Paragrammatika

1. Grammatológia

„A szavak szorosabban hozzánk tartoznak, mint az idegeink. Az agyunkat csak hallomásból ismerjük."¹

A hangnak és az értelemnek a jelentést és a nyelv aktusait megalapozó egysége felől az írás másodlagos, származtatott jelrendszer, a beszéd ábrázolása,² a jel jele. Derrida grammatológiája azonban a világ eredendő írottságára mutat rá oly módon, hogy kijelenti: „a »jelölő jelölője« többé nem esetleges megkettőzést és bukott másodlagosságot definiál".³ Ha az írás az az eredet, ami „felfogja, magában foglalja, megérti a nyelvet", az írás pedig szerkezetében a jelölő jelölője, akkor belátható, hogy miközben létrejön, egyúttal „elrejti és eltörli magát." Az írásnak tulajdonított másodlagosság kiterjed mindazon jelöltekre is, melyek 'beléptek a jelölő hivatkozások játékába'. A jelölő pedig .mindig már jelöltként működik".⁴

Az írás, a jelölők szöveteként látott szöveg derridai metaforája tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy egyetlen olyan fogalom, jelölt sincs, mely mentesülne az alól a figurativitás alól, mely az írás velejárója. A nyelv alapvető retoricitása ezt jelenti: nem az egyes szóhasználatok, beszédmódok metaforikusuk, hanem a nyelv működése az, ami mindig is metaforikus: „az írás tulajdonképpeni jelentését metaforicitásként határozzuk meg".⁵

Az írásaktusok már mindig is a kétértelműség műveletei, általuk a közlendő eleve retorikai mintákba rendezett. Így minden, a beszélő jelenlétével nem egyértelműsített közlemény értelmezésre szorul, s az olvasás műveletei maguk is írásaktusok: megszólaltatják a szöveget a maga (akár részleges) pluralitásában, többértelműsítenek. Barthes fogalmazza meg Az olvasásról írott szövegében, hogy „az olvasás dekódolás [...]; miközben azonban sokasítja a dekódolásokat – hiszen az olvasás elvben végtelen –, miközben mind odébb tolja a jelentés ütközőjét, [...] az olvasó egy fordított dialektika foglya lesz: végül már nem dekódol, hanem felülkódol; nem megfejt, hanem létrehoz, halmozza a nyelveket".⁶

A dekódolás/felülkódolás annak megfejtésében érdekelt, hogy a szöveg kifejezés- vagy jelentősíkjához hogyan kapcsolódik a jelentettsík: közvetlenül jutunk-e el az ideiglenesen megnyugtató jelentéshez, vagy újabb jelentősíkok beiktatásával.⁷ Todorov megkülönbözteti „a jelentés folyamatát (ahol egy jelentő felidéz egy jelentettet) a szimbolizáció folyamatától, ahol az első jelentett egy másikat szimbolizál".⁸ A beiktatott jelentősík tehát egy korábbi jelentettsík,⁹ amihez újabb (például metaforikus) értelmeket rendelünk. Az olvasat építkezése így pozitív: a jelentett az olvasás újabb fázisában egy újabb jelentett jelentője, a tulajdonképpeni értelmekből kiépíthetők a retorika helyettesítés-elve szerint a metaforikus, metonimikus értelmek.

Elképzelhető azonban az értelmezésnek/olvasásnak egy ezzel ellentétes mozgású működése is, amikor nem a jelentések egymásba építése történik, hanem a jelentősíkok sokszorozódnak meg bizonyos értelemben negatív módon. Amikor a jelentő maga is jelentéses, akkor már nem átlátszó semmilyen szótári vagy szimbolikus jelentés felé, s egyúttal annak szétdarabolódásával fenyeget, amit olvasunk: a szöveg által használt szavak darabjaikra hullnak. Azt, hogy minden szöveg magában hordja saját lerombolásának magjait, a szöveg ilyetén öndekonstrukciós mozgását Derrida éppen azzal igazolja, hogy fokozottan figyel a szavak alkotóelemeiben megnyilvánuló játéklehetőségekre.

„Mi a státusa az effajta relációknak: a pharmakon, pharmakeus és pharmakos egymásba való oltása, a différance szójátéka, a supplément játéka? Sokan mondhatják, hogy ezek az oltvány példái a filozófiában, s hogy Derrida nem egyenes úton szerzett nyereséget élvez. »Derrida írásaiban a legmegbotránkoztatóbbak – írja Rorty – többnyelvű szójátékai, tréfaszámba menő etimológiái, tetszőleges helyekről vett utalásai, s fonikus és tipográfikus trükkjei.« [...] Eszerint Derrida írásaiban az volna botrányos, hogy »filozófiai« státust próbál adni »véletlenszerű« hasonlóságoknak vagy kapcsolatoknak."¹⁰

