Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. március / Reménytelen jóhiszeműség

Reménytelen jóhiszeműség

 

„Írói esszéköteteket" elemez Elek Tibor Helyzettudat és önismeret című könyvében, magyar íróknak a rendszerváltozást követő, illetve részben megelőző szellemi és társadalmi folyamatokról szóló – vagy ezek kapcsán személyes reflexiókat csoportosító – könyveit. Vizsgálódásának kiindulópontja az a fölismerés, hogy az esszéműfaj, melyet tipológiailag is igyekszik körülhatárolni, s amelyet kénytelen kitágítani a napló és a publicisztika felé, fölívelő ágában tart. Gyanítom, hogy a fogalmi háló kifeszítésének indítékai között szerepel az a tény is, hogy az utolsó tízegynéhány évben divatossá vált, s jogos ellenérzéseket keltett, a napi politikai programcikkek – részben saját szerzőik általi -esszévé minősítése, pontosabban esszéként való eladása – s valóban, Elek hálóján kiúsznak az ideológiai belletrisztika teljesítményei – egy szót sem veszteget rájuk, meg sem említi őket. A fönnakadó kötetekben viszont gyakran közírói munkák, naplójegyzetek szerepelnek az esszék mellett – a műfajhatárok nemegyszer képlékenynek bizonyulnak.

Az elemzett könyvek tematikai határait a kritikus viszonylag szűkre vonja (e művelet érdekében is szüksége volt a fogalmi elhatárolás kísérletére), célja ugyanis éppen az említett társadalmi folyamatok elméleti alapjainak föltárása s főképpen leképeződésük nyomon követése a nem fikciós írói munkákban. „Olvasatomban egész jelenkori esszéirodalmunk központi problémája, függetlenül az írói magatartástól és alapállástól, a korszerű nemzeti azonosságtudat hiánya." Ha e mondatot összevetjük a kötet alcímével – Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában –, sejthetjük, hogy a szerző szempontjai nem partikulárisak: könyve, szintetizáló hajlandóságánál fogva, adalék a „Helyünk Európában"-témakörhöz. A „korszerű nemzeti azonosságtudat hiányai" alá tagolódik be az a számtalan problémahalmaz, amelyek a feldolgozás esélyeinek hiányában átgörgetődtek a szocializmus évtizedein, s ugyanezek derivátumai: a Magyarország határain belüli és kívüli magyarság magatartásmódjai és eszmetörténeti „(tudat)állapota", a szomszéd nemzetekhez való viszony, a Közép-Európa-érzület és annak realitásai, továbbá a demokratikus korszak ideológiai csoportjainak egymáshoz és ahhoz a történeti pillanathoz való viszonya, amelyben színre léptek, identifikálódtak. Elek reprezentatívnak ítélt kiadványokat választ ezek föltárásához: a bevezető – Az esszé a történelmi jelen idő szorításában – és a kötetzáró – Az önmetaforák születése és alkonya és a Közép-Európa: a termékeny illúzió – tanulmányok közé iktatva Kiss Gy. Csaba, Tóth László, Tőzsér Árpád, Juhász Erzsébet, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Pomogáts Béla, Balla D. Károly és Kende Péter könyveit; mellettük Csoóri Sándor és Konrád György (ketten a közelmúlt Magyarországának szellemitáborvezérei közül), valamint egy romániai és egy csehszlovákiai író-gondolkodó, Gyímesi Éva és Grendel Lajos egy-egy munkájának párhuzamos elemzésére is sort kerít. Egy tanulmánya van, amelynek tárgya csak maga az irodalom, illetve az irodalommal foglalkozó tudomány, s amely vélhetően csak azért került bele a kötetbe, mert készen volt – ez Pécsi Györgyi Olvasáspróbák című kötetéről szól. Ez az írás sem érdektelen, de tény, hogy esetében a kritika kritikájáról van szó, míg a többiben az alapszövegekéről. Hat ország magyar szerzőinek öt (illetve a tanulmányok megírásának évtizedében osztódással nyolcra szaporodott) országra vonatkozó látleletei és hipotézisei tétetnek mérlegre tehát. A regionális határ Közép-Európa, egymást őrlő, skizofrén nemzettudatra alapozott nacionalizmusaival.

