Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. március / A felvidéki magyar polgárság Grendel Lajos korai regénytrilógiájában

A felvidéki magyar polgárság Grendel Lajos korai regénytrilógiájában

(Éleslövészet, Galeri, Áttételek)

 

Grendel Lajos a nyolcvanas évek első felében írott regényeivel (Éleslövészet, 1981; Galeri, 1982; Áttételek, 1985) és novelláival (Bőröndök tartalma, 1987) robbant be a magyar irodalomba. Művei nagymértékben hozzájárultak a (cseh)szlovákiai magyar próza szemléleti, tematikai, poétikai megújulásához. Azon az úton haladt tovább, amelyen a Fekete szél (1972) antológiában szerepelt nemzedéktársai indultak el korábban. Szakított az idősebb nemzedékek önéletrajzisággal átszőtt, vallomásos, emlékező jellegű, a közelmúlt történelmének feldolgozására korlátozódó prózájával, objektív anyagformálásra, többsíkú, áttételesebb ábrázolásra törekedve. Személyiség- és értékválságok élményéről nem cselekményelvű, de a látszólagos dekomponáltság ellenére fegyelmezett struktúrájú, nagy nyelvi gazdagsággal megírt, világképét hitelesen közvetítő regény- és novellaformákban számolt be.

Első regényei Magyarországon is egyértelműen kedvező fogadtatásra találtak, a kritikusok többsége, esősorban a formai jegyek alapján, természetes mozdulattal illesztette be azokat a magyar próza hetvenes évek második felében indult paradigmaváltásának folyamatába. Később, az 1945 utáni magyar irodalomról írott monográfiájában Kulcsár Szabó Ernő így összegezte Grendel indulásának jelentőségét: „Beszéd és ellenbeszéd ideológiai eredetű diszkurzusmintáit a nouveau roman elbeszélésmódjára emlékeztető eljárásokkal sikerült olymértékig oldania, hogy valóban új regényformák kialakításának küszöbéig jutott el."1 Előbb Szilágyi Márton fogalmazta meg, igaz, a későbbi regényekre utalva, hogy Grendel csatlakoztatása „a paradigmaváltás gárdájához" nem is olyan egyértelmű,2 majd az író monográfusa, Szirák Péter, immár a korai regényekre is érvényesen: „a kisebbségi sors meghatározottságaitól elszakadni igyekvő alkotó recipiálta és alkalmazta az új poétikai-szemléleti jelenségeket, egy olyan értésmódot kialakítva, amely sem a megelőző kisebbségi beszédformáknak, sem a magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul."3 Tőzsér Árpád Grendel másságát, a magyarországi nemzedéktársaktól eltérő karakterét, a sajátosan grendeli regényminőség alapját a „felfokozott etikai érzékenység"-ben látja.4

A regényekről számtalan esztétikai elemzés született már, amikor én a továbbiakban egy nem kifejezetten irodalmi szempontból vizsgálom majd Grendel korai regényvilágát, azt keresve, milyennek láttatja műveiben a felvidéki magyar polgárságot, tulajdonképpen magam is ezt az etikai érzékenységet járom körbe. Grendel korai regényeinek és novellái egy részének a felvidéki magyar polgári, kispolgári, értelmiségi lét múltja és jelene adja a hátterét; a felbomló, széthulló polgári világ és a kisebbségi létezés sajátos együttese. A helyszín általában az író életének meghatározó két helyszíne, a felvidéki magyar kisváros – aminek mintájául nyilván a szülőváros, Léva szolgál – és Pozsony, a nagyváros. A Galeri címét értelmező, a felvidéki magyar városokat jól ismerő Koncsol László azt írja, a regénybeli „városka ismérvei oly tipikusak, hogy a regény címét összetett betűszóként is kezelhetjük, s ily módon három kisvárosunk nevét bonthatjuk ki belőle: Ga – Galánta, Le – Léva, Ri – Rimaszombat."5 Függetlenül attól, hogy az írónak volt-e ilyen játékos címadói szándéka, abban megerősíthet bennünket ez az értelmezés, hogy a Grendel regények esetében ne egy, hanem általában a felvidéki magyar kisvárosról beszéljünk. A kisváros és a nagyváros két létezési tere gyakorta éppúgy egymásra vonatkoztatva, egymással ütköztetve vagy analóg helyzetben szerepel, mint a két alapvető idősík, a történelmi, családi múlt és a jelen.

