Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. november / A képzelet ráfogásai

A képzelet ráfogásai

     

A Kisasszony-tóhoz minden este elsétál a kisasszony. Fehér a ruhája, fehér a kalapja. Margarétát visz a kezében a rétről. Belenéz a tükörbe. Mosolyog.

   

hiába forróak a felszakadó párafelhők

   

Nagymama feje alatt öt párna. A felső kettő barna kockás. Aztán egy piros csíkos, egy barackvirágos. A legalsó fehér csipkés. Ezt nagymama a királykisasszonytól kapta, mert amikor az nagyon beteg volt, nagymama vitt neki galamblevest meg mákos rétest. A királykisasszony rögvest meggyógyult, olyan lett az arca, mint a hamvas barack. Azon nyomban bele is szeretett a szomszéd ország királya! Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Nagymama volt a koszorúslány. Fehér csipkés párnán vitte be a királykis menyasszony öltözőszobájába a koszorút. Na ezt a párnát kapta nászajándékba, amikor nagyapa megkérte a kezét. Nagymamának is olyan volt az arca, mint a hamvas barack, ezért a kelengyeládába nagymama anyja beletette a barackvirágos párnát. Babonaság bolondság. A piros csíkos párnát nagymama szőtte a szátván éjszaka, amikor nem tudott aludni a szerelemtől. Nagymamát az anyja megpofozta. Felrepedt a szája, a vérrel csíkokat festett a párnára. A barna kockás párnákat nagyapa hozta. Kövérek voltak, kemények. Nagymamának is jutott kettő, nagyapának is. Nagyapa csak a barna kockás párnákon tudott aludni. Nagymama egyszer véletlenül összekeverte a barna kockás párnákat. Nagymama nagymamával álmodott. Nagyapa nagyapával álmodott. A királykisasszony pedig kisétált a kertbe. A kezéből etette a fehér galambot, aztán elröptette.

...nézd meg, ezeket a múlt héten raktam be, amazokat meg már egy hónapja lassan. Azok nagyon szépek, még a tolluk se csúnyult meg szerencsére, akarok félretenni a kislánynak is, a fiúcskának is paplankára, párnácskára. Majd télen megfosztjuk, ha eljössz. Ott az a szélső különösen nagyon meghízott, biztos hatalmas lesz a mája. Ebédre készítem, ha jönnek a lányomék. Nagyon ritkán jönnek mostanában, sok a dolguk. Meg adok nekik haza is, talán azt a középsőt, de majd meglátom, mekkora lesz, mikor ideérnek. Nehezek, alig bírom kiemelni őket, aztán meg csapkodnak a szárnyukkal. Az első napok a legrosszabbak, mert akkor riadoznak, kapálóznak, össze is karmolnak. Aztán megszokják. Nézd, az ott hová dugja egészen a csőrét. No, ma még nem kaptak friss vizet, a lánka elfeledkezett róluk, biztosan a szekérben van. Vagy a padláson. Legújabban fölfedezte a padlást, folyton lecipel onnan valami öreg holmit. Múltkor egy rézmozsarat talált. Egészen jó állapotban. Azt mondta, aranyból van, és a méhek királynőjétől lopta el valami gonosz ember. A menyemnek is mindjárt megtetszett, azt mondta, hazavinné. Csak vigye, bánom is én. Ez itt meg a múltkor meg akart fulladni, amikor betettem a csőrébe a tölcsért. Lehet, hogy félrecsúszott, nem figyeltem, mert sietni kellett, az emberem bent ült a konyhában, a vacsora meg nem volt az asztalon. Ki, türelmesen kivárja, az utóbbi időben nem zsörtölődik, de azért jobb, ha időben elkészülök mindennel. Már csak egy van, ez a kis vidám. Mintha mosolyogna. Az egyedüli, aki jól érzi magát a hizlalóban. Még egy hónap, aztán vigyázni kell, mert szépen kifejlődik a szárnyuk. Valamelyik éven voltak repülő libáink. Ha megzavarta valami tollászkodás közben a patakparton, három-négy méterrel is a föld fölött repültek. Egyszer haza is úgy jöttek, a kerítés fölött. Nem hittem a szememnek. Éppen kint álltam az almafa alatt, a Czene Katóval beszélgettem. Nagy gigászás, a libák meg a kapu fölött egyenként beszálltak, a baromfiudvarban értek csak földet, a hizlaló előtt. De volt jobb is. Jövök ki egy este a házból, hát a fejem fölött hallok valami furcsát. Fölnézek, hát a gúnár a csatornában tapog. Talán ki akart szállni a világból, vagy mi. Aztán mégis maradt, mert beszorult a lába. Én bizony nem tudtam fölmászni érte. Az emberem későn jött haza, arattak. Mondom neki, hol a liba. Azt hitte, megbolondultam. Morgott is jócskán, de azért csak kijött megnézni. Ott nyújtogatta bizony azt a szép hosszú nyakát, de már nagyon lejött volna. Hát az emberem csak hozta a ketteslétrát. Még én is mentem két fokot, hogy föl ne billenjen. Nagyon megrémült a gúnár, verdesett a szárnyával, meg is kaparta az emberemet, a szájától keresztben volt egy véres csík az arcán, de azt már csak bent vettük észre. No én mindjárt betettem a gúnárt a hizlalóba. Ne tréfáljon már velünk többet. De finom is volt a sültje, máig emlékszem, aratásvégzőkor vágtam le. Szépen szétosztottam a máját, mindenkinek jutott. Még az emberem is evett, pedig az nem szokott. No, gyere te kis mosolygós, már alig szuszogsz.

