Négy évszak

1948. május

Egy férfi és egy nő. 37 és 27 évesek. Férj és feleség. Készülődnek öt éves lányuk születésnapjára. Túl vannak a nagytakarításon. Sári mama segített a szomszéd utcából. A két óriás szőnyeget a férfiak lógatták fel a hintából átalakított porolóra. A hajópadlós nappalit és utcai szobát centiről centire felsúrolták lúgos vízzel, aztán sárgás-vörös lével beeresztették. Estig nem volt szabad még csak a közelébe se menni. Amíg a padló száradt, ki-kiszaladtak porolni a szőnyegeket, vizes seprűvel jól átkefélni, átfordítani fonákjára s újra kezdeni elölről. A férj, a feleség s Dédi, a nő nagymamája estére a konyhába szorultak, végül ott is aludtak mind a hárman. Dédi a díványát osztotta meg unokájával. A férj a tekintélyes szabóasztalra terítette régi télikabátját, pokrócokkal takarózott.

Izgalmas volt a délelőtt. Meghozzák-e az ígért húst, befut-e a tejesasszony? A különleges alkalomra mindenképpen be akartak szerezni egy kis rántani való disznókarajt, tejfölt, túrót a rétesbe. A tánti két hete gyűjtögette a tojást a tyúkok rejtekhelyeiről, csak a piskótalapokba kell 12, de a panírozáshoz, a gyúráshoz, grízgaluskához is kell néhány. Végül megérkeztek a főzéshez a nyersanyagok. Megjött faluról a homoki fehér bor is. Nyomban ittak a kisasszony egészségére. A szöszke lányka boldogan futkosott a háziak lába körül, a konyhából a szobába s vissza. Ázott fa s a beeresztőanyag maró szaga keveredett a sülő, fövő ételek illatával. Már csak a vendégek hiányoztak, kislányuk keresztszülei, közeli barátok. Az utcai szobában terítettek a házban fellelhető, étkezéshez alkalmas asztalokra. Székekből nem volt elég, két hokedlira vasalódeszkát fektettek. A könnyebbje ül majd rajta.

Dédi tálalt este. Csepp teste észrevétlenül fordult, jött, ment, hozta az új fogásokat, szedte le a maradékot. Csak a hamutartókhoz s az italos üvegekhez nem nyúlt. – Ahhoz nem. Azt a büdös bagót, meg azt a bolond italt csak forgassa az, akinek nincs annyi esze, hogy ellenálljon neki – motyogta az orra alatt.

Keresztbe-kasul beszélgettek, nagy hangon szólongatták egymást. Tósztot sem kellett mondani, aki szomjas volt, az töltött magának, s ivott. Tisztán vagy szódavízzel a savanyú homoki borból. A hangzavarban valaki az elsejei felvonulást említette. Hirtelen csend lett. Az evésre, a villán imbolygó falatokra koncentrált mindenki. Kerülték egymás tekintetét, kortyolni sem támadt kedve senkinek. Egyszerre hallhatóvá vált az utca gyér forgalma. Pedig az ablakok zárva, a spaletták behajtva, sötétítő függönyök behúzva. Gondosan zárt kapuk s ajtók mögött ünnepeltek, mint mindenütt más családok is. Dédi toppant be a vészes csendbe, maradék húst, húszsírban forgatott főtt krumplit tett az asztalra. Most egyszeriben mindenki rá figyelt. Dicsérgették a főztjét s valami táncot is emlegettek, ahol majd jól megforgatják. Újra megpezsdült az élet, zsibongtak, ettek, ittak. Többen evés közben is rágyújtottak, a füst egyenletesen terült el a magas mennyezet alatt, a sarkokban már kezdett a padló felé ereszkedni. Nem nyitottak ablakot. Felhúzós gramofonból filmzene szólt.

