Félre a kánonokkal!

○ Több tanulmánykötet szerzője, monográfiaíró, jelenleg a Bárka című békéscsabai irodalmi folyóirat főszerkesztője vagy. Könyveidből, írásaidból, szerkesztői munkádból rokonszenves irodalmi koncepció rajzolódik ki, hiszen olyan egységben látod az irodalom egészét, amelyben minden értéknek, egymás ellenében ható kánonnak megvan a maga sajátos, egyedi pozíciója, azaz nem egymás ellenében, hanem valamiféle teljességigény igézetében olvasod a szépirodalmat. Jól látom én ezt, vagy másról van szó?

• Ha így látod, az nagyon megtisztelő számomra, de teljességigény igézetéről nemigen lehet szó. A magyar irodalom teljességét nincs ma ember, aki belássa, átlássa, nehezen tudok elképzelni olyan kritikust, irodalomtörténészt, szerkesztőt, aki minden fontos irányzatról, táborról, szerzőről (magyarországiról és az ország határain túl élőről) megfelelő ismeretekkel s főként olvasmányélménnyel is rendelkezik. Az más kérdés, hogy szerintem a különböző mai írói beszédmódok között nem lehet értékhierarchiát felállítani, az egyiket valamiféle irodalmi fejlődésvonal élére állítani, a másikat pedig kitagadni az értékes irodalom fogalmából is. Nem egyetlen kánon létezik, épp ezért a saját kritikusi és szerkesztői gyakorlatomban igyekszem minél több és különbözőbb értéket megismerni és az olvasók felé közvetíteni. Az irodalmi műveket nem egymás ellenében írják, miért is olvasnám én vagy bárki más egymás ellenében azokat.

○ Már kritikusi pályafutásod kezdetétől élénk figyelemmel kísérted a „határon túli" magyar irodalmakat. Nemrég pedig Balla D. Károly honlapján olvastam egy kerekasztal-beszélgetés anyagát, amely a „határon túli" magyar irodalommal foglalkozott. Azt a beszélgetést Te vezetted, s többször is visszafogtad magad a vita során. Most itt az alkalom, hogy kifejtsd nézeteid ebben a kérdéskörben! Vajon van-e határon túli magyar irodalom, honnét lehet tudni egy szövegről, hogy határon túl született, kell-e, hogy külön kánonjuk legyen ezeknek az irodalmaknak, vagy hogy különálló egységként kezeljük őket? Tudom, beugratós kérdések ezek...

• Jaj, ez nagyon nehéz ügy, többtucatnyi releváns vélemény elhangzott már ezekről a kérdésekről (többek között az említett, két évvel ezelőtt lezajlott beszélgetésben is, amely a Hitel márciusi számában olvasható), amelyek engem is valóban évekig foglalkoztattak. Jobb lett volna, ha már régen tanulmányt írtam volna az egészről, mert időközben beleuntam a problémába, ma már nem igazán érdekel. Mára már az a véleményem, hogy nem kell ezzel annyit foglalkozni, hiszen úgyis csak paradoxonokban adható válasz a kérdésekre. Például, természetesen nincs határon túli magyar irodalom, miközben látjuk, hogy van. De leginkább volt, bár amíg lesz határ, addig határon túli magyarok is lesznek, és azoknak feltehetően irodalmuk is lesz, ami persze a miénk is. Az egész terminológiai vitát feleslegesnek és kicsit köldöknézőnek látom ma már. A jobbak már évtizedekkel ezelőtt is tudták, hogy természetesen csak egy magyar irodalom van, ezért is foglalkoztak például a felvidékivel vagy az erdélyivel, mert úgy gondolták, hogy az is része az egynek. S ma már nincs valamirevaló irodalmár, aki megkérdőjelezné ezt.