 

Nagymama haja fekete. Reggeli után leül a hokedlire, kiszedi a hajcsatokat a kontyából. A kontyból fonat lesz, lepottyan a hátára, ficánkol kicsit. Nagymama az egyik hajcsattal vakargatja a halántékát. Aztán kibontja a haját. Hullámozva szétterül. Anya egy barna fésűt akaszt nagymama feje tetején a hajba, lassan húzza lefelé. A haj a földig ér, betakarja a nagymamát meg a hokedlit. Bebújok a sátorba. Jó hajszag van bent. Húzom, kérdezi anya. Nem húzod, feleli nagymama, és becsukja a szemét. Anya leguggol, összefog egy marék hajat, a haj alját fésülgeti, ráncigálja, nagyon összegubancolódott. Húzom, kérdezi. Nem húzod. Anya továbbcsusszan, összefog egy marék hajat, rángatja a fésűt. Csusszanás, marék haj, fésűrángatás. Az ajtó függönyét befújja a szél. Meglibben nagymama haja, táncot jár a padlón. Előbújok. Anya feláll, a fésű fogai közül kitépkedi a hajszálakat. Egy maroknyit visz az ajtó elé, a szélre bízza. Hajtánc a levegőben. Anya a fésűvel csíkokat húz nagymama fejére, elosztja a hajat szép egyenletesen. Háromfelé. Alig fér el kicsi kezében az egy rész haj.

Vigyáz, nehogy rálépjen. Óvatosan befonja a nagymama haját. A nyakánál még jó vastag, lejjebb mindig vékonyodik, a vége csak néhány hajszál. Nem kell rá befőttesgumi, a nélkül se bomlik szét. Anya koszorúba tekeri a copfot nagymama feje tetején. Nagymama egyenként adogatja a csatokat. Anya a szájával feszíti szét őket. Kicsit igazgatja a kész kontyot. Nagymama nem néz tükörbe, amikor elkészül a frizura, pedig ott lóg a lavór fölött. Kendőt köt. Senki se tudja, hogy földig ér a haja. Még nagyapa se. Hiába, korán megy el otthonról.

 

