Szepesbélától Kolozsvárig
A Kapu – kolozsvári, Mikes Kelemen utca 15. szám alatti családi házunk kapuja. Az anyai nagyszüleim által közel egy évszázaddal ezelőtt építtetett (a költő Reményik Sándor építész apja által felépített) családi ház, a Kapun belüli világ: számomra nem a bezárkózás, hanem a nyitás és a begyűjtés jelképe. Anyai nagyanyám Felvidékről került ide, ugyancsak onnan származó, gondoskodó orvos rokonokhoz, már mint a budai tanítóképző tizennyolc éves végzettje. Nemrég találtam meg 1893-ban és 1894-ben, Kolozsvárt írt naplóját. És ezután már tudatosan kezdtem keresni a további családi dokumentumokat. Amikor pedig nagyszüleim és szüleim megőrzött feljegyzéseinek végére értem, úgy gondoltam, talán érdemes lesz a Kapu mögött zajló újabb fél évszázad történetéhez tartozó leveleket is megfaggatni, az unoka hozzáteheti a maga másfajta történeteit az ősök vallomásaihoz, sorsához. Megőrizve a könyv eredetileg kigondolt szerkezetét, 2003-ból próbálok visszatekinteni a közelmúltra, levelek újranyitásával – a napi történések befoglalásával. Abban a (naiv?) hitben várom az éppen kilenc hónap alatt elkészült kézirat megjelenését, hogy „ház, utca, város (ország)" száz évének históriája villan majd föl benne. Nem terveztem így, de így alakult: Szepesbélától (apai-nagyapai ágon a Szamos menti Déstől) Kolozsvárig ívelnek a dokumentumok, ível az én mesém – no persze, Budapest, London meg távolabbi országok is feltünedeznek benne.
2003. július 20.
„Tág és végtelen – meg csodálatos is egyben – ez a belső szülőföld." Jászóról hoztam magammal Gál Sándornak ezt a mondatát (közben Buzitán, Gálék összkomfortos „nyári lakában" is jártunk, oda vitte eredetileg a posta A piramisok megmaradnak című kötetet); a belső tájat G. S. szülőfalujához, Búcshoz kapcsolja, én pedig a Mikes Kelemen 15-ből szétnézve kiterjesztem „a homokóra nyakára" (Tőzsér Árpád). Hogy ebben a „nyakban", azaz Közép-Európában mi minden történt, annak a pozsonyi költő-esszéíró és kassai társa az igazán megmondhatói.
Nem tudom, vajon nem Tőzsér küldte-e hozzánk a csehországi Jiří Holubot; a levelek válogatása közben egy Prága közeli helységből érkezettet találok (1976-os bélyegzővel): „Tisztelt Kántor Lajos! Tegnap ismét olvastam az Ön könyvét: »Romániai magyar irodalom«, nagyon köszönöm. Szép nyári időtöltést kívánok! Jiří Holub". A szerző beazonosítása nemigen megy. Annál inkább a Duray Miklósé, aki 1972. december 12-én hosszabb levélben regisztrálja örömmel a losonci grafikus Szabó Gyulát bemutató cikkének megjelenését. Egy fontos mondat a levél végéről: „Abban az esetben, ha lehetőség van rá, esetleg konkréten valamilyen téma érdekelné szerkesztőségeteket, melyet fel tudok számotokra dolgozni, írd meg, szívesen közreműködök, ugyanis az itthoni megnyilvánulásom továbbra is kilátástalan." Durayval utoljára éppen Jászón, a Nyári Egyetem egyik korábbi (2001-es?) rendezvényén találkoztunk, természetesen politikusi minőségében jött el ide, a Kassa, illetve Szepsi közeli táborba. Egyébként nem érdektelen megnézni, hogy a Durayt is közlő (1972. októberi) Korunk-számban még kik a „külföldi" szerzők: a Babits-kutató Gál István, a hetvenéves Illyés Gyula, az ő Ady-elkötelezettségét elemző, ma Párizsban élő Fodor Ilona és a Páskándi Géza verskötetét, A tű fokát méltató Pomogáts Béla.
