Hagyományok újrajátszása – álomkereskedő utazásai1

A Talamon Alfonzzal kapcsolatban folyó diskurzus felerősödése az elmúlt években kétségkívül jelentősként írja be a szerző életművét a magyar, illetve a szlovákiai magyar szövegek által kijelölt irodalmi térbe. Ez utóbbi fogalom alatt nem csupán az írók primer szövegeit, hanem a róluk szóló, velük kapcsolatba kerülő kritikai-interpretatív szövegeket, illetve egyéb szépirodalmi indíttatású szövegeket is értek. A talamoni korpusz ugyanis nem csupán a kritikaielméleti újragondolásokat „provokálhatja" ki, hanem a hagyományba beíródva – hosszabb távon persze – a hozzá való irodalmi viszonyulás számára is alapként, pretextusként szolgálhat.² A szerző halálával immár véglegesen lezárt korpusz körül termékenynek mutatkozó értékelő-elemző tevékenység alakult ki, részben szlovákiai, részben magyarországi szellemi műhelyekhez, folyóiratokhoz kötődve. Az eddigi megszólalások változatos hangnemben és kontextusban hangzottak el: számos írás elméleti megfontolásokkal felvértezett tanulmány, kritika, de található közöttük az alkotó- és szellemi társat megidézni kívánó pályatársi emlékezés is.³ A diskurzus eddigi legmarkánsabb eredménye a Kalligram Kiadó és a köréje csoportosuló alkotói kör javára írható: a Kalligram folyóirat Talamon-emlékszáma mellett itt jelent meg Németh Zoltán monográfiája, valamint a gyűjteményes összkiadás is.⁴

A recepció egyik fő tanulsága, egyszersmind feladatot jelentő kihívása is azoknak a „helyeknek" a feltérképezése, amelyek a talamoni szövegvilág gyakran nehezen befogadható darabjainak az irodalmi hagyományban való elhelyezését segíthetik, legyen ez a kísérlet bármennyire részleges és örökösen „elmozdítható" pozíciókkal kecsegtető is. Talamon szövegeinek a kritikai nyelvhasználatot „provokáló" jellege számos szövege esetében hozza nehéz helyzetbe a „legkeményebb" elméleti eszköztárral felvértezett kritikust is. Erre talán az egyik legkirívóbb, legszélsőségesebb példa a monográfiából citálható, Az álomkereskedő utazásai c. kötetről szóló elemzések bevezetésében:

„Talamon prózája (pontosabban az a vonulat, amely az életmű nagyobbik részét teszi ki) zsúfolt, látomásos, emfatikus, dekoratív, vélt és valós félelmekkel, szorongással teli, szimbolizáló hajlamú, okkult elemekkel átszőtt, végtelennek tetsző hosszúmondatokkal operáló, diffúz, anarchista, nonkonform, középkort idéző, neomedievalista, mágikus, misztikus, labirintusszerű, gótikus, ópiumos, illuminált, disszeminált, barokk, szecessziós, szürrealisztikus, posztmodern, enigmatikus, érzéki, fülledt, fermentáló hatású, a voluptas mentén haladó, erotikus és autoerotikus, vizionárius, exorbitáns, pszichotikus, lélektani, monologikus, képzelt világokat építő és leépítő próza." ⁵

Az akár recepció-összegzésnek is beillő idézet részben visszafelé, A képzelet szertartásai felé utal, részben Az álomkereskedő utazásai által felvethető értelmezési szempontokat előlegez meg. Bár a két kötet egymás után való következése nem közvetlen (közéjük ékelődik az egyetlen regény, a Gályák Imbrium tengerén),⁶ poétikai megoldásait tekintve sok hasonlóság fedezhető fel közöttük. A monográfiában említetteken túl utalnék arra a paratextuális játékra, amely A képzelet szertartásaihoz hasonlóan egy metaforikus jellegű birtokos szerkezettel a kötet egészére utalva, mintegy a szövegeket összefogva működik. Ugyancsak hasonló megoldás az, hogy a címadó novella a kötet záró darabjaként kap helyet. A szerkesztés- és írásmód hasonlósága tehát valamiféle poétikai folytonosság jeleit mutatja; ez azonban magában hordozza annak az értékítéletnek az alapját is, miszerint csupán ismétlésről, a korábban kialakított prózapoétika újrajátszásáról van szó.⁷

