Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. május / Városablak

Városablak

 

Rajthalf, a világsztár

Esett és zuhogott és megint esett és megint zuhogott. Az ablakkal szemben ültem a kanapén, hideg paradicsomlét iszogattam, amit én magam tettem el még a nyár végén, és azon gondolkoztam, hogy ha normális ember lennék, akkor most forró teát innék, de hát teát még nem termelek házilag. Igaz, hogy a mézet sem magam méhészkedem össze, viszont az toposzként került hozzám, vagy, ha úgy tetszik, vándormotívumként, és csak ebben a minőségében fogyasztom, illetve osztogatom, mert csak virtuális barátaimnak ízlik. Sem én, sem valódi barátaim nem érzik édesnek. Ezzel szemben az ónos esőt hidegnek és nedvesnek találtam az imént, ezért aztán továbbra sem nyitottam ablakot. Jegyzettömböt vettem elő, és néhány perc alatt kiszámítottam, hogy ennek a könyvnek a kezdete óta annyi eső esett, ami pontosan hat méter magasságig árasztotta el házunkat. Közelebb léptem az ablakhoz, hogy egy pillantást vethessek az utcára. És csakugyan! Hol itt, hol ott nyílt ki egy-egy ablak, és jó erősen bedugaszolt palackok hullottak a vízbe, minden bizonnyal kétségbeesett segítségkérő levelekkel a bendőjükben, de az üvegek itt keringőztek a páratlan oldaltól a párosig és vissza, hiszen nem lett volna hová elúszniuk, lévén a szomszédos utcák más történetek helyszínei.

A szélben és a térszegény felület rövid hullámain bukdácsolva a belehullott ónos eső súlyától túlterhelt dereglye közelítette meg ablakomat.

A kormányrudat hóna alá szorítva, a vitorla kötelét erősen markolva Rajthalf dacolt az elemekkel. Erőt vettem magamon, a randa idő dacára kitártam az ablakot, és átvettem a már korábban a nevemre dedikált verseskötetet. Futólag elbúcsúztam írótársamtól, majd gyorsan asztalomhoz ültem, és előbb néhány keresztutcát írtam, melyek a folyóig vezető sugárútba torkollottak, majd a biztonság kedvéért még néhány rácsos csatornalefolyóról is gondoskodtam. Mire végeztem, meg is hallottam a csengetést. Kimentem, és beengedtem Rajthalfot, akinek addigra sikerült tökéletesen megszáradnia, és nyers színű zakója is makulátlannak látszott. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy egy darab döglöttbivalyszínű géprongyot írok a zsebébe, de aztán beértem a közönséges díszzsebkendő hiányával. Hellyel kínáltam, és ráztam magunknak egy kecskerágós labodakoktélt. Mire beértem vele, Rajthalf az ablaknál állt, bőgőorrú hajóját szemlélte, mely fennakadva függött egy antennakonzolon, és azt a tarkóján hatalmas, hajjal benőtt zsírdaganatot viselő hajléktalant, aki odalent füles kosárba gyűjtötte az imént kidobált palacküzeneteket. Szótlanul adtam át az italát.

– Hát így megy ez – mondtam. – Így elhogyishívjákolódtak a történetek. Egyébként köszönöm a könyvet. –

– Szívesen. Ezek most ilyen micsodák. Ilyen na. Versek. –

– Vissza a vershez? –

– Ja. Vissza. Te most így, történeteket? –

– Az jó. Akármi van, a vers, az nem romlik el. –

– Az nem. Mész valahová, a fagyott fűre világítanak a lámpák, szikrázik, rálépsz, ropog, és akkor úgy. Vagy anélkül is. –

– Persze. Én? Mondjuk úgy, hogy próbálkozom a történetekkel. De valahogy tisztázhatatlan, hogy mire megy ez egész. Ahhoz, hogy el lehessen mondani egy történetet, határozottan látni kellene magukat a történéseket. A valóságot, a maga kézzelfogható kellékeivel, tudni hogy ezek élnek, azok meg nem, hogy ez anyag, amaz fényjelenség, meg hogy ezek itt az értékek...

– Az értékek. Ja. Hát azok úgy el vannak. Eléggé. –

– De nemcsak az. –

– Maszatolódva. El vannak. – Letette a poharát, és szemügyre vette Szemet.

