Ha egy téli éjszakán egy olvasó

Parti Nagy Lajos második és eddig utolsó regénye megoldhatatlan feladat elé állítja olvasóját, amennyiben a könyv egyértelműen megfogalmaz egy olvasási javaslatot, előírja saját olvasásmódját, azonban ő is tisztában van vele, hogy az általa megkívánt olvasásmód megvalósíthatatlan. Végső soron az olvasó, ha belemegy a játékba, szintén önnön torzított tükörképével szembesül, mint a regényt író és olvasó elbeszélő, az általa, alteregója (végső soron eltorzított önmaga) által írt levelek olvasója és kommentálója, sajtó alá rendezője, aki ebből kifolyólag mintaíróvá és mintaolvasóvá válik számunkra, a fikció egy másik bugyrában fészkelődő-szorongó olvasók számára. A könyv maga ugyanis dokumentumként gondolja el magát, amit szerzője figyelmeztető jelleggel tár a világ elé, bizonyítékként, tudósításként, tanúságként. Az elbeszélő a tiszta, tényszerű igazságot szeretné megóvni a „manipulációtól": „És elküldöm az alábbiakat akkor is, ha nem bolondultam meg, vagyis az illető, fenyegetését beváltva, reggel 8-ra értem jön, hisz abban az esetben... jó okom van feltételezni, hogy e rá nézve súlyosan kompromittáló leveleket, bár meg talán nem semmisíti, de erősen manipulálni fogja. S ezt, ha máséit nem is, a jó hírnevem érdekében, szeretném megakadályozni". Az elbeszélő arra használja fel az elbeszélés idejét, a Megragadás napjának, vagyis a fajvédő galambok hatalomátvételének éjszakáját, hogy az eddig az éjszakáig elvezető út virtuális dokumentumaiból megfogható, „valódi" dokumentumokat csináljon, hogy összerendezze és elpostázza őket, hogy mások majd kiadhassák, kimenthessék a cybertérből   „...hiszen mindig van egy másolat, egy eredetivé rongyosodott példány, melyet rettegni, ugyanakkor visszavágyni meg nem szűnünk...". Ezt a folyamatot mutatja és járja be a könyv, ez történik a virtuális, másodlagos valósággal, az e-mailekkel, amíg valódi, keményfedeles könyvként elénk nem kerülnek az elpostázott küldeményt elfogó Magvető Kiadó gondozásában, így lesz a másolat eredetivé, a virtuális valóságossá. „A jövőre nézve tehát: ha ön, kedves olvasóm, jelen sorokat, például ezt a mondatot, valamint az illető személyre vonatkozó későbbi észrevételeimet megtalálja a nevem alatt, akkor az a könyv megegyezik ezzel az iratcsomóval, amit ma éjjel összeszerkesztendő vagyok”. A fikció szerint mi vagyunk a szerző, Lajos utolsó reménye, az utolsó esély, amit megragadhatott a Tisztabúza éjszakáján, mi, a „kedves olvasók". A hermeneutikai helyzet hasonló ahhoz, mint amikor üzenetet találunk a palackban. Nincs kitüntetett olvasója a könyvnek, illetve az olvasót az tünteti ki és ruházza fel felelősséggel, ha a könyv egyáltalán a kezébe kerül. Könyv mindenkinek és senkinek. Az „eredetivé rongyolódott" példány, a másolat pedig úgy is értelmezhető, hogy az iratcsomó eredetisége pusztán csak álca, különböző eljárások eredménye, olyasféleképpen, mint amikor bizonyos tárgyakat régiségnek maszkírozunk, hogy jobban eladhassuk őket, vagyis hamisítunk vagy egyszerűen hagyjuk magunkat becsapni az időtől, szeretjük hinni, hogy ami rongyos, az hiteles. Az idő arról is gondoskodik, hogy eltűnjön az eredeti, így azonban a másolat azért lép elő eredetivé, hogy a jelen nem lévőre, az elveszett eredetire visszautaljon, hogy tanúskodjon róla. A másolat tehát tanú és a tanúság szintén számít arra, hogy hitelesnek fogadjuk el, sőt, a tanúság létre sem jöhet az eredeti eltűnése nélkül. Kérdés, méghozzá olyan kérdés, amit a palackbéli üzenet, a Hősöm tere olvasójának feltétlenül el kell döntenie, hogy milyen a státusza, milyen az „igazsághoz" fűződő viszonya az „eredetivé rongyolódott" másolatnak, és ezt a döntést csak megnehezíti, hogy az elbeszélő