Elek Tibor két könyvét forgatva – politikai publicisztikájának vékony, Értékválasztás című válogatása a főszálon kapcsolódik a Helyzettudat és önismerethez – lépten-nyomon egy szellemtörténeti értelemben veendő, de csak negatívumai révén meghatározható „nemzedék" jegyeire bukkanunk. Ennek a nemzedéknek Elek korosztályából kellett volna kialakulnia; nem a „rajban úszás" biztonságáért s a közösen kikönyökölhető pozíciókért, hanem bizonyos értéknormák érvényesítése végett. E hiányzó nemzedék akadályozhatta volna meg talán a szellemi polgárháborút, amely a magyar demokrácia kezdetén kitört (vagy legyünk szerényebbek: fékezhette volna annak indulatait). Tárgyszerűség, kritikai szemlélődés, használhatatlanná torzult fogalmak újradefiniálása tartoznak e nem létező nemzedék jegyei közé, amelyeket ma már néhányan őriznek csupán. E ,,'89-es nemzedék" (melynek egyébként nincs a XIX–XX. század fordulóján tevékenykedő spanyol ,,'98-as nemzedék"-kel közös ismertetőjegye) meggyőződése az volt ugyanis, hogy a magyar irodalmi eszmetáborok közötti ellentéteknek nincsenek valódi, mély okai, hogy a nézeteltérések figyelemmel, körültekintéssel áthidalhatók, vagy legalább a minimumra csökkenthetők. A demokrácia kezdeti éveiben érzékelhető volt viszont, hogy e szellemi csoportok belső kohézióját, integritását éppen a radikális elhatárolódások teremtik meg, s hogy az országgyűlési és a sajtóvitákban semmi sem számít, ha egyszer a korona a tét. Elek úgy közelít az ideológiai értelemben elkötelezett alkotók könyveihez, mint akinek nincs kétsége afelől, hogy mindannyian őszintén és elfogulatlanul beszélnek. (A másik vonalon, a közvetlen politika szférájában is éppen ez a jóhiszeműség jellemzi őt – bár azért nemegyszer kénytelen átlátni a szitán.) Bizonyos abban, hogy az alkotók e munkákban képesek csoportérdekekkel átfedésben lévő eszmeköreik fölé emelkedni.

A tanulmánykötetben elemzett munkák írói szinte kivétel nélkül közvetlenebb szerepet kaptak a közéletben a fordulat után, mint annak előtte. Elek tisztában van az írói szerepkör funkcióváltozásaival, de bízik abban, hogy valami a hagyományos feladatokból is átmenthető. Ez valószínűleg prekoncepció – de ennek révén aztán előítéleteket tud leleplezni itt is, ott is.

Nem hinném, hogy el lehetne dönteni, meddig „hasznos" egy irodalmi életre önnön tagoltsága, s mikor teszi esélytelenné az elemi kommunikációt; tény viszont, hogy 1989 után ez az utóbbi, nem kívánt állapot köszöntött ránk: a tökéletes atomizáltság kora. Elek megállapításában – „...a magyar irodalom éppolyan megosztott pillanatnyilag, mint a magyar társadalom többi szférája" – talán benne rejlik az a meggyőződés, hogy az írók maguk között e tagoltságot (a döntő pillanatokban) megszüntethetik. Érződik azonban valamely finom feszültség abban, hogy az írók és értelmezőik, éppen azért, mert belátják a váteszszerep idejétmúlt voltát, az osztott társadalom valamely részérdekét kívánják képviselni – s éppen ezért olyan mértékben vállalnak szerepet a közéletben, amely túltesz a „nemzetszolgálat" iránt „elkötelezettek" egykori teljesítményein.