Az, hogy Derrida szövegeiben jelentőséget tulajdonít a szójátékoknak, a jelölők megfeleléseinek, paronomáziáknak,¹¹ rámutat arra, hogy szerinte gondolkodásunkat alapjaiban határozza meg a terminusok esetenként előálló vizuális és morfológiai szimmetriája. Culler említi, hogy a „véglet, mely maga az ész elleni bűn, az a szójáték, melyben a jelölők »véletlen« vagy külsődleges kapcsolatát fogalmi kapcsolatként kezeljük, s a történelmet [history] az ő történetével [his story] azonosítjuk, vagy összekapcsoljuk a jelentést [sens] és a hiányt [sans]. Tréfának tekintjük a szójátékot, nehogy a jelölők beszennyezzék a gondolkodást."¹² A hasonló hangzású szavak összekapcsolódásának terepe valószínűleg a kritikai olvasat,¹³ s így a kritikai szöveg termeli ki azokat az elveket is, amelyek szerint el lehet dönteni, hogy valamely szójáték jelölők véletlen kapcsolata-e vagy fogalmi kapcsolat.

Bár a jelölők esetleges megfeleléseivel a költészet és az irodalmi nyelv szabadon élhet,¹⁴ az ilyetén megfelelésekre építő olvasatok viszonylag ritkák. Az értelmezések inkább foglalkoznak a jelentések hermeneutikai kihívásaival, mint a poézis, az összerakottság, a retorika, a grammatika és ezek viszonyának kérdéseivel. Paul de Man hermeneutika és poétika viszonyában fogalmazza meg ezt a problémát:

„A hermeneutika a mű jelentésével foglalkozik; a poétika a stilisztikájával, a poétika azt írja le, hogyan jelenti a mű azt, amit jelent. Kérdés, vajon a két megközelítés kiegészíti-e egymást, poétika és hermeneutika együtt leírja-e a teljes művet. A próbálkozások azt mutatják, hogy nem. Ha komplementaritásra törekszünk, a poétika mindig elsikkad, és ami marad, hermeneutika lesz. A jelentés problémája annyira lenyűgözi a kutatót, hogy képtelen egyszerre alkalmazni hermeneutikát és poétikát."¹⁵

Az így értelmezett hermeneutikával szembeállított poétika a hogyan jelent az, amit jelentésesként gondolunk el? kérdését tűzi ki, a poétikai olvasat pedig azt mutatja föl, hogyan irányítja a szöveg jelentő-hálózata az értelemtulajdonításokat, hogyan generál olyan eldöntetlenségeket, melyek megsokszorozzák az értelmezendő felületeket.

Példaként a Baudelaire Spleen II. című – versében előforduló „Boucher / débouché" rím értelmezéseit említem, Cynthia Chase közvetítésével:

„A rímpár [Boucher/débouché] szójátékként olvasása (Jauss módján¹⁶) és a tulajdonnév köznévként olvasása (de Man módján¹⁷) olyan lépések, melyek arcot adnak a névnek; vésetből leírást, a rím és a tulajdonnév nem-leíró, nem-kijelentő, mechanikus elemeiből üzenetet csinálnak."¹⁸

Vésetként a szöveg nem más, mint a jelölő, melyhez immár nem a megszokott jelentést társítjuk, s nem a hagyományos jelentésén keresztül hozzuk kapcsolatba más jelölőkkel. A tulajdonnév, mely hordozza a köznévként való értelmezés lehetőségét, a rím, amely felkínálkozik a szójátékként való olvasásra, s tulajdonképpen mindazon jelölők, melyek nem-leíró, mechanikus elemekből építkeznek, mindig is vésetként állnak egy olyan olvasat előtt, mely arcot ad a névnek. „A véset materialitása olyan szövegek vagy idézetek vagy meghatározhatatlanul jelentéses minták valóságát hívja elő, amelyek már mindig léteztek", s „az olvasás, a szétszórt jelzések vagy nyomok értelmessé rendezésének folyamatában"¹⁹ fordulnak elő.

A szöveg hogyanját, a jelentők megfeleléseit, poliszémiáját szem előtt tartó, a betű-, illetve szótag-ismétlődéseket mintába rendező olvasat olyan ismétlődéseket ruház föl jelentéssel, melyek elnevezésére a klasszikus retorika szótárának homonímia (amphibolia), rím, alliteráció, paronomázia²⁰ (annomináció), figura etymologica, polyptoton, traductio²¹ címszavai kínálkoznak. A titokzatos nevek²² s az általuk megcélzott működések különbségein túl ezek a figurák mind feltételezik a jelentők betű szintű részleges vagy teljes egyezését, a betűk ismétlődését, újrabeíródását. A betűk permutációja teszi lehetővé, hogy a jelben a jelölő függetlennek mutatkozhasson jelentésétől arra a (talán érzékelhetetlen s így csupán tételezett) pillanatnyi időre, míg mechanikus összetevőihez (a betűkhöz) újabb jelentés társul. Ilyen értelemben ír Werner Hamacher Paul Celan költészetének értelmezésekor a paronomázia jelentőségéről.²³ Tanulmányában az alakzatot mint nyelvi egységek, szótagok, szavak, szószerkezetek megsokszorozódó változásának módját minősíti, mint olyan nyitást, mely teret ad a változások határtalan játékának. A szövegben megjelenő szóalak mögött lappangó másik szó elbizonytalanító hatású, s tulajdonképpen a szöveg minden szavát kiteszi annak a lehetőségnek, hogy csupán egy rejtetten jelenlevő, s így akár helyreállíthatatlan paradigma puszta variációja legyen.