maga is kételyeket támaszt története bevezetőjében megbízhatóságát, kompetenciáját illetően: „az előzmények mégis mintha a semmibe, a dermedt homályba vesznének. Furcsa, de e sokadik felidézésükkor is elbizonytalanodom, mi több, gyanakodni kezdek, olyannyira, hogy szavahihetőségem érdekében nem is szabadna kizárnom: mindaz, amit idemásolok, valamiféle hosszú álomban, legalábbis álom alatt történt meg velem". Később ezt a lehetőséget visszavonja, de mivel épp ő kérdőjelezte meg saját hitelességét, semmiben sem lehetünk biztosak. Nem kizárt, hogy fikciót és az sem kizárt, hogy dokumentumot olvasunk. Nem kizárt, hogy álmot és az sem, hogy valóságot. Talán egy bolond képzelgéseit, lehet hogy „csupán csak megbolondultam, vagyis az említett személy egyedül a meghasadt képzeletemben létezik". Ezt az is megerősítheti, hogy azt állítja, hogy ha hőse nem is létezik, ha csak a képzelet szülötte, akkor is, akkor a kéziratot éppen esetleges esztétikai kvalitásai okán kell megvédeni tőle magától, hősömtől. Aki viszont ebben az esetben nem létezik, tehát nem jelent veszélyt a kéziratra. Amennyiben az író mégiscsak ezt feltételezi, akkor tényleg bolond. De következik-e ebből, hogy nem veendő komolyan kézirata? Hogy bizonyos dolgokra nem figyelmeztethet, bizonyos dolgoktól nem óvhat? A szerző szerint (azért nem írok fiktív szerzőt, mert a szerző-elbeszélő fiktív vagy valódi voltának kérdése része annak a döntésnek, amit hoznunk kell, az olvasói döntésnek, hogy fikcióként vagy dokumentumként olvassuk-e az előttünk fekvő könyvet) van bizonyos relevanciája a bolond figyelmeztetéseinek is, „sajnálni a bolond is képes". Ez az előzetes választás nem elkerülhető, egyrészt, mert meghatározza a könyv további befogadását, másrészt pedig a dokumentumként olvasás cselekvést igényel, ahogy a fikcióként olvasás a cselekvés elutasítását. A választás erkölcsi felelősség is, a palackban talált üzenet megtalálója eldöntheti, hogy meghallgatja-e a hozzá intézett kérést, figyelmeztetést vagy figyelmen kívül hagyja. Az olvasói döntés tehát egyúttal kikerülhetetlenül morális döntés is. A könyv címe olvasható olyan jelölőként, amelyik éppen ezt a dilemmát foglalja magában, arra kérdez rá, mi a mű szereplőjének a státusza, melyik tér hősöm tere, és ezt az értelmezési lehetőséget támogatja, hogy a fikció valóság szembeállításraráíródó egyik metaforapár a regényben a virtuális és a valóságos tér oppozíciója. Másrészt a „Hősöm tere" cím olyan másolat, amelyik utal egy, az empirikus valóságban megtalálható eredetire, mármint a Hősök terére, bizonyos mértékben mégis eltér tőle, fikcionalizálódik. A cím szerzője pedig Parti Nagy Lajos, akiről már tudjuk, hogy így is, úgy is bevonódik a szöveg terébe, hiszen a regény szerzője azonosítja magát a borítón lévő névvel, ráadásul valóban Lajosnak hívják. Tehát amennyiben akceptálni akarjuk a könyv igényét, meg akarunk felelni az általa elvárt implicit olvasói szerepnek, fel kell függesztenünk előzetes tudásunkat arról, hogy Parti Nagy Lajos írt egy újabb regényt, hogy a szerzői név nem része a fikciónak, vagyis Parti Nagy, az író „valódi" történeteként kéne olvasnunk a könyvet, Parti Nagy és Tubica Cézár, Parti Nagy és alteregója igaz történeteként. Ez több okból is lehetetlen. A „valóság"-ról szerzett alapvető ismereteinknek mond ellent a regény fantasztikus cselekménye, feltételeznünk kéne, hogy a galambok beszélnek, szervezkednek, államcsínyt hajtanak végre stb., amit ki lehetne küszöbölni azzal, hogy a könyv által megszólított parabolikus állatmese-tradíció által mozgósított antropomorfizáló olvasási stratégia lehetővé teszi, sőt elvárja, hogy az állatokat behelyettesítsük az emberekkel, és hogy a történet referenciáját