Az álomkereskedő utazásainak első olvasatra is szembetűnő jellegzetessége az én-elbeszélésformának a korábbi novelláskötethez képest jóval nagyobb mértékű kiterjesztése; ugyanakkor a szövegek írásmódja nem változik ilyen mértékben. Egy olyan újfajta szempontot is felvethet azonban a kötet, amelyre már a címével is utal, az egyes szövegek pedig még inkább jelzik: az álom mint téma és mint az elbeszélésmódot befolyásoló tényező, valamint Talamon szövegeinek ehhez a hagyományhoz való viszonya. A képzelet szertartásaiban olvasható A pikádorok ivadéka című novellából is kitűnik, hogy Talamon írásaiban az „álom" és „ébrenlét" világa nem különíthető el azon séma mentén, amely az irracionalitás-racionalitás, az oksági kapcsolatok felfüggesztése vagy azok betartása, a felbomlott vagy egységes elbeszélői tudat kategóriái szerint próbálná azokat leírni. A kettő határa korántsem éles (bár bizonyos határhelyzetek – pl. az ébredés pillanata – megjelenhetnek a szövegben): úgy tűnik, az álom irracionalitása a szövegben megjelenített világ egészének közvetíthetőségét meghatározza. A következő helyek a két állapot közötti, többé-kevésbé elmosódott határvonalra utalnak:

„Az éjszaka különös álmokat látva riadtam fel. Nem emlékszem ugyan az átélt eseményekre pontosan, s ez nem mindennapi volt, hiszen álmaim gyakran átkísértek az ébredésbe is, csak szobám zsúfolt bútorainak összevisszasága riasztotta vissza őket, hogy történetük töretlenül folytatódjék, élesen megmaradó, nem fakuló részleteik ott lebegjenek körülöttem, amikor kinyitom a szemem, mintegy arra számítva, talán visszafekszem, megadva magam hívogató csábításuknak (...)."⁸

„Bevonták kútsötét sátruk belsejébe, melynek nyílása bezárult, szemvillanás alatt hegedve be, elmetszve a tudat és a valóság csenevész köldökzsinórját, mely az imént még összekötötte a buja erdőnek habzsolni való látványával, (...)."⁹

„Szánalmas volt igyekezetem, hogy kuckómban rostokolva, magamra higgadtságot erőltetve elmélyedjek egy figyelmemet tartósan lekötő tudományban vagy egyéb más elfoglaltságban, míg csak az álom ki nem fordítja ujjaim közül az ötvösremek szextánst, hogy a stellamappákkal borított asztalomnál nyomban valamennyi teleszkóppal vizsgáltnál fényesebb csillag jelenjen meg, körvonalazódj előttem, átderengj irományok porszagú, egyhangú sorai között

„(...) s a nevek, események, időpontok mindegyre zsongnak, virágba borult cseresznyefához hasonlóan, simogató, napfényes délután, amely talán ugyanannak a világnak része, mint mesemondóm, ki ott rejtőzik gondolataimban, az elme lebernyegei között kinyomozhatatlanul, álmaimba toppanva be hívatlanul (...)."ⁿ

„(...) felcihelődöm ágyamból, lerúgva magamról nehéz dunyhám, mely a legtovább őrzi tusánk nyomait, hogy ugorjak, hogy valamelyik másik szobában, esetleg az utcán utolérhessem őket, s kifaggassam, mi okból törnek rám álmomban, mi után kutatnak rendületlen elszántsággal (...)."¹²

A többnyire egyes szám első személyű elbeszélő szubjektum számára tehát nem különül el a két állapot a megélt és a megálmodott világára. Az egyes szövegek tág értelemben vett tere (a helyszínek, a valós és tudati terek, a hozzájuk kapcsolódó gondolati-emocionális asszociációk) folytonosan változó, homályos és gyakran fenyegető az elbeszélő számára, hasonlóan ahhoz, amit Thomka Beáta a „félelem tere" fogalommal érzékeltet: „Az Usher ház a félelem tere, mint ahogyan az Kosztolányi Kék gyászának éjszakai kertje, Csáth varázslójának kertje, de Nuncques Világtalan háza, Magritte Szép kalandjának házsora, Babits örök folyosója, végtelen portikuszai, téli tájai, Ady volt erdői, és ó-nádasai, domb-kerítéses síkjai, melyek a zártságnak vagy éppen a végtelen nyitottságnak a térbeliségével a jel, a kép, a jelkép töménységével mutatják fel nem térbeli, nem képszerű, hanem eredendően egzisztenciális tartalmaikat."¹³

Ezen kapcsolódási pont egyúttal egy lehetséges irodalmi kontextust is felvázol, amely szerint Talamon „álomnovelláit" Poe, Csáth vagy Kosztolányi novellisztikájának tükrében is vizsgálhatjuk. Poe két híres elbeszélésével¹⁴ elsősorban a narrátor olyan pozíciója rokonítja, amely számára misztikusan idegenként, fenyegetőként, helyenként irracionálisként hat.

„Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét hozta elmémbe. (...) Láttam, hogy a sors rendelése – vagy ami az én számomra sors volt – még egyre ömlött e szörnyű ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk a halálos szavakat. Láttam, amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött ki közülük. S a kéjes borzadás pár pillanatára láttam a terem falait borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehető meglebbenését is. (...) aztán egyszerre valami halálos megcsömörödés ereszkedett szellememre, éreztem, ahogy végigremeg testem minden rostja, mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalok érthetetlen, lángfejű rémekké váltak, s tudtam már, hogy tőlük nem jöhet segítség."¹⁵

„Mint előbb mondtam, annak a – kissé gyermekes – kísérletemnek, hogy lenéztem a tóba, egyetlen eredménye az volt, hogy még mélyítette az első különös benyomást. (...) Régóta tudtam már, hogy ez paradox törvénye minden olyan érzésnek, melynek alapja: félelem. (...) mikor újra felemeltem szememet magára a házra annak vízben tükröződő képéről, különös képzelődés támadt a lelkemben – igazán oly nevetséges agyrém, hogy csak azért említem, mert mutatja az érzések eleven erejét, melyek megleptek. Annyira felizgatta fantáziámat, hogy valósággal azt hittem, az egész házat valami külön légkör veszi körül, amilyen nincs máshol, csak itt és a közvetlen szomszédságban; külön atmoszféra, aminek semmi köze az égi levegőhöz (...)"¹⁶

„Hány alkalommal is szöktem házad felé, eggyéolvadva lovam testével, a sötét, csillagtalan éjben suhanva a megérzéseim sugallta kanyargós dűlőutakon, a pucér, lombtalan ágakon gubbasztó baglyok villogó, öklömnyi szemei alapján tájékozódva, kockáztatva útonálló martalócok előcsalogatását a patkódobogással, beborítottam fejem bő köpönyegemmel, hogy ne hallhassam az enyészetre érett nádasok rosszalló, fenyegető sugdolózását (...)"¹⁷

A további ezzel kapcsolatos szöveghelyek természetesen bőségesen idézhetőek lennének még Talamontól; inkább arra a tendenciára utalnék, amely mind a Poe- mind a Kosztolányi-hagyomány felé kapcsolatot jelent. Kosztolányi korai, szimbolista novellakorszakának jellemző poétikai jegye, hogy a narratív szerkezet különböző tényezői a tudati tartalmak kifejezésének rendelődnek alá. „A tudattartalmakat az érzetek és a látomások körével hozza összefüggésbe, ami felerősíti a szimbolista fátyolszerűség, a misztikus sejtetés közvetítő jellegét."¹⁸ A Poe-párhuzam egyben egy olyan elbeszélői tapasztalatot is kijelöl, amely mind a korábbi, mind a kötetben található írásokban megtalálható: a narrátori önértésnek azon zavarát, amely az alábbi helyen olvasható:

„Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktől szabadon. Kinyújtottam kezemet, (...). Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok? Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az első pillantástól, a körülöttem lévő tárgyaktól."¹⁹

A „világ" érzékelése és az öntapasztalás, önértés folyamata Poe-hoz hasonlóan Talamonnál is gyakran percepciós zavarral, bizonytalansággal kapcsolódik össze. Ennek leginkább megragadható pontja az „ébredés", „eszmélés" állapota, amely Talamonnál – mint már említettük – az álom és az ébrenlét elmosódó határán helyezkedik el:

„(...) s amikor már minden porcikám elemi erővel kívánja indulásomat, s fel akarom nyitni szemem, hogy a közönséges, fehér falú szobából elinduljak a fürdőszoba felé, szemhéjam nem engedelmeskedik az egyszerű, automatikus izommozdulatoknak, amit egyre görcsösebben, mind türelmetlenebbül ismételgetek, s álmos csodálkozással ülök fel ágyamban, fejem az ablak nyílása felé fordítom, ahonnan friss, üde légáramlat legyezi a homlokomra hirtelen kiülő verítéket, míg az ébredéssel járó tisztánlátást várom."²⁰