Kitódultak az udvarra. Telehold volt. Beragyogta az orgonavirágtól roskadó bokrokat. A nők egymásba karolva ültek a gang hűvös kőszegélyén. Ki tudhatja, hogy mi járt a fejükben. Hallgattak, időnként egymás karjába csíptek, felnevettek, de egyik sem árulta el, hogy jón vagy rosszon törte-e a fejét. A férjek pohárral a kézben az udvar végébe vonultak. Mondták, megugatják a holdat. Óvatos duhajok, elvégre a szomszédok kutyákat mégsem jelentgethetnek az őrsön.

A sűrű bokrok takarásából némi fény szűrődött a kitárt ablakon át a szoba sötétjébe. A házaspár ruhástól feküdt a vetetlen ágyon. Hűvös volt kint, de állt a levegő. Még vágni lehetett a szobában a füstöt. Álmossággal küszködtek, feszült csend húzódott köztük. Egyikük sem mozdult. A feleség mereven a plafont bámulta. A férj arcába húzott kalapja alatt alvást színlelt. Halkan szuszogott, horkolni kezdett. Nekem itt ne aludj, mert agyoncsaplak, csattant fel a feleség hangja. A férfiból kitört a nevetés, kalapját átdobta az ágy másik oldalára. Felesége ügyesen elkapta s úgy tett, mintha az ágy alá dugná. Adod vissza, ugrott kalapja után a férfi. Nevetve dulakodtak, csiklandozták egymást. A kalap rég elgurult valahová. A hold gyenge fénye végképp eltűnt a szoba hosszanti faláról. Kis idő múlva már csak egy boldog és egy hamiskás mosoly maradt az éjszakából.

1954. augusztus

Ugrálnak a magas fűben. Keresztbe fogják egymás kezét, forognak, körbekeringnek. Mindkettő hátraveti egészen a fejét. Nyitott szemmel a felhőket bámulják s mennek körbe-körbe. Eleresztik egymást. Arccal a fűbe zuhan az egyik.

– Mittecsinálsz? – kérdezi térdre rogyva a másik. Fejét csóválva, mint a csacsi. – Mitte, mitte?

– Elestem – jön a hang a fűből. Arccal a földnek fekszik még egy darabig, majd oldalra kiles, sajnálja-e eléggé a másik.

– Mitte, eleste, mitte eleste – jön a csúfolódó válasz.

– Mittem, elestem, mittem elestem – támaszkodnak fel szinte egyszerre, egymást támogatva, dülöngélnek, mint a részegek.

– Mittem, elestem, mittem, elestem. – Összedőlve kacsáznak a fűben az orgonasövény felé. Futásnak erednek. Egymás elől, egymás után, miközben egyre skandálják, mittem, elestem. A kertbe érve köröltáncolják a gyomláló nagymamát.

– Bozsemoj, bozsemoj – sóhajtozik a nagyi.

– Elég legyen. Seckojedno nektek, hogy mit tapostok össze? Sipirc innen.

– Mittemoj, bozsemoj – kántálják. – Mittemoj, bozsemoj. Seckojedno, bozsemoj. Bozse, bozse, bozsemoj. – Eltűnnek olyan gyorsan, ahogy jöttek. Már a felső udvar gyepén kergetőznek.

Az ember a tanyáról kaszálta délelőtt. Összegyűjtötte, feldobta a szekérderékba az illatozó füvet, utolsónak a favillát, lecsapkodta bőrkötényét, a kantárt átemelte a fején, hátul kikötötte a csomót s ezt is a szekérre dobta. – Na – szólalt meg, csak úgy senkinek. A gyerekek a bokor mögül lesték. Közelébe sem mertek menni a kaszának. Úgy suhintgatott vele az ember a tanyáról, hogy a szele is félelmetes volt. A gereblyézést már ők is szívesen csinálták volna, de amióta az egyikőjük ráült, míg a másik húzta, s eközben eltörött, nem mertek munkára jelentkezni. A bokorból lesték, ha kaszált az ember a tanyáról.

A felső udvaron futkosnak a pár napja kaszált füvön. A poroló akácfa póznái körül keringenek. Egyik itt, a másik ott.