A „szót értés" igénye mint általános eszme a kötet fölépítésében is érvényesül. A részletes elemzések sorát Kiss Gy. Csaba három, középpontjába a Közép-Európa-problematikát állító könyvének vizsgálata nyitja meg. Elek e kulcstanulmányban lényegében azonosul Kiss Gy. koncepciójával: a közép-európai államoknak és nemzeteknek vannak közös érdekeik, ezek konszenzusához (is) depolitizálni kellene a nemzettudatot, teret kellene teremteni az önkritikának, s elmélyedni a szomszéd nemzetek kultúrájában, fölfedni a görcseiket, s megérteni az azokból eredő szándékokat. S minthogy Elek ezt a kifelé érvényesítendő koncepciót kéri számon befelé is, s ezt keresi bírálata tárgyaiban, meg kell állnunk e szerintem is fontos, letisztultabb és nyitott nemzetfogalom fölött (alatt). A kultúrnemzet és a politikai nemzet elkülönítésének követelménye Kiss Gy. Csaba könyveinek vezérszólama; ő sorolja konokul, hogy a két fogalom elméletileg kizárja egymást, s így eszmezavarokhoz vezethet, ha a gyakorlatban összekeverednek, továbbá hogy a régió együttműködésének előfeltétele, hogy az egyes országok többségi nemzetei kultúrnemzetként jelenjenek meg a közös színtéren.

Ezzel szemben áll azonban a közép-európai történelem számos faktumával alátámasztható azon föltételezés, hogy a két fogalom eleve a politikai terminológia része. Nem kizárt, hogy tájainkon a kultúrnemzet és a politikai nemzet a nemzetfejlődés egymást váltó fázisaiként jelennek meg a közgondolkodásban – s a kultúrnemzet programja a különféle nemzeti értelmiségek csoportjában addig él, amíg nincs mód a politikai nemzet megteremtésére, az adott esetben („szükség esetén") kisebbségeivel szemben radikálisan föllépő nemzetállam fölépítésére. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy elvileg s a – mondjuk így – jobbak szándékaiban nem él a depolitizált kultúrnemzet fogalmilag pontosan leírható eszméje; a Kende Péter könyvéről szóló írásban Elek épp ezt az eszmét fordítja szembe Kende népközösség-nemzetközösség-teóriájával, amelynek egyik írásba foglalt változatáról több mint tíz évvel ezelőtt én is azt állapíthattam meg magamban, hogy a közép-európai békét nem szolgálhatja, nem lévén egyéb fogalmi (görög)tűzijátéknál. (Elek ráadásul fogalomzavart is észrevett benne.) Elek, Kiss Gy. és a hozzájuk hasonló állásponton lévők részben azzal vonnak fejükre indokolatlan és goromba támadásokat, hogy – nézeteik ellenzői szerint – toleranciájuk csak a magyarság lefegyverzésére szolgál. Szögezzük le ezért: ők programjukat nem nekünk, hanem a térség összes nemzetének szánják, s tisztában vannak vele, hogy az csak közösen valósítható meg.

