A megértés közvetítésére tett kísérlet

Egy monográfia olvastán az első kétely, amely felbukkan az olvasóban, az magának a címnek a problémája. Az olyan szöveg, amely egy írói nevet tesz meg önmaga címéül, olyan illúzióval kecsegteti olvasóját, amelyet jobb tudatosítani, mielőtt nekikezdenénk az olvasásnak.

Ez az illúzió abban található, hogy a név-cím alatt elhelyezkedő szöveg túl könnyen hiteti el olvasójával, mi lesz a „témája". Azt állítja, hogy az a bizonyos szöveg, mondjuk, Nádas Péterről, Talamon Alfonzról vagy Székely Jánosról fog szólni. Azt állítja, hogy „ez" Nádas Péter, Talamon Alfonz, Székely János, „ez" a szöveg, amely a következőkben, az olvasás során meg fog szólalni. Azaz a szöveg egy végső utaltja, maga a név tartja fenn magának a jelentésadás lehetőségét. A név rátelepedik a szövegre, s a kisajátítás aktusain keresztül (hogy tudniillik más és más kontextusokban felbukkanva mindig ugyanaz a „név" válik a „történet", az interpretáció biztosítékává) maga felé fordítja a jelentések irányát.

Azonban ugyanez a helyzet egy második szinten a monográfia írójának nevével is, amely szintén abban érdekelt, hogy a szöveg „első szavaként" előre irányítsa a történet menetét, s a szerzői név kimunkálásának folyamataihoz használja. A szerzői név (illetve annak kontextusai) által megszerzett jelentések rögzítésének és kiterjesztésének folyamatai játszódnak le minden olyan szövegben, és az azt olvasó befogadóban, amely szerzői névvel ellátva kínálja magát.

A „tudományos" irodalom esetében a nevek e két szintje mellett a hivatkozások „neveinek" (a lehetséges autoritások) felhasználása is sokat elárul a szövegről. A szöveg (a jelentés) kiterjesztésének és főleg legitimációjának lehetősége rejlik bennük, de csak az olyan olvasók vonatkozásában, akik szintén „a kontextus", azaz az aktuális kánon birtokában vannak.

Mivel a szöveg és jelentései nem mindig függetlenek hordozójuktól sem, gyakran a paratextus is jelentős üzenetet hordoz, kanonizál, a jelentést olyan területekre utasítja, amely döntő módon szólhat bele az olvasásba. Annál inkább is megteheti ezt, mivel a paratextussal az elsők között találkozhat az olvasó – az olvasás elindítója lehet.

Elek Tibor monográfiája külső formáját és paratextusait tekintve nem egyedi: a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatának más darabjaihoz hasonlóan a kortárs magyar irodalom új kánonjának, egy új paradigma felvázolásának lehetséges darabja. Mint minden, a sorozatban megjelenő kötetnek, természetéből adódóan kell választ találnia arra a kérdésre, mennyiben képes a kortárs magyar irodalom kánonjában helyet biztosítania mind a tárgyalt szerzőnek, azaz Székely Jánosnak, mind annak az értelmezői nyelvnek, amelyen megszólal. Más szóval, a kötet paratextusának szavait felhasználva, mennyiben képes számot adni „a magyar kultúra sokszínűségéről, a különböző irányzatok kölcsönhatásáról és feszültségéről", mennyiben képes legitimiálnia mind a szerzőt, mind az interpretáció által felvetett kérdéseket, az értelmezés szempontjait.

Ez a kérdés különösen aktuális Székely János esetében, hiszen maga a monográfiaíró is utal az érdemi tanulmányok hiányára, az ún. „Székely-felejtés"-re. Mindezt lehet a kortárs kritika és irodalomtörténet-írás hanyagságával, érzéketlenségével is magyarázni, de lehet hogy éppen ennek az ellentéte az igaz: vagyis hogy a „Székely-felejtés" tudatos, s a szerző szövegeinek a kánonból való kihullásával magyarázható, azzal, hogy nem képes párbeszédbe lépni azokkal a szövegekkel, amelyek a jelen esztétikai üzenetének hordozói.

Elek Tibor tehát meglehetősen nehéz feladatot vállalt: érvényes, legitim értelmezői nyelven kellett felszínre hoznia a Székely-szövegek értékeit, hogy azok párbeszédbe léphessenek a jelen értelmezői szövegeivel, illetve a Székelyszövegek olyan paradigmatikus vonásait kellett felerősítenie, amelyek által a legújabb magyar irodalom kontextusába lehetséges a beillesztésük.