– Bozsemoj, mittemoj. Bozsemoj, mittemoj. – Fél kézzel a póznába kapaszkodva, lábbal a tövében, kartávolságra kidőlve, sebesen forognak, egyszerre kiabálva mondókájukat. Az egyik elesik. Kezét felsértette a fa rücskös kérge. Vérzik. Félig sír, félig riadtan nevet. Próbálja mondókáját ritmusban tovább mondani. Kicsi csomó nagyot kíván, ráugrik a másik, hempergőznek a fűben. Homokos részre gurulnak, egymást túlkiabálva gyömöszölik egymást. Véres lesz a homok.

Anyjuk előtt áll mindkettő. Egyik lábról a másikra billennek, nincs nyugtuk egy percre sem. A nagy kaland előtt tele feszültséggel, szabadulnának anyjuk matató kezei közül. Vállon ragadja őket, az egyiket meg is rázza kicsit.

– Nyughass már! Te is! – villant szemeivel a másik felé. Frissen mosott, fedőn szárított svájcisapkát húz a fejükre. A bigyó hetykén ágaskodik az égnek mindkét sapka tetején. Pöckölik a másikáét, dulakodnak. Anyjuk mérgesen csapja össze két tenyerét.

– A kutyafáját! Rend legyen! – Lesimítja sötétkék, végig gombos kardigánjuk elejét, balról, jobbról kézen fogja őket. Kicsit elbizonytalanodik, de már ugrik a két kislegény, helyet cserél, az egyik jobbról, a másik balról. Anyjuk az árnyékos gangon a kapuig kíséri őket. Kiállnak az utcaajtóba. A Tanti érkezik konflissal. Háttal menetiránynak a keskeny, hideg tapintású, kitöredezett bőrülésre ülnek. Arcukra széles mosoly terül, várakozással néznek a néni kelttésztahófehér, púderes arcába.

– Merremamerre? – kérdezik egyszerre. – Nemoda Tanti, nemoda, ahol mi nemszeretni. Nemoda, nemoda, nemoda. – S ettől kezdve záporoznak kívánságaik, egymás szavába vágva, egymást túllicitálva, egyre hangosabbá válva. A kerámiakocka úttesten lópaták fémes hangja csattog. Eltompul a hang, amikor a piac mellé érve földútra kanyarodnak. A fiúk szava elakad. Kikerekedett szemekkel merednek a néni sejtelmes lisztes-fehér arcába.

– Titok, legénykék, titok. Fogózkodjatok, mert kipottyantok, mint tojás a tyúkból.

– Lassabban hékás! – kiált nagyot a kocsisnak, aki somolyog a bajsza alatt, s visszarántja a lovat. A néni kizökken a párnás bőrülésből. Zavartan igazgatja a gyerekek hófehér ingének apró gallérkáit.

– Nnnnnna, most jobb? – szól vissza válla fölött a konflis.

A Károlyi kert platánjai alatt ülnek. Kezükben dupla tölcsérben eperfagyi. Szemüket a pár ugrásnyira lévő tarka kerékpárokon tartják. Most nem kívánják a fagylaltot. Mintha nem lenne íze. Csak fogyna el végre. Egyre inkább a pad szélére húzódnak, készen arra, hogy a kör alakú betonplaccra fussanak. Három különböző nagyságú kerékpár fut körbe kötött pályán, egymástól kartávolságnyira. Rúd tartja a kormányt, derékszögben megtörve a fejek felett vezet a csapágyozott tengelyhez.

Így biztos, hogy még kezdőknek sem borul fel a bringa, és a forgalmas sétányon gyaloglókat nem gázolják el.

– Idő van, csere, menj be Öcsi! – Kapkodnak izgalmukban. – Hajtás pajtás – kiabál a jegyszedő –, körbe teker, nem megáll. – Meglöki sorban őket, amint eléje érnek a kör végén. Keringenek, futnak körbe-körbe.

– Mennybe, mennybe – kiáltják becsukott szemmel. Bedőlnek a tengely felé. Szembeszél fúj kiáltó torkukba.

– Mennybe, körbeteker, mennybe.

