Javrik könyve

Javrik őszibarackot majszolt az ágyában, jóízűen ette, még a magját is megpróbálta megfosztani a rátapadt rostoktól. Amikor végzett, a másik három mag mellé helyezte a legújabbat is, apja régi csontostányérjára, ami egyenletes ritmusban süllyedt és emelkedett a tigrismintás pléd hasi részén. A pihenésként beiktatott szünetekben többször is elmondta Salió Anna nevét, hogy halljon valami emberi szót. Anna volt az első igazi nő az életében, és a vele eltöltött másfél hónap annyira meghatározta a másik nemhez való viszonyát, hogy végül ez lett a gyengéje, jellemének erősen gyenge pontja, gondolta: a nők.

Néhány évvel azelőtt, amikor először csókolóztak Salió Anna apjának fodrászműhelyében, Javrikban még meglehetősen naiv kép élt a testi szerelemről. Úgy képzelte, ha együtt lesz majd valakivel, az minimum kilenc hónapra szól, csak kilenc hónap múltán kezdhetik újra a műveletet, mert azt hitte, az ember nemi aktusait a Jóisten a gyermeknemzés lehető legrövidebb periódusaihoz igazította. Ehhez képest azon a vasárnap délelőttön, amikor hajat vágatni indult a Salió-fodrászatba, szűk három óra leforgása alatt hétszer is együtt volt a lánnyal, és Anna, aki közel két és fél évvel volt nála idősebb, e három óra alatt szinte minden olyan fortélyra kiokította, amit férfiembernek tudnia kell. Szavakból keveset használt, az okítást testének mozdulataival és apró hangjelekkel végezte, sóhajokkal és alig hallható szisszenésekkel. Javrik jó tanuló volt, hálás minden útmutatásért, a legapróbb mozdulatoktól kezdve az erőteljes nyögésekig. A második órában már ismerte Anna összes erogén zónáját, a fekete hajfürtök alól kivillanó fülkagylótól a pihés nyakszirten át egészen a karcsú, csontos bokáig, a párnás talp közepéig. Megtanulta azt is, hogy nemcsak a női ajkak és ujjbegyek, alkalomadtán egy borotvapamacs bizsergető szőrszálai is csodákra képesek. Közben feloldódott benne az a gátlás is, amit éveken keresztül a lába között különösebb szerep nélkül imbolygó húshenger miatt érzett. Megnyugvással vette tudomásul, hogy amit eddig öltözőkben és tusolókban rejtegetni kényszerült, hogy amit eddig csenevész végtagjaihoz képest aránytalanul nagynak tartott, az egy igazi nő számára még merev állapotában is nyilvánvaló méret, és nemhogy rémisztő, de elemi vágyak és örömök forrása.

Alig nyolc éve történt. Az első nyáron, vagyis abban a másfél hónapban, amit együtt töltöttek, mindent megkapott tőle. Vagy csak az ártatlansághoz képest tűnt olyan rettenetesen soknak? Javrik tűnődött kicsit, aztán, hogy kizökkenjen ebből az idétlen merengésből, megkocogtatott egy őszibarackmagot apja régi csontostányérján, és a hasáról letette az egészet a Janus Pannonius életéről szóló kötet mellé, az ágy fejrészénél álló kisszékre. Semmi sem véletlen, dünnyögte, és elhúzta a száját, mint aki citromba nyalt. „Ég veled, ártatlanság, fürtjeimet lenyirom most, / s félre a gyermeki pucc, férfiruhát veszek én."

Erőltetetten mosolygott. Arcizmai kétoldalt kidomborodtak, ajka egyetlen lapos vonallá nyúlt. Néhány órája fejezte be a ferrarai éveket elbeszélő részt, s hogy végképp elterelje figyelmét a lányról, most azon töprengett, amiről a könyv szerzője nem írt, hogy mi volt Ferrara előtt, hogy vajon hogyan kezdődött, hogyan jutott el a kis Csezmicei a Dráva melletti szülőfaluból a váradi püspöki palotába.