A probléma bonyolultságának megértéséhez azt is tudnunk kell, hogy Székely nemcsak mint író, de mint erdélyi magyar író is a felejtés szélére került. Annak ellenére, hogy Szász László jóvoltából nemrég egy másik monográfia is megjelent Székelyről, alighanem különösebb túlzás nélkül elmondható, hogy legalább egy tucat olyan erdélyi magyar írót lehetett volna találni, akik sokkal paradigmatikusabbnak tarthatóak, mint Székely, és sokkal meghatározóbb módon vesznek részt a kortárs magyar irodalom alakításában (Kovács András Ferenctől Szilágyi Istvánig, Láng Zsolttól Orbán János Dénesig). Azaz a monográfia szerzőjének legalább három fronton kellett legitimálnia Székelyt: először is azzal az értelmezői nyelvvel, amely potensen tud részt venni a Székelyolvasásban és kapcsolódik a kortárs értelmezői nyelvek nagy részéhez; másodszor az erdélyi magyar irodalom kontextusán belül; harmadszor az utóbbi évtizedek magyar irodalmi folyamataiban kellett legitim helyet biztosítania a Székely-életműnek.

A 90-es években a magyar értelmező nyelvek óriási változásokon mentek keresztül. Mintha pótolni igyekeztek volna a több évtizedes lemaradást, egymás után jelentek meg a legfontosabb irodalomelméleti irányzatok alapszövegei, s természetesen ezekhez a szövegekhez megfelelő nyelvet is kellett találni. Ezek a nyelvek szivárogtak át a magyar irodalomkritika egy részének nyelvébe is, s gyakran irodalomelméleti belátások mentén folyt egy-egy szöveg értékelése, újraolvasása. Az irodalomelméleti szövegek progresszivitása és egyidejű dömpingje oda vezetett, hogy egy-egy tanulmány, kritika értelmezői nyelvében a dekonstrukció belátásai az irodalmi hermeneutika nyelvével, a recepcióesztétika nyelve a francia posztstrukturalizmus irányzataival keveredtek, valamiféle sajátos kelet-európai teoretikus eklektikát hozva létre – maga az „elmélet" szólalt meg az értelmezés során. Ez a hang valószínűsíthetőleg a legprogresszívebb volt a maga idejében, de differenciálatlansága több kockázatot is magában hordott – az eredetileg nem összefüggő, nem egymásból következő, sőt egymással vitában álló elméleti teorémák egységes tolvajnyelvként történő alkalmazása az irodalomelméletet mintegy kiemelte abból a kulturális közösségből, amely nem volt birtokában ennek a nyelvnek.

Elek Tibor monográfiájának értelmező nyelve ebben a „világban" keresi a maga helyét, ehhez viszonyítható leginkább. Úgy gondolom, a monográfia szerzője megpróbál lázadni az előbb felvázolt állapot ellen, s lehetőleg nem figyelembe venni azt. Nyelvét nem nagyon érintették meg a magyar irodalomelméletben a 90-es években lezajlott folyamatok, vagy ha igen, megpróbál nagyon óvatosan bánni az őt érő elemekkel. „Konzervatív lázadásnak" is nevezhetjük stílusát, hiszen eszményképe valószínűleg egy olyan értelmezői nyelv, amely esszészerű (ne feledjük, Elek Tibor 1997-ben Helyzettudat és önismeret címmel egy egész kötetet szentelt a műfajnak), s leginkább az értekező prózának köszönhet sokat. Olyan nyelv, amely szándékai szerint lehetőleg közérthetőségre törekszik, és nem mond le a népszerűsítésről sem. Céljai között szerepel az is, hogy olvasóját a szöveg legtágabb tartományaiba vezesse, azaz nem pusztán a szerzőjétől, korától elidegenített szöveggel dolgozik, hanem a szerzői életrajz, a tágabb korrajz, az irodalmi élet egyes eseményei, a politikai és hatalmi viszonyok is szerepet töltenek be az értelmezésben.

Elek Tibor értelmezői nyelve talán leginkább ezekben a mozzanatokban tér el a 90-es évekre általánossá vált gyakorlattól, de egyúttal abban is, hogy meglepően nyugodt értelmezői nyelv lép működésbe interpretációi során. Nála nyoma sincs valamiféle megfeleléskényszernek, ellentétben azokkal a tanulmányokkal, amelyek a teóriát működtetve gyakran túl akarnak kerülni önmagukon és az interpretált szövegen, egyfajta hektikus értelmezői nyelv működtetésében látják az originalitás biztosítékát. (Ez az attitűd viszont inkább az avantgárddal, mintsem a posztmodernnel rokonítja az amúgy eklektikus-teoretikus interpretációt.)