2002. október

szemből tűz a nap homlokmagasságból bármerre fordulsz vagy egy ablakból tüzel vissza rád vagy a kirakatban látod meg szürke árnyékodat amint gombostűre tűz felnyársal az örökké szemmagasságból áradó fény

s akkor hátat fordítasz elindulnál ellenkező irányba de mégsem elmosolyodsz mint ki csaláson kapja magát megállsz háttal a napnak ferde mosollyal arcodon mások kerülgetnek kikerülnek elédbe állnak melléd sodródnak hátukat süttetik a nappal szembe veled vaksin jönnek neked sodródnak szemükben nappal elvakítva zavarodottan meghátrálva összeér karotok válladhoz dörgölődnek megpördülsz utánuk az aranyló napban

délelőtt délbeforduló késő délelőtt ráérős mégis sietős hosszú árnyékaival taposod mások nyomait magadéval kíméletesen bánsz kerülöd az elkoszolódott lombszemét sárga barna rozsdás de többnyire szürke ázott letaposott széttepert kupacait hátadba kerékpár robban szele elsodor a csengő doppler effektus jelei szíved gyorsabban ver nem hallja rajtad kívül más a világ szemberagyogás fákról leomló levelek leheleted mint szélcsatorna árama fejed két oldalán ívben körülleng tarkód mögött halványkék örvény a lélegzeted megállsz megint káprázik a szemed szembe fordulsz a nyomodban jövőkkel elmennek lehagynak helyben maradsz nézed vaksi pillantásaikat mosolyogni próbálsz megértő arcot vágsz visszapillantanak rád okát keresik az alkalmat hogy beszéljenek hozzád nem fogadod nem szíveled ha túl közel kerülnek hozzád

legszívesebben egy padra telepednél háttal az örökké szemmagasságból vakító fénykorongnak avarral a lábad alatt bokáig az ázott levelekben háttal a napnak leülnél szemben a sétálókkal a szemüket fürkésznéd a fénytupírozta hajsátrakat a lófarkas fejeket a sapkába bújtatott kobakokat a maroktelefonhoz simuló arcokat magas homlokokat az ellenfénypihés állak beszédrángatta grimaszait a padon ahol elidőznél összeborzongva felhajtott gallérod mögé bújva szorosabbra kötött sállal kezeid zsebben kicsit dideregve a padon avarban bokáig vizes levelek mint forrázott salátalevelek nagyanyád fazekában faág kocsányok szerteszét kupacba kavarod felnézel emberek vesznek körül gyermekeiket sétáltatják párok azonos és külön nemekben fiatalok és öregek

a parkon túl magas házak széles út két oldalán platánok alatt promenád a hónap szobrán gyerekek tornáznak síkos fényes orrához dörgölődnek hízelgő kiscicák nyafognak mert csúszik a tükörfényes bronz fényképek vakuk villanás a nap szemből tűz kiég a fényképarc a bronz síkos égő barna overallos gyereksereg fagylalt a párálló arcok előtt szájban orron tölcsér a földön magas házak vaksi ablakai barlangüregek vagy naptükör fényesek üzletek tárt ajtajai boldog ki-be seregek odabent melegedő bámész vásárlók tapogatózó utcára tódulók koldus háttal a falnak kávéspoharában néhány érme kézzel írott papírtáblán hogy koldus szegény nincs otthona s ma még nem evett fillér hull a poharába valaki hamburgert hoz forró kávét beszédbe keverednek a koldus ráérősen eszik nem nyúl a gőzölgő kávéhoz felrúgja valaki szétloccsan a fekete lé lassan reagál nem várod ki a folytatást továbbmégy szembe az örökké szemmagasságban tűző nappal sodor a bábeli tömeg jó a melegük zsongó hangjuk jó hogy nevet hátba vág a kedvük megállsz hogy kiválassz egyet vállára tedd kezed megszólítsd itt vagyok őszöm őszikém eljöttem érted vártam rád érkezésed szemben állunk tenyerembe rejted arcodat megőrizlek itt vagyok őszöm a tömeggel szembe fordítod már ketten háttal a napnak szemben az árral mentek vállán a kezed fenyőtobozt passzolsz lába elé lekezeli vállán a kezed közelebb húzod rád néz pillantásotok félúton elakad tétova mozdulat két arc egymás felé hajlik a szemekben a másik fénye lobban elakad félúton a mozdulat csak a mosoly hatol át a párás leheleten s a másik arcán siklik tovább mentek szembe háttal a napnak az árral