Hamacher Saussure anagramma-kutatásaira²⁴ hivatkozik mint amelyek ugyanennek a jelenségnek a leírásában érdekeltek, s említi, hogy ott is felbukkan a paronomázia szó egy töredékes megjegyzésben: „La paronomase s'approche de si près par son principe de / La paraphrase par le son – phonique".²⁵ A paronomázia ahhoz az elvhez közelít, amely Saussure elgondolásában a latin költészetet szervezi: a szó-témának (mot inducteur, mot-thème) –tulajdonképpen valamely isten vagy hős nevének – a vers soraiban való elrejtése, szétszórása.²⁶

2. Anagramma

„[M]inden lapon – van valami, ami csak a végső célban kapcsolódik a megelőzőhöz – És mégis egyetlen folyamatos mondat az egész, amelyben egy másik fő mondat rejlik."²⁷

Az előbb idézett töredék arról tanúskodik, hogy Saussure nevet keres, s mint jegyzeteiből kiderül, egy abszolút, mindent átfogó jelenségnek²⁸ keres nevet, melynek az alliteráció vagy a rím törvényszerűségei csupán részét képeznék. Egy második konstituáló elvről lenne szó, ami szerint a versben előforduló szavak szótagjai mind hozzájárulnak az ún. fonikus harmónia (harmonie phonique,²⁹ symétrie phonique³⁰) megalkotásához. A költő ebből következően a szavak hangtani elemzésével foglalkozik és igazából ez a mestersége.³¹

E másodlagos jelrendszert, a jelentésképzés speciális konvencióit szem előtt tartó olvasatban a szöveg olyan betűhalmaz, melynek szavai mögött, alatt a titkosírás mintájára újabb szavak rejtőznek, várnak fölfejtésre. A szövegnek így nem csak jelentéseit tekintve jó metaforája a hagyma: „az írás, mint a hagyma: újabb és újabb rétegek bomlanak le róla."³² A szöveg betűinek permutációjával előálló újabb jelentősíkról van tehát szó, s az anagramma³³ éppen ezt jelenti: anagrammata = új írás; még egy írás.³⁴

Az anagramma azt a felületet olvassa, ahol a betűk, betűcsoportok ismétlődése, variációja történik, a szöveget mint betűmozaikot. Egy anagrammatikus olvasatban ,,[a] jelölő folyamat lényegét a hypogramma, az anagrammatikus infrastruktúra képezi; a költői üzenet, a szöveg reprezentációs és esztétikai dimenziója, valójában haszontalan fényűzés, olyan összetevő, amely nem járul hozzá a szöveg lényegi működéséhez".³⁵

A hypogramma az anagramma szinonimája, s mindkettő a szavak alatt a betűk újabb kombinációjából összeálló, a hangok sorozatában utánzandó szótémának az egyik lehetséges neve. Saussure abban az esetben részesíti előnyben a hypogramma nevet, amikor a szó-téma szétszórásának az egysége két hang,³⁶ s a hypogrammával kapcsolatban jelenti ki, hogy az a név szótagjainak megismétlésével „újfajta, mesterséges létmóddal egészíti ki a szó eredeti létmódját".³⁷ Az „anagramma a paragrammával szembeállítva csak arra az esetre vonatkozik, amikor a szerző a szó-téma minden alkotóját egy vagy két szóba sűríti össze."³⁸ Ebből következően a paragramma „nem korlátozza térben azt a területet, ahol a kulcsszó szétterül".³⁹ Kriptogrammáról van szó akkor, amikor az utánzás „olyan nevekhez vagy szavakhoz kapcsolódik, melyek a szövegben nem fordulnak elő".⁴⁰

Ezzel a retorikai „elnevezéses őrület"⁴¹ folytatódni látszik a saussure-i kutatásban, bár lehet, hogy közelebb járunk az igazsághoz, ha a gazdag és „barokkos¹ terminológiát⁴² a bizonytalanság, a keresgélés hozadékának, s valamiképpen a retorika nagyon is adódó (1. például az alliterációt, melyet Saussure átminősít) fogalmaival szemben elgondoltaknak tekintjük. Feltűnő azonban, hogy a felsorolt terminusok mind a „gramma (betű) szuffixumot használják a phone (hang) helyett".⁴³

Úgy tűnik, ezen a ponton ellentmondás van a körvonalazódó elmélet és a használt terminológia között, hiszen Saussure több helyütt is tiltakozik az írott jelek elsőbbsége ellen. „Sem az anagramma, sem a paragramma nem jelenti azt, hogy a költészet alakzatait írott jelek irányítanák; ám ha a -gramma végződéseket -phone végződésekkel cserélnénk fel ezekben a szavakban, okkor esetleg azt gondolná valaki, hogy valami soha nem hallott, rettenetes dologról van szó."⁴⁴ Ám ha igaz az, amit Peter Wunderli állít – azaz hogy: „A beszéd elsőbbsége az írással szemben Saussure anagramma-kutatásaiban is egészen egyértelmű. Ez az álláspont teljesen megegyezik a Bevezetésével, ami az írást másodlagos rendszerként tárgyalja."⁴⁵ –, akkor az ana-, hypo-, illetve paragramma-tan előföltevései összeegyeztethetetlenek a derridai grammatológiával, s ez dolgozatom szempontjából talán meghaladhatatlan kihívás lenne.

