Grafitnesz, avagy a bent/kint, a fent/lent s a többi

A címből az a kérdés következik, hogy dekonstruktív lírát művel-e Parti Nagy Lajos?

A Grafitneszt olvasva ez a kérdés vetődik fel. Ha nem is elsősorban, de mindenképpen. Még akkor is felvetődik, ha (esetleg) az elméletieskedés gyanújába keveredne.

Amennyiben a dekonstrukciót mindenekelőtt a hierarchikus oppozíciók kritikájaként definiáljuk, úgy gondolom, a kérdés pusztán retorikai. De ez így túl egyszerű lenne.

A grafitneszben főleg a bent/kint (lélek [én]/világ), lent/fent (földi/égi, alacsony/magas) oppozíciókról van szó. De lehet, hogy mindegyikről, mert ha az egyik felborul, könnyen magával ránthatja a többit is. De elsősorban mégis a belső/külső, mert nagyon alanyi ez a költészet, ami itt elsősorban annyit jelent, hogy miközben az „én" (m)el(lé)beszé\ egy történetfélét, szituációt, ötletet, könnyen történik valami a belsejével, vagy a külsejével. Pl. felcserélődnek. Fontos, hogy mindig miközben. És akkor ide-írom még a lélek/test párost is.

Mindjárt a kötetnyitó versben a bévül/kívül még nem nagy keveredésben, de egy szilveszteri hangulat létaffirmatív beszédpozíciójában a „belső" hiánya és a „külső" sokszorosíthatósága, illetve a kettő egyszerre. És ontológiailag a jelenlét kihagyva („múlt lesz jövendőnk") és egy utasítás az olvasónak: „Talán majd összerakja más", előre kijelölve egyben a kötetbeli beszélők kompotenciáját a szintézist illetően. (Természetesen vegyük észre a rafinériát, az olvasóra is vonatkoztatva az utóbbit.)

Aztán az összeszűkült lét egy kissé melankolikus versben, és önreflexívként felfogható kijelentésekkel, hogy a „kéziratban épp e bent hiányos, hogy mit keres, ki mit e verspanoptikumban, az ok hiányos épp", annyi bizonyos, hogy „versemnek hőse", valami P., bőröndben cipeli a repülőket, a magasság nyomait, hiányát, mert ez is hiányzik itt. Nem tudni, ki olvas, ki kit, a narrátor a hőst vagy hős a narrátort. Itt is e hiány, ami nem híj. Ezért lehet játszódni. Ezért örül az olvasó. Mintha Parti Nagy e könyvében explicite bevállalta volna, ami mindvégig ott volt a költészetében, ezt a lebontást, direkt rádobott egy lapáttal a klasszikus költő (pardon) eleganciájával. De ez az olvasót nem kell, hogy érdekelje.

Innentől aztán mennél több a beszéd, annál több a hiány, ez a Parti-dolgok egyetlen rendje. Az „én"-ek tollat ragadnak, mert hiányuk mellett vágyuk azért van. Dumájuk helyettesítések végeérhetetlen láncolata, ha már szóhoz jutnak, alig lehet lelőni őket. Be nem fejeznek semmit, ki nem fejeznek semmit, de megtörténik velük valami. És ez a fontos.

Az Őszi Hedwigekben pl. az „én" azt a látszatot akarja kelteni, mintha kondás lenne:

„Hedwig napján a szélre holdra

volhotna, mégsincs szép szavam,

ki a disznószart viszi-hordja,

annak nehéz árnyéka van."

A kondás pedig állandóan úgy akar tenni, mintha nem lenne „akárki", például mintha „valaki" lenne: kiválóan ismeri Berzsenyit, Babitsot, Parti Nagyot, tudja a Szózatot, archaizál. Költő, például.

Parti Nagynak ez a kedvenc beszédmódja: a magas költészet be az ólba (azt nem akarom írni, hogy szarba), az ól meg be a (zárójelbe tett) magas költészetbe. És így, fel-le, ki-be, „s megint elölről". Például ebben a petőfies szituációban: „csizmája orrán úgy vegyülnek az égi fény s a trágyalé". (Vö.: Négyökrös szekér.)

De ezeket meg lehet más oppozíciókkal is csinálni, lényeg az, hogy az eredmény költészet.

Két ismert találkozik egy ismeretlen helyen. Az egyik ismétlés, valami idézet valami regiszterben, a másik is. Vagy: nyelvi találkozása olyannal, ami nemnyelviként, a nyelv által felidézettként hat. A helyet a találkozás hozza létre. Van, de üres. Üres, de van. Ez a van nem jelenlét. „Ebből" beszél, aki „én"-nek mondja magát.

