Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. október – Parti Nagy Lajos 50 éves / Hagyomány és annak kiforgatása

Hagyomány és annak kiforgatása

Parti Nagy Lajos: Hősöm tere

 

Parti Nagy Lajos a Hősöm terében rendkívül sok tradícióból építkezik, amelyeket aztán egytől egyig átír. Ez látszik a szerkezetben, a nyelvben, a negatív utópiára való rájátszásban, az állatmese jellegben, a levélregény műfajában, amely akár napló is lehet, az alteregó kérdésében és a megszokott szimbólumok kiforgatásában egyaránt. A hagyományos regényformák nemcsak mintaként, hanem témaként vannak jelen, egymást módosítva íródnak egybe.

A szerkesztetlenséget és túlírtságot szerkezeti alapelvként is fel lehet fogni. A regény az ironikus nyelvi ihlet természetéből ered, amelybe nyugodtan belefér a szerkesztetlenség, mivel egy ilyen nyelvi közegben egy jó képzavar erősebb lehet, mint egy közepes költői kép. A legtöbb elmarasztalás azonban így is az epikai szerkezet következetlenségei és a történetvezetés kiszámíthatósága miatt érte. Bedecs László szerint a történetmondás egészen addig háttérbe kerül, amíg nem elbeszél valamit, hanem csak úgy mesél bármiről, mert akkor nem epikát ír, hanem prózát.1 Ugyanakkor ez a nyelvi burjánzás, esetleg túlírottság, valószínűleg szándékos. Abban a világban, melyben a narrátor és főként a hős él, már nem is lehet másként fogalmazni.

Parti Nagy Lajost, akárcsak Kukorelly Endrét, a posztmodern affinitás jellemzi. Nyelvi puzzle-játékot folytatnak: elemeikre bontják a grammatikai egységeket, egészen a hangok szintjéig nyúlnak vissza, jól ismert verssorokból, közhelyekből építkeznek, és ezáltal torzítják és bővítik jelentéseiket.2 Ezt korábban Parti Nagy esetében leginkább költészetéből ismerhettük meg. A Szódalovaglásban ritmusokat, sorszerkezeteket, mondat-modelleket kölcsönöz Petőfitől, József Attilától („ahol én fekszem, hozz virágot", „az ember lassan úgyis hurkasüt"3).

Nem a koherencia vezérli. Új szóösszetétellel alkotja meg metaforáinak nagy részét, ezáltal válnak azok szokatlanokká és zavaróakká („elszűkült dob-verőér", „vetőtálban hulló vízszemek"), de olykor éppen az elemek közötti nagy távolság gátolja a sokrétű jelentésadást:4 „búg a lófagyi", „első fecskének lenni nem tiramisu."5 Ezen utóbbiak inkább képzavarok, de a váratlanságból fakadó sokk éppolyan hatásos, mint egy metafora esetében. Elsőre úgy tűnik, hibás köznyelvi sztereotípiákból építkezik, a bűnözői, az ifjúsági, a kispolgári, a publicisztikai nyelvhasználat kölcsönhatásából alakul ki a nyelvi összjáték, ami gyakran nyelvhelyességi hibákkal van tarkítva, primitív, sőt rontott írásképű is lehet (arrive dercsi, píár, szokok, parázik stb.), de valójában mindaz, amit nyelvileg alkot, teljes mértékben sajátja, és azt alakítja át az ismert szlenges alakokká, olykor hapax legomenókat hozva létre. „Eredetiségének egyik titka talán nyelvének aktualizáló rájátszásában és látszólag túlzott felismerhetőségében rejlik."6 A Hősöm terében ez leginkább a jobbos galambnyelvben nyilvánul meg. Tubica Cézár retorikájának képzavar az alapeleme, és mint Parti Nagy legtöbb művében, ez a leghatásosabb („Hulljon a Tajgetosza", „idegenszívű emberbérencek"). Ugyanakkor Parti Nagy megpróbálta elidőtleníteni a jobbos galambnyelvet, ezért vegyítette a balos beszéddel (Balatony Lajoska: „Bizony, ott a kutatás és a karhatalmi munka mellett termelni kellett, volt bőven megrendelés a kommunizmusba is, meg utána is, munkásőrüdülők és ilyesmik számára az ő szakosztályukat csak azokhoz hítták, ami nem került újságba meg Híradóba vagy Deltába. Akkor se írtak ám meg mindent a sajtó, a kommunizmusba..."7), így a két nyelvezetet egymásban is megmutatja.