Annak elutasítása után, hogy kutatásai grafikus jelekre vonatkoznának, meglehetősen furcsa, hogy Saussure a betű babonájáról (superstition pour la lettre), a betűhöz való ragaszkodásról (l'attachement á la lettre) kezd el beszélni.⁴⁶ Ráadásul míg legtöbb terminusában a -gramma utótag a -phone helyett ott, ahol a -phone suffixumot használja, -grammát jelöl vele.⁴⁷ Azt kell észrevennünk, hogy a Saussure által tett megkülönböztetések, kutatásának előföltevései ellentmondanak azoknak a kifejtett állításainak, melyek a hangok betűvel szembeni elsőbbségét hangoztatják. Sokkal inkább a jelentés hagyományos dekódolásával áll itt szemben a hang fontosságának a hangsúlyozása, s a szövegek hangzós anyaga bizonytalan, sokrétű, de legalább kettős kódoltságú terepként értelmeződik. Ahogyan Lotringér megjegyzi, Saussure polifonikus vizsgálódásai „szentesítik a jelölő betörését az írás színpadára",⁴⁸ és a jelentés eszményévé a hangot előléptető logocentrikus hagyományból kirántják a fonikus anyagot.

Hiszen nem éppen a dolog hallatlansága „kényszeríti-e Saussure-t arra, hogy elutasítsa a retorikához [pl. a paronomáziához] való folyamodást? [...] [A] kimondott szó bevésődik az írás terébe (mely betű szerint soha-nem-hallott, hallatlan) úgy, hogy hallhatóvá váljék, más szóval, hogy elérjen a megértéshez (entendement – A franciában az entendre ige egyszerre 'hall' és 'megért' jelentésű, az entendement jelentése: értelem, felfogóképesség.)."⁴⁹ De Man értelmezésében pedig: „A »choses inouie[s]« éppen az, hogy a költői beszéd hallható, érzéki és érzékelhető alapjai lettek kizökkentve, hiszen egy kulcsszó szövegben való szétszóródásának törvényszerűsége (történjen akár ana-, para- vagy hypogrammaként) fenomenológiailag, de még matematikailag sem érzékelhető."⁵⁰

A szövegek anagrammatikus kódoltságának bizonyítására Saussure nem talált eléggé meggyőző érveket. „Mint ismert, saját állítása szerint részben azért hagyott fel vizsgálódásaival, mert nem talált semmilyen történelmi bizonyítékot egy ilyen kidolgozott törvényszerűség általa rekonstruált létezésére, alapvetően pedig azért, mert nem tudta bebizonyítani, hogy ezek a struktúrák véletlenszerűek voltak-e, a puszta valószínűség következményei, vagy hogy a szemiózis törvényszerűségei határozták-e meg őket."⁵¹

Saussure nem elégedett meg azzal, hogy a szövegekben anagrammákra bukkant, vagyis hogy képes volt úgy olvasni a szövegeket, hogy láthatóvá váljék anagrammatikus szervezettségük, őneki bizonyítékokra lett volna szüksége, hogy ezek az anagrammák bele is vannak írva a szövegekbe. A hangok találkozásának tulajdonítható jelentőség kérdésével egy levélben költő-kollégájához, Giovanni Pascolihoz fordul, mert – ahogyan írja – ,,[v]an valami kiábrándító a problémában, amit [az anagrammák] felvetnek, mivel a példák egész sora sem segíthet ellenőrizni a dolgot irányító intenciót."⁵²

Elképzelhető, hogy a „túlzott bőség" nyugtalanította annyira, hogy végül is lemondott arról, hogy érvényt szerezzen föltevéseinek (ő maga semmit nem hozott nyilvánosságra kutatásaiból, hacsak a leveleket, melyekben tanácsot, segítséget kér, nem tekintjük ilyen fórumnak). Egy levél formájú töredékből való a következő fejtegetés:

„Az első anagramma megjelenése olyan, mint a fényé. Majd amikor azt látjuk, hogy egy másodikat, egy harmadikat, egy negyediket is hozzátehetünk, távol attól, hogy megszabaduljunk kételyeinktől, az elsőben való feltétlen bizalmunk is meginog: mert az a kérdés tevődik így fel, hogy végső soron nem lelhető-e fel minden lehetséges szó bármely szövegben, vagy hogy azokat, amelyek keresés nélkül kínálják magukat, mennyiben veszik körül valóban jellegzetes biztosítékok, és nem több véletlen egybeesést feltételeznek, mint az első szó, mely a szemünkbe tűnt, vagy amelyre nem figyeltünk."⁵³