Nem ez az egyetlen olyan elem a könyvben, mely elutasítást válthat vagy váltott ki. Támadási felületet nyújt az objektivitás szándéka is – Elek bírálóinak egyike az ő szövegértelmezéseiről mint „reménytelenül tisztességes olvasat" eredményeiről beszél. A kötetbe sorolt elemzések talán kivétel nélkül olyan könyvekről szólnak, amelyek Közép-Európát érvényes, vagy legalábbis értékes, bár jelenleg kevéssé működőképes egységnek tekintik, ezen belül tagadják az egynyelvű, homogén nemzetállam létjogosultságát, tehát elvben a magyarországi magyar, gyakorlatilag a szomszéd országokbeli nacionalizmusokat is. (Bár ezt a bírált könyvek szerzői egymásról nyilván nem ismernék el maradéktalanul.) Vizsgált Elek olyan könyveket is, amelyek közvetlenül nem kerültek viták tüzébe; okosan kivonatolja több, az utódállamokban élő szerző munkáját s fűzi össze a mindannyiunkra vonatkozó tanulságaikat (csak példa gyanánt: Tóth Lászlóról, a Budapesten élő csehszlovákiai magyar íróról szólva az alkotó identitásának szerepét hangsúlyozza – szemben a lakóhelyének szerepével, Balla D. Károly könyve kapcsán a hatalom struktúrája helyett a kisebbségi társadalom struktúrájára, „erőtlen, megosztott és széthúzó" voltára irányítja a figyelmet, Tőzsér Árpádtól például azt emeli ki, hogy nem a magyar irodalom, hanem az irodalmi élet egysége lenne ideális, Juhász Erzsébetnek a jugoszláviai háború éveiben írt könyveiből azt, hogy  Közép-Európa mégiscsak lehet valamelyest realitás, hiszen a válság éveiben „épp az bizonyosodott be, hogy a csak nemzeti kultúrákban és csak világkultúrákban való gondolkodás zsákutcába vezet"), legsúlyosabb dolgozatai azonban az egymásnak ellentmondó értékválasztásokhoz fűződnek. Jól szemlélhető ez a Konrád Györgyről és Csoóri Sándorról szóló – a Nappali hold meg Az újjászületés melankóliája alkalmából írt – tanulmányban, akiknek „együttes tisztelete" „polarizálódó szellemi-politikai életünkben" „egyre nehezebben képzelhető el". Nem hiszem, hogy történt már ilyen komoly kísérlet párhuzamos elemzésükre, mint Elek író-politikusok irodalma és politikája című tanulmányában. Elek talál közös pontokat e két kötetben: az alkotók szabadságtisztelete az egyik, a másik az, hogy az ideológiai térben látszólag ellentétes irányú mozgásuk ellenére (egyikük írásaiban a személyiség érvényesítésének igényét jelenti be, másikuk egyre nyilvánvalóbbnak érezte, hogy közösségi szerepet kell betöltenie) – (egy időre) mindketten csoportideológussá váltak. Elek Konrádnak a nemzet iránti túlhajtott kritikáját s az elveivel ellentétesnek föltételezhető, talán öntudatlan vagy végig nem gondolt közösségiségét bírálja, Csoóri esetében pedig a költő esszébeli metaforáinak fogalmilag elemezhetetlen voltát. (Megjegyzés nélkül hagyja ugyanakkor, hogy Csoóri a nép fogalmát az egyik kiemelt idézetben a nemzet szinonimájaként használja – pedig e fogalomkeverésnek a következményeit tanulságos lenne kimutatni az esszékben.) S mert hiányzik a fogalmiság – „Így aztán az afféle válaszaival sem lehetünk elégedettek, amelyek a nép kimaradását a változásokból jelölik meg rosszkedvünk okaként. »...a történelemben csak abból formálódhat nagytávlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet« (365.) – ez axiomatikus felismerésként jól hangzik, de a politikai kontextusra való alkalmazása, a hétköznapok nyelvére való lefordítása ismét hiányzik" – mondja Elek egy helyütt. Nem kizárt, hogy ennek okai közé tartozik az, hogy Csoóri tézise tévedésen alapszik, históriai elemzés legalábbis aligha igazolná. Ezt a tanulmányt olvasva óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy Konrád könyvének kulcsa a személyiség, Csoóri könyvéé pedig a közösség – és ezek nem találkoznak a személyiségekből szerveződő közösségek együttesében mint lehetséges mentsvárban. A „nemzeti felelősség" kérdésköre Elek szerint is további elemzőkre vár. Végül ugyanez a magatartás kapja meg a kritikáját Grendel Lajos és Cs. Gyímesi Éva munkáinak párhuzamos elemzésében – mindketten a kisebbségi kultúrák irodalomközpontúságát, belterjességét, ezen belül az irodalmi önreflexió hiányát s a kisebbségnek a kritikát, illetve az egyéni véleménynyilvánítást elfojtó egységkultuszát kárhoztatják, a kisebbségi mítoszokat, a provincializmust, a „defenzív, passzív ideológiák"-at. Az írói szerepek amplitúdóját az ő példájukkal demonstrálja az elemző: mindketten látványos szerepet vállaltak a fordulatokban, majd idejében – s csalódások árán – kiszakadtak a közvetlen politikából. Elek számára ezért tűnnek föl hitelesebbnek azoknál, akik máig a körön belülről szólnak ki.