Ha én ma azt mondom, hogy határon túli vagy erdélyi vagy vajdasági, netán nyugati, akkor elsősorban földrajzi, lokális értelemben használom a szavakat, s a legkevésbé sem tulajdonítok nekik poétikai, esztétikai jelentést, noha az is kétségtelen, hogy a Trianon utáni 6-7 évtizedben a határon túl (de a Kárpát-medencében) született művek egy (jó) részének témaválasztásában, beszédmódjában, jelentésvilágában fölfedezhetők voltak olyan jellegzetességek, amelyekből akár nagy biztonsággal megállapítható volt, hogy hol írták azokat. Ma már kevésbé, hiszen az egész Kárpát-medence európaizálódik, globalizálódik, uniformizálódik, posztmodernizálódik – több csúnya szó most hirtelen nem jut eszembe. Másrészt az is kétségtelen, hogy a Trianon utáni évtizedekben az elszakított területek magyarjai igyekeztek megteremteni és fenntartani egyfajta önálló irodalmi létmódot, de nem a magyarországitól való elhatárolódás jeleként, hanem épp ellenkezőleg: a többségi nemzettel, annak asszimilációs törekvéseivel szemben a magyarság önálló, a többségitől elkülönböződő (mert történelmileg, kulturálisan, nyelvében „a" magyarhoz tartozó) létezésének spirituális (lelki, érzelmi) és kézzelfogható, mert olvasható támaszaként. Ez, persze, az irodalomnak egyfajta prakticista, használatelvű értelmezése volt, ami ma már egyre kevésbé képzelhető el, s talán egyre kevésbé is lesz rá szükség. (Erről egyébként már sikerült egy tanulmányt régebben összehoznom, Önmetaforák születése és alkonya a címe, olvasható a Helyzettudat és önismeret című kötetemben.) Viszont az, hogy ez volt, az irodalomtörténeti tény, nem tekinthetjük nem létezőnek, arról nem is szólva, hogy egyik évről a másikra nyilván nem is szűnt meg.

A határon túliakat, szerintem, nem kellene, hogy zavarja a különböző jelzők használata az „ő" irodalmuk megnevezésekor a magyarországiak részéről, hiszen mi csak az általuk teremtett önelnevezés hagyományát vettük át, s vele nem megkülönböztetni akarjuk magunktól őket. Inkább csak arról van szó, amit Szakolczay Lajos fogalmazott meg a kerekasztal-beszélgetésünkben, hogy egy nagyobb összefüggésen belül ezekkel az irodalomtörténeti „karókkal" lehetett jelezni az egyetemes magyar irodalom végvárait, vagy arról, amit Görömbei András fejt ki a Napjaink nemzetiségi irodalmai című, általa összeállított tanulmánygyűjtemény előszavában: a tagolás nem bontja meg az egységet, csak tartalmasabbá teszi, s amikor a részeket vesszük számba, mindig az egészet akarjuk világosabban, sokoldalúbban, összetettebben látni.

Természetesen nem kell, hogy külön kánonjuk legyen, de ha van, hát van, kit zavar, s ki tilthatja meg, hogy legyen. Kérdésed azt feltételezi, hogy csak egy kánonnak, egy magyar (nemzeti) irodalmi kánonnak kellene lennie, s nekik abban kell megtalálni a helyüket – csakhogy, ahogy korábban már mondtam, több kánon van. Egyébként pedig, félre a kánonokkal, lássuk a műveket, magukat!

○ Első köteted, a Szabadságszerelem (1994) a Kalligram Könyvkiadónál jelent meg, vagyis egy kicsit Te is határon túli szerző lettél. A kötet tanulmányai is szinte kivétel nélkül határon túli szerzők műveivel foglalkoznak. Mennyire volt tudatos ez a választás?

• Ha jól emlékszem, az ötlet a kiadó vezetőitől származott, akik addigi munkálkodásom egy részét ismerve javaslatot tettek egy kötet összeállítására. S mivel az addig született írásaim többsége a határon túli magyar irodalmakkal foglalkozott, valahogy magától értetődő volt, hogy a Kalligramnál egy ilyen kötet jöjjön.

S hogy miért foglalkoztam én annyit a határon túli irodalmakkal, annak több oka is van. Először is volt, aki felhívja rájuk a figyelmemet. Én gimnazistaként Nagykállóban már a hetvenes évek végén a Világnézetünk alapjai című tantárgy tanárától, Bodor Sándortól (aki egyébként magyar–történelem szakos volt) és a bátyámtól, Elek Istvántól, aki akkor volt egyetemista Debrecenben, viszonylag sokat hallottam a határon túli magyarságról, s annak némely alkotójáról. A tanár úr például járatta a legtöbb hazai és az a gyanúm, az összes határon túli magyar irodalmi folyóiratot. Rendszerint engem küldött el az óra alatt, hogy menjek a postásuk elé, és kérjem el az aznapi sajtót. Aztán, míg mi látszólag a kapott feladaton rágódtunk, ő komótosan kinyitogatta az éppen kapott folyóiratokat, beléjük lapozott és időnként beszélt is róluk, vagy fel-felmutatta egyiket-másikat, például a romániai Igaz Szó első oldalát rendre, amelyen mindig egy hatalmas retusált Ceaujescu-kép virított, mi pedig jókat röhögtünk. Aztán magam is a debreceni egyetem magyar–történelem szakán kikötve a határon túli magyar irodalom első számú kutatójának, Görömbei Andrásnak lettem a tanítványa, az ő emberi, tanári magatartásából és szakmai felkészültségéből, azt hiszem, egy életre szóló élményt kaptam.

