Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. október – Parti Nagy Lajos 50 éves / Mintakéve

Mintakéve

Szonettkoszorú az ötvenéves Parti Nagy Lajos mesterszonettjére (szerzők: Kukorelly Endre, Jász Attila, Mizser Attila, Borbély Szilárd, Térey János, Orbán János Dénes, Balla Zsófia, Peer Krisztián, Varró Dániel, László Noémi, Kemény István, Vörös István, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos)

 

1.

 

Immár magával 50 mint (de persze nem) a kéve

indul (de persze nem) a dolog széthullás-irányba,

vagy széthullik, lévén (de persze nem) nemigen lába

(de persze nem) a legszigorúbb értelembe véve.

 

Pont 50-nél (de persze nem) új Fordulat Jön akkor,

már aki (persze) egyáltalában megérte,

Fordulat Jön megy (és a többi) érte,

ha minden klappol (Persze nem.),

 

és addig (persze) el nem patkol,

s ennek az F. J.-nek (no persze nem) az a (hi)bája,

hogy mintha túlzottan is (...) egybeállna,

 

túl egyre megy (de persze nem) így kora alkonyatkor,

az embert éri (nem? de!) bár-mi-haszna-kára.

Az ember érik nagyjából (. De persze nem) hiába.

 

Kukorelly Endre

 

 

2.

 

Az ember érik, nagyjából hiába

óvta az anyja, földig ér a lába.

Fejét az égbe verve, teste lánc,

akár zene nélkül is tudja tánc.

 

Mindegy neki, a parti nagy vagy kicsi,

órjás ő a nyelvbe', szájában cici.

Órás, ki szavak ketyegés figyel.

Lesz vers belől', amint a hold kitel.

 

Majd persze fogy, mint türelem, s napok,

kicsiket rendre megesz a nagyok.

Hiszen tanulta, tőkék és halak.

Vagyis az élőnek kabát, kalap.

 

A zember elteng, el vagy ötven Éva,

múltat növeszt, ahová beleréve

 

Jász Attila

 

 

 

3.

 

Múltat növeszt ahová beleréve

dagonyáz aztán dünnyög sokat ottan

amit most lát azt az gondolja most van

s ha firtatják legfeljebb azt mondja mégse

 

én se tudhatom bár tudásom temérde

kujtorgás hogy az ember belejózan

de nem lehet úgy én ki annyit póztam

pardon parton tere nincs is bemérve

 

szemérme hull mókás matákban moccan

farknyi attakot mint sortűzt kiállta

piszoárt csuklóból ügyelve piárra

 

csőtörés direktbe dől elő az árja

mint zord felismerés dunán piásba

nagyon hideg nyirokba lóg a lába

 

Mizser Attila

 

 

 

4.

 

Nagyon hideg nyirokba lóg a lába,

s keresni kezdi: „Mégis, hol vagyok?"

S a kulcsokat meg „hova a csudába

tehettem?" - azt kérdezi. Furcsa szagok

 

veszik körül. Akár egy szonett váza,

felállványozva vannak mondatok

körbe: „Építési terület. Háza

a nyelv." Metafizikus rendet rakok,

 

s leugrok egy nonstop áruházba.

„Vérsajtra, Édes, s Netscaféra vágyói?" -

egy hang kérdi a sötét lépcsőházba'.

 

Talán szerelmi dráma lesz a vége...

De semmi baj. Szabadnapos ma Ámor.

Ha van rend, rendben, „mindent összevéve".

 

Borbély Szilárd

 

 

 

5.

 

Ha van rend, rendben, „mindent összevéve

Se nagyhalál, se túlontúl tökély;

A gazda erkélyén elüldögél,

S mint fölvigyázó, néz a körzetére.

 

Szótára lapjain helyet remél

Az árnyéknyelv akármi törmeléke,

S igéje füstöt ír a szőke légbe:

Serkenti szállni játszi elmeél.

 

A vendégjog rugalmassága bír rá,

Hogy kérdjem, mint bűvöl beírt papírrá

Sajtcédulát a kósza alkalom?

 

Kaporrá válik ékes kékszakálla,

S tizennégy szálát megragadhatom...

Rendben, hogy ősz, beért az évszakába.

 

Térey János

 

 

 

6.

 

Rendben hogy ősz, beért az évszakába,

És egyre inkább nosztalgos Gedicht.

Halak kúsznak az ember hajzatára

S hátrahagyják ezüstkés színeik.

Még elhever a zörgő szívharasztban,

S mikor időnként kattog át a MÁV,

Arra gondol: mily Herbsttagadhatatlan,

A lét csupán teányi kosztolove.

Az ember végül végül Vlagyivosztig.

A vonat rázza ő meg kortyolog,

Héjazsírt ken a pirítós kenyérre.

Szállong a múlt de Freud már nem biroklik;

S ő távolságon még túl távolod,

Szégyent, fakesztyűt immár félretéve.

 

Orbán János Dénes

 

 

 

7.

 

Szégyent, fakesztyűt immár félretéve

bevallhatsz minden fordulót lazán.

Villog, erőt fecsérel annyi éve,

de ontja ősz gőzét a vak kazán,

 

a test, a név - méri a földi tért,

bár nagyobbra utal a puszta léte:

a tenger égre, csillagfű-zenére.

Az ember jelből ért, ha csöndhöz ért.

 

Jóskép e szép s haszontalan fakesztyű:

a Fáma hogy sír, mint szorul a fába.

Gyógyír a hírnév? Néha fülrepesztő.

 

Bocsásd meg múltad, hogy ne hordd hiába.

Mindegy, komoly a vers vagy csecsgerezdű -

Rőt lomb alól kirí a semmi ága.

 

Balla Zsófia

 

 

 

8.