az öböl némán tátong feléd csattogó sirályhad kavarog feletted padra telepszik melléd egy félrehajtott fejjel kinézi szádból az utolsó falatot felhajítod vijjogva lecsapnak rá mint stukák bukórepülésben rezzenéstelen szárnyak gusztustalan vircsaft kedved szegik felállsz részedről ennyi fejed felett köröznek tovább gazda aki ételt adott titkos jeladásuk a tengeri szél szárnyán becsal újabb torkos sivalkodó seregeket széttárod karod szólnod kell hozzájuk megszólítani érteni őket kárörvendve vagy részvéttel néznek az emberek szentferenc lennél kókler hordószónok politikus érted a madarak nyelvét duzzad a sirályok serege híznak utolsó falat szendvicseden rikoltják mondj jövőt szentferenc mutass utat napszállta előtt merre húznak ezüstös halrajok gazdag zsákmány vihar elől hol lesz maradásunk segíts szentferenc

az ablakon is betűz kirakaton üvegajtón az őszi nap tömeg sötét háta nyeli el felöltők zakó szövetek nyakkendők sapkák tekergő sálfonatok falnak háttal állsz műmárvány oszlop tartományod széle centizve araszolva járatod szemed a kiállítás objektumain hallgatod mit mondanak kifüleled őket hangjuk érdekel szaggatott töredékek tulajdonképpen hát azért mert mi más hogy pont ez így nem igaz merész elgondolkodtató hihetetlen egy szemét sodródsz tovább a földön plexiállványon meztelen nemtelen kaucsukbaba újságkivágások kutyaürülék ez is műanyag élethű újságok szerteszét gyerekek túrnak bele nem szabad kiállítási anyag innen kifelé az emberek halál komolyak nem templom nem szentély de csendes morgás mély sóhajok halk morgás az orrod alatt aztnekedtehülyebarom nemadrágavásznat szuperkiállítótermet anyáddalszórakálj

ha mégy a városon keletről oldalazva nyugat felé a nap folyvást szemmagasságban áll szemedbe süt háttal állsz darabig hogy megpihenj jönnek oldalról hátfelől emberek elsodornak ha nem haladsz az árral szemben a szemmagasságból tűző fénnyel párálló lélegzeted körüllengi fejed kitárod karjaid égre nézel uramisten de jó vagy nekem sóhajod száll fel az égre mély levegőt veszel megpörget a tömeg kitárt karjaid propeller lapátjai forgó dervisek zümmögő búgó csiga tömeg az avar susogása lábad alatt fejed fölött köröző sirályok vijjogása megszólítanak faggatnak szentferenc

mondj valamit

2029. december 24.

Már nem ismert senkit a kisvárosban, utcáin órákat bolyonghatott, mire egy-egy apró részletből végre összerakható emlékek bukkantak elő. Oda, ahol született, ahová a bába rekordgyorsasággal, vágtató konfliskocsin érkezett, véletlenül keveredett. Előbb az „eladó" táblát pillantotta meg az ablakban, s csak azután tört rá ellenállhatatlanul az emlékek özöne. Egyedül maradt 80 év kitörölhetetlen élményeivel, azok hiányával, akik legalább valameddig elkísérték. Lassan elmaradoztak, hátat fordítottak valamennyien, nyakába akasztva levetett emlékeiket. Taxival a városon túli szállodába vitette magát, ahonnan napokig ki sem tette a lábát. Végül egy lakásközvetítőtől árajánlatot kért szülőházára, és egy szolid, az idő tájt divatos kriptára a püspökök sírkertje körüli frekventált helyen a Morgó temetőben.