Megvallom, az egész határon túli érdeklődésemnek kezdetben volt (lehet, hogy még ma is van?) egy nagyon erőteljes morális alapzata is: a gyerekkoromtól belém kódolt felháborodás, tiltakozás mindenféle igazságtalanság, méltánytalanság ellen. A kisebbségi lét pedig a maga jogtalan megkülönböztetéseivel, hátrányos helyzetével már eleve felkeltette a figyelmemet. Amikor aztán tapasztaltam, hogy a kisebbségi sorsban élő magyar írót itthon, azaz Magyarországon nem ismerik, ha ismerik, nem ismerik el, akkor úgy éreztem, ez mégsem járja: hát egy Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, Pozsonyban vagy Kassán, Újvidéken vagy Szabadkán, Ungváron vagy Beregszászon született értékes magyar irodalmi alkotás miért nem kapja meg az őt megillető figyelmet, megbecsülést, sok kevésbé jelentős hazai mű és alkotó miért részesül nagyobb méltatásban? Hát itt teendő van, számomra is! – gondoltam. (Az összefoglalóan nyugatinak nevezett irodalom alkotásaihoz nem nagyon jutottam hozzá, így azzal nem tudtam foglalkozni.) A nyolcvanas évek közepén induló fiatal kritikusként ráadásul azt is láttam, hogy itt elég szabad a pálya, olyan értelemben, hogy kevesen vannak rajta, elég hálátlan kutatási terület, mivel nem igazán támogatják, sőt az egésznek vitathatatlanul volt egy kis politikai pikantériája is, s mindezt együtt izgalmas kihívásként éltem meg.

○ Írásaidban kitüntető figyelemben részesítetted a „szlovákiai magyar" irodalmat, amelynek – talán nem túlzás az állítás – Te voltál a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulóján „a" kritikusa. Egymagad pótoltad az ottani kritika hiányosságait, bemutattad a Próbaút (1986) antológiát, felhívtad a figyelmet Talamon Alfonz első kötetére, Grendel Lajos, Tőzsér Árpád könyveiről pedig több kritikát, tanulmányt közöltél. Megszakadt-e ez a kapcsolat, s ha igen, miért?

• Az állítás, hogy én lettem volna „a" kritikusa, bizony, túlzás. Én csak írtam néhány dolgozatot, tanulmányt, kritikát az akkori fiatal felvidéki alkotókról, illetve azokról az idősebbekről, akik egy általam tételezett felvidéki magyar irodalmi megújulás részesei vagy inspiratív alkotói voltak. Egyrészt a szlovákiai magyar irodalom is sokkal gazdagabb volt annál, mint amit én akkor megismertem, s amiről képes voltam írni, másrészt azért mások is írtak róla Magyarországon is és (Cseh)Szlovákiában is. A kapcsolat viszont nem szakadt meg, inkább csak lazult, mert nem győzök mindent figyelemmel követni. A kilencvenes években már a megjelent könyvekhez is nehezen jutottam hozzá, a fiatalabb generációkat meg sem tudtam ismerni. Ráadásul a kilencvenes években gimnáziumi tanárként kerestem a kenyeremet, s erről mindig Grendel Lajos barátunk egyik regényének szintén tanár hőse jut eszembe, aki azt mondja egyszer: „Tudod te mi az? Tudod milyen vagyok estére? Mint akinek a fejében egy nagy béka ül." De az igazat megvallva lehet, hogy az érdeklődésem is csökkent, párhuzamosan azzal, hogy egyre többet írtam más kérdésekről, illetve évekig a Székely János monográfiámon dolgoztam. De azért 1998-ban is tartottam egy előadást Pozsonyban az Irodalmi Szemléről rendezett konferencián és 2002 decemberében is a Somorjai dispután, 2003 áprilisában pedig a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben én mutatom be majd Csehy Zoltánt és Grecsó Krisztiánt.

○ A Helyzettudat és önismeret. Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában (1997) című tanulmányköteted az esszé műfaját járja körül, Csoóri Sándor, Konrád György, Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Juhász Erzsébet... esszéit vizsgálod. Mennyiben befolyásolták ezek a kötetek saját esszéírói gyakorlatod, illetve – a másik oldalról feltéve a kérdést – mit köszönhetsz Te és az a nyelv, amelyen tanulmányaid megszólalnak, az esszé műfajának?