A történelemmel, a nemzeti, családi múlttal való számvetés mindhárom regényben a személyes és kollektív önismeret, identitástudat alapfeltételeként mutatkozik. Az önazonosság hiánya kínozza az Áttételek önmagát megszólító elbeszélőjét („Ezt a valakit több mint harminc éve próbálod betájolni – eredménytelenül."6), a Galeri hőse, EL is azért tér vissza Pozsonyból a szülővárosába, hogy megtudja, ki ő („Egy napon aztán őszintén föl kellett tennie a kérdést: mit keres ő itt? Az üdvösséget netán, vagy csak az olcsó érvényesülést? És föl kellett tennie a kérdést: ki ő? És föl kellett tennie a kérdést: mi ő? És nem tudott válaszolni egyetlen egy kérdésre sem, noha persze egy csomó kézenfekvő válasz fogalmazódott meg benne rögtön, ám ezek egytől egyig közhelyek voltak."7), és már az Éleslövészet elbeszélő hőse is azt vallja: a múltbeli események „mozaikkockáiból van összerakva ő".8 Csakhogy a város múltjának rekonstrukciója már az Éleslövészetben sem valósítható meg egyértelműen, a történtekhez és a korabeli valósághoz más-más módon viszonyuló nézőpontok nem teremthetnek egységes képet, kioltják egymás igazságait. A Galeriben Bohuniczky bácsi sem tudja, hogyan kellene elmondania a maga történetét („Nem lehet elkezdeni és befejezni sem lehet. Éppen az eleje homályos, mert nem esik egybe a történet kezdetével."9), az Áttételek elbeszélője pedig úgy érzi, nincs is múltja („Múlt helyett múltpótlékot, történelem helyett történelempótlékot kaptál otthon csakúgy, mint az iskolában..."10). A múlt rekonstrukciója és a történtek, a történelem elbeszélhetősége iránt ismételten megfogalmazott kételyek a történelem célelvűsége, a fejlődés, haladás, a világ megismerhetősége iránti szkepszis következményei. A végül mégiscsak elbeszélt történetek mindhárom regényben azt sugalmazzák, hogy a történelemben csak a szereplők változnak, a dramaturgia ugyanaz marad („minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig"11), és hogy a múlt lényegi jellemzője éppúgy az értékhiány, mint az elbeszélő(k) koráé. Az Éleslövészet elbeszélőjének regénye éppúgy a vétkekről, csalásokról, öncsalásokról, megalkuvásokról, árulásokról, hűtlenségről szólhatna, mint ahogy a felidézett történelmi események, hiszen ezt látja a környezetében is, és „az ő múltja sem feddhetetlen. Több kompromisszum, mint nap, szokta mondani. Megalkuvásra való hajlandóságát (hajlamát?) azonban – gyaníthatóan – nem gyermekkorában, nem is később, hanem talán még a nemzése pillanatában kódolták bele. Nyilván féltő gonddal, a legtisztább szándékkal, mintegy profanizált summájaként annak, amit magyar sorsnak szokás nevezni. Mindez pedig azt jelenti, hogy ha az elbeszélő és a történelem találkoznak néha, az elbeszélő az, aki előreköszön, s gyors léptekkel továbbiramodik."12 A Galeri megalkuvás-történetei is EL saját életének mulasztásaira, vétkeire hívják fel a figyelmet, és az Áttételek válságba jutott elbeszélője, sőt egész nemzedéke is mintha csak a nagyanyja és századelejei kortársai történetét folytatná. A felvidéki magyar polgárság sorsának azonosítása a magyar sorséval a Legutolsó ítélet című elbeszélésben is megfogalmazódik: „a szétszóródás és a vesszőfutás tulajdonképpen az egész itteni magyar polgárságnak osztályrésze. Ilyen a magyar sors, hajtogatta. A falun élő magyaroknak jobb, őket nehezebb megtörni, mert közelebb vannak a szülőföldhöz. A polgárságnak azonban több a veszteni valója, ezért könnyebben megalkuszik, s könnyebb szívvel hagyja el szülőföldjét. A műveltség mindig egy kicsit világpolgárrá tesz."13

Egy, az Éleslövészet megjelenése után adott interjúban a későbbi műveire is érvényesen szól az író a történelemhez való viszonyáról: „Igaza van, az Éleslövészet valóban apáink és nagyapáink történelmét elemzi, sőt talán még valami mást is: az ő egész történelem- és létszemléletüket. De úgy, ahogy az a mából látszik, egy fiatal értelmiségi nézőpontjából, aki ennek a történelemnek már nem volt szenvedő alanya, észjárásában, viselkedésében azonban továbbél, ami történt. Ezt a múltat lehet vállalni, s épp úgy lehet látványosan megtagadni is. Éppen csak kitérni nem lehet előle. Mert benne van a reflexeinkben, a tudatalattinkban... Hogy mit jelent ez a történelem számomra? Terhet. Az, hogy magyar vagyok, méghozzá nemzetiségi magyar, azt is jelenti, hogy vállalom, illetve mind a hatszázezren vállaljuk a múltat – kritikusan szembenézve vele –, vagyis vállalunk egy folytonosságot szellemi és jogi értelemben egyaránt. (...) Azt hiszem, számunkra minden azon múlik, hogy tudjuk-e a jövőben ködök és gőzök, mítoszok és illúziók nélkül nézni sorsunkat, nem dacos, hanem magától értetődő magyar tudattal."14 Ugyancsak ebben az interjúban jellemzi, egy Mészöly Miklós idézettel, azt a kisvárosi polgári-értelmiségi réteget, amelyből származik: „»Valahogy az egész olyan pudvás. Valamiféle öntudatlansággal pudvás... Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosan érzékeny és jó képességű értelmiség – és leendő értelmiségiek – méltatlan elfuserálódása. Holdkóros tehetetlenség... És ha nem is korszerű formá