önmagunkban találjuk fel. Viszont az olvasó képtelen elszakadni attól a feltételezésétől, hogy ez egy szépirodalmi termék, ahogy Tubica Cézár mondja, kitaláció. [Hasonló problémákkal szembesül A Test angyala olvasata is, hiszen ott is el kell döntenünk, hogy feltételezünk-e egy Parti Nagy Lajos nevű szerzőt vagy megelégszünk Sárbogárdi Jolán szerzőségével, ott azonban talán kevésbé kidolgozott ez a játék. Ez esetleg kapcsolatba hozható egy, a Hősöm terében is releváns kérdéssel. Sárbogárdi Jolán könyve kapcsán a kritika egyik legmegfontolandóbb bíráló észrevétele az volt, hogy a szabad nyelvteremtés tobzódását gátolja, hogy Sárbogárdi Jolán írásmódja implicit módon feltételez egy nyelvi sztenderdet – ahogy Parti Nagy beszélne, ha ő írna regényt Sárbogárdi Jolán helyett –, és ehhez képest minősülnek hibának, rontásnak Jolán kísérletei. Kérdés, hogy a Hősöm tere rontott nyelve is egyfajta nyelvi norma hallgatólagos elfogadásával formálódik-e. Maga a szövegbeli író úgy foglal állást, hogy Tubicáék nyelve egyszerre taszította és inspirálta íróként. És valóban, ez a rontott nyelv a könyvben önálló életre kel, burjánzik a szövegben, a nyelvi poénok egyrészt kétségtelenül a sztenderdhez képesti elhajlás érzékelését aknázzák ki, másrészt a szövegelés mégis referenciáját veszti, és Tubicáék ötletei már önálló, viszonyfüggetlen nyelvi leleményekként hatnak. Egyszerre röhögünk rajtuk és röhögünk velük együtt.[1] Ezt feltehetőleg azért nem érezzük kínosnak (hiszen mégiscsak a galambfajvédőkkel fújunk egy követ, amikor rácsodálkozunk hihetetlen nyelvi invenciójukra), mert – alighanem ez a szöveg legmegoldatlanabb része – a nyelvteremtés gyakorlatilag független a palomisták aktivitásától, legfeljebb nyelvi „jellemzésüket" adja a rontott beszéd, elsősorbűn „hősöm" nyelvi-stiláris elhasználódásának, leromlásának fogalomrajzában. A fasizálódás Parti Nagynál többnyire nem nyelvben létesülő esemény, nem a szavak az okai vagy legalábbis elősegítői, mint a Sorstalanságban, a nyelv inkább bonusz, ajándék, ráadás.] Az olvasás, a hermeneutika donquijotizmusát igényelné egy olyan döntés, amely szerint a könyv nem puszta „kitaláció", Don Quijote ugyanis így olvassa az Amadis-regényeket. A fikció olyan olvasói szerepeket ír elő, amelyek betölthetetlenek, illetve felszámolják az olvasást, és így az olvasó is azt kockáztatja, amit az író-elbeszélő, a megbolondulást, a donquijotizmust. Ugyanez a dilemma foglalkoztatja az elbeszélőt is, aki – mint említettem – szintén olvasó, és az ő olvasói döntése is erkölcsi döntés. Ő dönt, az őrültséget, a donquijotizmust kockáztatva választja a dokumentumolvasatot és a tanúságot. A könyv tisztában van azzal, hogy olvasója nem kockáztatja a beszámíthatóságát, azzal kalkulál, hogy mindannyian megmaradunk az olvasás, a hermeneutika Sancho Panzáinak. Elhelyez a könyvben néhány lehetséges olvasót, potenciális olvasási stratégiát, kiválaszt néhány lehetséges olvasói szerepet, és nem bánik kesztyűs kézzel azokkal az olvasási mintákat hordozó szereplőkkel, akikkel az olvasó azonosíthatja magát. Először Tubica Cézárnak, a palomista mozgalom ambiciózus fajvédő harcosának olvasási stratégiáiról értesülünk. Tubica számon kéri az elbeszélőn, hogy kifecsegte a mozgalom tudomására jutott titkait, mikor elolvassa egy tárcáját az ismert hetilapban. Tubica tehát problémátlanul, referenciálisan olvas, semmit nem tud az olvasást mint nyelvileg megalkotott szöveg befogadását lehetővé tévő distinkciókról, az ily módon megalkotott szöveg autoreferencialitásáról. „Na most többet olyant, hogy kitaláltam, vágott közbe szomszédom, olyant ő hallani se akar, ezt már most megmondja, hosszú együttműködésünk elején. Kitalálni a jégesőből