– Ezzel csinálod? –

– Újabban ezzel. Bár nem is tudom, hogy segít-e egyáltalán, vagy csak úgy képzelem. Az is lehet, hogy ez rontja el a történeteket, azzal, hogy olyan dolgokat lát, amiket én nem, vagy nem ott és nem úgy látok. Idegen nézőpont, a látásában van valami intelligencia, de beszélni nem tud. Eleinte azt hittem, hogy tud, de nem. Én voltam, aki beszélt, és mégsem úgy beszéltem, ahogy szoktam. Ez a legkülönösebb. Ezért gondolom, hogy talán ez keverte meg. –

– Á, nem. Le kell rakni, és úgy. Azután. Erről van szó.

– Szemet? Lerakni?

– Ne izélj. Kit érdekel. Szem, francokat. A szöveget, amit írsz. Azt. Elereszteni, mikor megvan. Hagyni, hogy meglegyen. Letenni, engedni megnyílni, és tessék. És akkor úgy. –

Rajthalf a poharát kereste, mert évek óta nem beszélt ennyit egyszerre. Persze üres volt. Kivettem a kezéből, és kimentem, hogy frisset készítsek. Az volt az érzésem, hogy a lényeget nem érti pontosan. A jégtartó helyén egy kis mázas cserépedény állt, benne több összetekert bőgőhúr, egy rúd pecsétviasz, szantálból készült füstölők és egy kővé száradt, összerágott cukor, beleragadva egy kiszakadt tejfog. Méghozzá szemfog. Úgy döntöttem, hogy ezt most jég nélkül isszuk.

– Megpróbálok mondani egy példát – mondtam, és a fotelhoz kormányoztam az ürgét. – Tudósok be akarták bizonyítani, hogy valamikor a madaraknak is voltak fogaik. Ez kellett ahhoz az elmélethez, ami szerint a madarak a dinoszauruszoktól származnak. Ehhez szükségük volt olyan közegre, ahol a növekedési hormonnal kezelt csőrdarab úgy tud növekedni, hogy nem lökődik ki. A madarak erre nem alkalmasak, mert az a vicc ez egészben, hogy a madarakban van valami anyag, ami megakadályozza a fogak kialakulását. Végül is megtalálták, hogy ez a közeg az emlősállatok üvegteste, és csakugyan sikerült is a kísérlet. Szép szabálytalan fogat növesztettek. –

– És akkor, mi a hézag? – kérdezte Rajthalf.

– Nem figyelsz – mondtam. – Próbáld elképzelni azt az egeret vagy tengerimalacot, aminek egy ilyen cápafogszerűség kezd nőni a szemében, és addig nő, amíg belülről szét nem nyomja a szemgolyóját. Iszonyú. –

– Iszonyú. Tök jó téma. Írd meg. –

– Nem, éppen ez a baj. Nem lehet centrumot találni hozzá. Kiről kellene szólnia egy ilyen történetnek? És kinek kellene elmondania? Az egérnek? Nem jó, mert nem lehet elég tudása ahhoz, hogy felfogja, ami történik vele. Ha beültetek a képzeletbeli univerzumba egy mindentudó elbeszélőt, az egy tudományos kérdésben próbál majd állást foglalni, tudniillik hogy etikusak-e az állatkísérletek, hogy meddig terjed az ember hatalma a teremtés fölött, és így tovább. Tehát nem lehet elmondani, hanem meg kell ítélni a történteket. Az pedig már nem irodalom. –

– Figyelj. Te ezt tudod. Valahonnan. Akkor pedig el van mondva. Nem te mondtad el, hanem a micsoda. Amiből szeded. –

– Csakhogy az nem történet volt, hanem közlemény. –

– Na és. Közölve van egy közleményben. Nem a te izéd. Dolgod. – Megpróbáltam összeszedni az érveimet, de mindig, amikor valami értelmeset sikerült kigondolnom, lelki szemeim előtt megjelent egy iromba írással számozott mézescsupor, és elfelejtettem, hogy mit akartam mondani. –

– Az a baj – mondtam végül –, hogy van bennem valaki, aki történeteket akar mondani, és van bennem még valaki, aki olyasmikkel érvel, amikkel te. így aztán lassan megbuggyanok. –

– Hát írd meg ezt. Ahogy így izélsz. Hogy mondod vagy nem. Semmi szarozás. Ahogy van. Simán leírni. Ahogy történik. –

Ezen megint csak elgondolkoztam. Nem hangzott nagyon rosszul. Persze jól sem.