Vitéz János bizonyára a könyvtárban fogadta unokaöccsét. A püspöknek nagy tekintélye és szava van az ország dolgaiban, különösen mióta rokona és atyai jó barátja, Hunyadi János a kormányzó. Az ország egyik legnagyobb könyvtára az övé, neki szállítja legszebb kézírásos kódexeit Vespasiano da Bisticci firenzei könyvkereskedő, és híres humanistákkal tart kapcsolatot, köztük van Enea Silvio Piccolomini, aki Bécsben, Frigyes császár udvarában él és Pier Paolo Vergerio filozófus-műfordító.

Csezmicei János, ez a vékony, inas, magasra nőtt szőke fiú rövidre nyírt üstöke alól bizakodva néz a püspökre. A hófehérre meszelt hatalmas, boltíves teremben a falak mentén zömök tölgyfa szekrények sorakoznak. Az egyik nyitott ajtaja magához vonzza a fiú bámész tekintetét. Lomhán terpeszkedő, súlyos fóliánsokat lát a szekrény homályában. A betévedt fény meg-megcsillan a díszes kötések bársonyán, a kapcsok, ötvözött sarokveretek aranylemez borításán. Arrébb nehéz illatú, bőrrel bevont kódexeket őriznek, cifra láncokkal fűzve a nyitott olvasópolcokhoz.

A gyerek visszanéz a nagybátyjára, de csak egy fürkésző szempárt lát, nem tudhatja, hogy a püspök gondolatai éppen az ő jövőjéről döntenek.

Hasonlítasz anyádra, fiam, szól Vitéz János, és tűnődik. Akkor határoz úgy, hogy az ifjú Csezmiceinek meg kell kapnia azt a lehetőséget, ami neki nem adatott meg.

Azon a vasárnapon, amikor Javrik hajat vágatni ment a Salió-fodrászatba, Anna már tudta, hogy felvették az egyetemre. Két nappal előbb kapta meg a fővárosból az értesítést, de Javriknak csak másnap mondta meg. Hétfő volt, egész nap nagy meleg, és a fiút rettenetes izomláz gyötörte. Már kora délelőtt kiült a lugasba Az elágazó ösvények kertjével, de nem tudott olvasni. Néhány mondat után gondolatai elkalandoztak, ahogy hajnal óta szinte mindig. Megint a fodrászműhelyben volt Annával, ismét bementek a lány szobájába, és amikor a fodrász hazaért, ő újra kilépett a kertre nyíló ablakon, az estikebokrok közé.

Késő délután találkoztak a Göndöcs-kertben, de a fiú előtte még elment az állami fodrászüzletbe, ahol Salió Anna apja hétköznapokon dolgozott. A haját mégsem az alacsony, fekete ember vágta, hanem a másik széknél dolgozó fodrász, egy középkorú nő. A vörös és szeplős asszonyt Javrik jól megnézte a tükörből, mert korábban olyan pletykákat hallott, hogy a két fodrász között nem csak munkakapcsolat van. Az üzletben kopott, fekete Grundig magnó szólt, amikor a kazetta lejárt, csend lett, csupán az ollók csattogása hallatszott, és hogy a sorukra váró vendégek lapoznak egyet-egyet a színes magazinokban.

Pár perc múltán Salió bácsi minden átmenet nélkül énekelni kezdte annak a régi olasz slágernek az elejét, amelyik a kazettáról utoljára szólt. „Io voglio per me le tue carezze / si, io t'amo piú della mia vita"...

Amikor Anna meglátta a fiút a Göndöcs-kertben, önkéntelenül felnevetett. Javrik azonnal biztatni kezdte, hogy nem kell sokat várni, a hajnak az az egyik előnyös tulajdonsága, hogy vágás után néhány hónap alatt újra megnő. De inkább csak önmagának szólt a biztatás, és ezt a lány is megérezhette, mert azonnal megölelte Javrikot. Aztán végigsimított a fiú fején, és azt mondta, hogy néhány hónap múlva ő már pesti bölcsészhallgató lesz. Pénteken kapta meg az értesítést, hogy felvették.