 

Rőt lomb alól kirí a semmi ága.

Lelombozó a nincsek csipkebokra.

Az út szélén kisajtolt kismadárka.

Legyintesz egyet mintha itt se volna.

 

E szentimentalizmust menti bája.

Szegény, ennek sincsen már semmi gondja.

Az ősz gyümölcseit már nem kívánja.

Esőcsepp pottyan egy tál csirkecsontra.

 

Régóta már nagy munka vár. Hiába

hivatkozom a fent említett okra.

Húzd rá, s ha nem, hát hullj szét darabokra

eképp fogalmaz Charlie áriája.

 

De Szent Mihály útján kell ezt közölni?

Megírni nem szeret, viszont szöszölni?

 

Peer Krisztián

 

 

 

9.

 

Megírni nem szeret, viszont szöszölni

jó verset fogvacogva estelente,

kis tollgolyót az asztalon pöcölni,

míg serceg halk grafitja keskenyedve.

 

Órákon át ül otthon így a golyhó,

magát fázító versíró szegény,

s fölbukkan olykor egy-egy ritka bolyh, ó,

az ihlet elviselt pulóverén.

 

A kész szonettek bezzeg kint a strandon!

Waffel- s Leóért sorban állva random.

De jó lesz, gondol arra izgalommal,

 

ha őket is majd strandoltathatandom.

S míg földi békák húznak át a gangon,

jól elszöszöl a görgő nyelvi lommal.

 

Varró Dániel

 

 

 

10.

 

jól elszöszöl a görgő nyelvi lommal

trombitaszó huszárrojt vattacirkusz

monszunteázó terrakotta termosz

mondjuk na jó de legalább azonnal

szőlőkacsokról még egy indulót

ha összefut ha föltolul ha mégse

trapézok tápszerek incselkedése

ha indulattal állon andalít

 

ha felvonul a csinnadrattaosztag

a sorfalon piros zubbonyplakát

a célkeresztben mindig önmagát

sortűzre taps viharra mintamondat

 

angyalszöszös hadászi hordalék

mondjuk na szép ez igazán na szép

 

László Noémi

 

 

 

11.

 

Mondjuk na szép, ez igazán na szép,

Arany-Part, végre itt, fövenyt szitálva,

végső soron a végső válaszért,

mégis, ha kell, beérni egy sziával,

 

lehetne Sárbogárd vagy Bátaszék

ez mégis itt a józan ősz, hiába,

az ünnepelt ilyen világba lép,

ez Lomhaföld, ez pont az ő világa,

 

mosott aranyként ébred és mogorva,

mert ötven éves: kétszáz őszt megért,

és Lomhaföldön lassan jár a torta,

 

plusz fejmagasban - ül a bölcs ezért

az ég alatt, formálja, újrakölti:

De mert a forma kényszer, lomha földi...

 

Kemény István

 

 

 

12.

 

De mert a forma kényszer, lomha, földi,

és földi békák szanaszét görögnek,

nem kényszer ezt a kényszert eltörölni?

Uram, miért nem születtem görögnek.

 

Az első cél a nagy Homérosz volna,

ha birkózni kezdenénk, lenne célja,

kirántanám a metrumot alóla,

mézgás szavát nem verné fel a fény ma.

 

Vad áramok között Rilkéhez érnék,

elégiát rabolnék tőle gyorsan,

a jambus megrándul kezembe, él még,

 

akár a sópárlóban barna tonhal,

kikezd a ninccsel, és lejátssza mollban:

szonettbe fogja, mint ez alkalommal.

 

Vörös István

 

 

 

13.

 

Szonettbe fogja, mint ez alkalommal,

- mit is? Magát: fogja magát az Én,

és a sötétlő félút erdején

ha már túljutott, visszanézi, honnan

 

hová is ért, mit ért, és ért-e onnan

visszapillantva bármit is; remény

nélkül néz körbe, fogja könnyedén

kabátját és megy, torkában a holddal,

 

nézi, mily tág e diaporáma,

koszoruér-gally, semmi ága,

s hogy ennél jobban nem volt maga még -

 

 

vetített nyárfasorban ezüst fejsze,

átsuhan rajta még, hogy összeszedje,

hogy mégse hulljon hulltán szanaszép.

 

Tóth Krisztina

 

 

 

14.

 

Hogy mégse hulljon hulltán szanaszép

A mindenség s a szók szanált avarja -

Pár ezredév, emlékév, panaszév

Puhára kophat, mint banál bagarja,

S egymásra dőlhet Paris, Pasarét -

A költő dolgoz, vagy farát vakarja,

K.D.-t kavargat, s nyárszín panasét

Kortyván rozét lát már, ha drág' a tarja -

Mit néki tömjén füsti, mirha, ámbra!

Van őszi szóda, sanszonett s elégi,

Ha költ a lelkét öntve tintakéjbe,

Nem tátja száját sült, pikírt galambra -

Kalászattal pörg múltidők elé, ki

Immár magával ötven, mint a kéve.

 

Kovács András Ferenc

 

 

 

15.

 

Immár magával ötven, mint a kéve

Az ember érik, nagyjából hiába

Múltat növeszt, ahová beleréve

Nagyon hideg nyirokba lóg a lába

Ha van rend, rendben, „mindent összevéve"

Rendben, hogy ősz, beért az évszakába

Szégyent, fakesztyűt immár félretéve

Rőt lomb alól kirí a semmi ága

Megírni nem szeret, viszont szöszölni

Jól elszöszöl a görgő nyelvi lommal

Mondjuk na szép, ez igazán na szép

De mert a forma kényszer, lomha földi

Szonettbe fogja, mint ez alkalommal

Hogy mégse hulljon hulltán szanaszép

 

Parti Nagy Lajos