A bőség talán abból fakad, hogy az egész csupán az ábécé 24 betűjével való természetes esélyjáték, s ezért „minden lehetséges szó bármely szövegben" fellelhető, az anagrammák az értelmes ismétlődések eltörlésével fenyegetnek, s eldönthetetlenné teszik, hogy a felmerülő lehetséges szó-témák közül melyik szó-téma az eredeti. Baudrillard kérdése éppen ebbe az irányba mozdít: „Vajon Saussure azért változtatott irányt, mert bizonyítási kísérlete nyilvánvalóan kudarcba fulladt, vagy azért mondott le az anagrammatikus kihívás pozíciójáról, hogy áttérjen a jelentésteremtés konstruktív, maradandó és tudományos módszerére, az eltörlés-fenyegette jelentés védelmében?"⁵⁴

Vajon az anagramma-kutatások ténylegesen a szó-téma olyan disszeminációjára hívják-e fel a figyelmet, mely minden jelentés eltörlésével fenyeget?

Culler szerint Saussure számára az anagrammák nem egy titkos, szubverzív jelentés hordozói, sokkal inkább ugyanannak az újbóli beíródását szolgálják, amit a költemény amúgy is mond.⁵⁵ Nem a jelentés aláaknázásáról lenne tehát szó, hanem más szavakkal vagy nevekkel (de ugyanazokkal a betűkkel) való megerősítéséről. Ezt látszik alátámasztani Starobinski megjegyzése is a hypogrammák tautologikusságáról.⁵⁶ A kriptogrammák viszont olyan neveket rejtenek el, melyek más módon nem jelennek meg a szövegben, s ilyen kriptogrammatikusan rejt el például egy Titus Livius által ránk hagyott jóslat egy teljes szöveget a szövegben: „»Ave Camille – Ave Marce Fouri Emperator – Dictator ex Veieis triump(h)abis – Oracolom Putias Delp(h)icas – Apollo.« Amint Starobinski ezt ki is emeli, a különféle téma-szók leleplezik a beszélőt (istent), azt, akihez beszél (az imperator) és azt is, amiről szó van (Vei elfoglalása) – valóságos diskurzus a diskurzusban."⁵⁷ Laurent Jenny parafrázisának szavai elárulják, ő maga úgy olvassa az anagrammatikus infrastruktúrát, mint ami árulkodó elszólás, a beszélő, a megszólított, a téma leleplezése.

Bármennyire is kötné a saussure-i intenció az anagrammákat a már kimondott újbóli megerősítéséhez, azzal kell szembesülnie, hogy a szöveg – struktúrája már egyszer megbontva – darabjaira esik szét. Számára az a legelbizonytalanítóbb, amikor olyan anagrammákat fedez fel valamely szövegben, melyhez annak semmi köze.⁵⁸ Ahogyan feltételezése szerint az írói munka kompozíciós művelet,⁵⁹ mellyel az anagramma szolgáltatta kereteket kell kitölteni, úgy lesz saját munkája dekompozíció, mely a szövegekben működő defigurációra irányítja a figyelmet.

Cynthia Chase a saussure-i anagramma-kutatások két releváns értelmezését veti össze a következő bekezdésben:

„A Les mots sous les mots de Man-i olvasata abban különbözik Sylvére Lotringer »The Game of the Name«-jétől [...] (amit de Man a saussure-i kutatás jelentőségéről írott legjobb angol nyelvű műként idéz), hogy a névre mint olyanra való összpontosítás romboló, nem pedig helyreállító hatását hangsúlyozza, illetve azt, hogy e vizsgálódás elkerülhetetlenül leleplezi a bomlást, mely a megnevezés és a jelentés szétválásával együtt jár."⁶⁰

Ami irodalmi elemzések előállításában használható alappá, illetve különböző elméletek egymásba épülő vagy egymás ellenében működő újraolvasásának tárgyává avatja a saussure-i anagrammatikát, az a két előbbi álláspont közöttije. Az intertextualitás elméletei a szövegek közötti viszonyok leírására, az aktuális szöveg más, korábbi szövegrétegek elemeire bomló szerkezetének megnevezésére veszik kölcsön az anagramma fogalmát.⁶¹ Így az egyféle „idézetjáték",⁶² ahol a betűknek szövegrészek felelnek meg, a permutálódó elemek esetenként a szövegek bizonyos szémái. Riffaterre szemantikai ismétlődésekre gondol, amikor átveszi a hypogramma és a paragramma fogalmakat⁶³ (hozzáadódnak ezekhez a mátrix, illetve a „donnée sémantique"⁶⁴ fogalmai), melyek nála sem választhatók el takarosan egymástól. A paragrammáról Julia Kristeva ír bővebben,⁶⁵ s Saussure néhány elvét a költészet paragrammatikus olvasatához használja fel. A Saussure által megfogalmazott szabályokból Kristeva három alaptételt von le: A) a költői nyelv az egyetlen végtelen kód; B) az irodalmi szöveg kettős: írás-olvasás; C) az irodalmi szöveg egy viszonyköteg. A paragrammát a dialogikus szerkezettel hozza összefüggésbe, no meg a költői nyelv azon diadikus sajátosságával, miszerint a (hétköznapi beszédre jellemző) törvény és annak lerombolása is elválaszthatatlanul hozzátartozik.⁶⁶ Könnyen lehet, hogy az anagrammatika első, Saussure-féle elképzelésének ez utóbbi értelmezések, alkalmazások csupán megszelídített változatai, s egyedül a hypogramma de Man-i újraolvasása hordoz valamit abból a „rettenetből", amit Sausurre megpillanthatott, mégis ezek a domesztikálások a maguk módján újra végrehajtják a jelentés-aprítás forradalmát azokon a tudományterületeken, melyekre így alkalmasabban törnek be. Kristeva a költői nyelvet tanulmányozó paragrammatikus tudományról beszél, és arról, hogy ez más társadalmi gyakorlatok újradefiniálására, a minden szellemi termelésben szerepet játszó paragrammatizmus leírására is kényszerít majd. De lássuk előbb a költői nyelvet!