• Ezen még soha nem gondolkodtam el, talán nem is én vagyok a hivatott rá. A kötetben igaz, hogy foglalkozom a műfaj természetével, népszerűségének okaival is, de akkoriban engem leginkább az általad felsorolt, illetve még több más, szintén tárgyalt szerző azon gondolatai foglalkoztattak, amelyeket a korszerű nemzeti azonosságtudat, az illúziótlan helyzettudat, a reális önismeret, a magyarság és európaiság, a szellemi-kulturális és politikai integrációs törekvéseink, a szomszéd nemzetek és a kisebbségi magyarok, a nemzeti lét és az egyetemes korszakváltás, az írástudói, értelmiségi felelősség kérdésköreiben megfogalmaztak. Az olvasott és tárgyalt szerzők, művek valószínűleg megerősítettek abban a saját hitemben, hogy a fenti kérdéseket, éppúgy, mint az irodalmiakat, a szemléleti tágasság, a gondolati nyitottság és a kritikus tárgyilagosság talajáról érdemes megközelíteni. A mondanivaló nyelvi megformáltsága egy kritikus esetében nem olyan nagy ügy, mint ahogyan sokan próbálják újabban beállítani, engem soha nem előzött, sőt a gondolataimat sem előzte meg a nyelv, bár azt sem állítanám, hogy a gondolataim előtte jártak a nyelvemnek, hiszen a kettő egymás nélkül nem, valószínűleg inkább egyidejűleg létezik. Nem a nyelv által, de a nyelvben is létezünk.

Másrészt a nyelvi kifejezésmód egy kritikus, egy tanulmányíró esetében sokkal fontosabb, mint azt sokan vélik. Ha az irodalmi mű és az olvasó közötti közvetítésre vállalkozom, akkor például nem idegeníthetem el a témától a lehetséges befogadóimat azzal, hogy olyan szaktudományos tolvajnyelvet használok, amiből leginkább csak az én roppant felkészültségem, tudós voltom vagy annak a látszata derül ki, s kevésbé a tárgyalt mű világának jellemzői, illetve az, hogy nekem mi a véleményem róla. Más kérdés, persze, ha egy akadémiai doktori értekezést írok, és a tudós professzorok előtt kell bizonyítani a felkészültségemet, de nekem nincsenek ilyen ambícióim. Inkább arra törekszem, hogy a szakszerűség, a modern elméletek szempontjainak és felismeréseinek a hasznosítása ne menjen az érthetőség rovására. Nem baj az, ha egy jól képzett, érdeklődő középiskolai magyartanár, ha, ne adj' isten, veszi a fáradságot, el tudja olvasni, és meg is érti azt, amit írok.

○ Székely János meglehetősen elfeledett szerző, mint Te is rámutatsz, mi vonzott mégis, hogy monográfiát szentelj életművének?

• Az önmagában nem lett volna elég, hogy szerintem érdemtelenül elfeledett alkotója a magyar irodalomnak? A legújabb magyar irodalomban, irodalomtörténet-írásban sajnos nem szokatlan, hogy elhunyt, jelentős írókra a feledés homálya borul. Ha valaki ebben az irodalomban meghal, akkor attól kezdve mintha sohasem is létezett volna. Hadd ne soroljam most a neveket, akiket rendre elfeledtünk. Székely János esetében ráadásul mind az életműben, mind a róla szóló recepcióban számos érdekes ellentmondásra, problémakörre találtam, amelyekről úgy gondoltam, érdemes utánuk járni. Székely magát többször is konzervatív alkotónak nevezte, de kérdés, hogy létezik-e konzervatív esztétika, s mondjuk, egy adott pillanatban konzervatívnak minősíthető világkép és irodalomszemlélet talaján állva kizárt-e az adott pillanatban korszerű, és akár ma is akként létező, időtálló művek létrehozása? Székely életművéről és egyes műveiről életében és halála után is szuperlatívuszokban beszéltek jeles kortársai és kitűnő irodalomtörténészek, kritikusok, de észrevettem, hogy valahogy elmaradtak a nagy összefoglaló, bizonyító erejű tanulmányok. Lengyel Balázs, a magyar irodalomkritikusok egyik doyenje 1996-ban azt írta róla: „nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak." Kulcsár Szabó Ernő, az egyik legfelkészültebb irodalomtudósunk pedig az 1993-ban megjelent, az 1945 utáni magyar irodalomról szóló irodalomtörténetében le sem írta a nevét (Igaz, másokét sem, például a Nobel-díjat kapott Kertész Imréét sem!). A minden műnemben jelentőset alkotó író életművén belüli arányok, váltások, a műnemek, műfajok közötti átjárások is rendkívül foglalkoztattak. A sok kérdés, problémakör láttán a monográfia bevezetőjének a végén úgy fogalmaztam: „egy ilyen lezárt életművel szemben elkövethető legnagyobb bűn ezért talán éppen az, ha nem olvassuk, ha nem olvassuk újra, legyünk bár tudatában annak, hogy természetesen a mi olvasatunkkal sem zárul le az értelmezés folyamata." S a magam gyarló olvasata, újraolvasata végén arra a megállapításra jutottam, hogy Székely János, akinek egy jellegzetesen kelet-közép-európai sors jutott osztályrészül, s aki az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években is a világ és az emberi létezés alaptörvényeit próbálta körülírni, akinek nem volt kevesebb vágya, mint „Szavakba foglalni, kimondani a világot", legjobb műveiben, ha képesek vagyunk figyelemmel fordulni hozzájuk, ma is megszólít bennünket, ma is, számunkra is érvényes üzeneteket közvetít. Gondolok itt például a Soó Péter bánata, A nyugati hadtest, A másik torony című prózáira, néhány versére, a Valódi világ című, esszéirodalmunk egyik csúcsaként számon tartható, nagy létfilozófiai művére, s a Caligula helytartója című drámáját sem véletlenül játssza napjainkban is a Nemzeti színház.