Lezáratlan marad a könyvben egy fontos vonulat – a szerző nemegyszer az értelmiségi felelősségről beszél, de az írástudói felelősséget faggatja. Disztinkcióra azonban mindenképpen szükség volna, mert az új helyzetben – és témánk felől nézve – nem az értelmiségi magatartás került – egységesen – új térbe, szerepkörbe. Az az évszázad, amelyikben már benne vagyunk, a tudásgazdálkodás évszázada, amint mondják. A közgazdasági- és a bankéletet, de a kultúraszervezést is kifinomult mechanizmusok működtetik. E szférák belső logikájának vizsgálata nem a műelemző dolga; az viszont Elek tárgyához tartozik, hogy a rendszerváltozás folyamatában éppen a humán értelmiség szerepértelmezésének válsága vált nyilvánvalóvá, azé, amely azelőtt még párbeszédet folytatott az írástudóval, s amelynek tevékenységében – ha az még nem tudatosult is a kellő mértékben – a legkorábban jelentek meg a válságtünetek. Elek ezt nem mondja ki, talán nem is gondolja így. Könyve fölött töprengve mégis a harmincas évek válságirodalmának produktumai idéződnek emlékezetembe. Ennek a válságnak az egyik tünete például az a tény is, hogy – amint Elek Mészöly-elemzésének egyik, faktumokkal alátámasztott megjegyzése is igazolja – Mészöly Miklóst sokan „kozmopolitának" tartották (az idézőjelet azért tettem ki, mert a fogalom nem az eredeti, egykor Szabó Miklós által kibontott, hanem közkeletű, tehát mai jelentésében vétetik) – ezért a nemzet kérdésében nem vártak tőle semmi megszívlelendőt. Pedig Mészöly esszéiben lehetetlen észre nem venni az árnyalt, lélektanilag indokolt utalásokat nemzeti dolgainkra – Elek tanulmánya ezeket becsülettel föl is mutatja.

Utaltam rá, hogy az egy-egy tanulmányon belüli párhuzamos elemzések (és jellemrajzok) mennyire tanulságosak Elek Tibor könyvében. Ezek azonban fölhívják a figyelmet a korpusz egy lényeges hiányosságára is. (Amely hiányosságot azonban hajlamos vagyok pozitívan értékelni, annak föltételezésével, hogy Elek további kutatásainak irányára utal.) A legtöbb írás egy-egy szerző gondolatmenetét rekonstruálja, tehát általában nem kerül sor a fogalmi ellentmondásoknak az egyes szövegek fölötti reflektálására. A „nemzetben gondolkodó" Csoóri Sándor és Esterházy Péter, aki „a nemzet teljes nyelvi, kulturális hagyományvilágához" és a „magyarsághoz is természetes és magától értetődő" módon viszonyul, egyaránt kivívja Elek tiszteletét és megbecsülését. Ez a két szemlélet viszont egymás ellenében nyilatkozik meg, nemigen lehet például mindkettő győzelmét egyszerre kívánni; Csoóri eszerint a nemzet tagjainak és a nemzetnek mint közösségnek az erkölcsi és szellemi emelkedését óhajtja, Esterházy szintén minőséget vár el, de azt is, hogy a közhatalom és az elit ne zaklassa ideológiával ugyanazokat az embereket, akikre Csoóri mondanivalója is vonatkozik. Hogy csak fogalmi tisztázatlanságról vagy a kiragadott idézetek és az utalások bizonyító erejének, illetve kizárólagos érvényességének hiányáról, esetleg egymás létére törő világértelmezésekről van-e szó, további morfondírozások tárgyát kellene hogy képezze. Ehhez azonban további fogalomelemzés is szükségeltetik. Szerintem például a magyar költészet „népben-nemzetben gondolkodó" irányzatával nemcsak az a baj, hogy szemléletében és poétikájában (általában) korszerűtlen, hanem az is, hogy a legtöbbször tisztázatlanul kapcsolja össze a nép és a nemzet két, lényegesen eltérő fogalmát. Utolsó idevágó megjegyzésem: Elek egyetértőn idézi Tőzsér Árpádot, aki szerint a térség államainak tudomásul kellene venniük már, hogy „a szövetség, amelybe igyekeznek [az Egyesült Európa – F. T. G.], épp a toleranciát, a békés, kultúrált együttélés jelszavát írta a zászlajára, s azt kívánná, hogy a népek a nemzetállamok saruját megoldva lépjenek a küszöbére". Nos, erre a pragmatikus és erkölcsi igényre fölhívni a soviniszták figyelmét, éppoly jogos az a szempont, amely azt kívánja tudatosítani, hogy abba az emlegetett egységbe a kisebbségi kérdések megoldása után, nem pedig az elhallgatásukkal lehet belépni. (Nem beszélve arról, hogy a jelek szerint Európa éppen nemzetálamok egységeként szerveződik meg.)

