), én kivált a tükörpozícióra összpontosítanék: Narcissus mítoszának kardinális eleme a (víz)tükör. Bobby Kendall James Bidgoodnál szállodai szobájában önmagával szeretkezik a tükörben, s a kellemes éjszakához pezsgőt rendel a házasságtörési rituálé társadalmi forgatókönyve szerint. Ginsberg hasonlóan a magáévá teszi magát egy tükörben. A tükör alapjában véve négyféle: először is maga a nem tudatosított alteregó, a társ és a vágy tárgya, vagyis partnertükör, másodszor metamorfózisszerű funkcióban a test vágyainak ellenvilágaként, valóságos belakható térként, a kaland világaként mutatkozik, harmadszor pszichedelikus tükörként funkcionál, negyedszer pedig szembesítő funkcióban is értelmezhető. Amikor alteregó, akkor a szimulációban a szöveg tulajdonképpen saját testévé formálja a szimuláció nyelvét (pl. „hangom a TV-ben felejtettem") a gyönyörködés által, ellenvilágként a szimulációban érvényesülő vágy verbalizálásában érdekelt (pl. „vaginák beültetése az egész testbe, / szétszórni a csábító illatú hüvelyeket"), a pszichedelikus tükör már az orgiasztikus nyelvet mutatja primér közlésfunkcióin jócskán túlról („a szart, a bodorítottat, és / a herékben izzó ondót faltam, két pofára ettem"), a szembesítő tükör önreflexív természetű, pl. „az efféle képeket / már művészi fotóként, festményként / is értékesítettem."

A perverzió paradicsoma képződik meg verbálisan, és e jelenség kirekesztettsége tolja előtérbe kommunikációs gesztusait, a tükör itt a szembesítés funkciójában is működik. A kavalkád óriási (akár Bidgood Time Square-jelenetében): a szimulációs vágyjátékok ikonikus figurái, pózai. Ezek az ikonikus figurák és pózok a pornó klasszikus elementumai. Már tulajdonképpen az 1860-as évektől létező korai pornográfiában kivált a radikalizált segédeszköz-használat, a tiltottabb természetű szexuális praktikák és az akrobatikus pózok dominálnak. Ez a számítógépes szimuláció révén végletes szürrealizmusig és sci-fiig fokozható, a szabadon formálható test potencialitása miatt. A barokk dinamizmusa ez, és a rokokó játékossága is itt hág a tetőpontra, az orientációs középpont, mely köré az aszimmetrikus alárendelés begyűrűzhet, maga a szexualizált nyelvként megképződő virtuális test. Minden készen áll a folytonos szövegorgiára, a kirobbanó, kombinatorikus aktusok végtelen számára. A retorikai figurák rendje a történeti időt és teret is felülírja: az orgiasztikus hangulat kiterjed az égre és a pokolra is.

A nemi szerepek is plasztikusak, az átalakulás puszta szimuláció kérdése (pl. 41, 42). A kultúrtörténet kanonikus témái is szexualizálódnak, pl. az önmaga maszturbációs váladékaiba kocsonyásodó homéroszi küklopsz exemplumában vagy Tolsztoj emlegetése elképesztő kulturális viszonyítási pontként: „Nem olvas Tolsztojt, / csak énekel, ki a picsából, / a vért űzi el" (38). A medikalizált obszcenitás ellenpontja a virtuális térben megkonstruált Óda a tüdőbetegséghez (32), mely a gépelyként működő testet a „cserélhető kényelem" szoftverével látta el, a súlyok mértékegysége is a gigabájt lesz. Az enumerációs gesztus e szimulált térben ad költészettörténeti esszenciát („Ismered pl. Csokonait – a kedvenc tüdőbetegem – / és Pannónia perverz püspöke / Janus.") és játékos allergia- és tüdőbajtörténetként parodizálja ki a korunkban is oly divatos kanonizációs processzusokat.

Végezetül még egy problémakör: a szerzői funkció teljesen elbizonytalanítva jelenik meg, ez részint a kollektív természetű, a szerzői funkciók sokaságában és az utalásrendszerekben létező számítógépes szövegeket idézi, másrészt magát a perverzióban gyönyörködő narcisztikus nyelvet teszi meg szerzői funkcióvá, ami a címben is demonstrálódik. Az összeállító Németh Zoltán és a költő Németh Zoltán munkái, szövegei között ugyan számos korrespondencia lelhető föl, ám ez nem kell, hogy több legyen, mint magának a nyelvnek az agresszív terjedése a folytonos változás és felülírás igényében.