...beszélnek mindenfélét. Hogy a Gergely Feri otthagyta a családját valami városi nő miatt. Egyszer én is láttam, mikor a piacról jöttem haza, fölszállt a buszra egy fiatalasszony, sárga virágos szoknya volt rajta, nagy lófarokban a haja. Beszélt a Ferinek. Beszélt a sofőrülésnek támaszkodva, néha sugdosott is a fülébe, aztán nagyokat nevettek. Csoda, hogy a Feri ki tudta adni a jegyeket, nem tévedt meg a visszajáróval. Én is nagy pénzzel fizettem, de jól adott ki. Mikor mindenki fölszállt, a nő még mondta a magáét, az ajtó meg nyitva, pedig már rég letelt az indulási idő. Csak néztük őket a helyünkről. A Barla bácsi már szóvá is tette jó hangosan, a nőcske meg hátrafordult, és valami csúnya megjegyzést tett. No akkor a Feri szólhatott neki, hogy most már elég, mert nagy nehezen leszállt. Végre elindulhattunk. Aztán hogy azzal van-e most, vagy valami másikkal, már nem tudom. Ezek a sofőrök sok emberrel megismerkednek, aztán nem tudnak maguknak parancsolni. No de a feleségét se kell félteni, unatkozik az a kapuban, aztán mindenféle traktoristákkal meg etetőkkel kurizáltat magának. Hordja a lányokat is szünidő alatt magával, amióta az anyja meghalt, nincs kire hagyni őket, de nem szégyelli előttük se. Vagy elküldi őket, hogy nézzék meg a kisborjúkat az istállóban, vagy a malacokat. Hát majd most választhat egyet, aki eltartja azt a két jól megtermett lánykát. Még az is lehet, hogy az ura visszakéredzkedik, ha az a városi nő kiadja az útját. Mert itt a nagy ház. Az asszony úgyse tudná kifizetni belőle, el meg nem adják a fejük fölül. Hát van baj mindenhol. Hallom, a maga unokája is elvált az urától. Hiába, gyerekésszel házasodtak. A maiak mind elhamarkodják. Nekem három évig udvarolt az emberem. Tizenhat éves koromtól járt utánam. Az első időben nem is nagyon mertem viszonozni, szegény lány voltam, gondoltam, úgyse lehet belőle lagzi. Aztán meg az apjáék egyik vasárnap mise után megvártak, tudtomra adták, hogy hagyjam békén a fiukat. Hagytam volna én, de hát ő ragaszkodott. Szép májusfát állított nekem két tavaszon is. Meg énekelt a pajtásaival az ablakunk alatt. Tetszett hát, szép hamvas volt az arca, göndör a haja. Cifrázta a nótákat. Mindig szerelmeseket dalolt. Csak egy szemet alacsonyabb volt nálam. De nekem az nem volt baj. Három év után aztán nem bírta tovább. Odaállt az apjáék elé. De nem akartak beleegyezni. Akkor összevesztek. Maga is hallotta biztos, majdnem verekedtek is. Meg ki akarták tagadni. Aztán meggondolták magukat. Hát ennyire kellettem én az emberemnek. Szépen éltünk. Sokáig éltünk szépen.

 

Éjjel furcsa hangok a konyhában. Belesek. Horkolás. Nagyapa feje belesüpped a barna kockás párnába. Sutyorgás-mutyorgás nagymama ágyán. Szétbontva a haja! Szanaszét a paplanon. Kuncogás. Nagymama szuszog. Manócskák! Hát mégis eljöttek. Bújócskáznak nagymama hajában egész éjjel.

Reggelre összefonják a rengeteg hajat. És magukkal viszik az egyetlen ezüst hajszálat. Szoknyát szőnek belőle a tótündérnek.

 

A Kisasszony-tóhoz minden este elsétál a szarvas. Fehér a szőre, fehér az agancsa. Beleiszik a tó vizébe. Mosolyog.

 

A hátsó udvarban van a hizlaló. Ott kuksolnak szegény libák meg kacsák. Moccanni se tudnak. Kidugják a csőrüket, sápognak. Viszek nekik friss vizet, nehogy szomjan haljanak. Nagymama kiráncigálja a libát, egy fura padra teszi, és oldalt ráül a hátára. Hajtás tölcsért nyom a csőrébe, vízbe áztatott kukoricát tömköd a begyébe. A kukoricának jó szaga van, de a liba majdnem megfullad tőle. Hogy ne akadjon torkán a falat, nagymama megnyomkodja-lehúzkodja a nyakán kidudorodó kukoricát. Le kell nyelnem a mellehusit. Nagymama nyomkodja-húzkodja a nyakam. Sápogok.