○ Monográfiád a Kalligram rangos Tegnap és Ma sorozatában jelent meg. Mi a véleményed erről a sorozatról? Tényleg szerepe lehet az értékek átértékelésében?

• A sorozat jelentősége rendkívüli, mert amikor indult, már éppen kifulladtak (vagy már nem is léteztek?) a korábbi hasonló jellegű sorozatok, az Arcok és vallomások és a Kortársaink, másrészt azokban mindig keveredtek az életrajzi, irodalomtörténeti, műelemző szempontok, hogy másokról ne is szóljak, a Kalligram sorozata pedig kifejezetten az írói munkásságokat, az életműveket és a műveket faggatja kizárólag esztétikai szempontból. Ráadásul kitűnő irodalomtörténészek, kritikusok (természetesen engem kivéve) a legmodernebb irodalomelméleti ismeretekkel felvértezetten írják az egyes darabokat. Talán nem is „az értékek átértékelésében", hanem inkább rögzítésében, felmutatásában van és lehet szerepe, hiszen a sorozatban tárgyalt élő (vagy az élők sorából néhány éve eltávozott) kortárs magyar klasszikusok (függetlenül a határokon inneni vagy túli létezésüktől) munkásságáról épp ideje volt, hogy monografikus összefoglalások készüljenek.

Jó az is, hogy a sorozatszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály a szerzőknek az elemző, értelmező módszerek tekintetében is teljes szabadságot adott véleményük kifejtésére, ugyanakkor kicsit ellentmondásossá teszi a sorozat, illetve néhány kötete megítélését, hogy a szerzők egy része olyan tudományos szempontokat és ahhoz illő nyelvi kifejezésmódot alkalmazott munkája megírása során, amelyek sok érdeklődő számára megnehezítik, esetleg lehetetlenné teszik a befogadást. Nem jó az, ha a különböző elméleti meggondolások és apparátusok, hivatkozások, a tekervényes, idegen szavaktól (legyenek bár szakkifejezések) hemzsegő fogalmazásmód elvonja a figyelmet a tárgyalt műről. Mert hát végül is kinek íródik, kihez szól egy-egy ilyen monográfia? A helyzet szélső, abszurd pontja, de állítólag igaz, hogy az egyik monográfia hőse azt mondta, egy szót sem értett a róla szóló munkából.

Az is más kérdés (s ezt talán jobb lenne, ha nem mondanám el, de hát kérdeztél), s ezzel véletlenül sem szeretném az általam nagyra becsült sorozatszerkesztő, s még kevésbé a szeretett kiadó(m) munkáját bírálni, hogy szerintem Talamon Alfonzot, Petőcz Andrást, Ferdinándy Györgyöt (bármennyire is értékelem az ő munkásságukat is, s nem kevésbé a róluk író kritikusokét) talán mégsem kellett volna Esterházy Péter, Grendel Lajos, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Sütő András, Ottlik Géza stb. rangjára emelni azáltal, hogy a sorozat szereplőivé váltak. Különösen, hogy sok olyan alkotóról meg még nem írtak a sorozatban, aki sokkal inkább megérdemelné. Az utóbbi tíz évben Szőcs Gézának is mintha több köze lett volna az üzlethez, mint az irodalomhoz, miközben például Csoóri Sándorról, Gion Nándorról, Határ Győzőről, Kányádi Sándorról, Tandori Dezsőről, Szilágyi Istvánról, Zalán Tiborról stb. még nem született monográfia, Kertész Imrét csak azért nem említem, mert tudom, hogy róla nemsokára megjelenik egy. De nyilván a kiadói és az irodalomtörténészi kapacitás is oka az eddigi elmaradásoknak, s idővel bizonyára csökkenni is fognak.