ban, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett... Szóval, volt ennek a városnak andaxinja a sorsa és a történelme ellen. Aki nem szedte, fulladt bele a kesergésbe, tépelődésbe, borba.« Vagy elég föllapozni Kosztolányi, Krúdy, Török Gyula és mások regényeit..."15

Ezzel vissza is érkeztünk a kisvárosi polgári világ ábrázolásának kérdéséhez, ugyanis, amikor Grendel apái, nagyapái koráról szól, akkor lényegében a századelő és a két háború közötti felvidéki magyar kisvárosi polgárság korára gondol, és ez a Galeri és az Áttételek történelmi ideje. Az Éleslövészetben az elbeszélő különböző források alapján 1663-ig – amikor a törökök százhúsz évi eredménytelen próbálkozás után beveszik a várat – próbálja meg rekonstruálni városa múltját, illetve annak néhány homályos pontját. Itt csupán egy villanásnyira elevenedik meg a polgári világ legeslegvége, amikor az elbeszélő apja 1944-ben felgyújtja a nyilasházat a polgármester barátjával és cimboráival együtt, akik „Keresztényeknek ateisták, polgároknak bohémek, életművészeknek pancserok, nyilasoknak dilettánsok."16 Köztük az apja az ártalmatlan álmodozó, akit bolondnak tartanak. Egy másik végpontot jelenít meg az elbeszélő nagybátyja, a szélhámossá vált Szoszó bácsi, aki 1944 tavaszán, a németek bevonulásakor tér haza külföldi csavargásaiból, s aki később alkoholistaként nyomorog.

Az Áttételek történelmi síkja a hagyományos polgári értékrend szétesését mutatja be. Egyetlen mondat utal arra, hogy volt ez másként is: „városotokban valaha paradicsomi állapotok uralkodtak",17 de ennek épp az önmegszólító elbeszélő dédanyjának, Hedvig néninek a meggyilkolásával szakadt vége, 1914 májusában, meséli ötven évvel később a nagymama. A régi világ emblematikus alakjának meggyilkolása csak látványosabbá teszi azt az átalakulást, ami már az ő életében megindult: „a régi elvek fontossága értékelődött le észrevétlenül, vált követendő normák helyett egyre messzebb távolodó tájékozódási ponttá. A régi normák, középpontjukban az olyan egyszerű és egyértelműen tiszta fogalmakkal, mint hűség, hazaszeretet, önfeláldozás, becsület, elkoptatták ugyan korábbi fényüket, láthatatlanokká váltak, meglétükben azonban senki sem kételkedett még."18 Többek között azért sem, mert Hedvig néni jelenléte a maga ódivatú feddhetetlenségével, erkölcsi puritanizmusával emlékeztetett rá, és a város lakói úgy érezték, szükségük is van erre, nem véletlenül küldték hozzá a gyermekeiket zongoraórára. Halála után néhány héttel mégis az az általános vélemény alakult ki, hogy lélekben már úgyis régen halott volt: „Avítt eszményeivel, morális skrupulusaival ő maga hívta ki a sorsot, s ha nem is érdemelt ilyen kegyetlen leckét, az élet valamilyen módon előbb-utóbb megleckéztette volna. Rettenetes, ami történt, de csakis vele történhetett meg. – Nem szeretett élni – bocsátotta készségesen a rendőrség elé magánvéleményét Laskay úr, a neves ügyvéd."19