szokás. Meg az erdőből. A búzából, az anyánk picsájából, úgyhogy ezt többet nem akarja, tisztelettel, hallani." Ez a kevéssé kifinomult riposzt a szerző bátortalan megjegyzésére felel, amely megkísérli bevezetni az előbb említett distinkciót: „Már ne haragudjon, válaszoltam rá, de ha a tárcámra céloz, azt én, szégyellem is mondani, úgy találtam ki és ha bármi esetleg..." Itt még könnyű a választás, az olvasó (pláne, ha már eltöltött egy dohányzószünetet egy irodalom tanszék folyosóján) magától értetődően azonosul az író kifinomult, disztingvált olvasásmódjával Tubica tahóságával szemben. Ez az a pont, ahol belesétál a csapdába. Ugyanis az elbeszélőnek, akinek olvasasási stratégiáját átvettük, nemsokára radikálisan más olvasatra lenne szüksége, a részletet, amelyben ez kiderül, olvashatjuk (ahogy jószerivel az egész könyvet) metahermeneutikai betétként. Az elbeszélő ugyanis fenyegetve érzi magát Tubicáéktól, és segítséget akar kérni, tájékoztatni akarja helyzetéről barátait. Bele is kezd költözése, menekülése előtt Tubicával kapcsolatos élményeinek elmesélésébe. „Az ötletnek kijáró figyelemmel hallgattak. Önkéntelenül lehalkított hangomat, kiütköző verítékemet az előadás, illetve az írói játék részének tekintették, és meglehetősen élvezték. Mikor írod meg, kérdezték. Ez nagyon jó, ezt azonnal tessék megírni, mondták és nevettek, borzongtak, veregették a vállamat. Egyikük odament a falhoz, hallgatózott egy darabig, majd fura mosollyal visszaült. Az a baj, akartam mondani, az a baj, kedveseim, hogy ez most nem vicc, de pontosan tudtam, mit válaszoltak volna rá; hát persze hogy nem vicc, mondták volna kórusban, naná! Hanem egyfelől irodalom, másfelől pedig hovatovább ez a színtiszta igazság, illetve hát valóság, magunk is látjuk az utcán, a televízióban, egyre többen vannak, grasszálnak és paroláznak, mondták volna a barátaim, és ha már az egyetlen, amiben bízhatunk, a demokrácia is csődöt mond, sőt melegágya mindeme burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi más, mint a nevetés, a kinevettetés, az irónia, mint a tehetetlenség fegyvere, és a többi és a többi." Tubica paranoid, az értelmiségi barátok gyanútlanok. Mindazt, ami arra hívná fel az elbeszélő hallgatóit, hogy dokumentumként „olvassák" az elhangzottakat, a barátok retorikai effektnek, hatáselemnek tekintik, hitelességeffektusnak, olyan retorikai eljárásnak, amely képes eredetiként eladni a másolatot. Az elbeszélő olvasási ajánlatát ironikusan játékba hozza az egyik hallgató („egyikük odament a falhoz, hallgatózott egy darabig"), mert – helytelenül – konszenzust tételez fel abban a kérdésben, hogy melyik a történetnek megfelelő olvasási stratégia. Az elbeszélő feladja és nem is kísérli meg elfogadtatni velük a saját olvasási javaslatát, előre tudja, előttük ismétli el közhelyeiket. A szöveg azt az olvasói magatartást leplezi le kiszámítható, frázisokat puffogtató tucatértelmiségi szaloncsevejként, amit az elbeszélő által is megerősítve és Tubicától önmagunkat arisztokratikusan elkülönítve mi magunk is elfogadtunk. A szöveg tudta, hogy nem tehetünk mást, kényszerű döntésünket megmutatta nekünk tükörben, először az elbeszélő alakjában, hogy választásunkat tudatosítsuk és meg lehessünk vele elégedve, aztán ezt a kényszerű, immár reflektált és megerősített választást minősítette erőteljes és ellenszenves értelmezői tévútnak, sőt cserbenhagyásnak, hiszen, mint később kiderül, a barátok ez után a jelenet után szép lassan le is lépnek. Ugyanaz történik velünk, mint az értelmezővel, aki szintén saját magát pillantja meg olvasás közben, önmaga rosszabbik énjét. Először megkísérli úgy interpretálni mindezt, ahogyan mi, az olvasói és ahogy a barátai is tették, fikcióként, nem