...úgy mondják, a Kisasszony-tónál találkoznak minden harmadik nap estefelé. Pedig elvan az a falutól, kell egy jó félóra, míg odaérnek. Van ott az a szép selyemfű, arra járnak az őzek is, aztán hogy ott a puha gazban. A Czenéék gyereke állítólag egyszer kileste őket. Anyaszült meztelenek voltak, a ruháik szertedobálva. Ültek a víz partján. Már utána lehettek. Pedig rendes asszony volt mindig, tisztán tartotta a házat, egyszer voltam bent törpe tyúkokért, mert olyanokat is tartott, csak dísznek, hát ragyogott minden a házban is, az udvaron is. Csendes asszony, az igaz, a szemében mindig volt valami furcsa, szomorúságféle volt az inkább, ki tudja, mitől. A gyerekeket szépen neveli. Az ura mégis iszik. Veri is a családot. Most meg biztos még jobban. Ha mindenki beszéli, ő ne tudná. Nem lesz jó vége. Az meg még gyerecske, aztán mégis meglett asszony kell neki. Pedig a szomszédjukban is van egy olyanforma lány, átellenben meg kettő is. Hiába no, ha nincs neki anyja, nincs aki megmondja, mit lehet. Csak nehogy nagyon megbánja. Egyszer csak találkozik azzal a Józsival a kocsmából jövet. Erős a karja annak. Lehet kés is nála. Aztán meddig mehet ez? Őszig esetleg. Ha jön a hideg, majd abbamarad a Kisasszony-tónál, csak behúzódnak valahova a faluba. Ha nem félnek majd. Vagy meg nem jön a jobbik eszük. Magának nem keresztgyereke? Beszéljen már vele, próbálja meg jobb útra téríteni. Nekem ugyan semmi közöm, csak baj ne legyen. Annyi baj volt már abban a családban, az a szegény anyja is mennyit szenvedett... A Kisasszony-tó meg amúgy is rossz hely, a szerelmeseket megbabonázza a kisasszony, aki belefojtotta magát a vízbe. Tiltották azt az anyjáék a szeretőjétől, mégis meglett a baj, a szívvel nem lehet ellenkezni, hiába, no. Meg se találták, azóta is ott hever a tó fenekén. Mondják, néha énekel, hallani még a patakpartról is. A Czenééktől tudom ezt is, azoknak ott van kaszálójuk. Hogy hallják estefelé. Mikor piros az ég alja. Ha ők hazudnak, én is hazudok.

 

Nagymama ráül a liba hátára. Megfogja a nyakát. Megtépkedi a tollút, szállnak a pihék. A liba ijedten mocorog nagymama alatt. Emelkedik a levegőbe a kés.

Nyiszitálás. Spriccel a vér, csíkos lesz a fehér tollú, nagymama felugrik, a lábánál fogva lógatja a libát egy kék lábas fölé. A liba rángatózik. Nagymama karja rángatózik. Becsukom a szemem.

 

felszántott arccal lépked

 

A harmadik szoba ajtaja mindig zárva. A kulcs nagyapánál. Még nagymama se mehet be. Nagyapa szombat délután söprűt és lapátot visz magával. Sokáig marad. Hallgatózom. Csend van bent. Nagyapa fölhajtja a futószőnyeget. Egy titkos ajtón lemegy a föld alá. Hosszú félhomályos folyosón pókokat gyűjt a söprűvel a lapátra. A folyosó végén hármat koppint a söprű nyelével egy vasajtón. Három döndülést hallok a verandáról. Az ajtó kinyílik. Bent sötét van, csak egy szempár villog. Elhoztam, mondja nagyapa. Szerencséd. Kicsi láng lobban. Nagyapa látja a félelmetes fogakat. Csámcsogás hallatszik (a verandán is). Ne énekelj olyan sokat. Mindig fölébresztesz legédesebb álmomból. Jó, nem énekelek. Kövérebb pókokat hozz. Kövérebb pókokat hozok. Elmehetsz. Elmegyek. Becsapódik a vasajtó. Nagyapa végigbotorkál a félhomályos folyosón. Felkapaszkodik a szobába. Bezárja a csapóajtót. Kicsi kattanás, a verandáról tisztán hallani. Visszahajtja a szőnyeget. Kifújja magát. Megmentette újra a házat.