A következő másfél hónap minden napja úgy telt, mintha az lenne az utolsó, amit együtt töltenek. De ez a kapcsolatuk hátterében bujkáló szomorúság még jót is tett az együttléteknek. Mindketten nagyon ügyeltek minden csekélységre, annyira vigyáztak a kapcsolatra, hogy Javriknak néha az volt az érzése, szerepeket játszanak, egy film főszerepeit, vagy inkább egy XIX. századi regényben alakítják a két főhőst, és nemcsak egymásnak, az olvasói igényeknek is meg akarnak felelni. Talán ez a soha el nem hangzott, soha meg nem fogalmazott elvárás is hozzájárult ahhoz, gondolta később, hogy észrevétlenül, szinte szándékuk ellenére kerültek olyan közeli és meghitt viszonyba, amelyet a regényekben szerelemnek szoktak nevezni.

Aznap csak délután találkoztak, de ahogy teltek a napok, egyre többet voltak együtt napközben is. Kijártak a Göndöcs-kertbe, a Kohán-képtár épülete mögé, hogy a tömött bokrok takarásában a fűre feküdjenek, hétvégenként meg a Szanazugba mentek, a Fehér- és a Fekete-Körös összefolyásához. Úsztak, napoztak, és amikor először kenut béreltek, Salió Anna sokáig keringett vele körbe-körbe, akár egy jégtáncos. Az éjszakai fürdések után a vízben vagy a stégen szeretkeztek, a parton hagyott gyertya fényénél Salió Anna bronzbarna bőrén úgy csillogtak a vízcseppek, mintha a testét aranyporba mártották volna. Július végén, Anna-napkor, a végvári kirakodóvásáron a lány finom célzásként hosszúcukrot kért Javriktól ajándékba, meg is kapta, és azonnal viszonozta egy meleg kürtőskaláccsal. Négy-öt naponta kimentek az Őry-liget kertmozijába, de a filmekből később inkább csak a világosabb részekre emlékeztek, azokra, amikor a gyöngyvászon fényárban úsztatja a nézőteret. Olyankor úgy tettek, mint akik a filmet nézik, egyébként a másik teste mindkettejüket lefoglalta. Javrik szerette Salió Anna illatát, Salió Anna meg nem tudott szabadulni Javrik ádámcsutkájától. A sötétben szinte folyamatosan a nyaka környékén matatott, legtöbbször a szájával, mert a kezét már a film elején becsúsztatta a fiú farmernadrágjának hátsó részébe, és tíz percen belül a másik keze is követte, rendszerint elölről.

A várszínházi előadások után sokszor megvárták Fábiánt, aki két darabban is statisztaszerepet vállalt, egyikben lámpaoszlopot, a másikban kivégzőosztagot alakított. Néhányszor a vár mellett vagy a csónakázó tó körül maradtak előadás után, mert a színházi tömegjelenetekben Javriknak több ismerőse is részt vett. A nép szerepében próbálgatta tehetségét a gyönyörűséges Lengyel Edit és az alacsonyra nőtt Magdalai is. Fábián mindkét lánynak udvarolt, Lengyel Editet szerette volna jobban, de Magdalai tűnt elérhetőbbnek. Egyik este, jóval éjfél után, amikor a színháznak már régen vége volt, az utolsó emberek is órákkal azelőtt elmentek, és Lengyel Edit is hazasétált, Fábián becsalta Magdalait, Salió Annát és Javrikot a raktári díszletek közé, mert két franciaágyat is látott ott korábban, megfelelő távolságra egymástól. A kilátások biztatóak voltak, bizonyos értelemben, mert gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy a raktár ajtaját kinyitották, elsötétült előttük minden. Néhány perc tapogatózást követően Javriknak és Fábiánnak egyszerre sikerült megtalálnia a kapcsolószekrényt, de miután Javrik átengedte a kezdeményezést Fábiánnak, ő pedig ünnepélyesen bejelentette a várható történést, majd elfordította a műanyagkallantyút a falon, a kattanáson kívül nem történt semmi. Illetve valami mégiscsak történt, mert néhány perc múltán, miközben már nemcsak Javrik és Fábián tapogatózott a sötétben, hanem a két lány is, vészjósló szirénahangot hallottak, mely a másodpercek múlásával egyre erősödött. Kitekintek, mi van, mondta Salió Anna, és megfogta Javrik kezét, hogy kirángassa a raktárból. A várszínpad fényárban úszott, és a várfokokat is óriás reflektorok világították meg. Hogy nem a Nap kelt fel ilyen hirtelen, azt azonnal megsejtették, de nem kellett szólniuk Magdalainak és Fábiánnak, mert ők is hallották a leparkoló rendőrautók harsogó szirénáit, és becsapva maguk mögött a raktárajtót azonnal futni kezdtek. Salió Anna és Javrik kézen fogva szaladtak, Anna nevetett, a fiú pedig azt gondolta, hogy a nőknek, tisztelet a kivételnek, legalább annyira fontos a romantika, mint a testi szerelem.