hajlandó magát felismerni az egyre irtózatosabb alteregóban. „Akárhogy is van, hősöm ő nekem, hajtogattam, hogy legalább fikcióvá hazudjam ezt a szörnyűséget, de meg nem nyugodtam". Az autoreferenciális olvasat az elfedés olvasói műveleteként lepleződik le itt és még több helyen. „Azt reméltem, a képzeletétől tán kevésbé tart az ember". Ugyanakkor most, miután megtaláltuk ezt a palackpostát, a levelek címzettjei mi vagyunk, így akár mi is választhatjuk az elfedés olvasásretorikáját, azt, hogy fikcióként olvassuk a művet, de láttuk, hogy a szöveg folyvást csapdába csal minket, egy lépéssel előttünk jár, akárcsak az elbeszélő alteregója, aki folyvást figyelmezteti olvasóját, az elbeszélőt létezésére, jelzi, hogy mindent tud a képernyő előtt üldögélő eredetijéről, nem hagyja, hogy a szerző kényelmesen végrehajtsa olvasó-elfedő védekező manővereit. Ezért aztán ő sem teheti ezt lehetővé számunkra. Folyvást zsákutcába kerülnek az autoreferenciális olvasás kísérletei az író esetében – aki saját alteregójának olvasója – éppúgy, mint a mi esetünkben, akik pedig az író olvasói vagyunk. A nagy testvér figyel. Látlak, „fajmajomkám". A fiktív olvasó leképeződése a szöveg odaértett olvasójában ráadásul újfent csak a szöveg átlépését ismétli a fikció teréből a „valóság" terébe, Hősöm teréből az olvasó terébe. Az elbeszélő végül tehát dönt, elhiszi alteregója létezését és elvárja, hogy mi is higgyünk az ő létezésében. Dönt, méghozzá anélkül, hogy megbizonyosodhatna. Láttuk, hogy ő sem biztos benne, hogy valóban létezik „az illető". Mindnyájan, minden tanúvallomás hallgatásakor jelekre vagyunk utalva, ez azonban nem menthet fel a döntés alól. Értelmezhető-e hát úgy a szöveg, mintha azt állítaná, hogy Tubica Cézár volna az ideális olvasó? Lehetséges talán a szövegbe beleírt olvasási mintázat olyan felfejtése is, hogy néha el kell fogadnunk az ellenség által felkínált diszkurzív stratégiákat ahhoz, hogy megküzdhessünk vele, vagyis feltételesen el kell fogadnunk néha Tubicáék olvasási stratégiáit. De mondhatjuk azt is, hogy nem szükséges sem a fikcionálás mint elfedés csapdájába beleesnünk, sem azt nem kell hinnünk, hogy Parti Nagy írása dokumentum, ehelyett választhatjuk azt a megoldást, hogy tükörként értelmezzük a könyvet, tükörként, amely minket, saját legrosszabb lehetőségeinket mutatja meg nekünk. A tükörkép nyilván nem független eredetijétől, de nem is azonos vele. Ez a tükörmozgás van beleírva magába a könyvbe és ez elé a tükör elé állít minket is a szöveg, megmutatva önmagunkat önmagunknak mint a hermeneutika Sancho Panzáit, mint cselekvőképtelen cserbenhagyókat. És az állatmese már említett olvasási kódjai is erőteljesen megtámogatják ezt a felcserélést. Ne áltassuk magunkat, rólunk szól a mese. Persze nem úgy, ahogy Tubica Cézár gondolná, de mégis. Sem neki, sem az író barátainak nem kell hinnünk. Ne engedjük magunkat se más, se önmagunk által átverni. Egyedül a tükör nem csap be. Ezt már megtanultam Parti Nagytól (is). Naná, nem tollas a hátam.

[1]Parti Nagy Lajos maga is hasonlóan értelmezi a „rontott" nyelv problémáját egy Károlyi Csabának adott interjúban. Egyszerre beszél „hibákról", a nyelvi sztenderdhez képesti eltérésekről és arról, hogy ezek a hibák mennyire eredetiek, ötletesek, vonzóak: „a dilettáns szöveg, a rontott szöveg hatáselemei, a hatások erőssége, harsánysúga bizony fölér egy nem rontott szövegével. Magyarán egy jó képzavar erősebb effekt, mint egy közepes költői kép. Bizony, a legnehezebb dolog a világon, azt hiszem, érvényes, pontos, jó, valóságszagú képzavarokat gyártani". Valóságszagú képzavarok. Parti Nagy Lajossal beszélget Károlyi Csaba. In.: Károlyi Csaba: Non finito. Budapest, Palatínus 2003. 9.