A kettős keret, amiről Dérczy Péter is ír, elég nagy tudatosságot feltételez. A külső keret ideje jól lehatárolt: a december 5-ről 6-ára virradó éjszakáról szól, ami összesen tizenkét óra (így ironikusan az arisztotelészi időegységgel is eljátszik.) A belső keret pedig már közvetlenül a keretbe foglalt egység történetét készíti elő, amely körülbelül másfél, két év eseményeit öleli fel.8

Nyelvi megformálása a közvetlen vagy szabad függő beszéd technikájára épül. Az elbeszélő tájékoztatni kíván a szereplők szavairól vagy gondolatairól és a gondolkodásmódról is, ezért a narrátor közvetítői szerepének megfelelő nézőpontból viszonyul a többiek mondanivalójához. „Kidörzsöli a pucámat, csámcsogta ma is a képembe, és feltört egy konyakosmeggyet. Ennek ő a héját nem nagyon szereti, mondta. Azt csak az emberek kajálják. Amikor egyszer kóstolta, őt az ura nyilvánosan lebutázta. De tényleg nem finom. A szürcsi, finom. Majd meglátom, ha meglesz a rendes csőröm."9 Vagyis az elbeszélő a személymegjelölést vagy esetleg az időt alakítja át saját szerepéhez. „Mert ez a Henni a fajjövő érdeke, mondta az ő hímje nyomatékosan, amikor először behozta a csajt. Úgyhogy kussoljál, Renci, és tartsd neki a praclidat."10 Közlésformáját tekintve önéletrajzi monológnak lehetne nevezni: a belső monológ kereszteződik a kronologikus önéletrajzi elbeszéléssel. Ugyanakkor a narrátori szólam önreflexív, hangsúlyozza magát a történet-elbeszélést, ami arra is figyelmeztet, hogy a tények mindig értelmezett formában, átszűrve léteznek és jutnak el a befogadóhoz: „Lám, csak fecsegek itt, töltöm az időt apróságokkal, szaporítom a fikciót".11 Nyelvében és szerkezetében tehát egyaránt a posztmodern szövegszerkesztés mintapéldányának lehet tekinteni a Hősöm terét, akárcsak Parti Nagy Lajos korábbi novelláit.

Az egyik tradíció, amelyet a regény követ, abból fakad, hogy nagyon (Margócsy István szerint túlságosan is) ragaszkodik a valósághoz, és ez az aktualizálás már a negatív utópia felé tolja. Egy kafkai vagy orwelli világ tárul a szemünk elé, de amíg Kafkánál a normális lét formáiban lappangó fantasztikum tör be, addig a Hősöm terében a fantasztikumtudat-lét eleve adott,12 azonban közös vonás, hogy mindkettő az abszurdról az objektív beszédmód látszatát keltve szólal meg.13 „A húzódozás helyett inkább örülnék, hogy a véletlen folytán rajtam is kipróbálják, meg-e tud tanulni röpülni a miazisten, az ember. (...) És mér ne tudna, ha ők, a galambok tudnak beszélni, szobabiciklizni meg satöbbizni, nem sorolja föl, akkor mér pont az ember ne volna fejlődőképes?"14

Az 1984 diktatúrája ebben a regényben aktualizált formában íródik újjá. Ott a televízió, itt pedig az internetre kapcsolódó számítógép önállósítja magát, azonban egyik sem ablak a külvilágra, pusztán „kukucskálólyuk". Ez is egyfajta voyeurség, de itt a beleselkedés helyett az író inkább kifele próbál látni, így akarja kifürkészni a titkokat, megfejteni, mi folyik a világban. Parti Nagy Lajos hőse ugyanúgy „diadalt aratott maga fölött", mint Winston Smith, aki végül mégiscsak „szerette a nagytestvért." Az árulókon diadalmaskodik a rendszer a „tudomány" segítségével. „Semmi sem maradt bennük, csak a szomorúság amiatt, amit cselekedtek, s a szeretet a Nagy Testvér iránt. Megható volt látni, mennyire szeretik. Könyörögtek, hogy gyorsan lőjük őket agyon, hogy addig halhassanak meg, amíg tiszta a lelkük."15 Az 1984 redukált beszéde, az „újbeszéd" és a galambok alja-köznyelve között is párhuzam fedezhető fel, az előbbi esetben az uralkodó klikk egyre több szót takarít ki az emberek nyelvéből, az utóbbiban pedig egy lejjebb lévő „normához" igazítja azt.

Az ember galambbá való átoperálása már egyértelműen sci-fibe illő ötlet, olyan, mint egy posztmodern Átváltozás, tudományos alapon, genetikailag történik, mégpedig népboldogító célzattal. Bár Margócsy István ennek ellentmond, mivel szerinte a regény fantasztikuma csupán a nyelvi játék fantasztikumából ered, erre példa a „Tisztabúza", a regényt indító mondat: „A Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást.",16 vagy az összevonások („basszáj"). A lehetetlen grammatikájú, hiányos, túlbeszélt vagy különös modalitású mondatok olyan nyelvi közeget és egyben világot teremtenek, amelyben az olvasó el tudja fogadni, hogy bármi megtörténhet. Azonban ez véleménye szerint csak az „ellenségesnek tekinthető galambvilág jellemzője."17