Bár Barthes az olvasható-írható oppozíciójának bevezetése után az írhatóvá tételt egy klasszikus, tehát olvasható szövegen (Balzac Sarrasine című novelláján) demonstrálja, ezzel felmutatva, hogy valóban csupán az értelmezési energiák kellő bevetésén múlik valamely szöveg írhatósága, én itt a felvezetett jelenségek próbájául mégis olyan szöveget választok, mellyel más módon aligha lehet valamit kezdeni. Ráadásul nem lehet eltekinteni a szerző más szövegeinek implicit olvasási utasításától: ha az írás a nyelvi anyag megdolgozása, „kirakósdi", akkor észre kell vennünk, hogy az ósdi olvasási gyakorlatok kirakására vagyunk felszólítva, s az értelmek számonkérése helyett a jelölők összefüggéseit kell szem előtt tartanunk.

3. Parti Nagy: Papírdal

„De hát minden nyelvi mű létrehozása ez, játék a nyelvvel, kirakósdi, térbeli, időbeli dominó. Elemek megfelelése, viszonya, anyag, gyűrhető, alakítható, kiismerhetetlen, csodálatos anyag. Nyelvhús."⁶⁷

Parti Nagy Lajos játékos kedélyére, átminősített humorára, parodisztikus szövegeinek nyelvi ötleteire és furcsaságaira többen fölhívták már a figyelmet. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy Parti Nagy nyelvhasználatának „kirakósdi"-voltát, a rendelkezésre álló szó- és betűkészletből összeálló szövegként kezelt Papírdal című vers kombinációs technikáit alaposabban szemügyre vegyem.

Parti Nagy költészetét úgy kezelem, mint amely a szójátékot, rímeket, paronomázikus ismétléseket más poétikus eljárásokkal szemben kitüntetetten használja. Olyan jelenségekről van szó, melyek elsőre nem szembetűnőek, csak akkor válnak relevánssá, ha az értelmezésben felfigyelünk a rejtetten megbúvó, a szavak mögötti szavakként érvényesülő jelentésekre. Ha például nem megyünk el amellett a rejtett megfelelés mellett, hogy a van az arcodban valami... kezdetű töredék vasalója anagrammatikusan az olvasó helye (olvasa.).⁶⁸

Olyan bonyolultabb összefüggések felfejtése is ide tartozik, mint például amit a Pacsirthák ciklusban az Elrepullman címet viselő, a Szódalovaglás egyik jegyzetében megismételt szövegnek két találomra választott sora mutat:

E romlott légű resti holnapra légüres tér,

elmávadt arcát festi fapirosra a reptér.

A két sort egybekötő rím olyan paronomázia, melyet a teljes megfeleléstől s így a homonímiától egyetlen betű nem-egyezése választ el: res tér / reptér. De paronomázia az is, ahogyan a légű resti szószerkezetben a légüres szó megjelenik, ezzel előre motiválva azt az elváltozást, amit a szöveg holnapra jelent be. A sorok első két félsora is rímel egymással (resti / festi), a holnapra és a fapirosra szavak ismétlődő -ra ragja egyfajta szintaktikai rímként is felfogható.

Hozhatok példát a Halk, talmi vers az irodalom házához⁶⁹ című szövegből is, ahol az „Ott éri majd nap is, napest is" sorban a „napest is" rejtett paronomáziájában fölsejlő 'pestis' valóban félelmetessé teszi azt a napszakot, amely közhelyszerűen is a hanyatlás, öregkor, az elmúlás metaforája. így aztán már betű szerint is motivált a holtak emlegetése („hol élő és holt szimbióz' időz") és a Dante-allúzió („Ki ott belép").

Ha a betű-játékoknak, rímeknek, paronomáziáknak ekkora szerep jut Parti Nagy Lajos szövegeiben, akkor hivatásos szövegértelmezőként⁷⁰ rá kell kérdeznünk arra, hogy milyen nyelvszemléletről tanúskodnak a nyelvi elemek megfeleléseiből adódó jelentéseket a szavak szótári jelentésével szemben előnyben részesítő jelenségek. Illetve arra is, hogyan adódik jelentés a jelölők véletlenszerű egymásra vonatkozásából, egy kijelölt kontextusban való összekapcsolódásukból.