○ Mióta a Bárka című folyóirat főszerkesztője lettél, látványosan felfelé ível a lap pályája. Gyakori szerzői között a kolozsvári Balázs Imre József, az ungvári Berniczky Éva éppúgy ott található, mint a magyarországi Tandori Dezső, Papp Endre, Závada Pál, Zalán Tibor, Varró Dániel vagy a pozsonyi Hizsnyai Zoltán. Tavaly még egy ún. Sárkányfű-számot is megjelentettetek. De nem is csak erről van szó, hiszen ma már nem nagy művészet kéziratot szerezni akár a földgolyó másik részéről sem, hanem inkább az, hogy ez a lap képes egymástól gyökeresen eltérő irodalomfelfogásoknak is helyet adni, esetleg ütköztetni azokat. Úgy érzed, ez a törekvésed sikeres, vannak ebben a kísérletben társaid?

• Én a lap felfelé ívelő korszakát 1997-től számítom, Grecsó Krisztiánnal akkor kerültünk a laphoz (én egy-két szám után főszerkesztő-helyettesként, ő munkatársként, a főszerkesztő akkor még a Cs. Tóth Jánossal a lapot 1993-ban megalapító Kántor Zsolt volt). Akkor kezdtünk el a korábbi évi egy-két számot megjelentető kiadványból folyóiratot létrehozni, három évig évi négy számot kiadva. Az 1999-es 4. számtól lettem én a főszerkesztő, s 2000-től megújult külsővel, tipográfiával, szerkezettel, kibővült szerzői gárdával, kéthavonként jelenünk meg, s ekkor vette át a kiadói jogot a Tevan Kiadótól a Békés Megyei Könyvtár. A 2000/1. szám Olvasóköszöntő zárszavában így fogalmaztam: „A szerkesztők az egyetemes magyar kultúrában gondolkodnak, és arra törekszenek, hogy a Bárka nyitott, befogadókész legyen minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre, származásra és lakhelyre, az uralkodó és háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz, csoportokhoz való tartozásra. Tudatos kánontörés a céljuk, irodalmi és művészeti vizeink keresztül-kasul hajózása, egy olyan termékeny eklektika létrehozása a Bárkában, amely a különböző szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza, talán a szerzőknek sem ellenére, de mindenképpen az olvasó örömére."

Az eddigi visszajelzések egyértelműen pozitívak, szándékaink mind az alkotóknál, mind az olvasóknál megértésre, sőt tetszésre találtak, Grecsó Krisztiánban pedig én találtam szerkesztői törekvéseimet illetően is egyetértő és alkotó munkatársra, gyakorlatilag ketten készítjük a számokat. De a munkába később bevont Kiss Ottó, Erdész Ádám, nem beszélve Kántor Zsoltról, is hasonlóképp gondolkodnak a lapszerkesztésről. Szerkesztőként és olvasóként is nagyon élvezem, hogy a Bárka minden egyes számában (akár egymás mellett) olyan alkotók szövegeivel (is) lehet találkozni, amelyekkel általában csak igen különböző lapokban. Az is nagy elégtétel számomra, hogy a helyi ügyeinket, témáinkat, szerzőinket általában harmonikusan sikerül elkeverni a többivel. Nincs még egy olyan nem pesti folyóirat, ahol a helyi (és a régióhoz kötődő) szerzők ilyen nagy számban lennének jelen, s nem azért, mert itt élnek (vagy éltek), hanem műveik alapján, mert méltán vannak együtt a többiekkel. A legutóbbi számunkat (2003/1.) például az igazából másutt nem nagyon ismert (pedig versei bármelyik élvonalbeli irodalmi lap díszévé válhatnának), Békésen élő kitűnő költő, Nagy Mihály Tibor alkotásaival indítjuk.

○ Talán kevesen tudják, hogy mind Budapesten, mind Békés megyében számos irodalmi program szervezése fűződik a nevedhez. Gyulán, illetve Békéscsabán immár hagyományosan minden év nyarán fesztivált, illetve konferenciát szervezel – legutóbb a Magyar próza az ezredfordulón, előtte a Magyar líra az ezredfordulón címmel. Prózaírók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok találkozhatnak néhány nap erejéig, s míg a Gyulai Várszínházban a felolvasások a kortárs magyar irodalmat népszerűsítik, a békéscsabai megyei könyvtárban rendezett konferenciákon előadások hangoznak el a tárgyalt témában. Honnét jött ez a kitűnő ötlet, és mi lesz az idei nyári rendezvény témája?