Ekkor, 1914 első felében, egyszerre érzékelhető még a vidéki városkában a „boldog békeidők" idillje és ugyanakkor a változások szele: feszültség van a levegőben, terjednek a kedélybetegségek, megnő az öngyilkosok száma, a fiatalok kételkednek Isten létében, mindenféle zavaros bujtogató eszmék kavarognak a fejükben, még a természet egyensúlya is felborul, elszaporodnak a bolhák és legyek, mindenféle rémhírek kapnak szárnyra. Ez utóbbiak egyikének, „Hogy valami Ady Endre nevű rebellis nemes kétfejű lovon vágtat Dévényből Zimony felé, és gyújtó beszédeket mond",20 némi tápot adott a város Reviczky Gyuláról elnevezett irodalmi alkotókörét meglátogató irodalomtörténészhírlapíró (Rákosy) Jenő bácsi. Aki egész otthonosan érzi magát a városban: „íme, ilyen egy vidéki városka az ország hátsó felében, ahol ugyan feltehetőleg mélységes sötét van, de ugyanakkor rend és tisztaság is. Prolik vagy parasztok sehol sem, vagy ha igen, akkor alszanak már. Mindenki rendes magyar ember, némi vidékies zamattal és bájos, utánozhatatlan akcentussal. Majdhogynem el volt ragadtatva. Minden olyan nagyszerűen kisszerű volt. Csupa kedves, lélekvidító anakronizmus. Mint amikor megbőrösödik a tej, gondolta."21 A századelejei idill rajzához Grendel a családi hagyományokon és az eddig említett irodalmi példákon túl valószínűleg a szintén lévai származású Féja Gézától is kapott ösztönzéseket, aki a Bölcsődal című életregényében többek között így emlékezik: „a mi idillünk, a századforduló vidéki életének emberi tenyészete, sebesült, menekülő idill volt, nem bírta az élet eleven sodrát, palánkkal védett menedékbe húzódott, féltve őrzött belső békéjétől várta, hiába, gyógyulását. A menedék a jobbaknál a család volt, s mindaz, amit bűvös köre befogott..."22 A Bölcsődal legújabb, 2002-es kiadásának utószavát író Grendel többek között így értékeli a művet: „Az önéletrajzi és szociográfiai olvasat mellett lehet ennek a könyvnek egy harmadik olvasata is. Olvashatjuk afféle »hanyatlástörténet-nek« is. Nyomon követhetjük benne azt a folyamatot, ahogy a hajdani becsületes köznemes, iparos vagy parasztgazda apák gyermekei és unokái elherdálják őseik legbecsesebb örökségét: a becsületet, a tartást, az erkölcsi feddhetetlenséget és a nemzet felemelkedésének – ha mégoly szerény – szolgálatát. (...) ennek a legendás aranykornak (mármint a XIX. század első felének, közepének – E. T.) horizontja felől nézve látszik mindaz hanyatlásnak, értékvesztésnek, szellemi-lelki kiüresedésnek, ami a várossal a kiegyezés utáni évtizedekben történt. Mintha azt akarná sugallni az író, hogy a gyors ütemű polgárosodásra a Léva típusú nemesi-paraszti mezővárosok szellemileg-lelkileg nem voltak eléggé felkészülve."23

Az Áttételekben körvonalazódó idill kritikusa, hamisságainak leleplezője az elbeszélő leendő nagymamájának udvarlója, egy Lehotzky Viktor nevű úrifiú, aki az individualizmusnak, az egyén szabadságának, az erkölcsi relativizmusnak a lelkes hirdetője. Kedvese családját úgy jellemzi, mint akik a pontosságot és a megbízhatóságot tartják a legfőbb polgári erénynek: „Egy rendes család a sok rendes család közül. Tehetségükkel, tudásukkal és hozzáértésükkel minden korban ezek az emberek tartják fenn a rendszert. Mert nagy tévedés azt hinni, hogy aki konzervatív, az szükségképpen buta is. (...) Az én leendő apósom például évtizede előfizetője a Természettudományi Közlönynek, őszinte híve a tudományos haladásnak, a liberalizmusnak és a szabad versenynek. És ugyanakkor hazafi is. De Őfelségét is tiszteli, s a monarchiát ideális államformának tartja, mert a dinamikus ipari és tudományos fejlődés közepette az uralkodó a hagyományokat testesíti meg, azokat a régi tartós értékeket, amelyeket kár volna kidobni az ablakon. (...) Az elveik persze helyesek, de (...) A megértés, a megbocsátás vagy az irgalom erényét sokszor csupán formálisan gyakorolják, máskor meg mintha egyáltalán nem ismernék. Büszkék rá, hogy mennyi alkut meg kompromisszumot kötöttek hűvös fejjel ezeknek a módfelett rugalmas elveknek a nevében."24 A háború kitörése és az első áldozatok híre után aztán a nagymama baráti körében mindehhez rossz közérzet, a félelem, szorongás, aggodalom társul, gyakorivá válnak a fájdalmas árulások, az eddig tiszta, egyértelmű és átlátható világot immár kétértelműnek, zavarosnak és kuszának látják, és úgy érzik, elveszítették a talajt a lábuk alól. „Grendel itt 1914-nek, az első világháború kitörésének hasonló jelentőséget tulajdonít, mint a magyar polgári irodalmi hagyomány. Éppúgy hozzákapcsolja a korábbi világrend és életforma szétesését, a rendezettséget felváltó kaotizálódást, mint Márai az Egy polgár vallomásai első kötetének végén." – írja Szirák Péter.25 De Márai egy másik művére is hivatkozhatunk, az Ég és föld címmel megjelent vallomásos kötetében az időtlenné merevített múltnak és a háborút követő felgyorsult változásoknak a hasonló szembeállításával találkozhatunk: „Ezernyolcszázhatvanhéttől ezerkilencszáztizenkettőig úgy éreztek az emberek, mintha állandóan negyedhárom volna, vagy fél kilenc. Aztán vágtatni kezdett a mutató, s egyszerre éjfélt mutattak az összes órák."26