Lehet tehát a monográfia nyelvét némileg avultnak is tartani, de lehet egyfajta lázadásként is felfogni. Én inkább ez utóbbi felé hajlanék, hiszen az azért nagyon egyértelműen látszik, hogy szerzője nem tudatlanságból fakadóan tartja távol magát a teoretikus nyelvhasználat buktatóitól, hanem nagyon is tudatosan. Példa erre egyrészt az, hogy ott, ahol az céljainak megfelel, utal a másféle nyelvjátékot mozgásba hozó szövegre is (Kulcsár Szabó Ernő, Paul Ricoeur), másrészt az, hogy vitába száll a magyar irodalomelmélet 90-es évekbeli fordulata előtti értelmező szövegekkel, harmadszor pedig, hogy néha teljesen beépíti szövegeibe a paradigmaváltás legújabb eredményeit (mint például a narratológiai analízisek eredményeit vagy a már említett Kulcsár Szabó Ernő modernitásfelfogását). Elek azonban úgy fogalmazza át ezeket a belátásokat és analíziseket, hogy azok nem tűnnek tudományoskodónak, nem a távolságtartást szolgálják, hanem a kommunikálhatóvá tett megértésre tesznek kísérletet. Éppen ezért a monográfia szerzője nem is bástyázza magát körül funkciótlanul irodalomelméleti berkekben jól csengő nevekkel (egyszeri engedményként én csak egyetlen kivételt észleltem, Derrida nevének említését a könyv 152. oldalán), hiszen egész egyszerűen nincs is rá szüksége. Elek hisz abban, és megpróbálja elhitetni, hogy az életműhöz közel tudunk férkőzni irodalomelméleti tézisek szajkózása nélkül is, „szoros olvasást" működtetve nemcsak a szövegek, de a társadalmi-politikai és az életrajzi események interpretációjának lehetőségeként is.

Ha visszatérünk az írásom bevezetőjében említett névproblematikához, akkor ezzel kapcsolatban csak az a megjegyzés tehető, hogy mindez a monográfia írójának nyelve által jött létre, s egy másfajta értelmezői nyelv valószínűleg egy másfajta szerzőt és hozzá tartozó életművet rajzolna olvasója elé. Elek Tibor monográfiájának értelmezői nyelve nem kevesebbre és nem is többre, hanem éppen arra a „feladatra" elég, amelyet vállalt: felmutatni egy lassan feledésbe merülő életmű értékeit, belső ellentmondásait. A széles korrajz és az irodalomtörténeti belátások arra ösztönözték a monográfiaszerzőt, hogy egyfajta „korlátozott kanonikus pozíciót" találjon tárgya számára: bár Székely legtöbb szövege valószínűleg már nem szólítja meg olvasóját, nem egy alkotása a saját korában kanonikus pozícióba került, s néhány a mai napig párbeszédképes.

Ez a „korlátozott kanonikus pozíció" azonban Elek Tibor konzervatív olvasatában jár ki Székelynek (annak a Székelynek, akit a monográfia szerzője többször is „konzervatív" írónak nevez). Az irodalmi kánonteremtést azonban nem működtetheti egyetlen szerző (még akkor sem, ha Harold Blomm Shakespeare-t helyezi az egész nyugati kánon legközepébe), sem egyetlen olvasat. Székely János életműve folyamatosan „ki van téve" más, esetleg az Elekénél szigorúbb olvasatoknak is, még azoknak a teoretikus olvasatoknak is, amelyektől a szerző megpróbálta távol tartani magát: minden olvasatnak, amely hajlandó szembenézni vele. Hiszen az értelmezés és az olvasás hiánya a szöveg halála.

Elek Tibor monográfiája olyan munka, amely nemcsak Székely János életműve, de a működtetett interpretációs nyelv viszonylatában is elgondolkodtató, mert a megértés közvetíthetőségének lehetőségébe vetett hit működteti a nyelv szubverzitása ellenében. Olyan érvényes olvasat, amely képes volt a feledés ellenében nyelvet találni, amely nem rejti el kételyeit és kétségeit, és amely mindig az esztétikai jelentés primátusa mellett teszi le a voksát.