Ezért a sok Ősz. Benne a hal, a gyík. A máz, ami olykor (ökör)nyál, olykor méz. A „nyelv alatti kásás hómezők". Vizes szonettek. A beöntés (mint befelé), a befosás (mint kifelé), a rókatárgy.

Nézzük a halat. A halnak jó, hiszen önazonos, nincs senki szabadabb nála. Nem attribútuma a beszéd, a szövegelés („zérót mond a szája"), nem is téveszt soha. Télen eggyé válhat a világgal, ami nem ősi rög, könyv, hagyomány, veranda, kommunikációs utcasor, hanem a mély iszap. Csak hát ne legyen a szerző neve Parti Nagy, az „én" neve „kondás", ha a hal nem lenne homonímiára játszva. A vers végére iróniába fordul a hal, és kiderül, végig tetette magát.

A kötet erősségei ezek az átúsztatások. A „rókatárgy" gyönyörűen disszeminatív, referenciális és areferenciális, egyszerre az. Rókacsokor Gertrúd Steinnek. A „borítéki gyík" lehetne levélbontó kés, az oppozíciókat felbontandó: „ki önnön küldeménye, hogy bontja önmagát ki, ha bévül kinteget?" (Ezt még majd idézem hangsúlyosabban is.)

Ezért van az, hogy az olvasó nehezen ragadja meg a kötet „fő témájá"-t. Mert ilyenkor kénytelen azonosítani valamit valamiként, s eközben műveletének szinechdochikus jellegére eszmélni. Ugyanis amit be tud azonosítani mint „fő"-t, az vagy eredet (ebből indul ki), vagy cél (erre megy ki), vagy más ilyen, s ebben a szövegben az ilyen kijelölés nagyon önkényes, véletlenszerű, de mindenképpen az átmenetiség veszélyével kecsegtet. Nagyon nehéz megfogni a róka tárgyát. Kicsorog az ujjaink közt.

Azt már elég unalmas kijelenteni, hogy a nyelvről szól a könyv, és hál' istennek pontatlan is lenne. Mert ennyi erővel azt is állíthatnánk, hogy az Őszről szól, a permanens metaságáról, ahogy az az irodalmi hagyományban annyiszor meg lett ragadva. Mert ez a hagyomány bőven benne van (figyelik, hogy jutunk vissza a nyelvhez?) a kötetben. A könyvnek ősz nyelve van, ami ugyanakkor szikár, talán a legszikárabb az eddigi Parti Nagy-kötetek közül. Minden a helyén, vagyis reményteljesen szanaszét. Az Őszológia is mily sokszor jambusos, mily sokszor kötött, megcsiszolt Szódalovaglás. Pontos, pedig sehol egy vessző. Az első 140 oldal viszont tele van vesszőkkel, tagolt széttartás, nem csak Bertók-hatás (és nem csak itt.)

A hátsó borítós idézet telitalálat. Elmondja a „fő" témát, de nem árulja el. A következést, a „benne-állást", a levést, a síneket (a sínen levést). Mert akkor a legjobb ez a kötet, ha az „én"-re megy ki a játék, legalábbis ha arra is kimegy.

Van a kötetnek 10–15 verse kb., a második negyedében elhelyezve, melyek úgymond direkt referencializálhatók, amolyan pre-textus. Ez azért nem baj, mert éppen ebből élnek, ráutalnak az ismerős „Magyar Valóságra", ami kommunista és poszt, európai és pre. Nevezzük egynémelyüket „politikai-közéleti költészeti hagyományra játszó darabnak"-nak. Az allegorikus hálót a beszélő szövi, szövögeti, a megszokott leleménnyel. Pl. a Halk, talmi versben a papír-ötlet: „Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház", majd a vége felé: „ha már papír, hát légypapír, te Ház, mit jószándékok zümmögése ráz". Ez is a halas eset. Ám az irónia nem terjed ki magára a beszélőre, bár, igaz, nem sok híja, (az Europinkben több), így elcsusszan az egész a szatíra felé, kicsit rögzíti őt, a néző pontját. Így hát hiányzik az, ami benne lehetne az iróniában.

Viszont benne lesz az, ami megvan a szatírában, megörvendeztetve az utóbbi megmaradt rajongótáborát.

Persze az említett „valóság" nem olyan egyszerű, hiszen éppen az a „baja", hogy szöveg-szerű. Az Európa pl. Europé és monda, a Ház, ahogy nár említettem, papír stb. Nem lehetetlen, hogy éppen ezért oly ismerős a helyzet az olvasó számára.