Már megint a lányon jár az agya, tűnődött Javrik, aztán fejét az ágy melletti kisszék felé fordítva visszatette a csontostányért a hasára, és lenyúlt egy újabb őszibarackért. Kemény döntést hozott, elhatározta, hogy ezután nem fogja megtagadni magától az élvezeteket.

Késő délután van, gondolta, és hámozni kezdte a barackot. A lovak patkói tompán szólnak az alföldi úton. Ujjbegyeivel kopogott kicsit a tányéron. Váradról, néhány hónap tanulás után az ifjú Csezmicei János most megy Budára. A csapatot nagy bajuszú, barázdált képű katona, Balázs vitéz vezeti. Hat útitársa közvetlenül mögötte kocog a keskeny ösvényen. A lovak fáradtan szedik a lábaikat, hajnal óta úton vannak.

A kora tavaszi napsütés éles csíkokra hasítja a párát. A fény lesiklik az olvadó hótól nedves fatörzsekről, szikrákat vet az elöl léptető lovas kardhüvelyén. A pocsolyákat borító opálos jégkéreg finom reccsenésekkel törik szilánkokra a patkók alatt. Közeleg az este. A vezető aggódva kémleli a szemhatárt. Napközben barátságos ez az alföldi táj, de az alkonyat meghozza a lápvidék felől a ködöt.

Balázs vitéz jól ismeri a Váradról Budára vezető hosszú utat, többször megtette már sürgős üzenettel vagy értékes ajándékkal. Most is fontos feladattal bízta meg a püspök. Lassocki Miklóst, a krakkói főesperest és kíséretét kell baj nélkül Budára kalauzolnia. Velük megy a tizenéves Csezmicei János is. Hetykén üli meg a lovat, a sötétszürke, durva posztójú úti köpeny kámzsája alól néha bizakodó kék szempár villan ki. Majdnem egy hete már, hogy elhagyták Szent László városát, Váradot, s még csak a fele útig jutottak. Nagy kerülőket kellett megtenniük, hogy bele ne tévedjenek a törékeny jéggel fedett láposokba, hogy le ne térjenek a biztonságos ösvényekről. Az Alföldön ugyan nem kószálnak portyázó törökök, mint az ország déli határszélén, és a cseh rablólovagok martalócai sem merészkednek ilyen messzire a védelmet nyújtó hegyek közül. Errefelé az eltévedt utasok legfőbb ellensége a láp, télen meg az erdőben csapatosan csatangoló réti farkas.