Az átoperálás már korábbi novelláiban is előkerült, mint például a Szende címűben, ahol hat törpéből operálnak össze egy királyfit, de nem csak ők transzformálódnak, hanem a Grimm-mese közismert sémája is. A Halotti Beszéd főhőse, Gyékényesi pedig hallá változik: az általa annyira vágyott átalakulás végső beteljesülése azonos halálával. A Waldtrockenkammeri átiratokban a főhős „eleven műgonddá", vagyis hegedűvé szeretné magát átoperáltatni. A történet önreflexióként, művészet-parabolaként is olvasható. A szárítás, érés, érettség mozzanatai megfeleltethetőek a poétikai összevonással, sűrítéssel, elhagyással, illetve a nyelvi műalkotás megannyi egyéb eljárásának metaforájával.18 A Hősöm terében pedig egy másik poétikai probléma kerül elő: lehetséges-e újat alkotni vagy a már meglévőből építkezik a művész, illetve, hogy ezek az alkotások mennyire lehetnek önállóak. Az átváltozás folyamata valamilyen módon összefügg az átírás gesztusával. Talán a narrátor is átoperálja a szöveget.

A testnagyobbításról a hajdani zabálóművész, Balatony Kálmán is tudhat valamit, ha egy méter magas, 107 kilós házimacskái vannak (Hullámzó Balaton). És ez persze érdekelheti a palomistákat, illetve a regény elején található tárca, a három hajléktalan története is erre hasonlít, akik akkorára nőnek, mint a Nemzeti Bank a Szabadság téren. Ülve. Ebből a szempontból pedig a swifti hagyományhoz köthető, amihez a regény állatmese-jellege is kapcsolódik.

Lényeges különbség azonban, hogy míg Swiftnél a nyihahák országában az állatok jobbak az embereknél, ők képviselik a tudást, az erkölcsöt, a mértékletességet és általában a „humánumot", addig itt nincs különbség: a galambok ugyanolyan aljasságokra képesek, mint az emberek. Swiftnél még az ember a kibírhatatlan, undorító, marakodó bestia. Csak ösztöne által irányított lény, nélkülöz minden értelmet, és beszélni sem tud. A mély megvetés viszont, amit a nyihahák éreznek a jehuk iránt, a Hősöm terében levő ember–galamb kapcsolatra is jellemző.

Azonban az orwelli iránytól is elszakad, mivel az Állatfarmban nem minden állat negatív: az erős, de ostoba lovak például tiszteletre- és sajnálatraméltók, Az emberek és a sertések viszont egyaránt kapzsik, önteltek és számítók. „Mindez azonban nemcsak a hasonlatokkal való egyszerű operálás, hanem több ennél. Szubsztanciális, már-már fizikai reagálásmód."19 Mindegy, hogy melyik rendszerhez tartoznak, akiken uralkodhatnak, azokat ki is használják. És ennek érdekében még erejük egyesítésére is képesek.

„minden állat egyenlő, de némely állatok egyenlőbbek a többinél" azon megállapítások közül való, amelyek a megjátszott és a valódi, a hitvallás és a gyakorlat közötti szakadékot jelzik, ami igen közel áll Tubica és társai elveihez. Viszont az Állatfarmban a disznók disznó-mivoltjából adódik viselkedésük, míg a Hősöm terében a galambok szörnyűségeiről esik szó, miközben ezek az állatok mindenki számára evidens módon a Szentlelket szimbolizálják. Ezek a galambok már nem a költészet galambjai, nem a szerelmesek gerléi, értékszemléleti szempontból ellentétesek Tandori veréb-mitológia-történetével, ahol az egyik főszereplő nevének jelentése is remény.20 A Hősöm tere világának fenyegető atmoszférája, a döglött galambok rendszeres feltűnése inkább Tar Sándor Szürke galamb c. művére emlékeztet.

Tehát egy megszokott szimbólum kiforgatásával állunk szemben, ahol a szeretet egyenlő a gyűlölettel, a béke a háborúval, a szabadság a szolgasággal (a tudatlanság: erő, és kettő meg kettő az öt). Mindezt egy olyan vezető képviseli (Tubica Cézár), „aki maga és szerettei bőrét viszi a vásárra, melynek szentháromságos neve: gyarapodás, mitagadás, megragadás."21 „És mi körözött Jézus Krisztus feje felett, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban? Galamb! (...) És mit mondott a tanítványainak, ha veszekedtek? Legyetek, baszki, szelídek, egyszerűek, mint a galambok! (...) Krisztus a mi ékes szavú szellemi gerlénk."22 A műben végig a galambok szelídlelkűsége fordul ki. Ezek a galambok a városban repdeső, a közlekedőket lekloákázó madarakra emlékeztetnek, amelyeknek viselkedése, brutalitása már emberi. Így kaphatunk egy – durván nevezve – „antikrisztusi" olvasatot, hiszen nem véletlen, hogy a regény három részre tagolódik, és a keret-narráció tizenkét órát ölel fel (3x4), ami Dércy Péter szerint Boccaccio Dekameronjára is utal.23 És innen már könnyen asszociálhatunk a nietzschei hatalomakarásra, amit Tubica képvisel, a galemberek akár az „übermensch"-eket is megszemélyesíthetik, a felfelé haladás pedig zsarolással, fenyegetéssel, gyilkolással és legfőképpen átoperálással történik.

