Levél az ezredeshez; Séta a magasban

Levél az ezredeshez

Tisztelt Hadkiegészítő Para, nem: tisztelt ezredes úr, ígérem, rövid leszek, Ön is rövid volt, a levélben, amit nekem írt, és én is így írok, géppel, mert remeg a kezem, és nehezen lehetne olvasni a kusza betűket, amiket írok, kézzel, szóval megvallom, mert az őszinteség fontos, az őszinteség, ezredes úr, erény, szóval hogy engem gyakran elkap a hév meg az indulat meg a lendület írás közben, mert, ezredes úr, én az asszociációs prózatechnika híve vagyok, legalábbis néha, most azonban rövid leszek, mint ahogy Ön is rövid volt, a levélben, amit nekem írt, rövid, vagy ahogy az Ádi fogalmazott: velős, gondolom, Stendhalról vett példát, ezredes úr, aki írás előtt mindig a törvénykönyvet tanulmányozta, hogy stílusa száraz legyen, ne jussanak eszébe a kis virágocskák, amelyekkel kortársai kiszínezték elbeszéléseiket, Önnek szoktak eszébe jutni virágocskák, ezredes úr?, mert csak annyit szeretnék közölni Önnel, hogy sorozás helyett engem inkább sörözésre invitáljanak, mert, és ez tényleg így történt, ezredes úr, én kezdettől fogva magyaráztam a szüleimnek, apának meg anyának, hogy azért a kocsma, az egy intellektuális hely, ott beszélgetnek az emberek költészetről meg egyéb, kulturális dolgokról, tarisznyával az oldalunkon nyomultunk régen az Ádival, így történt, ezredes úr, és a tarisznyában Ady-kötet volt, Ady, öreg, mindig veled van, jelentette ki egyszer az Ádi a diszkóban egy fiatalembernek, és ez a fiatalember kiverte az Ádi fogát, én meg mondtam a szüleimnek, hogy a diszkó, az meg egy csúf valami, képzelje, ezredes úr, én életemben először az Ádival mentem fel a városba, szórakozni, diszkóba mentünk, fésült haj, anya kibokszolta a cipőm, az Ádi elegáns szövetnadrágot viselt, és tükör előtt táncoltunk, majmok, meg találkoztam ott az unokatestvéremmel, aki akkor húszéves volt, és most én is húszéves vagyok, és jó, ezredes úr, húszévesnek lenni, bár sokszor gondolok az öngyilkosságra, és ahogy kijöttünk a diszkóból, a Csányi Tomi ott állt a diszkó előtt, csúnyán ki volt fordulva az állából a hús, bizonyára kibokszolták, a taxiban meg Wunderbaum illatozott, csúf egy valami az a diszkó, mondtam mindig a szüleimnek, és ezért van, hogy százszor jobb a sörözés, különben is, ezredes úr, nagy úr az egészség, nem tudom, ezredes úr, van-e önnek aranyere, ami meglehetősen furcsa dolog, amolyan kitüntetett állapot, tudniillik úgy van az, gondolom, megengeded, így, a kettőnk közötti bizalomra való tekintettel, hogy tegezzelek, szóval úgy van az, tudod, hogy az ember óvatosan piszkol ebben a kitüntetett állapotban, ha aranyere van, érted?, odaállsz, szétterpeszted a lábad, és nem ülsz le az ülőkére, a műanyag ülőke egyébként a legjobb a világon, szóval nem ülsz le, de ha nagyon le akarsz ülni, WC-papírt terítesz az ülőkére, én úgy szoktam, hogy több papírréteget helyezek egymás mellé, de egymásra is, különösen vendéglőben érdemes erre a dologra odafigyelni, tudod, mert ott kamionosok is megfordulnak, meg mindenféle emberek, egyszer például órákig bámultunk egy félkarnyi tüneményt, ez biztosan török kamionos volt, jegyezte meg az Ádi, és hát az ember, ha aranyere van, óvatosan csúsztatja ki a székletet, megbecsüli, tegnap megszületett a fiam: Barnabás, súgta egyszer a fülembe az Ádi, fizikaórán, és az ember, ha aranyere van, kétszer tusol az aktust követően, ezredes úr, és a második tusoláskor, de lehet az első tusoláskor is, a lényeg, hogy óvatos, körkörös simításokkal visszacsúsztatja a makacs kis béldarabot, meg be is kenheti utána a végbelét, kenőccsel, tudod, csak a kenőcs, az olyan, hogy a mackóalsó átveszi a szagát, a kenőcs szagát, de ez attól is függ, milyen fajta kenőcsöt ír fel