 

 

 

Jegyzetek

  1. Ezeket a vonatkozásokat részben az utószóíró Németh Zoltán is felvonultatja. A perverzió méltósága. Válogatta és az utószót írta Németh Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2002, 84.
  2. Bővebben: Csehy Zoltán: Egy testes verskötet. In.: uő.: A szöveg hermaphrodituszi teste. Pozsony, Kalligram, 2002, 53–92. Ugyanebben a könyvben az obszcenitásteóriák történeti-poétikai aspektusairól lásd: Arrige ad libellum, 169–192.
  3. D. H. Lawrence a maga esztétizált pornográfiaértelmezésében az ego és a szubjektum autoerotikus viszonyát hangsúlyozza a nyelv „testének rovására". Bővebben: Ian Hunter – David Saunders – Dugald Williamson: A pornográfia területe. In.: A szex. Szociológia és társadalomtörténet. (Szerk. Tóth László) Budapest, Új Mandátum, 1998, 56–97; kivált A liberális stratégia c. alfejezet.
  4. A kutatások szerint (Steven Marcus, Peter Gay) épp ez a normatívnak tetsző pszichoterapeuta jelképezte társadalmi magatartás kényszeríti „perverz és fantazmagorikus formákba" a vágyat. Irodalmi vonatkozások tekintetében érdekes Lockhart és McClure nézete, aki a pornográfiának titulált „magas" irodalmat a reagáló személy befogadási stratégiái alapján tartja megítélhetőnek annak erotikus, illetve obszcén voltát kimondandó. Vagyis: az obszcenitást mi olvassuk bele a műbe, szövegbe. Vö.: Ian Hunter – David Saunders – Dugald Williamson: A pornográfia területe, i. m. 67–70. A perverzió méltóságának (kivált annak utószavának) olvasókoncepcióját, ajánlott mániákus olvasási stratégiáit (szövegfetisizmus, szövegalgolagnia stb.) nevezi „perverznek" Sánta Szilárd. Vö.: Sánta Szilárd: A perverzió olvasása, az olvasás perverziója. In.: Könyvjelző (az Új Szó melléklete), 1. évf. 3. sz., 11.
  5. Vö.: Steven Daly – Nathaniel Wice: Alt.culture. Encyklopedie alternativní kultury. Brno, Books, 1999, 15.
  6. Maga a cím a homoszexuális diszkurzus Gay Pride fogalmának egyik lehetséges fordításvariánsán nyugvó parafrázis, mely lényegileg a pszichoszexuális folyamat lezárásának aktusaként is értelmezhető a maga nyílt kitárulkozásában (melynek nyitánya a coming out; ezt a kiszélesített hatókörű coming outot teszik meg végül is a versek az általános norma elleni lázadás legfőbb stratégiájának a nyelv szintjén), és arisztokratikus liberalizmusú felvállalás-effektusában. Mindez dióhéjban az utószóból is szegről-végről kiderül. A perverzió méltósága tehát (Georges Bataille nyomvonalán) „ún. biológiai olvasásra sarkallja az olvasót, miközben saját obszcenitását a szakralitás, azaz a halál legyőzésének gondolatával ruházhatja fel." Ehhez teszi hozzá PéBé (Pálfi Balázs): „Innentől kezdve tudhatjuk is, hogy miként létezhet a perverzió méltósága. Így (is)." Vö.: Pálfi Balázs: A perverzió méltósága. In.: Mások, 2002/6, 46.
  7. Dennnis Coopert (1953) Edmund White pl. így jellemezte: „Aiszkhüloszt szaval rágóval a szájában". Vö.: Steven Daly – Nathaniel Wice: Alt.culture. Encyklopedie alternativní kultury. Brno, Books, 1999, 73.
  8. A fogalmat a bölcsészettudományi informatika tárházából kölcsönöztem.
  9. A versről bővebben: Csehy Zoltán: The Love That dares To Speak Its Name. Blaszfémia, szakralitás és rituálé a homoerotikus költészetben. In.: uő.: A szöveg hermaphroditusi teste. i. m. 269–294.
  10. Vö.: Bruce Benton: James Bidgood. Taschen, Köln, 1999. A mű megítélésének ellentmondásosságáról az előbbi jegyzetben említett tanulmányomban írok bővebben. Benton monográfiája gyakorlatilag kommentált album.