Tehát egy olyan állatot választott ki Parti Nagy Lajos, amely mint kulturális toposz nagyon megterhelt és sokfelé ágazik. Egyszerre szent és profán: a Szentháromságon kívül mindennapi tapasztalata a városi létnek, és saját bevallása szerint rendkívül groteszk madárnak tartja; ahogy homloka erősen ráhajlik csőrére, már szinte a náci katonasapkára emlékeztet.24 Etológiailag is inkább agresszív, mint ahogyan a legtöbb állat.

Egy másik tradíció, amelyhez kapcsolódik a mű, a romantika korszakában népszerű személyiség-megkettőződés, de ez akár a bibliai hasonmás-teremtésig is visszavezethető. Akadnak közelebbi, magyar példák is, mint például Babits Mihály A gólyakalifa vagy Kosztolányi Dezső Esti Kornél című műve, amelynek a nyitófejezetében előforduló alapmotívumok szinte egytől egyig megismétlődnek Parti Nagy regényében. Az Esfi Koméiban a születési dátum egybeesése jelzi a szerző és a narrátor azonosságát, a Hősöm terében a Lajos név által közeledik a fiktív elbeszélő a biográfiai személyhez, megemlítődik az Ésben megjelent, Parti Nagy Lajos által írt cikk, továbbá többször is visszatér az empirikus szerző egy korábbi novellája, a Hullámzó Balaton, amely azért is lényeges, mert a novella főszereplőjének a fia a regény egyik szereplője lesz. A narrátor és a főhős egymástól nehezen megkülönböztethető személye az írói fogásokat tekintve teljesen szétválasztódnak, majd újraegyesülnek.25 A hasonmás önálló életre kelvén e-mailjeivel saját hasonmásságának és eredetijének ontológiai alapjára és jogosultságára kérdez rá, kibillenti egyensúlyából az addigi narrátort: az elbeszélő azonos hősével és nem is, miközben állandóan utal önnön skizofréniájára: „amíg a hősöm él, én eleve nem érdeklem őket, hisz ha ott vagyok nekik, akkor nem lehetek itt, márpedig a jelek szerint a palomisták számára (...) kizárólag odabenn létezem."26

A gólyakalifával közös jellemzője, hogy mindkettő az „ismerd meg önmagad" ősi felszólításának lehetetlenségét és elviselhetetlenségét bizonyítja, továbbá azt, hogy mi „történik, ha az ember kívül kerül önmagán,"27 de a Hősöm terében mindez abszurd módon történik meg: „Ott ültem tehát egy általam küldött e-mail előtt, melyet nem én írtam."28 Mindkét regényben egy többszörösen maghasadt identitás vallomását olvashatjuk. Az író számos álomallúziója, képzeletének a skizoiditás lehetőségét is lebegtető említése arra is utalhat, hogy az egész történet csupán egy álom: „sokadik felidézésükkor is elbizonytalanodom, mi több, gyanakodni kezdek, (...) mindaz, amit itt előtárok (...) valamiféle hosszú álomban, legalábbis álom alatt történt meg velem."29

Amennyiben mostani alkotásokat keresünk ebben a témában, akkor a legkézenfekvőbb a Tegnap szigete Umberto Ecótól, amely szintén a hasonmásproblematikáról szól, továbbá a narrátor egy megtalált kézirat alapján ismertet meg minket a történettel, ami az érkező e-mailekre emlékeztet.

Közös a főhős író és Roberto de la Grive tehetetlensége is: mindketten el vannak szigetelve a külvilágtól. Parti Nagy narrátora nem léphet ki saját lakásából, és még az internetből sem nagyon, mindaz, ami vele történik, teljesen illúziószerű. Roberto pedig nem egy szigeten, hanem a szigettől karnyújtásnyira levő, lehorgonyzott, elhagyott hajón szenved hajótörést: „egyedül egy elnéptelenedett hajón, ég és víz között, az isten háta mögött".30 Roberto a fejlődésregényekből ismert naiv, de tudásra mindig szomjúhozó, befogadásra kész ifjú, aki folyton levelet ír.31 Ebben viszont a galambbá átoperált hősre hasonlít, aki egyfolytában küldözgeti az e-maileket, és eltubicásodását akár negatív fejlődésregényként is felfoghatjuk.