Nem könyvért, hanem közvetlen élményekért mentünk 2003 júliusában Jászóra, ezúttal már a három unokával. A két nagyobbal voltunk már kétszer. És noha most nem közelítettük meg Szepesbélát, nagyanyám szülővárosát – fiainkkal a hetvenes évek közepén közelebb jártunk a Krompecherek és Genersichek felvidéki szülőföldjéhez, amikor beutaztuk a Kassa–Lőcse–Poprád–Pozsony útszakaszt –, a „részek", az összetartozások tudatosítására újabb alkalom adódott a cseppkőbarlangot rejtő hegy aljában, barátok közt, meg az évről évre összegyűlő gyerektársaságban. Jó dolog az, ha a gyerekek követelik ki a legalább nyári átlátogatásokat. Az idén ez történt.
A könyvek szerencsére folyamatosan emlékeztetnek, beszélnek furcsa sorsokról, „albérletekről a nemzet szemgödreiben, a haza szájában s Európa véredényrendszerében". (Ez is Tőzsér Árpi verséből való: Bejárat Mittel úr emlékeibe.) A felvidéki csomagban most hazahozott, Tóth László által 2003-ban összeszerkesztett (cseh)szlovákiai antológia pedig már címével megdöbbent: Förtelmes kaszálógép; és persze nem kevésbé tanulságos a saját, három és fél évtizedet átfogó versgyűjteménye, az Átváltozás avagy az „itt" és az „ott". De nemcsak a döbbenet – az öröm, a rácsodálkozás is néha kölcsönös. Az „itt" és az „ott" folyamatosan megélt élményünk. Mondhatnám így is: az életünk. Alighanem az én 1972-es Utazásom (a gyökerek körül) a „ludas" abban – a mindössze négy nappal ezelőtti dedikáció az Átváltozásban erre enged következtetni –, hogy a Budapest–Dunaszerdahely–Pozsony–Komárom–Budapest illetőségű (egykori útépítő, sörgyári molnár, pincér, traktorgyári munkás, szerkesztő, dramaturg), ma a pesti Ister kiadót vezető Tóth Lászlóval gyakoribbá váltak találkozásaink. Mi több, kiadóilag is. Ő vállalkozott a Gyökerek, álmok, tengerek című (az Utazást továbbépítő) kötetem 2002-es megjelentetésére. Feltételezem, hogy korántsem csak a kölcsönösség, a barátság jegyében, noha ez sem mellékes körülmény: „mert az akkor is utána megy az embernek, ha egyébként tele a toleranciája" – írta versbe Tóth Laci 2002 áprilisában.
Meg kell még olvasni alaposan ezt az Átváltozást.
Apropó, sörgyár. Most – a régi levelek lapozása közben – Hrabalt, illetve Tomáš Mazal Bohumil Hrabal zajos magánya című könyvét olvasom. Jászón kezdtem el. Hrabal-idézet Mazal könyvéből: „Ma is gyönyörűséggel ácsorgok Libeňben, és nézem, ahogy elmegy, tovatűnik mindaz, ami régi és elkorhadt... és én boldog vagyok, hogy jelen lehetek, hogy láthatom ezt, hogy ennek az őrizetlenül hagyott romhalmaznak a szívébe, a kellős közepébe hatolhatok, és egyfajta perverzitással kiélvezhetem a romba dőlő régi Libeň kéjes apokalipszisét, amelyhez kulcsot ad az emlékezet. Ez a kulcs nyitja meg a szépséget, amely éltetett és éltetni fog mindaddig, míg ugyanúgy be nem temet majd az idő, ahogy betemette a zsidó temetőt és a műhely tetejét, ahol a napsütésben azokat az én szövegeimet írtam..." Szóval az emlékezés gyönyörűsége. Libeň, a „romhalmaz" talán mégsem azonosítható azzal, ami a kolozsvári Kapun belül van – persze, a kellős közepébe hatolni hrabali zsenialitás kellene. Az emlékezés viszont határtalan, olyannyira, hogy már Hrabal is benne foglaltatik: amikor nyolcvanéves volt, Laci fiú, azaz Kántor László, még főiskolásként, filmet készített róla, ott helyben, Csehországban, és a filmben Mészöly Miklós, Esterházy Péter és Jiří Menzel is beszélt Hrabalról. Hát ilyen (is) a homokóra nyaka.