– Ez az, amit a tigrisek szeretnek? – kérdeztem. – Egészen biztosan? –

– Ne törődj vele. Nem is az, hogy mások szeretik-e, de még az sem, hogy te szereted-e. Egyszerűen csak legyen. Álljon ott. –

– Világos. Csak az a baj, hogy kevés. Hosszában is kevés, meg mélységben, vagy keresztmetszetben, vagy mit tudom én. –

– Kevés. – Rajthalf kinézett az ablakon a nagy semmibe, és bólintott. – Még hogy kevés. Tudod is te, hogy mi az a kevés. Amikor ülsz egy lakásban. Azt sem tudod, hogy kiében. Kaptad a kulcsot egy ürgétől, együtt az értesítéssel az ösztöndíjról. Gratuláltak hozzá. Mászkálsz. Költöd a pénzt, amit kaptál. Írsz valamit. Nézed. Olvasod. Idegen nyelven, idegen papíron egy idegen szöveget. Amit te írtál. Felolvasod. Szerveznek ilyen baromságokat, és úgy. Jönnek egy csomóan, meghallgatnak, van, ahol nevetnek, van, ahol nem. Utána idegen mondatokat mondanak. Dicsérik, amit írtál. Áthívnak egy másik országba. Ott egy másik nyelven olvasol. Azt is megtapsolják. Aztán visszamész abba a lakásba. Hordod az arcodat. A fejeden. Hogy jól látszódjon. Aztán megint írsz. Jó sokat írsz. Eléggé sokat. Akkor majd máskor is kapsz ilyen kulcsot borítékban. Aztán hazajössz. Megírja az újság, mert híres vagy. Azt írják, hogy Rajthalf újra Magyarországon. Rajthalf, a világhírű magyar író, hazatért. Nem akar nyilatkozni a terveiről. A híres szerény magyar író azt mondja, hogy az író csak egy ürge. Nem politizál. De azért azt lehet tudni. És akkor itt mászkálsz. Költöd a pénzt. Azt a pénzt, ami abból a pénzből maradt. És szeretnél ott ülni, abban az idegen lakásban. Szeretnél idegen mondatokat írni idegen nyelven.

Normális idegen mondatokat. Hogy normális idegen emberek normálisan elolvassák. És akkor úgy. Nahát. Te beszélsz arról, hogy kevés. Hogy mi a kevés. Élni. Meg történeteket mondani. Itthon. Hogy az kevés lenne. Te fasz. –

Egymás mellett álltunk az ablak előtt, és néztünk kifelé, az itthoni éjszakába. Semmit sem lehetett látni belőle. Esett, egy lámpa sem égett az utcán. A saját pofánkat néztük, ahogy visszatükrözte a légyszaros ablaküveg.

– Te Malacka – mondtam.

– Tessék, Micimackó – mondta Rajthalf.

– Húzzunk el innen – mondtam.

– Nem lehet – mondta Rajthalf. – Már elhúztunk. Ilyen az, amikor el vagyunk húzva. –

– Mit nem mondasz – mondtam. Aztán kimentem a konyhába, hogy megszámoljam a mézescsuprokat. De egy darab sem volt. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Még szerencse, hogy Égi Másának adtam egyet. Igaz, hogy ő sem vitte el. De nem is az a legfontosabb.

 

   

Misimók Szan

Egy kancsó méhszurkos csalánnektárral állítottam be a szobába, és elővettem két tiszta poharat. Rajthalf Szemet szemlélte, amint mozdulatlanul trónolt a levegőoszlopán, de úgy nézett ki, hogy nem jut egyről a kettőre.

– Arra gondoltam, hogy neked kellene megpróbálnod – mondtam Rajthalfnak. – Lehet, hogy csak velem nem boldogul. Vagy én vele. – Rajthalf a fejét rázta.

– Saját szemet használok. A saját szememet használom. És szerintem mindenki. Egy ilyen külső izé zavarna szerintem. –

– Hát igen – bólogattam. – Én sem használok szívesen ilyen külső szegmenseket. –

– Haha – jegyezte meg a Nagy Közbevető.

– Ez mi a túró? – érdeklődött Rajthalf.

– Fogalmam sincs. A hátamra kellett púpnak. Nagy Közbevetőnek hívom. Még később jött, mint Szem, és a legváratlanabb pillanatokban közbepofázik. Még nem volt rá példa, hogy segített volna, netán lendített volna a cselekményen. Ilyen több soros kitérőket kell beiktatnom, valahányszor megszólal. –Közben Rajthalf az asztalom előtt állt, és a vackaimat nézegette.

– Te aztán el vagy látva. Ez micsoda? – Egy kis gyűrűszerűséget tartott a kezében. Nekem is kézbe kellett vennem. Aztán eszembe jutott.

– Ez Misimók haja. Egyszer megkergült, és leborotválta a haját. Valami olyasmiről volt szó, hogy a halál felől lehet érvényesíteni az életet. Minden barátját megajándékozta hajjal.

– Ki az? Nem emlékszem rá.