A tehetetlen, cselekvésre képtelen fiatalember kitalálja a törvénytelen testvér allegóriáját, hasonlóan Parti Nagy Lajos írójához. Ferrante kívülről hasonmása, erkölcseiben az ellentéte, sorsában árnyéka, ellenpontja és tükörképe Robertónak. Elhalássza előle a nőt, elveszi nevét, a színlelés mesterévé és többszörös kémmé képezi ki magát, hazudik, politikusokat játszik ki egymás ellen. A Roberto által írt történetben azonban egyszer csak saját erkölcstelenségébe gabalyodik, és börtönbe kerül egy szigeten. Ferrante sorsát a féltékenység és a vágy írja, ami sokkal kalandosabb, mint Roberto passzív sorsa.32 „Más a regényíróként cselekvő és megint más a féltékenyen szenvedő ember. A féltékeny ember élvezettel színezi ki magában mindazt, aminek fél a megtörténtétől – s aminek a valóságos megtörténtében ugyanakkor nem hajlandó hinni –, a regényíró ellenben mindenféle fortélyokkal azon mesterkedik, hogy az olvasó ne csupán elképzelje azt, ami meg sem történt, hanem előbb-utóbb még felejtse is el, hogy olvas, és higgye azt, hogy valóságos történettel van dolga."33

De Roberto végül cselekvésre szánja el magát, ellentétben a mi Lajosunkkal, és a regény utolsó részében felégeti maga mögött a Daphnét. Megindul a mát a tegnaptól elválasztó határvonalon. Megtanult úszni, de fogságából a leküzdhetetlen téren át nem, csak az időn keresztül szabadulhat, ahogy a mából átúszik a tegnapba. A külvilág számára már amúgy is elveszett.34

Mindkét műben megtalálható a játék az idővel. A Hősöm terében a december 5-éről 6-ára virradó éjszakán vár a főhős valakit, miközben a regény egy jóval nagyobb időszakot ölel fel, az e-mailek pontosan vannak dátumozva: az első 1999. május 28-án érkezett, az utolsó december 5-én, de a reális idő érzékelése mégis szinte lehetetlenné válik, hiszen félig-meddig minden teremtett világban játszódik, az alkotó agyában, a számítógépben stb. A tegnap szigete nagycsütörtök, illetve nagypéntek éjszakáján játszódik, attól függ, honnan nézzük. A világ másik felét átszelő délkörön állva éppen éjfél van, nyugatra nézve pénteki, keletre csütörtöki nap éjfele. Aki keleti irányban kerüli meg a földet, az nyer egy napot.35 Annak, aki megoldja ezt a rejtélyt „a spanyol II. Fülöp egész vagyont ajánlott fel, később III. Fülöp hatezer dukátnyi örök- és kétezerre rúgó életjáradékot, a holland rendi gyűlés pedig harmincezer forintot ígért."36

Azonban a Hősöm terében a tér fogalmának is különleges szerepe van (erre már a cím is utal). Mintha a posztmodern idő relativitás fogalma helyett a térbeli relativitás valósulna itt meg. Parti Nagy Lajos eljátszik a tér szó homonímiájával: egyszerre lehet földrajzilag meghatározható terület, illetve absztrakt, a mozgástérrel, a lehetőséggel azonosítható tér. Az elméletileg kétféle regénytér egyes elemei összemosódnak, megszűnik a határvonal: a narrátor hőseiről kiderül, hogy valóságosak, a galambbá átoperált főszereplő mindent tud alkotója álmairól, és eközben az elbeszélő is verdesni kezd álmában a szárnytranszplantáció után. Tehát csak egyetlen szimbolikus térről beszélhetünk, beleértve természetesen a Hősök terét is (itt rendezik meg a várva várt galamb hatalomátvételt, a „Tisztabúza éjszakáját"), ez pedig nem más, mint a hős, vagyis a szereplő(k) tere, ami vonatkozik az íróra, illetve alteregójára, de az biztos, hogy a hős és nem a szerző ennek a térnek az irányítója.

Egy személytelen, ám igen fenyegető térfogalommal való játékról van tehát szó,37 hiszen a cselekménynek csak egy része játszódik a budapesti Hősök terén, a többi helyszín, a többi tér azonban homályba vész, vagy inkább virtuálissá válik: a számítógép tere lesz. Ez pedig Krasznahorkai László Háború és háború c. regényével rokonítja. Korim az örökkévalóságnak ír, míg a Hősöm tere narrátora elektronikus úton akarja elpostázni az írásokat ki tudja kinek és hova, majd kitörölni mindent a winchesterből, mintha ezzel a gesztussal mindaz, amiről eddig olvastunk, semmivé, meg nem történtté válna.