E hosszú felvidéki (és cseh) – nagyanyámnak sajnos már el nem mondható – kitérő után térjek vissza a Kolozsvárt őrzött levelekre, az erdélyi sajátosságokra. Itt is akad bizony mindenféle természetű: emlékezéssé, öntisztázó tanulmánnyá terebélyesedő kézirat, a „kolléga" megszólítása ürügyén; és a titkosszolgálatnak szánt, ám valaki (a beszervezett) által a szerkesztőségből kölcsönkért román folyóiratban felejtett jelentés – budapesti vendég és kolozsvári művészek közt zajló beszélgetésekről, illetve egy helybeli könyvtárosnő munkahelyi problémáiról. „A forrás" (Sursa) mentségére legyen mondva, hogy nem mártja be a lehallgatottakat, művészetesztétikai értékelést közvetít Nagy Albert festőművészről és a szobrász Szervátiusz Tiborról. De a besúgás attól még besúgás marad.
A hatalmat nyilván többféleképpen is ki lehet szolgálni, erről is szól a „kedves kolléga", néhai Abafáy Gusztáv hét sűrű (négy gépelt és három kézírásos) oldalnyi „széljegyzete" a Közelképek című interjúkötethez, illetve a benne található öntelt írói megnyilatkozásokról írt kritikámhoz (Ki kicsoda? – 1975). A Kovács Györgyről, Szemlér Ferencről közölt kortársi vélemény főként az irodalomtörténésznek lehet érdekes; amit viszont Abafáy a műfordító-szerkesztő Franyó Zoltánról előad, többeknek szórakoztatást nyújthat. Idemásolom hát a vonatkozó levélrészletet:
Ezt a velejéig hazug Franyót semmi sem leplezhetné le jobban, mint ez a beszélgetés [Marosi] Ildikóval. És van pofája leírni: „esztétikai magyarázatok segítségével kitérni a világnézeti posztulátumok elől nem lehet. A Kántor–Láng-féle irodalomtörténet megszerkesztésénél pedig ez történt". Ismétlem, nem volna érdemes ezzel az emberrel foglalkozni, de akárhogy a szélesebb olvasórétegek s a fiatalok nem tudják, ki ez a Franyó, csak fordításai fölötti hozsannák; a ti megírandó [A. G. reménye szerint a két világháború közti erdélyi magyar irodalmat is feldolgozó] irodalomtörténetetek kötelező feladata – nem kitérve az anekdotákra, ezek véresen igazak – hanem leszállítani ezt a versfordítás világviszonylatban mennyiségi rekorderét [hová?] saját fészkében megmutatni, fordításai híg, hazug arculatában. A „nagy vulgarizátor" ezt szoktam volt mondani róla. Amikor Szabolcsi Miklóssal Temesvárt jártunk József Attila apjának nyomában, Frányónál jártunk s szobájában az a kép fogadott, amit Erdélyi Lali [az interjúkötet fotósa] megörökített. Franyó a könyv- és kézirattengerből látványosan közszemlére tette a 6 órai újság ama két évfolyamát, amely világosan tükrözte, hogy a Franyó szerkesztette lap kommunista beállítottságú. Igenám, de én már kicéduláztam a megelőző 5 órai újságot is, amelyet Aradon indított s zavaros pénzügyi machinációk miatt, sajtótámadások kereszttüzébe kerülve, meg kellett szüntetnie, áttéve színhelyét Temesvárra, indította meg a hatórait, s egy idő múlva a párt fix összegért kibérelte a lapot s ez a kb. két évfolyam idejére terjedt, utána 180 fokú szög alatt megváltozott az iránya, a királyt dicsérő cikkek, stb. No és azután megkértem, mutatná meg erotikus kiadványait, de azokat már nem mutatta meg. Volt akkoriban egy Kaviár című, a legordenárébb színvonalú pornográf illusztrált hetilap s egy Én, te, ő című másik, tán ennél is kanálisszagúbb lap: ezeknek kiadásában jelentek meg a könyvek, amelyeket kértem. Aztán meg én halásztam elő a könyvhalmazok közül a The Albatross kiadásában megjelent „The Albatross Book of Living Verse" című ezüstborítójú versantológiát a világ minden nyelvéből fordított versekkel. Láttam mindjárt, hogy ez Franyó munkaeszköze s angolul üdvözöltem a kötetet: „I possess also this book, itt's wonderful, I am studying it." Hát meg kellett forduljon a fejében, hogy én egy kis pillantást vetettem fordítói boszorkánykonyhájába... Aztán elővétette Szabolcsival a jegyzetfüzetét s egy félórán át diktált üzeneteket az összes számba jövő, mármint az ő verstojásai számára számba jövő kiadóknak és lapoknak már soron levő tárgyalásaival kapcsolatban, vagy újakat felvetvén, tudván-tudva, hogy a nagy tekintélyű Szabolcsi közvetítése ér valamit...