–  Dehogynem, biztosan ismered még régről. Performance-művész volt és japán ezoterikus szövegeket fordított, költeményeket és drámákat, de zen példabeszédeket és meditációs írásokat is, bár azok nemigen jelentek meg. Meditációs ábrákból rendezett kiállításokat, ezeken lehetett látni gesztusműveit és akcióit is, és ezek valahol összemosódtak nála. Kolostorokban is élt évekig, és amikor hazajött az egyik ilyen útjáról, akkor rendezte ezt a performance-félét, ahol a haját is leborotválta.

Amfiteátrumszerű völgyben álltunk, meredek sziklaoldalak közötti, egyenletesre taposott, gyér fűvel benőtt téren. Mögöttünk a sziklafalban vasráccsal lezárt barlangnyílás, mellette ösvény indult rézsútosan a sziklaoldalra. Errefelé lehetett feljutni a hegyoldalnak arra az ördögszántásos részére, mely természetes nézőtérként több sorban szinte teljesen végigfutott a sziklakaréjon.

– Az Isten is színtérnek teremtette – mosolygott Misimók Szan, kissé görcsösen, mert nemrég épült fel egy korábbi akció során elszenvedett állkapocstörésből. Rajthalf némiképp kelletlenül ácsorgott, kezében a kiürült csalánnektáros pohárral.

– Ezt te csinálod? – kérdezte.

– Nem hinném – mondtam. – Talán inkább Szem próbált elébe menni a kívánságunknak. – Láttam rajta, hogy zavarban van, ezért megpróbáltam segíteni. – Tedd le magad elé a poharat. Kicsit kevesebb, mint kilencven centi magas az asztal. Érezni fogod, ha letetted. – Rajthalf kinyújtotta a kezét, letette a poharat, és elengedte. A pohár eltűnt. Misimók Szannak tetszett a dolog.

– Este megmutathatnád élesben. Beleillene az akcióba. –

– Csak egyszer tudja – mentettem ki. – Vissza kéne menni másik pohárért. –Körülbelül ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy beesteledjen és a természetes teátrum sziklapadsorai megteljenek nézőkkel. Misimók kőlámpákkal rakta körül magát, barlangász lámpát szíjazott a homlokára, és valami nagyon hosszú és nehezen érthető szöveget olvasott fel.

– Mi ez a marhaság? – kérdezte Rajthalf.

– Ezeknek a szertartásoknak az a lényege – feleltem –, hogy az európai nyelvfilozófia alapelveit és a zen paradoxonait próbálja egymásra vonatkoztatni. Valami olyasmiről van szó, hogy a nyelvben a fogalmakat csak akkor lehet kiemelni az elme tagolatlan villódzásából, ha hangalakokat feleltetünk meg nekik, pedig ezek a hangalakok tetszőlegesek; ha azonban követjük ennek a látszólag tetszőleges névteremtésnek a folyamatát, sodrásával szemben haladva eljutunk a forráshoz, és ez nem lehet más, mint valami létfeletti princípium. Ennek a haladásnak pedig az a módja, hogy a létezést mindig, újra és újra szembesítjük a nemlétezéssel. Megpróbálunk a lehető legtovább benne maradni a pusztulás állapotában, hogy rálássunk a létesülés irányára. Persze nem elég egyszerűen meghalni, mert az nem tart semeddig. Szét kell bontani személyiségünket jól elkülöníthető egységekre, és ezek valamelyikét hosszan, jól megfigyelhetően megölni. –

Misimók időközben befejezte a felolvasást, és egy alig embermagasságú fenyőfát állított a lámpásokból rakott kör közepére. Festékpermetezővel aranyszínű vízszinteseket fújt rá, a szintek közti ágakat pedig feketére festékezte. Úgy nézett ki a fácska, mint egy japán pagoda. Az arany csíkok mentén apró gyertyákat kötözött az ágakhoz, és meggyújtotta őket. Ezeket is befedte a festék, tehát nem lehetett megkülönböztetni a fenyőágaktól. Úgy látszott, mintha az ágak vége lángolna. Misimók lekuporodott a fa elé, két fadarabot kezdett összeütögetni, és valami nagyon mélyről jövő gyomorhangon dünnyögni kezdett, nyilvánvalóan valami kultikus szöveget. Varázslatos jelenség volt, és nagyon soká tartott. Aztán hol itt, hol ott a gyertyák lángja belekapott a tűlevelekbe. Előbb csak végigfutott a hegyükön és kialudt. Aztán itt is, ott is megmaradt egy-egy lángnyelvecske, de ez az állapot is percekig tartott. Végül, mintha berobbant volna, egy pillanat alatt lángba borult az egész, és a lángnyelv morogva, ropogva a magasba szökött. Misimók abbahagyta a mormogást, megvárta, amíg a fát elhamvasztotta a tűz, és amikor már csak itt-ott táncoltak rajta a lángnyelvek, maga is egy-egy gyertyát vett a kezébe, meggyújtotta a fáról, és vízszintesen tartott karokkal lassan forogni kezdett. A gyertyákat pillanatok alatt kioltotta a gyenge esti szellő. Misimók még tett néhány kísérletet, hasonló eredménnyel, és a performance ily módon véget is ért.