Grendel a polgárság fogalmat is hasonló értelemben használja, mint Márai és mint általában a szépírók (kivéve, amikor középkori városlakót ért rajta), azaz – a Max Weber-i szóhasználatot, osztályozást kölcsönvéve – rendi értelemben. E szerint a polgárság a vagyon és a műveltség embereiből tevődik össze. Rendi értelemben polgár a vállalkozó, az állami főhivatalnok, a járadékos és általában mindaz, aki valamilyen felsőfokú képesítést szerezett, ami társadalmi presztízst biztosított számára, és lehetővé tette, hogy a polgári létforma anyagi fedezetét előteremtse.27 A grendeli értelmezésben ugyanakkor, éppúgy, mint Márainál, nagy hangsúlyt kapnak a polgárság által képviselt értékek is. Egy későbbi, 1996-os esszéjében ki is mondja: „polgári értékek nélkül nem is beszélhetünk polgárról. Számos polgári érték ugyanis korábbi, mint a polgári társadalom kialakulása, s nélkülük a polgári társadalom összeomlana. (...) A polgári értékek tehát nem a semmiből keletkeztek, s jó részük legalább olyan régi, mint a civilizációnk. Amit hozzáadott ezekhez, az a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje. A huszadik század végére a nyugati civilizáció értékrendjének a központi fogalma a szabadság lett, az a vonatkozási pont, amelyből minden egyéb érték származik. Vállalkozó, kereskedő, tudós vagy író akármelyik más civilizációban megtalálható, polgár azonban csak a nyugati civilizációban. Ennek alapján nevezném polgárnak azt, akiben civilizációnk értékei tudatosulnak, aki életmódját, egész létezését ezeknek az értékeknek a jegyében szervezi meg és alakítja ki, aki ezeket az értékeket és erényeket a szabadságából adódó kritikus kontrollal hordozza vagy gyakorolja, függetlenül attól, hogy vagyonos-e vagy vagyontalan."28

Ennek a meghatározásnak a megfogalmazásában bizonyára szerepet játszott az, hogy megalkotója a XX. század végi posztszocialista országokra is érvényesíthető polgár fogalmat keresett, de hogy az ún. polgári értékeknek már a vizsgált regények írása idején is nagy jelentőséget tulajdonított, azt eddig is láthattuk, és még inkább megfigyelhetjük a Galeriben. Ez a regény már a két háború közötti kisebbségi sorsban élő magyar polgárok megalkuvás-történeteit mutatja be. Közben föl-fölvillan a felvidéki magyar történelem egy-egy nem igazán dicsőséges, de jellempróbáló és gerincroppantó időszaka: a szabadságharc utáni korszak, a Tanácsköztársaság városi direktóriuma, a cseh közigazgatás bevezetése, az 1938-as magyar bevonulás, a nyilasok tevékenysége, az újabb cseh hatalomátvétel, az ötvenes évek és a jelen. A megalkuvások hátterében az „élni mindenáron" parancsa állt, s megítélése szilárd értékek hiányában sem a kortársak, sem az utódok számára nem lehet egyértelmű. A történtek többszörös közvetítésével és az egymásnak ellentmondó kijelentésekkel is a dolgok viszonylagosságára akarja az író felhívni a figyelmet. Az igazság megismerése lehetetlennek látszik, hiszen már maga a fogalom is elvesztette az értelmét ebben a világban. Az értékek teljes káosza és a lét abszurditásai olyan racionálisan megindokolható cinizmushoz, nihilizmushoz vezethetnek, mint a mű végén megismert „Béke Veletek" Otthon lakóié (akik közé tartozik a város minden második lakosa), akik az „élni mindenáron" parancsát tudatosan alapelvükké tették. Az otthon gondnoka szerint „olyan fogalmaknak, mint nemzet, család, vallás, hivatás, cselekvés, önfeláldozás, részvét, barátság, nincs többé értelmük."29