A kijelölt, kiválasztott kontextus ezúttal:

Papírdal

„Toll fut, futol, leszen papírdal,

lapszéle él, húsodba irdal,

lovatlanul lovagi torna,

a tortakésen vércsatorna.

Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,

s ha lesz, ki pépből kifehérít,

nem verset ír, mint rajtad én itt.

Toll fut, futol, pufog a flaszter,

volt kőolaj, hogy mondja azt el?

kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.

Toll fut, futol, karistolódik,

fehérre fehér rajzolódik,

üres nyomát a nyom megőrzi,

libákon egyszer visszabőrzi.

Toll fut, futol, leszen papírdal,

a margóig se bírja pírral,

a dátumig: ezerkilencszáz...,

utána csönd, tömött lelencház."⁷¹

A szöveg ugyanazokat a kérdéseket hagyja megválaszolatlanul, melyek felől az előbb említett Livius-féle latin jóslat esetében annak anagrammatikus infrastruktúrája igazított el, azaz abban bizonytalanít el a vers, hogy ki szólal itt meg, ki a megszólított (például a húsod, rajtad által megrajzolt te), illetve mi is a beszéd tárgya, mi mesélődik itt el.

A legszembetűnőbb sajátossága a szövegnek a hangalaki egyezéseknek, fonikus megfeleléseknek tulajdonított elsőbbség a szavak jelentésével szemben. Nyilvánvaló, hogy a rím az egyik olyan szövegformáló eljárás, melynek kényszere motiválja az egyes szavak megválasztását. Az egybecsengések a jelentések rögzítésével szemben azok elmozdítását eredményezik, s amire felfigyelhetünk, az a nyelvi elemek játéka, kilengése. Olyan gazdag rímekkel találkozunk itt, ahol az esetek többségében a rímelő szavak egyike a másik részben megismételt változata: (pap)írdal / irdal; torna / (csa)torna; rosttoll / (papirostól, (meg)őrzi / (visszab)őrzi; (kilencszáz / l(e)lencház. A jelölők egymás felőli remotivációja történik meg ezzel, ami az etimológia határesete.⁷²

De nem csak rímhelyzetben érvényesül a hangalaki egyezéseket szinte homonímiákká fokozó ismétléskényszer, már az első nekifutás is ilyen: Toll fut, futol. A futol szóalak megismétli az őt megelőző ige tövét, s a végződés miatt egyes szám második személyben ragozott igének hat, hiszen a magyar nyelvérzék az olvasó/, hiányzói stb. igékkel hozza kapcsolatba, s mint ezen paradigma egyik alakját értelmezi. Így a vers leíró, bár elliptikus első mondata megszólításba fordulna át, s az kínálkozna, hogy a megszólítottnak a korábbi mondat alanyát, a tollat tartsuk. A második sor egyes szám második személyű birtokjellel ellátott szava, a húsodba immár elkerülhetetlenné teszi a megszólított tárgy vagy személy kilétére vonatkozó kérdés megfogalmazását. Kihez beszél a vers énje? A húsod kizárja a tollat mint megszólítottat, leginkább a papírlap vagy a papírdal maga tűnik aposztrofáltnak lenni itt. Ha ehhez hozzáolvassuk a masé leszel majd papirostól, illetve a nem verset ír, mint rajtad én itt sorokat, akkor lehetetlenné válik az aposztrophékat egyetlen, végső, rögzített tárggyal kiegészíteni. A nem verset ír, mint rajtad én itt sor szerint a rajtad csakis a papír lehet, amire a költő a verset írja, míg a korábbi sorban szereplő kitétel, miszerint papirostól lesz papírmasévá – tehát a papírral együtt vagy a papír miatt –, egyértelműen valami olyasmit rajzol meg, ami különbözik és elválasztható a papírtól.

Ki lehet a megszólított? A toll, a papírlap (széle), a papírdal, a papírdal dala vagy papírja? A húsodba irdal ráadásul megengedi, hogy önmegszólításként olvassuk, a papírlap szélének éle valóságosan fenyegetheti az írót, s ebből következően szemünk előtt játszódhat le a szerző halála: papirostól, vagyis papírként lesz papírmasévá: papírszerzővé⁷³ az itt megszólaló én.

Biztosnak az látszik csupán, hogy egyik elgondolás sem teljesíthető ki, a második személyre tett utalások nem egészíthetők ki ugyanazzal a jelölttel. A nézőpontváltogatós elbeszélések mintájára ebben az esetben megszólított-váltogatós versről kellene szólni. És arról, aminek ezáltal tér nyílik, hiszen valaminek az ellehetetlenülése magával hozza a lehetetlen asszociációkra való figyelést, a szöveg szójátékainak a faggatását.

Így aztán nem hanyagolható tovább, hogy a futol szó a Toll fut szerkezet betűit ismétli meg a rímelő szavak kapcsolataiban is megfigyelhető anafónia szabályai szerint: a duplán föllelhető mássalhangzók (t és l) száma eggyel csökken. A futol így egyrészt tükörjáték, az előbbi szerkezet két tagjának megcserélése: fut Toll; másrészt a leírás folytatása, jelzős szerkezetté való átalakítása: 'futó toll'. A lapszéle birtokosa a papírdal, a papírdal szélein valóban a lap szót találjuk (az első és az utolsó két betű palindromája szerint).