Az ablak előtt állt. Azon kapta magát, hogy a semmibe bámul. A fákat, a roskadásig hóval lepett ágakat akarta tanulmányozni, de tekintete után időről időre gondolatai is elkalandoztak. Jobb kezével dühödten csapott a levegőbe, újra és újra megismételte. Hang nem hagyta el a száját. Torka kiszáradt, szemei égtek a túlfűtött szoba száraz levegőjétől. Most ököllel néhány ütést mért az üvegtáblák közötti keresztlécre. Szerencsére uralta mozdulatait, csapásai irányítottak, átgondoltak voltak, nem tett kárt sem az üvegben, sem magában. Váratlan mozdulattal kitárta az ablakot. Erre néhány varjú méltatlankodó károgással elhagyta a levelektől lekopaszodott ecetfa ágait. Továbbra is az udvar felett kerengtek, aztán egyre nagyobb köröket írva már a kert végében repültek. Ott megnyugodtak, havat permetezve maguk körül elültek egy másik facsoport ágain.

Az udvarra nyíló kitárt ablaktól az utcaihoz ment. Kinyitotta a félig behajtott spalettákat. Az utca moraját, látványát is magához engedve elnézte, hogyan birkózik a szembeszéllel, hóbuckákban botladozva, egy tetőtől talpig bundába burkolózott, kerékpárját toló ember. Szögletes mozdulataiban végtelen fáradtság tükröződött.

– Be kellene hívni – mondta félhangosan az öreg. Megitatni jól fűszerezett forralt borral. Szájában összeszaladt a nyál és a szeme is elfátyolosodott azoknak a bizonyos, korcsolyapálya melletti borozgatásoknak a gondolatára. Az ujjaihoz fagyott korcsolyakulcsok, a félig leszakadt talpú bakancsok törtek elő emlékeiből. Az ostorcsapásféle játékok, amint láncba kapcsolódtak, őrült sebességgel száguldottak végig a kézilabdapálya nagyságú jégfelületen, míg végül az utolsó tagot a láncból egy kanyarban kicsapták, aki aztán a nagy lendülettől átlósan a pálya másik végéig siklott, leguggolt, felállt, a bátrabbja pörgött egyet vagy kettőt tengelye körül, majd mindkét korcsolyaéllel, merőlegesen a menetirányra befékezett, s pár centire a palánktól megállt. Ám volt, aki már a kicsapódás előtt elcsúszott s az egész utat a palánkig igen mókás kapálódzások, kétségbeesett forgolódások közepette tette meg.

Az öreg most le-föl járkált ablaktól ablakig. Elunva a néptelen utca sivárságát, az udvar részleteit akarta azonosítani egy jóval korábbi, 70 évvel ezelőtti állapottal. Jobbra hátul, az ablak közepéből a kilátás legszélső határán, a kerítésbe beépített oszlop a régi gémeskút tartozéka lehet. A kútgyűrűket telehordták a házrenováláskor felhalmozódott sittel. Ledöngölt, földes udvar lett a feltöltés nyomán a gyerekkor füves, bozótos játszóparadicsoma helyén.

Didergett, becsukta az ablakot. Csoda, hogy még áll ez a ház és nem dózerolták el a város többi földszintes építményéhez hasonlóan. Az utcára merőlegesen épített hosszú, gangos-tornácos vályogház. Száz évvel ezelőtt építettek hasonlókat a városban a környék módosabb tanyagazdái. Előbb csak pihenőül, meghúzódni benne, a kocsikat, igavonókat ellátni hetivásárkor vagy templomos napokon. Később beköltöztek télire, vagy iskolaidőben a gyerekek laktak itt a tanyasi munkából kiöregedettek felügyelete alatt. Az utcai szoba a vendégekre várt állandó készenlétben. Itt járkált most az öreg fáradhatatlan szorgalommal ablaktól ablakig. A következő szoba nappalinak is mondható, dupla ajtóval a gangra nyílt. A belső ajtó üveges, a másik jóval testesebb, úgynevezett köpenyajtó. A kettő közt jól elfért egy ember, gyermek még keresztben állva is. A nappaliból tovább menve a konyhába, onnan a nyári- vagy mosókonyhába lehetett jutni. Ez utóbbiból egyszerű üveges ajtó nyílt a gangra. A két ajtó között volt a pincelejáró. A gangot, fedett futó-roller-kerékpárpályát, öt darab faoszlop tartja. Orgonabokrok szegélyezték az udvar felé. Miattuk az udvarra nyíló ablakokból csak télen volt szabad kilátás.