Az írói/humán értelmiségi szerepzavarokból adódó tanulságokat Elek következetesen levonta, s legalábbis a saját számára tudott feladatot találni – otthoni közegében. Erre talál bizonyítékokat az, aki politikai publicisztikájának kötetét a kezébe veszi. De ami például a recenzens szemében erény – hogy ő az ország politikai és kulturális középpontjától távolról, egy határszéli kisvárosból (az ország egyik sarkából, de hát, mi tagadás, ez egy soksarkú ország) szemlél és mérlegel társadalmi-politikai folyamatokat, mások szemében nem minősül a tárgyszerűség garanciájának. Némely kritikusa szerint nem a távlatosság, hanem az információhiány nyomorúsága következik abból, hogy Elek Tibor Békés megyében él és végzi feladatait (jelenleg például a Bárka című jelentős folyóirat főszerkesztőjeként). A budapestiek tudnak titkokat, olyanokat, amelyeknek birtokában egyetlen önvédelmi fegyverük a rosszhiszeműség. S én nem is állítom, hogy soha nincs igazuk. Arra, hogy a hadijelentések kora a kilencvenes évek elejéről átöröklődött az ezredfordulóra is, éppen az Elek megítélése szerint személyiségét minden irányban óvó Esterházy Péter kapcsán hozhatok föl példát. Alexa Károly írta le (az általa egyébként nagyra értékelt) Esterházy Péter Harmonia caelestiséről szóló cikkében: „Nagyon jó, hogy igazi és elementáris irodalmat olvashatunk attól az írótól, aki publicistaként és közszereplőként maga is részt vállalt az elmúlt évtized során a korrekt politikai beszéd lerombolásából és »hiteltelenítéséből«. Emlékezzünk csak arra, amikor, amikor... nem, mégse idézem, most már talán nem is igazán érdekes, elég annyi, hogy nem lett volna szabad, nem volt helyénvaló azt a benyomást keltenie, mintha az írói szuverenitásom garancia volna arra, hogy közírói véleményem is szuverén, szabad, pártérdekektől és médiaviszonyoktól független." (Alexa Károly: Harmonia caelestis – Esterházy Péter könyve. Magyar Nemzet, 2000. április 22., 27. p. [Szándékosan választottam olyan idézetet, amely időben jóval megelőzi a Javított kiadás által elindított lavinát.])