„De koszolódjunk ki e mocsárból" – írja később levelében Abafáy. (Nem vagyok szilárdan meggyőződve róla, hogy ő ezt egyértelműen megtette.) A szerkesztői, kritikusi léthelyzetek ugyancsak magukkal hozták mindegyikünknek a fenyegetéseket, nehéz választásokat. Én továbbra is abban a hitben élek, hogy sikerült elkerülnöm a mocsarat.
2003. július 22.
A legeslegfrissebb levél – ha még iktatná valaki őket a szerkesztőségben, a mai dátumot írná a sarkára – Zöld Lajitól, Csíkszeredából érkezett. Levélíró barátom Ifjúmunkás-szerkesztő korára csak annyiban emlékeztet, hogy szidja a bárókat, mert változatlanul félti a gyergyószárhegyi táborban összegyűlt képzőművészeti munkákat s a nekik otthont adó Lázár-kastélyt. Címeket kér, az ott megfordult ötszáz képzőművész katalógusát igyekszik összeállítani. Mások is keresnek személyeket, adatokat – például az a dél-amerikai hölgy, akinek őse 1876-ban hajózott át az óceánon; ő, a dédunoka az interneten jutott el hozzám, a Korunkhoz, bizonyos (Szegeden élt) Kántor Lajosnét keres. Ebben nem – a festők dolgában valamennyire tudok segíteni. Az éppen harminc éve elindított Korunk Galéria sok barátságot, de főképpen jó kiállításokat jelentett (és jelent folyamatosan). Egyszer talán „Az én galériám" című könyv is megszületik, sok-sok reprodukcióval (Nagy Albert, Szevátiusz Jenő, Pirk János, Barcsay Jenő, Miklóssy Gábor, Fülöp Antal Andor, Balázs Péter, Gy. Szabó no meg a velem kortárs „fiatalok" munkáival), a találkozások leírásával. Ízelítőül vagy még inkább a magamnak kiszabott feladat súlyára emlékeztetve, egyetlen levelet másolok ide (a már kiemelt Kós Károly-levél után); küldője George Buday, azaz Buday György, Shaftesburyből, Angliából. Romló éveinkben, a Korunk Galériát is nemsokára betiltó diktatúra súlyosbodása idején erőt adó sorok érkeztek 1983 januárjában Kolozsvárra:
Kedves Kántor Lajos,
drága jó barátom, – nagyon kérlek, hogy bocsáss meg, ha tudsz, hogy csak ilyen késéssel köszönöm meg Neked azt az értő gondosságot és szeretetet, amivel szülővárosomban, a Korunk Galériában azt a szép – és nekem nagyon-nagyon jóleső kiállítást megrendeztétek munkáimból, nagyon szép bevezető soraidat a katalógushoz és újabb, az Új Tükör október 24-iki számában megjelent s a kolozsvári Farkas utcáról szóló cikkedet. A késés oka az, hogy érdemben akartam írni és ezt a most záruló év folytonos betegeskedése és a nyavalyákat követő munkatorlódás lehetetlenné tette. Az utóbbi években a korrespondenciám a minimálisra csökkent, úgyszólván nincsen kivel a világ különböző tájain s egyedül az évenkénti karácsonyi-újévi maradt meg. Az évenkénti új kártyát egyszerűen elvárják tőlem s mikor ez megjön, megbocsájtják az elmaradt leveleket és válaszokat!...
Nagyon bízom benne, hogy most Te is így cselekszel és az idei kártyám és a fenti sorok tolmácsolják őszinte köszönetemet és egyben jókívánságaimat egy boldog és termékeny 1983 esztendőre.