A közönségnek nemigen akaródzott elindulni, borok kerültek elő, valahol egy pezsgősüveg is durrant, és kezdetét vette az estének az a része, aminek a kedvéért az emberek ilyen helyekre járnak.

– Tulajdonképpen miért nem mennek el egyszerűen egy klubba, egy kocsmába, vagy éppen egymáshoz? – kérdeztem Misimóktól, aki velünk együtt gyalogolt a távoli buszmegálló felé.

– Ne hidd, hogy nem érdekelte őket – felelte. – Majd meglátod évek múlva, hogy meglepően sokat vettek belőle. –

– Marhaság – szuszogta Rajthalf. – Misztikus zöldség. Ez az egész rendesen meg van csinálva. Heideggernél. Arról van szó, hogy intervallum. Ha nincs halál, nincs finalitás, és a létet nem lehet tagolni. Semmi köze a zenhez. Pláne a karácsonyfához. Csak nem ismeritek, nem értitek, inkább összelekvározzátok. Mindenmindenneldzsem. Kreativitás, de nem a helyén. Műveltség helyett. Ezt utálom benne.

Misimók hosszú hallgatás után szólalt meg.

– Tudni valamit vagy keresni valamit nem ugyanaz. Lehet, hogy egy íróasztal mellett össze lehet spekulálni valamit, ami hasonlít ahhoz, amit én keresek. Csakhogy én nem tudományos fokozatot kapok, ha valami izgalmas dolog jut eszembe, hanem poloskát a szobámba és személyi követőt a hátam mögé. Már az büntetendő cselekmény, ha egy házkutatásnál megtalálják nálam valamelyik Heidegger-kötetet. Arról nem beszélve, hogy nem is tudunk normálisan németül. Csak amennyi az endékás csajoktól ránk ragad, egyebek mellett. –Megint hallgattunk egy darabig, aztán hozzátette:

– Én a testemet adom a kísérleteimhez. Ha úgy érzem, hogy arra van szükség, a véremet adom hozzá. Vagy az életemet. –

– Micsoda nagyképűség – fakadt ki Rajthalf. – Nagy szavak. Sok nagy szó. Csak ahogy állnak egymás mellett. Mint a kötélre fűzött óvodások. Sok nagy szó, kevés munkával összefűzve. – Nevetés harsant a hátunk mögött. Egy darabig érdes volt, aztán lassan zöldülni kezdett és megszőrösödött. Nem igazán lehetett kivenni a sötétben, hogy ki lehet az illető. Mindenesetre valami fura, jelmezszerű ruha volt rajta, talán frakk, és olyasféle sapka, amilyet az úrlovasok viselnek.

– A vérét! Az életét! – Hanglejtése alapján nem gúnyolódott, hanem őszintén, de kitűnően szórakozott. – Nedvei a művészet oltárán kiontvák! De hiszen ez nagyszerű! – Misimók ingerülten mérte végig, és hallgatásba burkolózott. – Meg ne sértődjön, fiatalember. Értem én. A halhatatlanok meghalnak, a halandók pedig örökké élnek, mert ezek élik azok halálát, de halják azok életét... valahogy így van. Csak hát maga ezt olyan energikusan gondolja el. Pedig csak arról van szó, hogy leperegnek a szubsztanciáról az attribútumai. Ha érti, miről beszélek. –

– Értem – mordult Misimók. – Csak éppen azt gondolom, hogy többről van szó. –

– Ugyan, ne hallgasson a barátjára. Ez egyáltalán nem kevés. No meg, hogy úgy mondjam, nem is sikerülhet roppant erőfeszítések nélkül. Mindössze arra igyekszem felhívni a figyelmét, hogy a probléma nem par excellence távolkeleti, továbbá hogy nem áll kibékíthetetlen ellentétben a filozófia posztulátumaival. Ámbár hogy ebben a spekulációban hol a helye az ön életének és vérének, azt nem tudom. –

– Éppen erről beszélek! – Úgy látszott, Misimók tökéletesen megfeledkezett rólunk. Egy lépéssel lemaradva bevárta az idegent, és nehezen követhető eszmecserébe bonyolódott vele.