A szöveg további „tétje" éppen ennek a „tisztánlátásnak" a megtalálása lenne, ám a narrátor további közléseiből éppen ennek ellentétéről győződhetünk meg. Talamonnak ebben az írásában is (számtalan egyéb helyhez hasonlóan) a percepció és annak szervei (szem, agy) elválaszthatatlanok a narrátor imaginációs tevékenységétől.²¹

Az álom és ébrenlét közötti átjárás akár a Csáth által bizonyos írásokban alkalmazott poétika ellenében is meghatározható. Amint azt Eisemann György megemlíti az Egyiptomi József c. szöveg kapcsán, az álom „hangsúlyozottan olyan állapotot jelenít meg, amilyen rajta kívül nincs és nem is lehet."²² Kiemeli továbbá azt a Csáthtal kapcsolatban rendre felvetődő kérdést, hogy a pszichoanalízis rendszere milyen mértékben hagyja ott a nyomát a szépirodalmi szövegeiben. A kérdés összetettségét jelzi, hogy mind Jung, mind Freud neve felmerül a novellisztikájával kapcsolatosan.²³ Talamon szövegeinek freudi vonatkozásai nem csupán a mélyebb értelmezés szintjén ragadhatók meg. Az álomkereskedő utazásaiban a narrátor maga van birtokában (bizonyos mértékben) egy pszichoanalitikus fogalomkészletnek, amelyet furcsa módon éppen saját önértelmezésére próbál felhasználni:

„(...) atomjaim lassan belopóznak szemhéjaim mögé, és az ágyamat takaró, fehérítőktől kemény vászonra hányják manipulált, hétköznapi gondolataim özönét, melyek fölöttes énemtől, (...) rajzó madarak könnyed szárnyalásával röppennek el az álom és ébrenlét egyre csitulóbb kilengésű bölcsőjébe, hol elképzelt vágyaim sodró forgószele kap fel, (...) lehunyt szemhéjam mögött galambcsontú ábrándjaimat kezdem kutatni, melyekhez olyan inkvizítori görcsösséggel ragaszkodom, hogy semmit sem kímélve, szánalmat nem érezve szaggatom fölöttes énem nimbuszát (...)."²ⁱ

„Lélegzet-visszafojtva húzom végig kézfejem a szeretőm testét borító leplen, hiába áltatva magam azzal, hogy szívből fakadóan őszinte, a tudat által nem megválogatott, ellenőrizett ábrákkal hintem tele, érzem, elemi ösztöneimet herélik a jövőnek fennmaradó rajzok, gondolataim sűrű szűrőkön szivárognak elő, melyek bénítják a csapodár fantázia szárnyalását, minduntalan visszakényszerítik azt a víziók fényes tartományából, bevallhatatlan titkok szurdokaiból a közhelyek fénytelen, matt markába."²⁵

A narrátor önérteimező szólamai azonban a szöveg egyéb rétegeihez viszonyítva nem különülnek el élesen: beleolvadnak egy olyan szövegfolyamba, amely egymástól megkülönböztethetetlenül tartalmaz olyan elemeket, melyekről szinte eldönthetetlen, hogy – az adott fikciós kereten belül – valósak vagy csupán a narrátor képzeletében léteznek. Ennek következtében nem töltik be az önértelmezés olyan szintű funkcióját, amit a szókészlet önmaga sugallna; sokkal inkább erősítik a szöveg elrejtő, elhomályosító jellegét. A „megvilágosodottnak" tűnő narrátor ugyanazon szövegen belül rendre vissza-visszaesik a bizonytalanság állapotába:

„(...) míg meg nem pillantom a vasúti pályatest vakítóan csillogó nyomvonalát, kanyargó párhuzamosa fölött repülve úgy képzelem, elszakíthatatlan fonala egy olyan világ felé vezet majd, mely mindeddig csupán a képzeletemben élt, a sohasem teljes, homályos utalások, hiányos hírmorzsák alapján gyúrta össze egésszé ábrándvilágom (...)."²⁶