Margócsy István hibának tartotta, hogy az író figurájának két alakja egy nyelvet használ, annyi különbség azonban látható a két figura nyelve között, hogy az átoperált alteregó, ahogy egyre közelebb jut a hatalomhoz, úgy veszi fokozatosan át azokat az alja-köznyelvbeli kifejezéseket, amelyeket galambék használnak. „Én most már sivítva okádok ettől az értelmiségi nyavalygástól, és a zúzám kivan a nem egyértelműségtől, és én ezentúl nem fogok mást gondolni, mint amit a helyzetemből fakadóan mondani kell, sőt, és azt fogom gondolni pontosan, méghozzá belülről, amit mondok, és bájbáj, tojok rád a megfulladásig, úgyhogy jobban teszed, ha kussolsz, ha nem akarod, hogy idő előtt zabolátlan látogatóid legyenek."38 Az alakmás-jelleg deklarált azonossága ellenére a két alteregó nyelvileg egyre inkább eltávolodik: az egyik szárazon kommentál, míg a másik „eltubicásodik".39

Ez viszont a XVIII–XIX. században népszerű nevelődésregényhez kapcsolja a művet, csak negatív előjellel, hiszen itt a hős egy fordított utat tesz meg, mint értelmiségi egyre inkább behódol a hatalom előtt, sőt nyelvezetével együtt belsővé is teszi annak szabályait és világnézetét, ezáltal mássá válik,40 ami természetesen nem csak poétikai, hanem etikai kérdéseket is fölvet. Egy olyan értelmiségi „szerepvállalásról" van itt szó, ami nem csupán a szélsőjobb rezsim alatt jelent problémát, hanem bármiféle értelmiség kontra hatalom kapcsolatban lényeges. Természetesen ez eléggé didaktikusan merül fel a regényben, de ettől még, vagy talán pont ezért, megkerülhetetlen nézőpont.

Ezt a didaktikusságot és aktualizálást kárhoztatja Margócsy István, véleményem szerint azonban nem árt a műnek, hogy a „Tisztabúza éjszakája" eszünkbe juttatja a torgyános „bort, búzát, békességet" hármasságát, és ugyanakkor olyan történelmi eseményekre is reflektál, mint a kristályéjszaka. („Hallani persze mindenfélét lehetett, hogy némely környéken mindennaposak a véres verekedések, hogy összetörtek Újpesten egy baromfiboltot, a Ferencvárosban egy díszmadár-kereskedést, és suttogtak kifejezett rémségeket is az úgynevezett »cigánypecsenye-klubokról«, a »koporsólet-partykról«..."41) A tubica-retorikában minden csak díszítmény, célja pedig, hogy leplezze a mögötte levő ürességet vagy éppen hülyeséget, elfedje a maga egyszerű struktúráit. Vagyis a beteges hatalomvágy nem rendszerfüggő, mindig és mindenütt megvolt. Az ellenségkereső mechanizmusok pedig az emberi lélekbe vannak ágyazódva.42

A nyitóhelyzet azonban egy másik Eco-regényre játszik rá, ez pedig A Foucault-inga: „Hogy hol jönnek be Ők, azt nem tudtam... de abban biztos voltam, hogy ha most távozom, amonnan nem jutok vissza. El kellett tehát bújnom, bent kellett maradnom. Megpróbáltam szabadulni a hely bűvöletétől és hideg fejjel körülnézni a templomhajóban. Most már nem megvilágosodást, hanem információt kerestem."43 „Most ért véget az áramszünet, kapkodva írok, aki ezt a küldeményt kinyitja, érteni fogja, miért. (...) vészesen fogy az időm, holnap alighanem meglátogat bizonyos személy, hogy magával vigyen, és kitömessen (...) Reggelig tehát össze kell rendeznem és e-mailen el kell küldenem ezt az elvetélt iratcsomót..."44

Központi problémájuk, hogy az alkotás, legyen az egy történet vagy egy fiktív személy, a teremtője ellen fordul. Természetesen ez is korábbi hagyományokig vezet vissza, ilyen a Gólem, amely egyébként szerepei is Ecónál, vagy Mary Shelley Frankensteinje. Jacopo Belbót és Casaubont a saját kitalált összeesküvés-elmélete fenyegeti, míg Parti Nagy Lajos narrátorát az általa teremtett hős. „Ha te találtál ki, ami még mindig a fixa ideád, akkor miért ilyennek, megmondva őszintén, ilyen kis gecinek találtál ki? Ha pedig nem te, akkor meg takarodjál az utamból, ahova akarsz, amíg egyáltalán mehetsz!"45 Vagyis a szerző léte és vére árán születik meg, és tör annak elpusztítására.46 A keretes szerkezet miatt, ami mind A Foucault-ingára, mind a Hősöm terére jellemző, természetesen a befejezés is igen hasonló. „Mindegy, hogy írtam-e vagy sem. Valami másik értelmet keresnének így is, úgy is, a hallgatásomban is (...) De hiába beszél nekik az ember. Nincs bennük hit. Akkor pedig úgy is jó, ha maradok, várok és nézem azt a szép dombot."47 „Hova mehetnék rajta kívül, aki amúgy is eljön értem? Ülök a képernyő előtt, a bőröndöm összecsomagolva. (...) Ha kitettem a pontot, megnyomok néhány gombot és kész. Utána tíz percem marad, hogy kitöröljem a winchesterből a nyomát is ennek az éjszakának. A nyomomat. És akkor nézhetem a párás ablakot, mikor jelenik meg rajta egy testes, imbolygó árnyék."48 Ez a rájátszás pedig indokolttá teszi azt a nyitottságot, amit Margócsy István annyira kárhoztatott kritikájában. Talán azért nem lett befejezve, mert pontosan ez a befejezetlenség a lényege, akárcsak Ecónál, de gondolhatunk itt Kafka műveire is. Casaubon és Parti Nagy narrátora ugyanolyan tehetetlen és gyáva („De hát hiába ködösítek én itt: egész egyszerűen féltem. Az illetőtől is és a palomistáktól is. Így telt a nyár."49), de van ebben valami végzetszerűség is. Azonban bizonyos szempontból őrültek is, ami főként Parti Nagynál lényeges, hiszen az sem kizárt, hogy ezeket az e-maileket az elbeszélő saját maga írja saját magának.