A szöveghez való viszony új korszaka kezdődött el a demokráciában. Korábban azt volt szokás kritika tárgyává tenni, hogy az esszé kellően megformált, arányos, kifejező, inspiráló-e. Ma az olvasó legföljebb arra kíváncsi, hogy az író mekkorát hazudik. S főleg hogy kinek az érdekében. Parttalan távlatok nyíltak meg a közírás előtt. Elek Tibor a Helyzettudat és önismeret bevezető tanulmányában részletesen szólt az ezredvég „Minden egész eltörött"-élményéről (amely szerinte az esszé mai föllendülésének alapja), tanulmánysorozata abból a fölismerésből fakadt, hogy valami új kezdődik. E távlatok felé azonban nem akar elhajózni. Sőt, e modern szemlélet egyik változatával maga is vitába száll. Publicisztikakötetébe besorolta azt a két cikkét, amelyben formailag Bródy Andrással, a Fidesz-kormányt már megalakulása után ötven nappal egyebek között rasszizmussal vádoló közgazdásszal is polemizált, de a szöveg tárgya általánosabb – a politikai publicisztika „nemes és nemtelen eszközeiről" beszél. (A témába vágó harmadik írás ráadásul a válaszcikkét megcsonkított formában közlő Élet és Irodalom cenzúragyakorlatáról számol be.) Ne gondoljuk, hogy Eleknek nincs világképe. „Nem vagyok »független«, »szakértő« politológus, szabadelvű magyar demokrata elfogultságaim véleményemet, megállapításaimat feltehetően befolyásolni fogják" – Az, hogy miért nem ódzkodik a politikától az az elemző, aki az írók közvetlen politikai szerepvállalásáról olyan higgadtan értekezik, s aki a hagyományos írói attitűd elavultára figyelmeztet lépten-nyomon, abban a tényben kapja meg indoklását, hogy Elek az elkötelezettségnek csak azt a formáját tekinti tartalmatlannak, amelynek hangoztatói egyben, a szolgálat orvén, külön tekintélyt, funkciót igényelnek maguknak, a „grafomán exhibicionisták"-nak. S tart attól, hogy az e vonatkozásban gyanútlan író besározódik, ha ezek közé kerül. Az ajánlásban tételesen is megfogalmazza, hogy a közösség iránti felelősségérzet értelmiségi-polgári hagyományait szándékozik föleleveníteni, saját értékrendje érvényesítésének szándékával. Ez az értékrend vitathatatlanul azokéhoz áll közel, akiket, meglehetősen történelmietlen névvel – vagy ahogy Elek két cikkében is írja: „jobb híján" – „nemzeti liberális"-oknak neveztek az Antall-kormány idején. Abban az időben Elek védte a liberalizmus eszmerendszerét a vele (formailag) egy táborba tartozók ellenében, kifejtette, hogy a jobboldali radikalizmus ugyanúgy szemben áll a jobbközép kormányokkal, mint a balliberális koalíció – azzal a különbséggel, hogy Csurka István többet árt nekik, mint a posztkommunisták és a liberálisok: „nagyban hozzájárult a magyar szellemi életen belüli frontvonalak elmélyüléséhez, a szélsőjobboldali veszély jelszavával riogató baloldali taktika megjelenéséhez, az erre építkező Demokratikus Charta, a szociálliberális koalíció melegágya kialakulásához". (Az idei választások után én már úgy fogalmaznék, hogy Csurka kétszer játszott kulcsszerepet jobboldali kormány megbuktatásában). Ezen a ponton Elek könyve közvetlenül a máig ér. Politikai publicisztikát alighanem úgy kell írni, ahogy ő ír – annyira távolságtartó, hogy a gyulai vonatkozású írásaiból az olvasó még azt sem tudja kikövetkeztetni, hogy a szerző mely politikai-ideológiai csoporthoz vagy táborhoz tartozik. Az országos ügyekhez hozzászólva 1998 körül Elek a Fidesz-kormány mellé áll, amint erre a Bródy Andrással folytatott vitájáról szólva utaltam már. De egyrészt ott is nagy súlyt fektet arra, hogy fölhívja a kormánypártok figyelmét a lehetséges hibáikra (kategorikusan óvta őket a jobbközéptől a szélsőjobb felé való apró lépésektől is), másrészt hamar figyelmeztetett arra, aminek vetése tavaly áprilisban érett be. Az 1998-as állapotról, közhangulatról írta még akkoriban: „Az ún. véleményformáló értelmiség véleményét tükröző sajtóról a véleményformáló elemzők körében elterjedt az a vélemény, hogy jóhiszemű, de legalábbis semleges várakozással fogadta az új kormányt, és csak annak »arroganciája«, »párbeszéd-képtelensége« láttán fordult ellene. Az én véleményem szerint viszont a sajtónak és a médiának ez a része már a kampány során is alig-alig tudta leplezni elkötelezettségét a baloldal iránt, a választásokat követően pedig rövid szusszanásnyi szünet után azonnal hozzálátott az új kormány hitelének kikezdéséhez, az olvasók, nézők, hallgatók előtti »leleplezéséhez«." Kétségtelen, hogy ez már napi politika – legalábbis annyiban, hogy a közvélemény másnapra hajlamos elfelejteni, ki, mikor, mit és hogyan tematizált.