az orvos, és vigyázni kell, mert ha az ember csak egyszer tusol, és aranyere van, akkor a makacs béldarabka könnyen önálló életre kelhet, és összepiszkolódik a boxeralsó, amiben az ember alszik, ezredes úr, és, tudod, reggel azt érzed, meg – legyünk őszinték – látod is, hogy valami másképpen van, nem úgy, ahogy lennie kéne, és a varrat mentén sötétebb a boxeralsó, én így nevezem ezt: szarcsík, és csak azt akartam ezzel mondani, hogy a figyelem, szóval, az nem árt, de hidd el, ezredes úr, örültem, hogy gondoltál rám, és írtál, olyan gépelt és tömör és értelmes volt az a levél, azzal a kedves pecséttel rajta, hidd el, ezredes úr, nekem is van egy hasonlóan kedves pecsétem, a pörkölt miatt, azon a pólón, amit Zolikáéktól kaptam, meg lovak is vannak rajta, lovak és kismackó, van neked olyan pólód, ezredes úr, amin kismackó van?, szóval ez, hogy írtál nekem, ez, kérlek, figyelmesség, nyomban el is árulom, mert tudom, hogy érdekel, és csak makacsságod akadályoz meg abban, hogy rákérdezz: tati egyre rosszabb állapotban van, a múltkor is, amikor meglátogattam, és ez valóban így történt, ezredes úr, egyedül volt otthon, az ápolóasszony, akit a rokonok fogadtak fel, sehol, a kukta fütyül, rotyog alatta a leves, tati pedig a díványon ült, a falnak támaszkodva, és mereven nézett rám, és még csak nem is köszönt, és a kalapjával sem tángált el, mint gyermekkoromban, ne górálj!, amikor nagymama kutyáját, a Morzsit, ezredes úr, futtattam az udvarban, nagymama varázslatos udvarában, a kutya meg futott a kő után, amit elhajítottam, és véletlenül nyakon dobtam nagymamát, aki a kertben gyomlált éppen, de most csak nézett rám tati, biztosan új lemezzel jelentkezik, mondta az Ádi, mert akkoriban jelentkezett új lemezzel a Tankcsapda, ami, köztudott, a legmegbízhatóbb zenekar, vagy most eszembe jutott, a fegyverekről, Marci bácsi, a lövészszakkört vezető idős technikatanár, de erről most nem írok, majd legközelebb, írd meg, ha érdekel Marci bácsi története, mert, úgy gondolom, ezredes úr, mélyült annyit a barátságunk, hogy rendszeresen váltsunk levelet ezentúl, nem igaz?, és, hidd el, szívesen felseprem én a laktanyaudvart, itthon is szoktam sepregetni, amikor anya megkér, meg teregetek is, és nagyon rosszul esett, hogy amikor egyszer szórakozni mentünk az Ádival, akkor egyszer csak különváltunk, és az Ádiba belekötött néhány katona, meg is ütötték, a vári híd mellett, amikor az Ádi Romániába akart szökni a zöldhatáron, mert én ellene vagyok minden agressziónak, ezredes úr, úgyhogy légy szíves, és szólj rájuk, apa meg egyszer a fürdőszoba ablakát ütötte, amikor hazajött a kocsmából, seprűvel, mert hatodika volt, december, és én tényleg elhittem, hogy a Mikulás az, s bizonyára nem hevertem ki aznap éjszaka a csalódást, mert hajnalig hánytam az idegtől, bár nagyon jól tudom, hogy nem lett volna szabad túlértékelnem a dolgot, nagyon jól tudom, hogy az élet ilyen, hogy gyakran éri az embert csalódás, mindenesetre anya pszichiáterhez is küldött, de most már nagyjából jól vagyok, ezredes úr, most már, mondhatom nyugodtan, rózsaszínben látom a világot, ami, ugye, a legpocsékabb szín, és már telefonáltam az ismerőseimnek, meg az Ádinak is, és egytől egyig azt mondták, hogy az idő mindent begyógyít, de, kérdem én, ezredes úr, hogyan gyógyíthatna be bármit is az idő, mert, ezredes úr, nehogy már az ökör szántsa a hajtót, egyébként ha már az időről: a horgászathoz, ezredes úr, szenvedni kell, baromi sokat kell szenvedni, tudod, fagyoskodni kell télen, és meg kell dögleni az augusztusi kánikulában, remélem, ezredes úr, érthető, és akkor a hal még nem is a végeredmény, mert minden csak az után jön, minden, drága ezredes úr, voltál már Tankcsapda koncerten?, írj!