Mindkét regény főhőse parodisztikus kitalációs játékot folytat, ám a sok önkényes fantazmagória megelevenedik, s ha másokkal érintkezik, anyagi erővé válik. Amit biztosan kitalálunk, már az is, magától a kitalálás gesztusától önálló életre kel, kiszabadul a kitaláló ellenőrzése alól, és alkalmasint szembefordul vele.50 Az értelmiségi hülyéskedés a teremtés imitációjává válik: kiszabadulván a játék szigorúan behatárolt belső köréből, súlyos, valós következményekkel jár.

Az alkotók eljátszanak saját lehetőségeikkel, illetve lehetőséghiányaikkal, és kitalálják saját végzetüket. Ennek nevében mondhatta Goethe, hogy „ezek nagyon komoly játékok." A világ rendjének megkeverése, valami új, más létrehozása olyan hübrisz, amelyre a válasz csak az alkotó, a bűnös elpusztítása lehet, függetlenül attól, hogy valóban egy nem létezőt keltett életre vagy a már meglévővel játszott. „Vétkeztünk a világot teremtő és megtartó Szó ellen. Most megkaptad érte a büntetésedet, ahogy én is megkaptam."51 Vagyis a szó, a nyelv a teremtés gesztusa, ez jelenti az irodalom, a költészet hatalmát, amivel nem lehet játszani. „Aki a Könyv betűit megkeveri, az a világot keveri meg. Menthetetlenül. Ez bármilyen könyvre, még az ábécéskönyvre is vonatkozik."52 Az alkotó felelősséggel tartozik alkotásáért, tudnia kell irányítani, máskülönben veszélybe kerül saját és világának léte is, tudnia kell, hol húzódik a határ a két világ között, de ők pont ezt vesztik el: az alkotó belecsúszik az alkotott, a hős terébe. Az irónia és a gőg végtelen veszélyekkel járhatnak ebből a szempontból: megfelelő alázattal kell közelíteni a teremtéshez. Máskülönben az alkotó a teremtmény foglyává válik, és a képzeletbeli játék magával sodorja; mindennek megvan a maga logikája, és nagyon oda kell figyelnie annak, aki ezt ki akarja forgatni.

A művészet fikció ugyan, de a valóság is csak fikciók játéka, ezért a művészet sem definiálható egyszerűen fikcióként, és így önálló léte jogosulttá válhat. (Ezt a problémát Parti Nagy Lajos már Ibusár c. drámájában is feszegette.) A valóság és az igazság fogalma végképp abszolutizálhatatlanná válik, mindenképp szubjektumfüggő lesz.53 „Az a baj, akartam mondani, az a baj, kedveseim, hogy ez most nem vicc, de pontosan tudtam, hogy mit válaszoltak volna rá; hát persze hogy nem vicc, mondták volna kórusban, naná! Hanem egyfelől irodalom, másfelől hovatovább ez a színtiszta igazság, illetve hát valóság..."54 Ő is szeretné elhitetni magával, hogy ezt az egész világot, és legfőképp alteregóját, csak ő találta ki, szeretné fikcióvá hazudni ezt az egész szörnyűséget.

Az utolsó tradíció, amelyet még érintenék, a XVIII. századi intim levélregény, aminek alapja az egyoldalú információközlés, amelyet lényegében Parti Nagy Lajos azzal a gesztussal old fel, hogy ismerjük a feladó és az író gondolatait is, hiszen a kettő nagyjából egyugyanazon személy. A hasonmás megjelenésével a levélregényt redukálja naplóvá, vagy még inkább valami köztes hibriddé, hiszen két „én" van, és így lehetetlen, hogy az elbeszélői kompetencia az én tudására korlátozódjon. Továbbá lényeges eltérés a hagyománytól, hogy a gyakran előforduló fiktív címzett helyett ebben az esetben inkább a feladó személye a kitalált. Vagyis a narrátor mint tanú nemcsak kommentál, hanem befogadó is egyben. Azonban itt egy torz dialógus jön létre, ami semmiképpen sem nevezhető reálisnak.