A regény által sokszínűen bemutatott kisvárosi galériából érdemes kiemelni néhány alakot és történetet. Sághy ügyvéd úr apja még úri szabó volt, az ő sorsa a társadalmi felemelkedésnek azt az útját példázza, amikor a kispolgár tehetsége és egy érdekházasság révén próbál a pénz és a hatalom közelébe férkőzni, az erkölcsi elveket félredobó karrierizmusa látszólag célt is ér, de végül kénytelen beismerni vereségét. Vilcsek úr felmenői borbélymesterek voltak, ő maga is kitanulta a szakmát, de végül magánnyomozóvá vált, s mint ilyen, a város lakosainak számtalan disznóságát és erkölcstelenségét megismerte, miközben maga is mélyre merült: előbb a nyilasok besúgójává vált, majd 1945 után nemzetárulóvá, magyarságának megtagadójává. EL apjáról is kiderül, hogy 1938-ban, amikor bevonultak a magyarok, elszavalta a Nemzeti dalt az Iparos Körben, de hat évvel később ő volt az első, aki a fehér–kék–piros csehszlovák karszalagot feltűzte, és úgy vonult végig a városon, mint egy kormánybiztos. A regény elbeszélője már a mű kezdetén, az 1848–49-es szabadságharc utáni osztrák megszállás kapcsán arra emlékeztet, hogy a polgárok önként lemondtak a nemzeti önérzetükről; az egyik régi, jeles család utolsó életben lévő sarja pedig így válaszol az egykori Kálmán vitéz kísértetének, aki az őt megsegítő bátor embert keresi: „Én sohasem voltam bátor ember (...) És ha tudni akarja, vitéz uram, egyáltalán nem szégyenkezem miatta. Jegyezze meg, kérem, a történelem megtanított bennünket, hogy ha életben akarunk maradni, le kell hajtani a fejünket, és be kell húzni a nyakunkat."30

A város lakói elfeledték múltjukat, mintha „időn és történelmen kívül"31 léteznének, számukra nincs jövő és nincs múlt, csak a jelenbeli látszatlétezés van. A belső nézőpontok mesteri kezelése révén nemcsak a szubjektív időbe pillanthatunk be, de sikerül az írónak a reálisnál „valóságosabb", valamiféle egyetemes, örök, mitikus időt teremtenie. Amiben aztán már nem meglepő, hogy a valóságos és anekdotikus történetek fantázia- és álomképekkel keverednek. A város lakói lemondtak (vagy lemondani kényszerültek) a történelem alakításáról, s így képzeletükkel teremtik meg azt.

téneteket, amelyek, ha nem is történtek meg, megtörténhettek volna, hiszen ebben a városban „bármi megtörténhet", hangzik el többször is. Grendel kezében az anekdota új, az évtizedes hagyományokkal ellentétes funkciót kap, nemhogy a kiábrándító kép megszépítője, feloldója lenne, éppen ellenkezőleg: a leleplezőjévé válik. Mivel az író a felvidéki kisváros polgárságának tudatát próbálja megjeleníteni, azt pedig a problémák elhallgatása jellemzi, az anekdota már-már regényszervező erő lesz.

Bohuniczky bácsi, az egykori polgármester, aki a város múltjával megismerteti EL-t, föltárva a társadalmi és magánbűnök tenyészetét, végül a saját gyávaságáról, megalkuvásáról is vallomást tesz. Az ő élete, történetei, csendes megalkuvásai (a háború végén például anyakönyvvezetőként hidegvérrel végignézte, hogy a városháza udvarán, az ő irodájának ablaka előtt álló diófára katonaszökevényeket, majd nyilasokat akasszanak, akik közé valószínűleg ártatlanokat is besoroltak) kapják a regényben a legnagyobb teret, mert ő az, aki mindezt (ön)kritikusan szemléli, s aki a számvetésig, a múlttal való szembesülésig is eljut. A számadás, a léttel és a halállal való illúziótlan szembenézés idejét szimbolizálja a regényben „a harag napja".

A múltbeli történetek EL-t az önmagával való szembesülésre, a saját kisszerű hétköznapi megalkuvásai felismerésére késztetik, éppúgy, mint az Éleslövészet és az Áttételek főhőseit, ugyanis a múlt jelenbe átszivárgó „mérgező nedvei" őket is megfertőzik. A múlt olyan előzmény, amelynek eseményei „egy láthatatlan érhálózaton keresztül átszivárogtatják mérgező nedveiket egy másik kor másik éghajlata alá" – olvashatjuk az Áttételekben.32 A jelen személyiségválsággal küzdő szereplőiben Grendel az önnön szabadságáról lemondó, környezetének elvárásaihoz gyávaságból vagy csak kényelemből alkalmazkodó, az igazi énjével lassan a kapcsolatát elvesztő embertípust leplezi le, aki előbb-utóbb arctalan blokkemberré válik, mint az Éleslövészetben, vagy ún. eszményi állampolgárrá, mint az Áttételekben. Jóllehet, ez a nem autentikus lét – a Grendelre láthatóan nagy hatást gyakorolt Heidegger fogalmát kölcsönvéve – univerzális jelenség, de a szocializmus alkonyán született művek nyilvánvalóan a diktatúra korának emberéről is szólnak, akinek identitástudatához vagy annak hiányához – mint már láthattuk – a nemzeti azonosságérzet vagy annak hiánya is hozzátartozik. Az Áttételek elbeszélője, mielőtt teljesen és végleg alámerülne az önfeladó konformizmus világában, nem véletlenül látja a megtisztulás esélyét abban, amikor az elvált, Csehországba költözött feleségétől hazaszökő fia azzal állít be, hogy ő nem akar cseh lenni, ő magyar akar lenni.