Az öreg most is nehezen látott ki a hóval roskadásig telt ágak között. A szikrázó, kékes színű hófüggönyön túl, a régi veteményes helyén épült kétszintes, kopott ház szürke tömbjébe ütközött pillantása. – Élettelen falak – mondta ki ítéletét félhangosan. A sivár beton megöli a lelket. Pereg a vakolat, a festék, hová lett a kézműves mesterek áldott kéznyoma?

A mennyezetre bámult. Milyen alacsony. Sokkal magasabbnak hitte. A szobákat tágasabbnak, az ablakokat világra nyíló óriás kapuknak. Bezárva érezte magát, egyedül, magára hagyva a frissen mázolt falak között. Csak a szálkás hajópadló a régi. Ehhez a végsőkig ragaszkodott, kinevette a mester. Gondja lesz vele bácsi, mondta kioktató, édeskés hangon a biztosító embere is, férgek, penész, esetleg... De nem hallgatott senkire, ki a fenét érdekel, mondta, erre nem kell vigyázni, papucsba bújni. A beeresztett padló szagát 70 év után is az orrában érezte, ahányszor a lába elé nézett. A fenébe a csúszós parkettával, a fűtött, márványmintás járólapokkal! Jó kis hajópadló, elégedetten topogott körbe s ment át az utcai ablakhoz. Szemben csupa új, kétszintes, ilyen-olyan alakú villaféle állt. Ronda látvány, de ha megunta nézni, behajtotta a fatáblákat, vagy csak magába fordulva nézelődött. Emlékei közt felbukkantak a muraközi lovas kordélyok, amin az egyetlen kocsis az első kordély bakján ült. Mögé akasztott kötőfékkel a többi ló és kocsi, legalább tíz. Naponta többször mentek építkezéshez, útjavításhoz, hozták-vitték az anyagot, a sittet. 1956 novemberében orosz tank farolt közéjük, legázolt egy lovat, a többi kordély borult utána, lerántva a lovakat is. Patáik szikrákat vertek a sárga keramitkockás köveken, vergődtek az összekuszálódott istrángban, nem tudtak lábra állni. A páncélosokban felnőtt katonák tehetetlenül állták körül a kisvárosi Guernicát. Egy tisztféle egyenként lőtte fejbe a lovakat. Végül tank húzta a tetemekből, kordélyokból álló masszát a legközelebbi mellékutcába.

Arcának mély ráncaiban futtatta mutatóujját. A szoba egyetlen üres sarkába ment, ott valamikor a tanulópad állt, iskolapadhoz hasonló, háttámlás ülőkével, felhajtható írólappal, alatta füzeteknek, könyveknek szánt rekeszekkel. Jobb sarkában kerek lyuk volt a tintásüvegnek. A lassan múló ábrándos órák jutottak eszébe, mikor színes ceruzákkal a kezében vadregényes tájakba képzelte magát, de ebből a papírra mindig csak pár félbeszakadt vonás került. Karácsonykor a plafonig érő fa került a pad helyére.

A szoba elsötétedett, de az ablakokon át beszűrődő külvilág mintha új fénybe öltözött volna. Felvillantak az utcai lámpák, fényük narancsból fokozatosan hideg zöldre váltott. A környező házak vaksi ablakai mind feléledtek, mögöttük élet, mozgás támadt. Az öreg továbbra is sötétben maradt, hogy minél többet felfoghasson az új fényekből. Színes égők gyúltak a feldíszített karácsonyfákon, csengettyűk hangja terelte egybe a családtagokat, angyali hang: Kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet: Békesség, békesség embernek.