 

mielőtt végképp kifakul a fák kérge

 

...jöjjön már be, fiatalasszony, nézze meg, milyen szép! Nem volt még itt? Tudom, maga nem katolikus. Nem baj az. A főajtó most be van zárva, azt csak vasárnapi misére nyitják ki, hétköznap itt járunk be oldalt. Minden héten más a soros. Házszám szerint. Margit majd biztos magát küldi most már, neki fájós a lába. Szombat délután jövünk, két-három asszony. Én most magam vagyok, az egyik szomszéd elment a lányához, a másiknak meg bedagadt a lába, alig bír járkálni. Győzöm egyedül is, nem olyan nagy munka. Ha nincs a kiskertben virág, kell kérni a szomszédban, vagy rokonoktól, ismerősöktől. Nyáron könnyebb. Az oltárra tesszük a legszebbeket. Nézze ezeket a kardvirágokat, nekem nőttek hátul a kertben. Szép sötétpirosak. Tavaly kaptam tíz hagymát, aztán nagyon elszaporodtak. Múlt héten még a piacra is vittem, elkeltek bizony, fél nyolckor már egy szál se volt, egy fiatalasszony úgy dicsérte, úgy örült, valami ünnepségre készültek, azt mondta, szebbet el se tud képzelni. Van még egész gyenge sárga is, csak később ültettem, még nincs bimbóba se. Azt majd a sírokra viszem két hét múlva. Ez? Ez fátyolka. Nagyon szapora, elég tavasszal egy kis tövet ledugni, nyáron már szép sűrűre nő. Maga városi? Két oldalra kisebb csokrokat teszünk. Terézkére most rózsát hoztam, ez a fajta csak nálam van a faluban, a gyerekek vadrózsába oltottak valami vöröset, úgy szerezték vagy kapták, aztán ilyen különös színű lett a virág. A ház mellé ültették bokrosra, de ha jön a kocsi a szénával, mindig letördösik a hajtásokat. Nem tudom megőrizni. Antalkára meg legénykéket tettem, rézvirágnak mondják a piacon, szép teljesek, nézze meg, ennek a fölső szirmai sárgák, az alsók meg pirosak. Ilyent én eddig nem is láttam. Sokat hoztam bizony, de nem sajnálom. Azért nevelem, hogy legyen ide is, a temetőbe is. Sok sírunk van gondozni. A szüleim, az anyósomék. Meg egy fiam. Huszonhárom éves volt.