A pszichoanalízis nézőpontja nem csupán a narrátor önreflexiói által férkőzhet a kötet szövegeinek értelmezési keretébe. Az álom tematikája akaratlanul is felidézi Freudnak az álommunkára, álomszimbolikára, álomcenzúrára vonatkozó nézeteit. Egyik fontos fogalma az álomtorzítás: ez az, „ami az álmot idegenszerűvé és értelmetlenné teszi."²⁷ A Poe-párhuzamnál már említettem, hogy az idegenszerűség tapasztalata alapvető eleme a kötet szövegeinek. Jelentős tematikus és motivikus elemként jelennek meg a szexualitás, az erotika és autoerotika fantáziaképei, kivétel nélkül a narrátor tudatában létezőként. Egy másik előadásában Freud részletesen taglalja a szexualitásra vonatkozó álomszimbólumok rendszerét: a nemi élet, a nemi szervek a nemi folyamatok és a közösülés az a kör, amelyet a legbőségesebb szimbolika juttat kifejezésre az álomban.²⁸ Nem szükséges különösebben megfeszített olvasói „munka" ahhoz, hogy szexualitásra, (auto)erotikára utaló helyeket találjunk Talamon írásaiban. Természetesen a szövegértelmezés nem ragadhat le a szimbólumok mechanikus lefordításánál; ennek veszélyeire Freud is felhívta a figyelmet a klinikai gyakorlattal kapcsolatosan.²⁹

A metaforikus elbeszélésmód eljárásával rokonítható az az eljárás, amit Freud sűrítésnek és eltolásnak nevez.³⁰ A metaforikus próza írásmódjára is alkalmazható eljárásokon túl megemlíthetjük azt az eljárást is, amelyet a pszichoanalízis és az annak talaján álló kritika „második revízióként" emleget.³¹ Talamon elbeszéléseiben nem az „álomtevékenység" értelmezéséhez szeretném felhasználni ezt a fogalmat. Sokkal inkább figyelemre méltó az a narrátor szólamán végighúzódó kettősség, amely egyszerre jelenti a „káosz" részleges tudomásulvételét és leküzdésének vágyát, azaz a történet koherenssé rendezésére való törekvést: ez az egyik meghatározó eleme pl. Az álmok álarca c. szövegnek, amely rögtön az elején jelzi ezt az ellentétességet:

„Amikor behunyom szemem, s belehallgatok a fölém tornyosuló katedráiisi csöndbe, fortélyos nyugtalanság kerít hatalmába, amint visszatemetkezem gondolataim határtalan, mégis zárt láncába (...), képzeteim az érzékelhetetlen világhoz kötnek, de még biztonságérzettel tölt el a tudat, hogy felpillantva bármikor ellenőrizhetem a bútorok helyzetét egy fehérre meszelt falú szobában (...)."³²

A szoba tárgyi környezete olyan viszonyítási pontként működik a szövegben – és itt a már említett Poe-párhuzamra utalhatunk vissza –, amely mintegy „biztonságot" nyújtva ellensúlyozza azt az imaginációs zűrzavart, amely egyre inkább eluralkodni látszik. Az elbeszélés egyik sarkalatos pontja az a hely, amikor a rendezetlenség a tárgyi környezetre is kiterjed:

„(...) az önmagammal való szembesülés most már nem tudja felemelni felettes énemet az aprólékosan rekonstruált, idealizált színpadra, szertefoszlik hatalma, akár szeretőm kielégítetlen teste egy kudarcokban fuldokló, elsötétített szoba sóhajokkal kitöltött atmoszférájában, ahol az elkeseredés lúgjába mártva emésztődnek a pácolt bútordeszkák meg a szétdobált, immár kaotikus világképet demonstráló gyűrött ruhadarabok, de még mindig olyan reményt táplálok, olyan naiv hittel szőtt ábrándokat kergetek, hogy az agyamban bujkáló, most már letagadhatatlan gondolatok visszazsugorodhatnak koponyám legfélreesőbb zugaiba (...)."³³

A rendezetlenség olyan mértékűvé növekszik, hogy a narrátor egy pszichoanalitikus „csavarral" saját benne-létét is kétségbe vonja:

„Imbolyogva keresem a szoba kijáratát, abban bízva, hogy valószínűleg csak egy nehéz vacsora utáni, démonokkal zsúfolt álom zsinóron rángatott, valódi önmagamtól független szereplője vagyok, s a most átélt vagy a következőkben rám váró borzalmakat az ébredés pillanatában ki fogja törölni felettes énem (...)."³⁴

A metaforikusságról szólva szeretném felidézni azt az észrevételt, miszerint a metaforikus és metonimikus eljárások nem egymást kizáróan működnek a szövegekben: „Tiszta metaforikus struktúrákról ugyanis szinte sohasem beszélhetünk: jóformán minden jelentős formaújítás megtartja az elbeszélés metonimikus elveit, s csak ezekre épülve hozza létre a metaforikus alakzatokat."³⁵ Talamon szövegei sem zárják ki teljes mértékben a metonimikus építkezés formáit; csupán arról van szó, hogy ez alapján nem áll össze egy biztos alapokon nyugvó epikai világ.³⁶ A történések gyakori helyszíne a zárt lakástér; a narráció ennek ellenére gyakran túllépi a hely biztosította lehetőségeket. Ez egyrészt olyan, a korábbi kötetben is tapasztalt elbeszélői szólamokkal valósul meg, amelyek szemantikai (túl)terheltségük révén elhomályosítják vagy háttérbe szorítják a helyenként a valóságosság látszatát hordozó tér –, idő – vagy cselekményelemeket.