Séta a magasban

– közelítő tél –

Jól tetszik lenni a tanár úrnak, hangzott, vagy inkább amolyan kérdésként zuhant le rám, egy vaskos, bíborlila szemfödő, érdeklődést színlelve, kilátástalan helyzet, és az éj hirtelen nappallá változott, vagy fordítva, és lepedőszagú rózsák között bukfenceztem a gyönyörűségtől, mint egy elkanászodott kokkolínómaci, és olvadoztam, hogy szinte elfogott valami izzadás ragadvány-féleség, merre is lehetne továbblépni, pedig minden olyan jól indult, rendre a lépcsőnél kezdtem, fiatalemberként szeltem, onnan ugyanis bemelegítésnek a „második A" kiszögellésébe botlik az ember, bimbózik a gondolat, de még korántsem éri el a potrohát, annál inkább a fejétől bűzlik, pacsulis és omnia kenőcsös, határozottan észlelek, több mint feltűnő, nyomomban a kollégák. Serény sörény és gyapjas arcszesz, nincs idő elbambulni, késő, igyekszem egyenesben maradni.

Egy helyben járok.

Arra gondolok, fordulás fölfelé.

A harmadik emelet az enyéimé, az enyimé, szőrén-szálán botorkálnak leendő menyecskék, szép dolog a tanáré. Szkeptikusnak vélem magam, a nagy alítás hajbókolásba csap át, remeg a színes rózsakása, színes rúzs és körömreszelék, borzong a hátam, ideje belépni, izzad a tanterem.

Mindenről ugyanaz jut az eszembe.

Berzsenyivel kezdünk, és a folytatás se más, a párkány alatt közelítő tél szöszöl, pelyhessé duzzad alattam a zavarodottság, tör rámfele az emlék, lehetetlen visszatartani. Közelítő tél, arrogáns, fehér mákony, nazális ejtésben.

Beleg deát a dáthábra, rabatyul érzebbagab.

Virány és rózsás labirint, a hegy boltozatán aprócska rés, gerezd és gerlice, szégyellem magam. Bizonyítsam be! Letolom a nadrágom, lelkesen gyurmázom a pérót, nehezen mozdul, nem fekszik (áll) ínyére a publikus nyilvánosság, noszogatni kell, lengedezz, babám, lengedezz, közelítő tél, ágaskodik a mantra, nótát csücsörít a fityma (bokafityam), gejzírszag borong, sikoltoznak a lányok. Kétrét guggolva állok, pőrén, berobog Joli néni, a szőnyegszoknyás pedellus, az ott a Szókratész csúcsa, nyújtogatom a kezeim, előre, mi a fasz, hörög halálos ijedelemmel Joli néni, és nyúl legott magához, a torkát fojtogatja, közben meg a nyugdíját tapossa, hírlik, pedig csak felkészületlen, kétrét állva guggolok. Súlyosan ledorongolnak az igazgatóiban, szemlesütve toporzékolom, egyik lábam a másikon, odakinn fehéren egzisztál a futballpálya, egy vékony sávban meg van csillanva a nap, nehogy még egyszer. Megígérem.