János most az előtte léptető lovashoz csatlakozik. Amikor mellé ér, kérdésre nyílik a szája, de Balázs vitéz mutatóujját a szája elé kapva csendre inti. Lefogják a lovakat, megállnak. A katona összehúzott szemöldökkel kémlel előre, a fiú követi a tekintetét. Az erdő fái megritkultak, az ösvény zsombékos, ritkás nádas között kanyarog tovább. A zsombékos túlsó oldalán szürke állat mozog. Farkas lenne, tűnődik János, de még ugyanabban a pillanatban meghallják a kutyaugatást. Balázs vitéz elneveti magát, és a fiúra kacsint. Ahol kutya van, ott emberi hajlék is van, mondja, és a kis Csezmicei már tudja, ma sem kell a szabadban éjszakázniuk.

Javrik lenyalta ujjbegyeiről a ragadós levet, aztán lenézett az ágy mellé, és elégedetten állapította meg, hogy még két barack van a kenyereskosárban. Olvasni ma már nem akart, ahhoz előbb kezet kellett volna mosnia. Úgy döntött, most már nem kel fel, és nem is eszik többet. Fújni kezdte a kezét, hogy megszáradjon, közben az asztalon álló termosz árnyékát figyelte a falon. Az utóbbi néhány órában az árnyék úgy megnyúlt, hogy legjobban egy vastag tölgyfára hasonlított, olyanra, amilyeneket az Őry-ligetben látni. Javrik képzeletben a fának döntötte Salió Annát. A lány fekete haja beleolvadt a sötétbe, de az arcát megvilágította az udvari fenyők közül bekandikáló telihold. Anna tekintete ijedt volt, vagy legalábbis olyan emberé, aki megszeppent. Egy szeptember eleji napon nézett így Javrikra, akkor, amikor a fiú először kísérte ki a vasútállomásra. Annának rettenetes mennyiségű csomagja volt, és egész úton folyton csak azt hajtogatta, hogy nem kell ebből az egészből olyan nagy ügyet csinálni. Pedig Javrik hallgatott, és egyáltalán nem akart semmiféle nagy ügyet csinálni, csak segített a lánynak kivinni a bőröndöket a pályaudvarra. Anna addig magyarázott, míg végül Javrik megígérte neki, hogy a vonatindulást semmi esetre sem várja meg, ahogy kiérnek, azonnal visszafordul, és hazamegy. Nem szeretem az érzelgős búcsúzásokat, mondta a lány a peronon, aztán kért egy papír zsebkendőt, és eltűnt az utasok között.

Már délután táviratot hozott a postás. Egyetlen mondat volt rajta, az, hogy gyönyörű a Parlament. Két nap múlva képeslap jött Annától, a lány legalább hétezerszer írta a hátuljára, hogy szeretlek. Javrik mosolygott, és elhelyezte a lapot a táviraton. Három hónap múlva húsz centi vastagon álltak Salió Anna levelei a szekrényen, és karácsonyra, amikor először hazajött, hozta azokat is, amelyeket megírt ugyan, csak nem küldött el. Amikor átadta a maréknyi papírlapot, Javrik úgy mosolygott rá, mint az őszibarackok az előbb a kenyereskosárból.

A lány csak karácsony után közölte, hogy megpályázott egy német ösztöndíjat. A vár mellett álltak, egy tócsa közepén. Olvadt a hó, a téglafalak mélyvörös színt kaptak a nedvességtől.

Azt tervezi, mondta, hogy jövőre kint folytatja az egyetemet, mert ha felnőtt lesz, regényíró lesz, világhírű regényíró, és a világhírű regényírósághoz elengedhetetlen egy külföldi ösztöndíj. Ha sikerül, már az éves vizsgák után kimegy, mert őszre anyanyelvi szinten kell beszélnie németül. Bis zum Herbst muss ich auf Muttersprachlerniveau Deutsch können, nézett a fiúra, Javrik pedig mosolygott, és a cipőjét figyelte, mert nem értett egy árva szót sem. Teljesen átázott, mondta kicsit később, aztán az egyik lábát kiemelte a tócsából. Rövid ideig úgy állt ott, akár egy gólya. Közben elhatározta, hogy januártól beiratkozik valami német nyelvtanfolyamra.