A publicisztikakötet első ciklusában a Gyula városának közéletével kapcsolatos cikkek szerepelnek. Elek a politológiai és a szociológiai szakirodalomban is jártas helyi, értelmiségi pozícióban dolgozó állampolgárként fejti ki véleményét egy olyan kisváros közügyeiben, amelyet a magyar demokrácia állatorvosi lovának is tekinthetünk. Az Értékválasztás. Közéleti, politikai írások (1989–1998) három ciklusra tagolva (Modell értékű kisváros; Ünnepeljünk?; Értékválasztás) tartalmazza e kis magyar demokráciának előbb a helyi leképeződéseit, utóbb ezek kivetüléseit az országos politikára. Épp ez a szerkezet – tudniillik az, hogy a gyulai ügyeknek országos kifutásuk is van, az országos döntések emelhetik vagy sújthatják Gyulát – garantálhatja a tárgy súlyát azok számára is, akik egy kisváros ügyeibe való belemerülését önmagában partikulárisnak tartanák. A széttört világ ugyanis, amelyre föntebb utaltam, valószínűleg a lakóhelyeken, a civitásokban állhat össze a leghamarabb, ott, ahol azonnali megoldásra várnak az élet látszatra apró ügyei, amelyekből az egész összecsomósodik. Ha ott sem történik semmi, akkor tényleg megette a fene az egészet.

Az elmúlt évtizedben többször láthattuk, hogy a kisebb településeken a helyi feladatok megoldására fogtak össze a tisztségviselők, míg pártjaik vezérszónokai öklüket rázták egymás felé a parlamentben. A „helyi összefogás"-nak egy másik aspektusát világítja meg Elek a könyvében (célnak egyébként ő is a gondok közös erővel való leküzdését tételezi): „Az önkormányzati képviselőtestületekben [...] gyakran nincs a nagypolitikából ismert merev kormányzópártiellenzéki szembenállás. A közös városérdek valóságára, a minél nagyobb konszenzussal meghozott döntések fikciójára hivatkozva az alpolgármesteri, a bizottsági elnöki, újabban tanácsnoki tisztségek elosztása révén a meghatározó gyulai politikai erők is immár hatodik éve kísérleteznek egyfajta nagykoalícióval. Ez olyan zavaros, tisztázatlan hatalmi helyzetet teremt, ami számos, ezúttal terjedelmi okok miatt nem tárgyalható kérdést vet fel, s ami azt eredményezi, hogy gyakorlatilag nincs politikai ellenzéke a helyi hatalomnak." A változások egyik fő legitimációs elve a sajtószabadság megteremtése volt – de a sajtó e szabadságban nem él jogával – a szerző a föltételezett okok között fölsorolja a politikai szimpátiát, az információhiányt stb. – én itt nem tartózkodnék a személyi összefonódások föltételezésétől sem (annak ellenére, hogy ezzel vitatnám annak az érzületnek a gyakorlatiasságát, amelyet föntebb méltányoltam). E cikkek egyik fontos tétele: „a hagyományos, paternalista, kijárós típusú képviseletnek a mai világban már egyre kevesebb tere nyílik, és a települési egoizmust is egyre inkább a régiókban, kistérségekben való gondolkozás váltja fel". Hogy ez mennyiben fog igazolódni, ördög tudja. E tendenciát viszont valóban fölfedezhetjük korunk politikai mozgásaiban. Esélyük nagyobb mértékben függvénye gazdasági jelenségeknek, mint ahogy azt a humán értelmiségi elfogadni tudná. A régió, a felszabaduló provincia hangját is kihallani véljük Elek Tibor könyvéből, melynek eszménye a modern önigazgató társadalom. Ennek a társadalomnak a kialakulását tapasztalataim szerint jelenleg semmi sem fenyegeti jobban, mint az 1989-cel lezártnak vélt korszak utáni néha unott, néha hisztérikus nosztalgia.

 

Elek Tibor: Helyzettudat és önismeret. Magyarság és európaiság kérdései napjaink esszéirodalmában. Felsőmagyarország Kiadó – Tevan Kiadó [Miskolc–Békéscsaba] 1997, 248 p.; Elek Tibor: Értékválasztás. Közéleti, politikai írások (1989–1998). Tevan Kiadó [Békéscsaba], 1999, 124 p.