– Látod – mondtam Rajthalfnak –, ez is ilyen fura bennük. Te ellenérveket mondtál, és ezzel felingerelted. Ez a pasi csak a fölényét érzékeltette, erre összeszedi magát, és megpróbál vitatkozni.

– Ja – felelte lakonikusan. Láttam, hogy ebből már nem lesz társalgás. Belekaroltam, és hazavittem. A pohara ott állt az íróasztalomon. Szó nélkül kivittem és megtöltöttem valami kevésbé egészségessel. Koccintottunk, és kiittuk.

– Végül is mi lett ezzel az ürgével? – kérdezte később. – De ne vigyél sehová. Egyszerűen mondd el. Meg fogom érteni. –

–  Folytatta ennek a halál-tematikának a kidolgozását. Akciókban, performence-okban. Megpróbált színpadon elvérezni, de nem hagyták. Aztán befejezte azt a könyvét, amin vagy húsz évig dolgozott, a kéziratot szétteregette egy hálóban, magára csavarta és beugrott a Feneketlen-tóba. Majdnem sikerült megfulladnia, de kihúzták, és míg kórházban feküdt, néhány fanatikus tisztelője helyreállította a kéziratot. Jórészt írógéppel készült, néhány betoldás golyóstollal, úgy hogy alig tett kárt benne s víz. Szépen kiszárították, és berakták annak a kiadónak a páncélszekrényébe, amelyik szerződést kötött rá, még évekkel korábban. Persze amikor felépült, követelte, de nem adták vissza neki. A szerkesztő úgy gondolhatta, hogy már nem húzza sokáig az ürge, az örökösökkel pedig majd csak megegyeznek valahogy. Erre az öngyilkosság másik útjával próbálkozott. Megnősült, és elhelyezkedett egy vállalatnál.

–  Ne jópofizz. Ha kérhetném. – szólt közbe Rajthalf.

– Eszem ágában sincs. Te vagy az, aki nem figyel. Az volt a koncepció, hogy alkotóként kell megölnie magát, mert úgy gondolta, hogy így lehet rálátni az emberben a teremtő elem létesülésére. Ez egyrészt benne magában történne, másrészt valamiképpen a kollektív médium esztétikai tudatában.

– Mikor ilyeneket hallok, mindig elcsodálkozom. Magamon. Hogy minek jövök én ide. Hogy minek hallgatom ezeket. Mi célból. –

– Nem mi célból, mi okból. De folytatom. Szóval évekig teljesen normális életet élt. –

–  Ne túlozz. –

–  Nem túlzok. Tényleg. A végén már alig voltunk egy páran, akik még tudtuk, hogy ez is csak egy performance. Rekord hosszúságú, de azért mégiscsak egy költői est. Tíz évig tartott, közben kimentek az oroszok, bejöttek a kínaiak meg az arabok, Misimók hatalmas pénzeket szakított, mert közben az övé lett a vállalat, ennek a fura szivarnak a garanciájával vette meg tíz forintért. Aztán egyszer csak kiszállt mindenből. Azt mondta, hogy nem tárult fel előtte semmi, és új utat fog keresni. Elkezdte lőni magát heroinnal... –

– Baromi találékony. Hogy ez mennyire új! Nahát. –

– Most én mondom, hogy ne ironizálj. Akkoriban találkoztunk néhányszor, és többnyire Misimáról beszélt. –

– Az valami japi ürge volt. Tudom. Harakirit követett el. –

– Szeppukut. Levágta a fejét. Dokumentáltan. –

– Nem bírta kivárni a Nobel-díjat. –

– Hírértékben ez volt a húzósabb. Lényeg az, hogy Misimók, aki egyébként Mock Misi volt eredetileg, ez a név éppen a Misima-mániája miatt ragadt rajta, szóval úgy gondolta, hogy amit ő csinál, annak többnek kell lennie a közönséges rombolás gesztusánál. A mű hiányát akarta megteremteni, de nem csak úgy egyszerűen, ahogy az elveszett Arisztotelész-szövegek hiányoznak, hanem vadul, aktívan hiányzó művet akart csinálni, ami semmi más, csak hiány. Napokig ült mozdulatlanul a földön valahol, időnként hagyta, hogy megetessék, és alkotott. Azt állította, hogy tökéletesen kidolgozott műveket ír meg fejben. De semmit sem ír le belőlük, és senkinek sem mondja el, hogy miről szólnak, vagy bármit. Semmit. Amikor aztán elkészült, de csak ha már tökéletesnek, remekműnek látja a dolgot, akkor elkezdi lőni magát, és addig nyomja magába láncban az anyagot, amíg teljesen szétrobbantja azt a művet, amiből nem írt le semmit. –