A jelen blokkembereivel, „eszményi" állampolgáraival szemben nyújthatnának alternatívát a múlt saját méltóságuk és önazonosságuk tudatában élő polgárai, de a Grendel által bemutatott múltban is csak a hiányuk és az általuk képviselt értékrend széthullása emlékeztet rájuk. Ezért is írhatja Szirák Péter, hogy „Grendel esetében a múlt többnyire üres, nincs benne megbízható értékrend, nincs onnan meríthető magatartásminta."33 Én mégis úgy vélem, hogy a hiány bemutatása már önmagában is valaminek az egykori létére hívja fel a figyelmet. Másrészt a művekben azért mindig fel-felbukkannak az ún. örök humanista, keresztény, polgári értékek képviselői is. Már az Éleslövészetben elképzelt regény hőse, Kánya úr is úgy véli, „csakis az eleve vesztes ügyek mellé érdemes odaállni. Azok legalább nem korrumpálnak."34 A Galeriben például ilyenek a vársánc mögötti utca lakói, akik a tisztességet és a következetes becsületességet, a tisztességhez való hűséget tekintik a legfőbb értéknek, vagy Spengler úr, aki számára a család és a hivatás bírt abszolút értékkel, s akit a régi értékek pusztulása láttán is vigasztal a tudat, hogy a műveltségével és a szabadságba vetett hitével fölébe kerekedhet minden kicsinyes világi alkudozásnak. Vagy ilyen Zsófika, Bohuniczky bácsi apácák nevelte plátói szerelme, akinek szemével és eszével nézve a világot Bohuniczky bácsi is bár pusztulásra érettnek, de nem vigasztalannak látja azt, „Mert ahol a szeretet jelen van, ott a pusztulás sohasem lehet egyetemes."35 Az Áttételek-beli múltból jelleme és magatartása révén kiemelkedő Lehotzky Viktor nevű nagyapa pedig azt mondja: „Ahhoz, hogy szót érthessünk, vissza kell térnetek az élet valódi értékeihez, ami nem a siker vagy a dicsőség, de nem is a vagyon, hanem a szabadság. (...) nem létezik olyan más érték, amely végett érdemes korlátozni a szabadságunkat. Nem biztos, hogy a szerelem értelme a házasság. Nem biztos, hogy minden érdekközösség barátság. Nem biztos, hogy a gazdagság megóv a lelkiismeret számonkérő szavától. Nem biztos, hogy magyarnak lenni nagyobb érték, mint kínainak. Nem biztos, hogy nem érdemes a meggyőződésünkért vásárra vinni a bőrünket."36

S mindehhez még hozzátehetjük azt is, hogy mindhárom mű hitet tesz az illúziótlan emberi magatartás mellett. Az Éleslövészet elbeszélője nemcsak hogy maga nem bízik a logikus, megnyugtató, igazságos végkifejletekben, de a hozzá közelállókat is igyekszik „lebeszélni a logikus, megmagyarázható etcetera végkifejletekbe vetett oktalan és jámbor hitükről. Mert ha ez sikerül, akkor talán lehet kezdeni már valamit. Vállalni is lehet egyet-mást. Meg kiállni. Meg tűzre vetni kompromisszumokat. Meg nevetni."37 A Galeriben EL „a harag napja" után „érezte, hogy a nulla pont közelébe érkezett, ahonnan már jól látni a valóságos arányokat, a dolgok autonómiáját és zsarnokságát; a tekintet tiszta lesz, de a remény megbénul, és kiölti nyelvét, mint az akasztott ember."38 Az Áttételek-beli Lehotzky Viktor magatartása szélsőséges individualizmusa és szkepticizmusa ellenére is az egyetlen követhető jelenbeli magatartásként mutatkozik: „Mindig mindent illúziók nélkül tenni (...) S akkor nem jut eszünkbe mérget inni vagy fölvágni ereinket a fürdőkádban."39