Kortárs magyar példát keresve Závada Pál Jadviga párnája c. műve adódik, hiszen az alapforma hasonló: talált, illetve elküldött napló mint főszöveg, kiegészülve a kommentárokkal és a más reflexiós szintet elérő kommentárokkal, szinte ugyanaz. És ebből a szempontból az sem elhanyagolható, hogy Parti Nagy Lajos részt vett ötleteivel és megjegyzéseivel Závada regényének végső formába öntésében, illetve, hogy a Hősöm tere szerkesztője Závada.55

Tehát Parti Nagy Lajos a Hősöm terében számos olyan hagyománnyal játszik, amely alapvetően hozzátartoznak az irodalomhoz, és azokat ironikusan kifordítja eredeti kontextusukból. És ezt a műveletet nem csupán nyelvileg hajtja végre, mint ahogy a kritikák a korábbi műveiről állították, hanem tartalmi szinten is – aktualizál. Az egész regény – ecói „terminológiával" élve – olyan, mint egy „innovációs hagyományőrzés".

 

 

 

Jegyzetek

  1. Bedecs László: Galambrealizmus. Tiszatáj 2001/5. 78.
  2. L. Thomka Beáta: (Hang) (Vetések) In.: uő.: Áttetsző könyvtár. Jelenkor Kiadó, Pécs 1993. 97.
  3. Parti Nagy Lajos. Esti kréta. Jelenkor Kiadó, Pécs 2000. 205., 252.
  4. Thomka Beáta, i. m. 100–101.
  5. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Magvető. Budapest 2000. 143.
  6. Balassa Péter: Feszített vértükör. In.: uő.: Törésfolyamatok. Csokonai Kiadó, Debrecen 2001.
  7. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 197.
  8. Dérczy Péter: Formalom és tartorma. Alföld 2000/11. 97.
  9. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 113.
  10. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 121.
  11. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 13.
  12. Margócsy István: Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 2000, 2000/11. 64.
  13. Máthé Andrea: Féktelen és rengetés. Jelenkor 2000/12. 1258.
  14. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 168.
  15. George Orwell: 1984. Ford. Szíjgyártó László. Európa Kiadó, Budapest, 1989. 282.
  16. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 9.
  17. Margócsy István, i. m. 68.
  18. Thomka Beáta: Egy átirat-metafora. In.: uő.: Beszél egy hang. Kijárat Kiadó, Budapest 2001. 46–47.
  19. Raymond Williams: Orwell. Ford. Bizám Lenke. Gondolat, Budapest, 1989.
  20. Balassa Péter, i. m. 83.
  21. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 247.
  22. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 160–161.
  23. Dérczy Péter, i. m. 97.
  24. Röptér. Parti Nagy Lajossal beszélget Csontos Erika. Élet és Irodalom, 45. 2001. 11. 15–16.
  25. Balassa Péter, i. m. 82.
  26. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 116.
  27. Máthé Andrea, i. m. 1258.
  28. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 84.
  29. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 12.
  30. Umberto Eco: A tegnap szigete. Ford. Barna Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. 254.
  31. Láng Benedek: Eco szigete, avagy a partraszállás veszélyei. Café Bábel. 36. 2000. 23.
  32. Láng Benedek, i. m. 23.
  33. Umberto Eco, i. m. 342.
  34. Láng Benedek, i. m. 27
  35. Láng Benedek, i. m. 22.
  36. Umberto Eco, i. m. 178.
  37. Máthé Andrea, i. m. 1257.
  38. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 261–262.
  39. Röptér, uo. 15.
  40. Dérczy Péter, i. m. 100.
  41. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 19.
  42. Röptér, uo. 15.
  43. Umberto Eco: A Foucault-inga. Ford. Barna Imre. Európa Könyvkiadó. Budapest 1992. 16.
  44. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 9.
  45. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 259.
  46. Márthé Andrea: Féktelen és rengetés. Jelenkor 2000/12. 1256.
  47. Umberto Eco: A Foucault-inga. 776.
  48. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 284.
  49. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 178.
  50. Margócsy István: Umberto Eco: A Foucault-inga. 2000. 6. 1994. 4. 61.
  51. Umberto Eco: A Foucault-inga. 685.
  52. Umberto Eco: A Foucault-inga. 685.
  53. Baranyák Csaba: Balatony Lajoska valamelyik Lajosnak. In.: http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/20011 l/33.html.
  54. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 77.
  55. Bedecs László, i. m. 78.