– Rossz duma. Szellemi lustaság. Kibúvókkal. –

– Nem hiszem. Annál azért bonyolultabb az ürge. És főleg azért nem hiszem, mert egyik napról a másikra vége lett. Azt mondja, hogy sejteni kezdett valamit, olykor mintha már majdnem elérhető közelségbe jött volna, de végül mindig eltűnt a szeme elől. Ezért abbahagyta az anyagozást. Úgy jött le a heroinról, hogy az orvosok nem akarták elhinni. Persze ez is próbálkozás volt. De hiába. Nem érezte eléggé megélhetőnek. Az egzisztenciális ontológia megélésének. –

– Ne kezd újra! – jajdult fel Rajthalf. – Az ilyen dilettánsok maszatolják össze a micsodát. Ehhez ész kell. Tehetség. Meg munka. Amit a legjobban utáltok. Megpillantás! Megvilágosodás! Marhaság. –

– Az az igazság, hogy csak nekem mondta így. És mindig hozzátette japánul, hogy mire gondol, amit valójában nem lehet pontosan lefordítani. Ezek metaforikus megközelítések. Szóval arra jött rá, hogy hiába rombolja le a műveit, hiába irtja ki őket akár leírás nélkül, hiába égeti szét az agyát, amely megalkotja a műveket, vagy önmagát testi valójában, ami mindezt hordozza, mint afféle állvány, ahogy Heidegger mondja... –

(Rajthalf olyasféle hangot adott ki, mint egy kiszúrt futball-labda.)

– ...mindez kevés. Annak a megfelelője lenne ez, amikor úgy akarsz végezni magaddal, hogy nem veszel többé levegőt. Az alkotó csak úgy tud megsemmisülni az emberben, ha kívülről, erőszakkal semmisíti meg az az ethosz, amelybe eleve beágyazódott. Elkezdte tehát szisztematikusan erkölcsileg megölni magát. Összeállt két-három iszákos gengszterrel, loptak, anyagot árultak, betörtek, egyre undorítóbb ügyekbe keverte magát. Kifosztotta az ismerőseit, és hagyta, hogy kiderüljön a dolog. Kibérelt egy üzlethelyiséget egy iskola mellett, ott lőtte be a heroint a gyerekekbe. Amelyiket sikerült ronccsá tennie, azt eladta egy pedofil hálózatnak. Betört abba a kiadóba, ahol a kéziratát őrizték, elvitte a páncélszekrényt mindenestől. A mákos haverjai nem győztek szentségelni, amikor egy kukoricaföldön felrobbantották, és egy vasat sem találtak benne, csak ezt a határnyi hülyeséget, meg egy rakás összeszáradt parizerhéjat. Ezután kezdtek kecskehúst árulni a piacon. –

– Valamiről lemaradtam. Hogy jön ez ide? –

– Egyszerűen. Kutyákat loptak, levágták őket, és kimérték a piacon kecskehúsnak. Nem volt rossz ötlet, mert az emberek tudják, hogy a kecskehús íze eleinte furcsa lesz. Hát furcsa is volt. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a húst a kézirat lapjaiba csomagolták. Akkor tört ki a botrány, amikor egy nagy eső elkezdte kimosni a csatornából a kutyalábakat. A fejek nem fértek át a rácson, azoktól tömődött el, míg végül a ráccsal együtt kiszakadtak az utcára. Az sem volt akármilyen performance. Így aztán elkapták, a házkutatásnál előkerült egy csomó betörésből származó cucc, meg persze fecskendők ipari mennyiségben, némi anyag is, gyerekpornó képen és kazettán, szóval nem volt egy bizonyítékban szegény ügy. Csak a vádirat elkészítése beletelt másfél évbe. –

– És megtalálta? Azt a micsodát. Rést. –

– Nem tudom. Mikor utoljára beszéltem vele, még semmiről nem volt fogalmam. Akkor mondta el azt az elméletét, hogy amikor Krisztus meghalt a keresztfán, és kimondta az utolsó szavait, akkor voltaképpen a testi lét szakadt el a benne foglalt isteni princípiumtól. Miért hagytál el engem?, kérdezi az ács fia, és az isteni lélek, a fiúisten, aki addig benne egzisztált, már nem tud válaszolni, mert a beszéd az ember kiváltsága. Szóval az a lényeg, hogy ő is valami ilyesmire várt. Amikor a magasabb rendű teremtő szubsztancia elszakad tőle, akkor érzi meg a hiány fájdalmát, és akkor majd megpillantja a létesülés fényét. –