Motorral nekiment a fának. Az, az borzasztó volt. Még most se nyugodtam bele, pedig már tíz éve, hogy elment. Kell a virág, egy vödörrel is viszek, kimegyek minden szombat délután, néha még vasárnap is, ha elvégződök ebéd után. Van egy pad, azon ülök, aztán beszélgetünk. Elmondom neki, mi volt hét közben. Mennyit nőttek az állatok. Mit adtam el a piacon. Mindig siratok. Otthon megvan a szobája. Be van zárva, csak az emberem megy be, engem nem enged, még takarítani se, megcsinálja maga, külön söprűvel, lapáttal. Van neki ott egy kis oltár csinálva, egy törött Szűz Mária-szobor, derekáig van meg, kidobták a templomból, úgy találta a szemét közt, megsajnálta, szép arca van, bánatos szeme. Hazahozta, megtisztogatta. Virágot is tesz mellé, meg gyertyát gyújt ünnepkor. Templomba nem megy már tizenöt évtől, összeveszett a pappal, azért otthon imádkozik. Szép, szép templom. Pedig lebombázták a németek. A tornyából alig maradt valami. De volt róla kép a bírónál, az szerint építették föl újra. Maga megszokott már itt? Margit hirtelenszájú, a keze is eljárt nemegyszer, még az utcán is megpofozta azt a szegény gyereket, de azért jólelkű. Ne féljen, magát nem fogja bántani. Csak tegyen a kedvére. Kereszteljék meg a gyereket a mi hitünkön, akkor békesség lesz. Mikorra várja? Látja, szép a templom, még a kertje is tele van virággal. Jó helye lesz itt, meglátja. Eljöhet misére is vasárnap, nincs abban semmi. Margit mellett úgyis van hely a második padban. ...sok, sok baj van ezzel a hajjal. Nehéz a fésülködés. Amikor a menyem itt van, még csak hagyján. Kifésüli a legrakoncátlanabb fürtöket is, mert bizony csak összegabalyodik az a rengeteg hajszál. Marokra fog mindig egy keveset, aztán úgy fésülgeti, bontogatja. Soha nem húzza, finom keze van. Nagyon hosszú már, ha a hokedlin ülök és széteresztem, teljesen betakar. A menyem be is fonja szép egyenletesen. Kontyba én tűzöm, de ha nem bírom emelni a karom, akkor azt is megcsinálja. Adogatom neki a csatokat egyenként. Nekem mindig. Mindig ilyen volt a hajam. Egyenes szöghaj, fekete, mint az éjszaka. Lánka koromban is a faromat verte a varkocs, olyan vastag, mint a karom. Cibálták is azt eleget, még a lánytársaim is, irigységből. László Annus egyszer templomból jövet hátulról úgy belekapaszkodott, majdnem letépte a fejem. Neki csak olyan csenevész sárga hajacskája volt, ujjnyi vékony fonatka fityegett a hátára, az se bírt nagyon hosszúra nőni. Az enyémet a városi borbély egyszer meg akarta venni, amikor anyámmal mentünk a vásárra csizmát venni. Pedig nagykendőbe csavart anyám, hideg is volt, meg nem is nagyon akart mutogatni. A legénycsék meg mindig a nagy piros masnimat húzták szét. De a hajam csak nem bomlott ki, anyám olyan erősen fonta, aztán meg már én is értettem a módját. Az emberem is, mikor udvarolt, mindig dicsérte, milyen szép fényes. Soha nem fésülködtem előtte, mikor már elvett se. Csak egyszer látta kibontva... De már most jobb lenne egy kicsit kevesebb belőle. Ha kérné a borbély. De nem kéri. Bene Mari is megszabadult a nagy hajától. Neki a menye tanácsolta, hogy könnyebb lesz a dolga, ha rövidebb. Egyenesre vágta neki a keresztlánya, a Terike. A füle mögött megtűzi két csattal, ráköti a kendőt, nem is lehet tudni, milyen hosszú. A menyem meg kontyot hord, most ez a divat, azt mondja. Pedig neki sincs túl hosszú haja. De van vendéghaja. A gyerekkori fürtjeit csináltatta meg a városi fodrászatban. Valahogy drótokra tekerték. Mindenféle formára lehet fésülni. Azt hozzáilleszti a feje tetejéhez, nem is tudni, hogy póthaj. Nem, a menyem nem festi a haját. Szép színe van annak, kár lenne elrontani.

   

Nagymama ráül a liba hátára. Megfogja a nyakát. Megtépkedi a tollút, szállnak a pihék. Nagymama ijedten mocorog a liba fölött. Emelkedik a levegőbe, kés lepottyan. A körtefa tetejső ága megcsiklandozza a lábát. Keringenek az udvar fölött, hogy nagymama megszámolhassa a baromfit. Aztán elrepülnek a rózsaszín felhők alatt. A liba a feneketlen tó kellős közepére ereszkedik le. Egy tavirózsalevélen tündér integet. Kézen fogja nagymamát. Lépkednek levélről levélre, mígnem a tündérrózsa-palotához érnek. Nagymama ámul-bámul a sok fényes terem láttán, pedig ablaka egy se. A legfényesebbikben mosolyog egy szépséges tündér. Add nekem a libádat, mint egy hattyú, olyan szép, befogatom hintóm elé. Szíves örömest (majd viszek másikat a piacra). Tudom, hogy ez a legkedvesebb neked, ezért fogadd el cserébe ezt a kendőt, ha a fejedre teszed, mindig szép és fiatal leszel. Köszönöm, de valahogy haza kéne mennem vacsorát adni az emberemnek. Mit se félj, esti fuvallattal hazaérsz. Nagymama kert alól jön, megszámolja a baromfit, felveszi a kést. Csak reggel néz tükörbe, miután felkötötte az aranyszállal hímzett virágos kendőt. Indul a piacra.

 

ki lélegzik itt istenem ki beszélne

 

A Kisasszony-tóhoz minden este elsétál a szarvas. Belemártja fejét a vízbe. Ringatózik a tükörben. Fehér agancsán egy margaréta.