Tőzsér Árpád azt írja: „Íme, a huszadik század polgára, aki a remény illúziója, ha úgy tetszik: Isten nélkül akar élni, mert csak illúziók nélkül »tiszta a tekintet«, s csak így lehet »kezdeni«, »vállalni«, azaz tenni valamit. Tenni, de ki ellen vagy mi érdekében? Grendel polgára – intellektualizmusával, iróniájával – az arc nélküli tömegembert, a saját létét pillanatonként feladó, a társadalmi léttel megalkuvó »galeri-tagokat« (és saját magát is) egyértelműen elítéli, de azt, hogy minek a jegyében ítélkezik, inkább csak felvillantja."40 Igen, mert az ábrázolt történelmi korok és emberi szituációk, még a föl-fölvillantott, egyes szereplők által képviselt pozitív értékeket illetően is elbizonytalanítanak. Az író inkább kérdez, mint állít, „Kinyilatkoztatást tehát senki se várjon az elbeszélőtől." – olvashatjuk már az Éleslövészetben.41 Grendel némely kritikusa az Áttételek már idézett befejezését a regény gyengéjének véli, én azokkal tartok, akik szerint szervesen illeszkedik a mű gondolatrendszerébe, a grendeli világképbe és írói módszerek közé. A tömény pesszimizmus és kilátástalanság után az utolsó mondatokban ugyan a pozitív életlehetőséget mutatja fel az író. De csak a lehetőséget („nem biztos, hogy én vagyok az, akit keresel (...) nem biztos, hogy a megmentőm vagy"42), a grendeli művekben jól ismert termékeny bizonytalanságot megteremtve ezzel. Az olvasó etikai állásfoglalására bízza a történtek továbbgondolását. Fölvillantja azt a fajta kikezdhetetlen, illúziótlan reményt, ami komor világú prózaművészetének a mélyén azért mindig ott csillog.43 „Művei nyitottak, az olvasó aktív jelenlétére számot tartva, a különböző megközelítések és eltérő értelmezések számára is lehetőséget biztosítanak",44 ennek következtében az olvasónak a művek világában eligazodó saját értékrendjét is magának kell megalkotnia.

Grendel elbeszélő hőseinek önazonosság-hiányát, a bensőjükben támadt űrt a múlttal való szembesülés végül tehát nem szünteti, nem is szüntetheti meg, de például az Éleslövészetben megtalált, a történtekhez távlatot, rálátást biztosító kezdőpont (ami „mentes a ködöktől és füstöktől, a történelmi és privát önámítások vírusaitól."4S) vagy a Galeriben „a harag napjának" a megtörténte és az, hogy újra megtörténhet, elviselhetőbbé teszi az illúziótlan számvetést a jelennel is.

 

 

 

Jegyzetek

  1. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum, Budapest, 1994. 183.
  2. Szilágyi Márton: Együtt – egymásért? In.: Sz. M.: Kritikai berek. Balassi, Budapest, 1995. 32–33.
  3. Szirák Péter: Grendel Lajos. Kalligram, Pozsony, 1995. 78.
  4. Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre) nyitott műhöz. In: T. Á.: A homokóra nyakában. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.
  5. Koncsol László: Kisvárosi emberek, Jelenkor, 1983/12. 1145–1146.
  6. Uo., 124.
  7. Grendel Lajos: Galeri. Madách, Bratislava, 1982. 121.
  8. Grendel Lajos: Éleslövészet. Madách, Bratislava, 1981. 95.
  9. Galeri, 179.
  10. Grendel Lajos: Áttételek. Madách, Bratislava, 1985. 108.
  11. Éleslövészet, 77.
  12. Uo., 97.
  13. Grendel Lajos: Bőröndök tartalma. Madách, Bratislava, 1987. 33.
  14. „Az ember szüntelenül helyzetben van..." (Brogyányi Judit interjúja). In.: Grendel Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség. Regio Könyvek 3., Budapest, 1991. 25–26.
  15. Uo.
  16. Éleslövészet, 32.
  17. Áttételek, 11.
  18. Uo., 13.
  19. Uo., 27.
  20. Uo., 35.
  21. Uo., 37.
  22. Féja Géza: Bölcsődal. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 10.
  23. Uo., 245–246.
  24. Áttételek, 48–49.
  25. Szirák Péter, i. m. 68.
  26. Márai Sándor: Ég és föld. Helikon, Budapest, 2001. 12.
  27. Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 252.
  28. Grendel Lajos: Közép-európai polgár. In.: G. L: Hazám, Abszurdisztán. Kalligram, Pozsony, 1998. 66–67.
  29. Galeri, 208.
  30. Uo., 12.
  31. Uo., 174.
  32. Áttételek, 107.
  33. Szirák Péter, i. m. 66.
  34. Éleslövészet, 104.
  35. Galeri, 186.
  36. Áttételek, 50.
  37. Éleslövészet, 134.
  38. Galeri, 209.
  39. Áttételek, 55.
  40. Tőzsér Árpád: Az irodalom határai. Kalligram – A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, Pozsony, 1998. 42.
  41. Éleslövészet, 92.
  42. Áttételek, 160.
  43. „...a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd"? (Elek Tibor interjúja) In.: Grendel Lajos: Elszigeteltség és egyetemesség, 74–75.
  44. Írtam róluk már 1985-ben. Elek Tibor: Az áttételek írója. In: E. T.: Szabadságszerelem. Kalligram, Pozsony, 1994. 147.
  45. Éleslövészet, 130.