Gyors elhatározással magára vette hosszú, szőrmével bélelt télikabátját, bundasapkáját, nyakába hosszú sálat tekert, azt hagyta a kabáton kívül lógni. Kesztyűt, kezét zsebre téve elindult a friss hóval vastagon borított úton. Óvatosan lépkedett, egyensúlyát egy pillanatra sem veszítette el. A sarokról váratlanul visszafordult, ajtajára kívülről egy cédulát tűzött: temetőbe mentem. Kaján mosollyal a szája szélén áthúzta az utolsó szót: vittek. Elindult a kitaposott úton. Letért a főútról, szükségét érezte meglátogatni egy réges-rég volt kórus már akkor is öreg karnagyának házát. Az idegen villák közt is érezte, hogy jó helyen jár. Onnan a kisváros neves irodalomtörténészéhez vezetett útja. Nem volt megállása. Megszállottan keresgélte fiatal évei fontos állomásait. Latintanára házát nehezen lelte, onnan viszont könnyen eltalált a jelentéktelen folyón átívelő hídhoz. A hóval borított város hét évtized előtti múltja tükröződött vizében. Megszállottan turkált emlékeiben, kiket nem szabad kihagynia a búcsúkörből. Egyre több ház ablaka nézett vissza rá vaksi sötéten, de ő egyre csak ment. A Károlyi kert kivágott óriás platánjainak megmaradt tuskóit kerülgetve, a szép homlokzatú színházépület előtt a Nagypiac felé, a többször átkeresztelt gimnázium előtt, betonházak között a stadiont kétszer is körbejárta, szeretett volna bejutni, a kézilabdakapuba újra beállni, csúszkálni a felöntött teniszpálya jegén, de minden kaput zárva talált. A régi szőlőskertek helyén csudapaloták álltak. Kertjeikben felvillanyozott fenyők, apró égőkkel kivilágított lombos fák. Amint közeledett, felvillanó halogénlámpák tűzték gombostűre az öreg árnyékát. Szikrázott a havas járda, időmérő automaták sorra oltották ki az elhagyott fényeket. Fáradtan ért a temetőkapuhoz. Verejtékes inge a hátára fagyott. A feltámadt szél ellen arcát sáljába tekerte, felhajtotta szőrmegallérját. Csak a hófelhőkön tükröződő városi fények világították meg a temetőt. Szeme nehezen szokta a sejtelmes, fátyolos derengést. Vakon botorkált sírhantok, uras kripták, hivalkodó emlékművek közt szeretteihez. Leült egy padra szemben a fűzfával, ami tonnányi hósipkával a hátán most leginkább egy óriás gombára hasonlított. Távolabb a temető fő- és mellékútjait kitűző jegenyék álltak katonás rendben. Fehér habcukor süvegeikben, mint rejtőző mazsolaszemek, varjak ezrei gubbasztottak mozdulatlanul. Az öreg elbóbiskolt, álla a mellére esett. Régi szép álmaiból a szánkós jelenetbe csöppent. Szinte szállt, repült, a terep hajlatait követve. A halványan érintett bokrok hava arcát permetezte, szájában hideg pelyhek sótalan vízíze. Testének óvatos mozdulataival irányította útját, most éppen egy tanya udvarába siklott, emberek integettek az ajtón kiszűrődő vöröses fényben. Arcuk felismerhetetlen, de sziluettjük pontosan beazonosítható. Visszaintett s kérdezett volna, de félt, hogy válaszolnak. Menekült a szánon, egyre merészebb kanyarokkal, szédítő sebességgel rohant háborgó lelkiismerettel, félelmetes tájakon. Felriadt, megkönnyebbülten sóhajtott. Fejét óvatosan felemelte, körülnézett. Dideregett, kabátjában összébb húzta magát, karjait maga köré fonva fejét a pad mögötti fának támasztotta. Kicsit lejjebb csúszott a padon, lábait keresztbe vetette. Egyre nagyobb pelyhekben szállingózott a hó. Szinte számlálni lehetett őket, követni útjukat szemmagasságtól a földre érkezésig. Kabátját, nadrágja szárát vakító fehér hólepel takarta. Arcát csillogó halotti maszk.