A hajnalok iszonya című – formájában egyes szám második személyű, de alapvetően az első személyű textusokkal megegyező elbeszélésmódú – szöveg mintegy koncentráltan villantja fel a kötet írásainak jellegzetes alaphelyzetét: a percepciós és reflektív-értelmezői szint együttes zavarát, a valós és képzeletbeli dimenziók összecsúszását, az én integritásának felbomlását és az epikai világba beépülő, eredetét és funkcióját tekintve is homályos sejtelmességet, misztikumot:

„(...) a pillanat tört része alatt sok ezer apró szemgolyó szegeződik rád a fantazmagóriás káprázatban, újfent tűzkarikák lendülnek őrült táncba látómeződben, hiába nézel a terem egyik sejtelmesen homályos zugába, hogy pihentesd egyre fásultabb, ólompalástba burkolózott szemhéjad, (...). Egyre bizonyosabb vagy benne, hogy okkultikus tudományok realitásérzékedre veszélyes csapdájába keveredtél, összecsúszott, egymást átfedő régiókban tetten nem érhető énjeid immár végleg áttörték sejtjeid plazmafalát (,..)."³⁷

A szövegek hatását másrészt az biztosítja, hogy Talamon kiváló érzékkel játszik rá olyan elemekre, amely mind az elbeszélés módjának, mind az én-ábrázolásnak sajátos jelleget kölcsönöznek. Ezek többsége a monográfia értelmezéseiben is helyet kap: leginkább az önreflexív alakzatokra és a tüköreffektusokra gondolhatunk. Ilyen pl. Az ősök földjében a pocsolyában „akár torz tükörben" felbukkanó arc, amely nem egyszerű tükörképként, hanem szinte önálló lényként viselkedik, amely paradox módon képes az őt „létrehozó" alak mögé nézni, illetve gúnyosan kinevetni őt. Itt említhető még Az álmok álarcának tükörfalakkal határolt szobája, vagy éppen A napnyugat égalja c. szövegben megnevezett, a „lélektan határkérdéseit tárgyaló tanulmányok", melyektől a narrátor a vele történtekre remél megnyugtató magyarázatot.³⁸ Ez az önmaga helyzetének, sokszor önmaga kilétének tisztázásával is küszködő narrátori pozíció kiterjedni látszik az egész kötetre, amely ilyen szempontból mindenképp homogenitást mutat, annak ellenére, hogy a címből várható, valamennyi szövegre kiterjedő elbeszélői folytonosságot nem képes megvalósítani.