Mindenről ugyanaz jut az eszembe.

Tízórai, vaníliafagylalt, szemüveges kóla. Aszalódnak a tinik, bőrhajtásos lurkó kószál a negyedikesek körül, zsémbeskedik a java. Nyelvtan, nyelvészet, nyeletlen balta éle fejszevesztetten halad előre, nyert ügy, dolgozatot sietve soha ne ossz, máskülönben nyakadra ömlik a tetőszerkezet. Célszerű azzal a feladattal kezdened, amelyikkel akarod. Surrognak a puskák, az utolsó padba ülök, olyan, mintha moziban vélném magam, élesen végigvág rajtam a leheletnyi sugár, nyájas, nyárias meleg, behunyom a szemem, valaki sapkában szaladgál, csapó kettes, föl-le, még egyszer, pattog egy denidevító, akár a pingponglabda (pimpong), vegyük elő újra, surrognak a puskák, vastagodik a törzs, ékesszólóan dicsőül a fegyvernem, többen szédülésre és fejfájásra panaszkodnak, kimehettek vécére, későn rakom el a szerszámot, súlyosan ledorongolnak, megpörkölődik az igazgatói mennyezete. Soha többé, de tényleg, mint általában.

Mindenről ugyanaz jut az eszembe.

Utolsó óra előtt mindenki hazafelé tart, domborodó pulóver alatt szörcsögve csörtet a bukszus, terebélyesedő felsők, okító megjegyzések, süket fülekre találok, de nem teszek feljelentést, nem jut eszembe, a szertár éppen megfelelő hely a korholásra, csendben, ritmikusan korholunk, árulkodó pillantás, Joli néni, a szőnyegszoknyás pedellus az ajtóban fenyegetőzik, sietek töri órára, Pedellus néni, nyitva felejtem a sliccet, s ahogy előráncigálom a zsebkendőm, kibukkan a matyi, résnyire tátong az élmény, hahó, gyerekek, figyelem, összevillannak a serdülő tekintetek, pattanásos vigyor, zsebeim kifordulva, elefánt, tárom szét a kezem, és Hannibál hadáról mesélek, előre és hátra, és jobbra, majd balra, megkerülte őket, süvöltöm, a buzi rómaiakat, és lépre lépés, szélsebesen viharzik a fütykös az első pad lelki szemei előtt, ahogy én is, az igazgatói felé, az ajtó mögül Joli néni hengerfejszemüvege integet, ide se jövök többet, gondolom.

Utolsó esély ez a mostani: osztálykirándulás. Belépőt nem kell fizetni, Tihany mindig nyitva áll. Megbújok a taton, potyautas, de végül beadom a derekam, kifizetik a jegyem, melyik folyón vagyunk, Balaton. Fehér folyás, béke van, közelítő tél.

Mindenről ugyanaz jut az eszembe.

Nyomós okaim vannak. Példamutatóan kunkorodik a móló, csúcsán vörösen ég a jelzőberendezés, vihar nem várható, nyugodt vagyok. Megindul a siserehad, felfelé, a hegynek, álljon meg a menet, irány az apátság, makedón phallosz nyaldossa az apatikus égfelhőket, szörnyülködöm, de csak egy bíborszínű templom magasodik elébünk, ne szólj szám, égbekiáltó méltatlanság, nyomatékosítok, lélegzetvisszafojtva sóvárog a csoport, jól tetszik lenni a tanár úrnak, hallom valahonnan, talán egy meztelen angyal, Bíborbanszületett Sebhelyes Anna, és érzem, ahogy nedves teríték csattan az arcomon, vaskos és kilátástalan, és az éj hirtelen nappallá változott, vagy fordítva, nem tudom már, nem tudhatom.