•    Gyulán lakom, de Békéscsabán a Békés Megyei Könyvtár irodalmi osztályvezetőjeként dolgozom, így a könyvtár irodalmi programjait is szervezem. A Körös Irodalmi Társaság elnökeként pedig megyeszerte próbálom az irodalmat népszerűsíteni. Nyaranként, évek óta, bérkiegészítésként elvállalom a Gyulai Várszínház műsorfüzetének megírását, illetve összeállítását is. A színházban régi hagyomány volt a Határon túli líra fesztivál, illetve később a Magyar líra fesztivál, amikor színészek adták elő jeles költőink verseit. A kilencvenes évek végén Gedeon József, a színház igazgatója kérdezett meg, hogyan lehetne tovább vinni, de egyszersmind megújítani, érdekesebbé tenni ezt a hagyományt. Ugyanakkor volt az NKA-nak egy olyan pályázata, amely előnyben részesítette különböző térségi intézmények összefogását egy-egy közös programra. Ekkor találtam ki, hogy hívjunk meg tíz-tizenkét ismert magyar költőt, akik a színpadon saját maguk adják elő, olvassák fel az alkalomra írott verseiket, közben legyen odaillő zene, előtte a könyvtárban pedig rendezzünk tudományos konferenciát az ezredfordulós magyar líráról. A következő évben ezt már csak megismételni kellett a prózával behelyettesítve.

Idén, reményeim szerint, költők és prózaírók egyaránt szerepelni fognak, Irodalmi humor fesztivált rendezünk, amelyen az erre az alkalomra írott, kifejezetten humoros szövegeiket fogják előadni az alkotók, előtte pedig a könyvtárban ismét lesz konferencia A humor szerepe a magyar irodalomban címmel.

Budapesten a Károlyi Palota Kulturális Központban szervezek és vezetek két és fél éve havonta egy-két irodalmi estet (melynek keretében kortárs magyar írókat, Kárpát-medencei folyóirat- és könyvkiadással egyaránt foglalkozó irodalmi műhelyeket volt szerencsém bemutatni, és kerekasztal-beszélgetéseket is vezettem), az intézmény felszámolása következtében ez a tavasszal nyilván véget ér majd. Így rendezhettem ott bemutatkozó estet többek között a Kalligram folyóiratnak és kiadónak, Grendel Lajosnak, Tőzsér Árpádnak, februárban pedig a pozsonyi Irodalmi Szemlének és a Madách-Posonium Kiadónak.

○ Irodalomkritikusi, szerkesztői, irodalomszervezői tevékenységed mellett a politikai publicisztikát is műveled, az Értékválasztás (1999) című kötetedben például általánosabb jellegű kérdések mellett mind az ország, mind lakóhelyed, Gyula sorsát befolyásoló témákat feldolgozol. Nem kevesen vannak, akik szerint az irodalmi munkásságot szigorúan el kell különíteni a politikától, de legalább annyian, akik szerint minden megnyilatkozásunk magában hordja egyúttal a politikai jelentést is. Te hogyan állsz ezzel a kérdéssel?

•    Teljes mértékig egyetértek azzal, ha úgy fogalmazunk, hogy az irodalmi és a politikai munkásságot el kell választani egymástól. A saját gyakorlatunkban éppúgy, mint mások megítélésénél, miközben ez nagyon-nagyon nehéz, hiszen mindannyian emberek vagyunk, tele érzelmekkel, indulatokkal, s mindannyiunknak van valamiféle világképe, értékrendje, ami alkalomadtán politikai nézetekben is testet ölthet. Ráadásul a politika ebben a régióban már vagy még mindig (?) annyira rátelepszik az életünkre, különösen a szellem emberének életére, hogy nem könnyű függetleníteni magunkat tőle. A dolgokat mégis igyekezni kell a helyükön kezelni. Azaz nekem például, kritikusként vagy szerkesztőként, ha egy irodalmi művet vizsgálok, meg kell próbálni függetleníteni magam attól, hogy a szerzőjének egyébként, civil polgárként, milyen politikai nézetei vannak. Amint mondtam, ez manapság nem könnyű, de törekednem kell rá; politikai nézetkülönbségek vagy azonosságok miatt irodalmi szempontból nem lehetek pozitív vagy negatív értelemben elfogult. Sőt, ha egy versben, prózában, drámában politikai jelentéseket is felfedezek, az sem szabad, hogy befolyásoljon, persze, csak akkor, ha az a mű immanens világának szerves elemeként van jelen. Nem lehetek például elutasító, mint ahogy a szakma meghatározó részében ez divattá vált az elmúlt évtizedekben, egy íróval, illetve a művével szemben csak azért, mert politikai üzeneteket, jelentéseket is közvetít. Hát miért ne tenné? Ha az irodalom a születéstől a halálig mindenről beszélhet, akkor miért éppen arról ne beszélhetne, ami az emberek nagy részének az életét éppúgy befolyásolja, mint mondjuk a szerelmi kapcsolatai. Jó, jó, tudom... De akkor még nem beszéltünk a magyar irodalom ezen a téren többévszázados hagyományairól sem. Tehát, ha az a kérdés, hogy az irodalmi munkásságot el kell-e szigorúan különíteni a politikától, akkor a válaszom az: nem feltétlenül. Ha valakit az írói hajlama, habitusa, felelősségtudata politikával összefüggő élmények és gondolatok megfogalmazására késztet, ám tegye, de jól tegye, éppúgy, mint mikor a halálfélelemről vagy az orgazmusélményről ír.