Jegyzetek

1. Jelen tanulmány egy Talamon Alfonz rövidprózájával foglalkozó hosszabb dolgozat egyik fejezetének újraszerkesztett változata.
2. Pl. Baranyai Szilvia: Egy lakás elhagyása. Szőrös Kő, 1997/3-4. 15–17. A cím mellett beszédes paratextusként az „Egy opusz széttördelése és összekuszálása" felirat olvasható, lábjegyzetként pedig a következőket közli: „Az írás Talamon Alfonz Egy lakás elhagyása c. novellájából kiragadott részletek sorából és kiegészítéseiből született, az író beleegyezésével / vagy a nélkül – mindenesetre azonban mélységes mély tisztelettel és köszönettel az irántunk tanúsított / vagy csak általunk elképzelt torkát fojtogató érzéseiért."
3. Ld.: Hizsnyai Zoltán: Talamon Alfonz barlanguniverzuma. Kalligram, 1997/10. 2–8.
4. Kalligram, 1997/10. (Talamon-emlékszám); Németh Zoltán: Talamon Alfonz. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2001.; Talamon Alfonz művei. (Utószó Németh Zoltán.) Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2001.
5. Németh, i. m. 158. Németh e helyen áttekinti a kötet kritikai visszhangjait is. Ezen írások egy részét a recepció kérdésirányainál már említettük; ide sorolható még Görözdi Judit írása. (Görözdi Judit: Az utazás könyvei. Kalligram, 1997/7 – 8.)
6. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1992.
7. A monográfia is idézi H. Nagy Péternek a kötet írásait jellemző sorait, jelen esetben a szövegek homogenitását megállapítva. (H. Nagy Péter, i. m., idézi Németh, i. m., 160.)
8. A madarász halála, 254–255. (Kiemelés – K. A.)
9. A vágyak ösvénye, 265. (Kiemelés – K. A.)
10. A vágyak ösvénye, 269. (Kiemelés – K. Á.)
11. Az ősök földje, 313. (Kiemelés – K. Á.)
12. Az ősök földje, 318. (Kiemelés – K. Á.)
13. Thomka Beáta: A félelem tere. In.: T. B.: Esszéterek, regényterek. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 39–47.
14. Az Usher-ház vége. A kút és az inga. Az idézetek oldalszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Poe, E. A: Az aranybogár. Budapest, Magyar Helikon, 1972.
15. A kút és az inga, 49. (Kiemelés – K. Á.)
16. Az Usher-ház vége, 103. (Kiemelés – K. Á.)
17. A vágyak ösvénye, 268. (Kiemelés – K. Á.)
18. Thomka Beáta: A pillanat formái. 96. A korszak idevágó legfontosabb szövegei a Kék gyász, az Amália, a Lidérc, illetve a Hrussz Krisztina csodálatos látogatása c. szövegek. Néhány jellegzetes hely ezekből az írásokból: „Órákig bámultam őt. Nem tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szobában, az ablakmélyedésben kék fátyolok mögött mécs égett s ez az elmosódó fény, a lángoló verőfényben, egy virrasztó lélekre emlékeztetett, a házat templommá, a fájdalmakat mítosszá varázsolta." (Kék gyász. Kosztolányi Dezső novellái. Budapest, Révai, 1943. 394.; kiemelés – K. Á.) „A diák csendesen megadta magát. Kísérő árnyéka lett a halottnak. Szikáron és sápadtan áhította vissza a holdfényben. (...) – Ha visszajönne! – rezgett a szívében. Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viasz-arcba beleégett a szenvedés. Még évek múltán is ezt tükrözte, az első ijedtséget és riadalmat, amely megmerevedett rajta, kőkemény és hideg lett, mint egy halotti maszk." (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása. Kosztolányi Dezső novellái. Budapest, Révai, 1943. 101.) „A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig látható cérnaszálat, és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti lázát. Két-három óráig ül egy helyen. Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát." (Amália. Kosztolányi Dezső elbeszélései. Budapest, Magyar Helikon, 1965. 291.; kiemelés – K. Á.)
19. A kút és az inga, 51–52. (Kiemelés az eredetiben.)
20. Az álmok álarca, 279.
21. A látás külső és belső tapasztalata, érzékelés és látomás-jelleg folyik egybe a szöveg folytatásában: „Az első benyomásra a tapintás kiváltotta érzés megdöbbentően hasonlított ahhoz, mint amikor alvó szeretőm arcát simogatom, s azt érzem, amit akkor ő érezhet, de most már azt is örömmel nyugtázom, hogy erősebben megnyomva lehunyt szememet, fájdalmat érzek, s a feketeségben, amibe belebámulok, apró pontocskák villannak fel, színes körök úsznak át kozmosznyi látómezőmön, mintha egyszerre lennék szemtanúja csillagok születésének és halálának, csakhogy most sokkal jobban foglalkoztat világtalanságom oka, melyből kifolyólag nem tehetem magamévá a fürdőszobában rám várakozó szüzet, (...)" (Az álmok álarca, 280.; kiemelés – K. Á.)