– Ja. Azt meg. Csakis. És? Mi lesz vele? –

– Az attól függ. Az egyik kiskölyök holttestét megtalálták egy erdőben, és mindenkinek állati kényelmes lenne, ha rá lehetne varrni. Akkor pedig vége. Nem jön ki többet. Nem is érdekes, hogy mennyit kap. Amilyen állapotban van, pár évnél tovább nem húzza. És az sem valószínű, hogy megpillant valamit. –

– És a másik pasival mi lett? A vihogóssal. –

– Akivel találkoztunk? Szerintem ő van minden mögött. Vele üzletelt, amíg üzletember volt, az anyagszállításban is benne volt, a pedofil dolgokban is, és a fene tudja, még miben. Rajta fordult meg minden. De ő kristálytiszta maradt, és Misimók nem fogja befújni. Ha ott rohad meg, akkor sem. –

– Zsiványbecsület... –

– Frászt. Nem érne vele semmit. Végül is mesterének fogadta. A következő életükben majd rendbe hozzák a dolgokat. –

– Megnyugtató. Tudod, minek örülök ebben az egészben? – Rajthalf szikrázott az idegességtől. Még soha nem láttam ilyennek.

– Nem tudom, minek örülsz – feleltem. – Én igazából semminek, legalábbis ami ezt az ügyet illeti. –

– Hát én igen. Én annak, hogy eltűnt. Hogy el lett takarítva. Mindenestől. Hogy nincs utána semmi. Volt az a görög faszi. Az a hogyhívják. Na. A gyújtogató. –

– Hérosztratosz – bólintottam. – Aki az Artemisz-templomot gyújtotta fel Epheszoszban. –

– Ja. Az. Elhatározták, hogy nem szabad rá emlékezni. Nekem sikerült. De amúgy nem. Mégiscsak híres lett. –

– Így van. És? Mit akarsz ezzel mondani? –

–  Hogy ez a Misimók úgy fog elpatkolni, hogy az egész barom elméletéből nem marad semmi. Mintha meg sem született volna. Hát ez. Ebben azért van valami megnyugtató. –

Nem tehetek róla, de nagyon rondán kezdtem vigyorogni. Rajthalf gyanakodva figyelt, de nem jött rá, hogy mit jelent ez a vigyorgás.

–  Tényleg azt hiszed, hogy minden el tud veszni? Hát nem tud. Amikor a megszárogatott kéziratot Kán meglátta a kiadóban, kikunyerálta a szerkesztőtől, levitte a földszintre, és lemásoltatta. Két példányban. Az egyik a Múzeum kézirattárában van, zárolva. Zoli bácsi vigyáz rá, aki ávós volt, és kicsit rángatózik, mert '56-ban rágyújtottak valami párt-irattárat. Azóta a kézirattárban teremőr. Egy szórakozott filológusnak egyszer darabokra törte a karját, mert magánál felejtett egy cetlit, valamelyik Nyugat-os szivar kézírásával. Szóval ez a példány biztosan megmarad. A másikról pedig én sem tudok semmit. Amint meghal az ürge a sitten, meg fog jelenni, mint főműve. Majd meglátod. És amikor azf írta, akkor még nem csavarodott be. Készült rá, de még nem. És ez meg is marad. –

Rajthalf idegesen állt az ablak elé, és kifelé bámult a sötétbe. Aztán közelebb hajolt az üveghez.

– Mi lett ezzel? – kérdezte. – Az előbb már meg lett csinálva valahogy. –Mellé léptem. Az utcában megint az ablakig állt a víz. Rajthalf dereglyéje a zászlótartóhoz kikötve ringatózott az ablak előtt. A víz elég ronda látványt nyújtott, mindenféle mocsok kavargott, főként a fal mentén.

– Persze – mondtam. – Az előbb eltömték a kutyafejek a lefolyót, és akkora eső volt, hogy visszafelé folyt a víz a csatornából. Mindjárt megoldom. –Leültem az írógép elé, és elkezdtem visszaénekelni az egészet. Az elejétől. Mikor addig jutottam, hogy Misimók a barlang előtt nem lépett oda a fenyőfácskához és nem gyújtotta meg a gyertyákat, amelyek nem voltak az ágak végére drótozva, hallottam, hogy csapódik az ablak. Rajthalf már a sajkából intett.

– Olvasd el. A verseimet. Megint versek. Mint régen. Nem mint régen, de megint. Aztán majd mondd el. Tudod. A micsodát. Amit gondolsz. –

Intettem neki, és becsuktam az ablakot. Aztán kitöltöttem a maradék csalánnektárt.