Visszatérve a kérdésedre és a saját gyakorlatomra, én arra törekszem, hogy az irodalomkritikusként tett megnyilatkozásaim ne hordjanak magukban egyúttal politikai jelentést is. Amikor politikai mondanivalóm van, akkor politikai publicisztikát írok, de annak semmi köze az irodalomhoz. Gyerekkorom óta közösségi lény vagyok, mindig foglalkoztattak a szűkebb-tágabb környezetem ügyei, s egy idő után (körülbelül egyetemista koromtól, a nyolcvanas évek elejétől) szenvedélyesen érdekelni kezdett a politika. Egy időben, a rendszerváltoztató küzdelmek idején, még aktívan részt is vettem benne, aztán rájöttem, hogy elemzőként foglalkozni vele testhezállóbb nekem. Ugyan az a véleményem, hogy politikai publicisztikát írni talán még hiábavalóbb, mint irodalomkritikát, de időnként egyszerűen nem tudom megállni (valamiféle elementáris erejű belső késztetést érzek), hogy ne írjam le a véleményemet erről-arról.

○ Tudomásom szerint két új köteten is dolgozol. El lehet ezekről előre árulni valamit?

• Természetesen, hiszen amúgy is a nyilvánosság előtt zajlik a dolgozásom. Fényben és árnyékban l-II. lesz a címe annak a két kötetnek (vagy két részből álló kötetnek, ez részben attól a kiadótól is függ majd, amelyik felvállalja), amelyekbe (vagy amelybe) egyrészt az elmúlt években írott kritikáimat, tanulmányaimat gyűjtöm össze, másrészt 15–16 jeles írónkkal készült beszélgetést (illetve 2-3 általam vezetett kerekasztal-beszélgetést). (Ez a mostani így számomra olyan, mint a hóhér akasztása.) A két könyv írásai között szándékaim szerint sok összefüggés lesz, a legnyilvánvalóbban azért, mert több olyan alkotóval is beszélgetek, akinek a művéről, műveiről kritikában, tanulmányban is szólok. A beszélgetések fontos jellemzője, hogy az írott változat alapjául kilencven százalékban valódi, sőt általában nyilvánosság előtt elhangzott beszélgetések szolgáltak, tehát nem a manapság divatos e-mail-interjúk, ugyanakkor nem kvaterkázunk, hanem kifejezetten szakmai kérdésekről, művekről, életművekről beszélgetünk.

Minden korok irodalmának izgalmas, az alkotókat, a befogadókat (olvasókat, kritikusokat) egyaránt foglalkoztató kérdése: az irodalmi (olvasói, szakmai) sikeresség, az ezzel hol összefüggő, hol tőle független népszerűség, elismertség, az aktuálisan divatos kánonokba való bekerülés és az azokból való kimaradás. Engem is régóta foglalkoztat már az, hogy a kortárs magyar irodalom egyes művei, életművei miért kapják meg az őket méltán megillető elismerést, s mások ugyanazt miért nem, milyen irodalmi, esztétikai és milyen ezeken túli tényezők játszanak ebben szerepet? Miért és hogyan változik a megítélés egyes alkotók esetében akár rövid idő alatt is, s másoknál miért állandó akár hosszú évtizedeken keresztül? Egyes alkotók esetében miért korlátozott (társadalmi rétegek, korosztályok, esztétikai iránykövetés stb. szerinti) a siker, másoknál miért széles, mondhatni teljes (?) körű. Ezekre és még számos hozzájuk kapcsolódó kérdésre szeretnék választ, válaszokat keresni a tervezett kötetekben. De nem elvont, teoretikus fejtegetések során, és nem általános érvényű recepteket keresve, hiszen az írások többsége jól ismert és kevésbé ismert kortárs magyar írók életművének, egy-egy pályaszakaszának, legutóbbi könyvének elemzését, értelmezését, értékelését próbálja elvégezni.

A kötetek írásainak célja, szándékaim szerint, a fenti kérdéskörre való válaszadási kísérleten túl az is lenne, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmet arra az egyébként nyilvánvaló, gyakorta mégis elfeledett tényre: az éppen uralkodó kánonon (kánonokon) kívül/túl is létezhet értékes magyar irodalom.