Szeretettel Buday György 1982/83
Szavamat meg nem másítva, azért e Buday-levél közelében előbukkant meghívót sem hallgatom el: a Siklós István (egykori kiváló költő és BBC-szerkesztő) londoni címén szereplő Szepsi Csombor Kör hívja meg, ékes magyar nyelven, a közönséget az „Erdély öröksége" című, 1982. január 28-i vetített képes előadásra, a Princes Gate 55 szám alá, a Polish Hearth klubba; Cseh Gusztáv kolozsvári grafikusművész színes diái kerültek bemutatásra, egy font belépődíj ellenében. Ez annak a – noha csak keveseknek – határokat megnyitó nagyszerű utazás-sorozatnak képezte részét, amelynek révén sikerült másik kolozsvári grafikus barátunkat, Deák Ferit is kituszkolni pár hétre Londonba, és amely minket is eljuttatott (Fodor Sándor, Láng Guszti, mások mellett) a szigetországba, jövet-menet pedig Nyugat-Európába.
A Nemzetközi PEN (Paul Tábori, azaz Tábori Pál), illetve a Szepsi Csombor Kör (Siklós István) révén alakult kapcsolatok történetét csak részben őrzik a levelek. A leghosszabb, mába nyúló sorozat Cambridge-t köti össze Kolozsvárral, Gömöri Gyuri Korunk-beli, elég sűrű jelenlétével. Wimbledon is rajta van a térképen, Határ Győző révén. (Egy 1992. januári írásos üzenetéből: „...hát tudjátok meg, hogy sokszor, sokat gondolok rátok, a lélek dühödött tombolása és lemondó letargiája közt hányódva. S hogy mindnyájan az istenek térdén vagyunk – soha nem volt időszerűbb." – A többes szám, a „rátok" Lászlóffy Alira utal közvetlenül, őt név szerint is említi, több levélben is.) És aztán Cs. Mármint Cs. Szabó László, akinek szívét hajdani kolozsvári tanítónőjének emléke nyitotta meg a Londonba látogató unoka iránt. Szóbeli és írásos közlések, véleménycserék előzték meg ezt az 1980. május 4-i lejegyzést: „Mindinkább egyetértek azzal a hiteddel, hogy a mai erdélyi irodalom, a maga összességében, jelentősebb, mint a két világháború közti. De ne felejtsd el, amit mondtam: a Helikon hagyományának a vállán állnak az új apostolok." A levelet, amelyből az idézet való, a BBC külföldi adásainak otthont adó épület portájára tette le Cs., a Vérző fantomok két példányával együtt. Nem volt biztos benne, hogy másnap találkozunk-e a Princes Gate 55 alatt. Találkoztunk. És könyvek, levelek útján is. A román posta kézbesítette ki a „Croitorilos Strada 15 R. –CLUJ–NAPOCA R. S. Romania" címre az 1981. január 23-án Londonban írt újabb levelet. A hetvenöt éves esszéírót köszöntő szöveget (Szamos, Szajna, Arno, Temze...) regisztrálja benne a Kolozsvárra, Erdélybe mindig visszavágyó, londonivá lett polgár. Cs. Szabó levelének középső részét idézem, mert itt önmagáról is vall.
Az európai posták kifürkészhetetlen, felsőbb akaratából a Korunk novemberi száma igen nagy késéssel, kedves „feredői" lapotok viszont utána pár nappal már megérkezett. Meleg hangú és sokfelé tekintő írásodat kétszer is elolvastam, magam csodálkozva legjobban a fatális erdélyi vonzóerőn, amit egy cseppet se túlzol el és hitelesen bizonyítasz, még egy törvényszék is elfogadná. Van benne valami rejtély is, amit képtelen vagyok kibogozni, hiszen minden, csak nem felszínes havasi romantika, divatos nosztalgia vagy jó áron forgalmazható transzilvanizmus. Mi a rejtély? – töröm a racionális fejemet s eddig csak arra a felismerésre jutottam el, hogy Erdély nélkül félig se lennék az az író, aki vagyok, Erdély viszont valami sokrétű jelenség, talán csak halálom után lehet teljesen szétfejteni. Elég kemény feladat, ha nem kezdünk ködösen misztikázni. Hogy miként kell józanul és alapos tudással megközelíteni, arra mutatott autentikusan elirányító példát a viszonylag szerény méretéhez képest igen sokatmondó írás. Az írásod.
Néha a kritikusnak is vannak örömei – gondolom két évtized múltán, ám továbbra is adósnak érezve magam Cs.-nek egy átfogóbb (könyvnyi?) elemzéssel.