Térben, időben, kollázs, palimpszeszt.

A grafitnesz referenciális és szövegszerű. Nem érdemes bontogatni. Óvatosságra inti a kritikust a használatot illetően. Hol kezdődik az egyiknek terrénuma? Hol a másiknak? És itt megint az Ősz: hangulata van, illata van, szaga van. Szinesztezikus: „s mire a vers megérkezik, bőrrel hallom a dallamot." De erről egy külön tanulmányt kellene írni. (Újraolvasni: Balassa Péter: Parti Nagy Lajos, a szociális realista. [Nappali ház, azt hiszem.])

Aztán van a verseknek egy következő csoportja. Ezekben a beszélő-költő főhajt azok előtt, kik tettek arról, hogy sínen legyen. („Tologatok egy vonatot, te raktad le sínjeit.") Ezekben a hang egy én–te viszonyban bontakozik ki, s a vocatívus működteti. Nézzünk néhány verszárlatot, hogyan hasonlítanak.

A Csorba-kertben: „a több Te vagy, és több nem mondható". A Bertókversben, s bertóki szonettben írva: „s ott van a vers az asztalán, kívüle nincs mit mondani." A Tandoriban: „lobogjon néked hatvan rőfnyi vászon, ki egymagad vagy nálad tandoribb." Vagyis az „én" szempontjából a „más", a „te" kifejezhetetlen individualitásnak mutatkozik. A főhajtó mint követő, tanuló, a beszélő stb. csak „a kölcsönt vette kölcsön", ami forma, modor, külsőség. A „te" megismételhetetlen egyszeriség. „Én" és „te" közt nincs átjárás. Így a „te" nem is dekonstruálható az „én" szövegében, individualitása így elismerendő, amit itt a pozícióba-helyezés aktusa is biztosít. De hát ez egy köszöntő-vers. Itt úgy tűnik, mintha oppozícióban maradna a mag és forma. Mintha a beszélőre is érvényes lenne ez, mintha a vocatív viszonnyal csupán tematizálná a következés, megelőzöttség szemiózisát.

De Parti Nagynál érvényesül egy másik nézőpont is, s az „én"-re nézve ez lesz mérvadó.

És megint a bévül/kívül. Tehát a másik kívülről nem dekonstruálható. Csak az „én" belül a szövegelés(é)ben az „én" dekonstruálódik. Az egyszeriség átmenetiség, pillanatnyiság, alkalmiság is. A miért pont nincs tudva. A gyík „Hogy mért pont gyík magának?", „Naná, hogy nincs megoldva". Vagyis az „én"-nek ki az, aki beszél.

Nem is nagyon találja helyét, honnan beszéljen, ha meg is, olyan bizonytalan, gyorsan tovább áll. Nyelve az ismétlés nyelve, de kétszer nem lép ugyanabba a beszédaktusba, a szójátékok, az elírások beszédaktusfüggőek. A következő más lesz, de itt is megmutatkozik egy akárki-én, amint egy pontig, míg a nyelv elér, dekonstruálódik: „a többi néma gyík".

Miért gyík és miért nem pl. levélbontó kés? Az identitás ősközhelye. E mögé nincs belátás, de az sem teljesen biztos, hogy van e mögé. Van valami ilyesmi, de ennek gyík is a neve. De sok neve van a gyíknak is. (Pl. levélbontó kés.) Ahogy azt a könyv sokszor említi különböző variációkban: „Hová hinaus, ha kívülünk a bent?"

Vagy a borítéki gyík:

„ki önnön küldeménye,

hogy bontja önmagát ki,

ha bévül kinteget?"

Az „én" megszólalásának apropói vannak. Puszta alkalmiság. Feloldhatatlan helyzet, a beszéd mint ismétlések, idézetek „rendszere" maga az „én", ahogy így ismételgetve üríti(k) a helyét. Bár van helye, az nem az önmag.

Kell pl. egy múzsa, aki pl. a büfésnő. Dumpf Endre nem akárki, van popular hagyománya. Neki a következés színtiszta létmód és tapasztalat, nem olvasmányélmény, a nyelve nem neologizál és elír, hanem ő úgy beszél. Az olvasó így olvassa őt. „Járóbeteg az ontológián", a kaja szar, a büfésnő észre sem veszi, beöntés nyakra-főre, hogyan is beszélne másként. Állandóan a halál előtt van, őszes művei vannak, beszéde töredékes, de így is megelőzi őt, céltalan. Miközben beszél, kiderül, hogy hiányzik belőle az önmag.

Így mechanikusan idézgeti az ismertet: rejszol.