22. Eisemann György: A végesség démonizmusa (Álomszimbólumok Csáth Géza novelláiban). In.: E. Gy.: Keresztutak és labirintusok. Budapest, Tankönyvkiadó, 1991. 174.
23. Eisemann György A magány történetei c. Csáth-szöveg értelmezéséhez a jungi „kollektív" és „személyes" tudattalan fogalmait használja; az Elfeledett álom c. írás elemzésekor pedig Freud Álomfejtés c. munkájára hivatkozik. (Eisemann, i. m., 165., 01. 168.)
24. Az álmok álarca, 277–278. (Kiemelés – K. Á.)
25. Az álomkereskedő utazásai, 350–351.
26. Az álomkereskedő utazásai, 371.
27. Freud, Sigmund: Az álomcenzúra. In.: Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, Gondolat, 1986. 112.
28. Freud, Sigmund: Jelkép az álomban (Szimbolika). In.: Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, Gondolat, 1986. 126.
29. „Ha ismerjük a szokásos álomjelképeket, s hozzá az álmodó személyét is, a viszonyokat, amelyek között él, s azokat a benyomásokat, amelyek után az álom bekövetkezett, akkor gyakran módunkban áll, hogy az álmot minden további nélkül értelmezzük, mintegy kapásból lefordítsuk. Az ilyen mesterfogás hízelgő az álomfejtőre, és imponál az álmodónak; kellemesen elüt az álmodó faggatásakor végzett fáradságos munkától. De ne engedjék, hogy ez elcsábítsa Önöket. Nem az a feladatunk, hogy mesterfogásokat csináljunk. A szimbólumok ismeretén nyugvó értelmezés nem pótolhatja az asszociációs technikát, versenyre sem kelhet vele. Kiegészítése annak, s csak abba illeszkedve szolgáltat használható eredményeket." (Freud, i. m., 124–125.)
30. „Az álommunka első teljesítménye a sűrítés. Ezen azt a tényt értjük, hogy a nyilvánvaló álomban kevesebb a tartalom, mint a lappangóban, tehát, mintha rövidített lefordítása lenne az utóbbinak. (...) De a különös az álommunka eljárásában a következő: az az anyag, ami az álommunka rendelkezésére áll, tulajdonképpen gondolatokból adódik, olyan gondolatokból, amelyek közül egyesek talán megütközést keltenek és elfogadhatatlanok, amelyeknek azonban kifogástalan a képzésük és a kifejezésük. Ezeket a gondolatokat viszi át az álommunka más alakba s különösképpen és érthetetlen módon ennél a lefordításnál, mint egy más írásmódba vagy nyelvbe való áttevésnél, az összeolvasztás és a kombináció eszközeit alkalmazza. (...) Az álommunka tehát az álomgondolatok átírásának egészen szokatlan módját eszközli; nem szóról szóra vagy jelről jelre való lefordítását, nem is bizonyos szabály szerint való kiválogatását, (...) ez az átírás valami egészen mást és sokkal bonyolultabb valamit eredményez. Az álommunka másik teljesítménye az eltolás. (...) Két megnyilvánulása közül az egyik, hogy a lappangó elemet nem a saját alkotórésze, hanem valami távolabbi, tehát valami célzás helyettesíti, a másik pedig, hogy a pszichés hangsúly egy fontos elemről egy másikra, jelentéktelenre tevődik át, úgyhogy az álom másképpen központosítottnak és idegenszerűnek tűnik fel." (Freud, Sigmund: Az álommunka. In.: Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, Gondolat, 1986. 140–142.)
31. „Az álommunka egyik szakasza, melyet »második revízióként* ismernek, az álom átszervezését jelenti, hogy egy viszonylag összefüggő és érthető narratíva formájában jelenjen meg. Ez a második revízió rendszerez, kitölti a hiányokat, elsimítja az ellentmondásokat, a kaotikus elemeket koherensebb mesévé rendezi." (Eagleton, Terry: A fenomenológiától a pszichoanalízisig. Budapest, Helikon Kiadó, 2000. 156.)
32. Az álmok álarca, 277.
33. Az álmok álarca, 287–288. (Kiemelés – K. Á.)
34. Az álmok álarca, 286. (Kiemelés – K. Á.)
35. Kulcsár-Szabó Ernő: Metaforikusság és elbeszélés. In.: K. SZ. E.: A zavarbaejtő elbeszélés. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1984. 70.
36. Metaforikus és metonimikus szerveződésű formák között a „tényleges határ elvileg ott jelölhető meg, ahol a mű metaforikus szintjén létrejött összefüggések felismerése nélkül kielégítően már nem tudjuk értelmezni a szöveget." (Kulcsár-Szabó, i. m. 70.)
37. A hajnalok iszonya, 295.
38. A korábban már hivatkozott Babits-szöveg narrátorát Darvasnál tett látogatásakor hasonló érzések kerítik hatalmukba: „És előjöttek mindenféle könyvek, német, angol, francia lélektani munkák, vaskos kötetek, csodálatos címekkel. L´ Automatisme Psychologique... The Dissociation of a Personality (...) Egy pillanatra megint különös emlékezés, sejtelmes borzongás futott végig rajtam. (...) Félig értve, izgatottan bámultam a könyvekre. A címek és a szavak mögött mindenfélét sejtettem." (Babits, i. m., 60.)