A lapszéle él szerkezetben az igét a szél szóban való előfordulása készíti elő, visszhangszerű szójáték, mely ráadásul kihasználja, hogy az él homonímia, egyaránt olvasható itt igei és névszói jelentésében ('él', mert tanújelét adja létezésének: húsodba irdal, mondhatni visszaüt, vagyis visszairdal – az irdal éppen a papírdal rímszava, s tulajdonképpen csak annak részleges megismétlése, szajkózása, visszhangja; de 'él' úgy is, mint a késnek az éle, s a tortakés utólag ezt az értelmezést valószínűsíti).

Figura etymologica-szerű „(pseudo)etimologikus szójáték az azonos szótövekkel"⁷⁴ a lovatlanul lovagi szerkezet. A tortakéssel bonyolított lovagi torna jelenetének szereplője a lovas lehet (ha már ló nincs, lovasnak csak kell lennie, ilönben értelmetlen lenne a megszorítás: a lovatlanul jelző feltételezi azt, akinek szüksége lenne a lóra). A lovas az 'olvas' anagrammát rejti, olvashatjuk a jelenetet mint annak a leírását, hogy a lovagi tornára invitált olvasó avatatlanul (lovatlanul) – járatlanul, szakszerűtlenül – nyúl a szöveghez. (Itt említem meg, hogy a fut ige egyik jelentésében az 'olvasás' szinonimája: átfut, vagyis sebtében átolvas.⁷⁵)

A szavak mögötti szavak áthallásai miatt a masé leszel majd papirostól sor olvasásakor is bevillan a masé szóban a 'másé', melyet a 'másé lenni' szerkezet is motivál. Ki másé lehetne a papírdal, mint az olvasóé? A masévá válás utáni lehetséges kifehérítés mint fenyegetettség mutatódik be, szemben a versírással: a nem verset ír vonatkozhat a kifehérít igére (nem verset ír, hanem kifehérít), de önnyen lehet, hogy a tagadással elfedi a beszélő azt, ami fenyegető, s nem tudjuk meg, mit is tesz majd az, aki pépből kifehéríti a papirosmasét. (Nyilván nem véletlen, hogy a papiros szó éppen itt bukkan fel: megadhatja a kifehérítés szükségességének az okát.) Olyan oppozíciókat épít ki itt a szöveg, mint írás és kifehérítés ellentéte, az én itt é a masé/másé majd. Parafrazálva: hiába zizeg most a rosttoll, papírmasé⁷⁶ lesz az eredmény, s az olvasó felszámolja a jeleket (értelmez), ahelyett, hogy értelmezésre váró jeleket vetne papírra – mint rajtad én itt. Na de ki ez az én? Ki beszél itt?

Minden olyan igének, mely metaforikusan vagy metonimikusan kapcsolatba hozható az írással, megvan a maga alanya: toll fut, rosttoll zizeg, flaszter pufog, nyom (a nyomát) megőrzi; vagy szenvedő igealakként fordul elő: lehengerelve, karistolódik, rajzolódik. Egyedül a verset ír cselekvés köthető az énhez. így az sokkal inkább az alkotás egy bizonyos fázisához tartozó, üres személyes névmás, mint egy hús-vér szereplő/szerző nevére cserélhető jel.

A pufog a flaszter, / volt kőolaj, hogy mondja azt el? sorok megerősítenek abban, hogy itt egy folyamat leírásával van dolgunk. A kőolajból nyert aszfalt szinonimája a flaszter. A flaszterben anagrammatikusan fellelhető az aszfalt,⁷⁷ a kőolajhoz eljutni viszont szótár segítségével lehet.⁷⁸ Hacsak nem másképpen kell keresni. A flaszter hogy mondja azt el? gondja az eredet fellelésére, a múlthoz való hozzáférésre vonatkozik, miközben az is nyilvánvaló, hogy a flaszter a papírdal újabb metamorfózisa. Az eredetét kereső, s azt a kőolajban megjelölő flaszter-dal szerzője maga is belopja magát ebbe az eredetbe.

Miről is van szó? A rímeknek, hangalaki megfeleléseknek ekkora fontosságot tulajdonító szöveg olvasójának föl kell hogy tűnjön, hogy a vers címe –Papírdal – a szerző nevére rímel: Parti Nagy, ráadásul a p mássalhangzó alliterál a szerző nevében és a szöveg címében. A szövegépítkezés ezen eljárásaival a szerzői név is bevonódik a textuális események forgatagába, a jelölők játékába. A legkevésbé sem meglepő, hogy a Lajos név részleges anagrammája éppen ott bukkan elő, ahol a versben leghangsúlyosabban tevődik fel az eredet kérdése. A kőolaj olaj szóeleméből kirakható a Lajo(s), vagy fordítva, a Lajosból az olaj. Így az olaj mögött a szerzői név tűnik föl, mint ami a vers által múltnak elgondolt múltat megelőzi.

Persze, ezzel még nem kevésbé kétséges, ki is beszél itt, és ki szólja el magát. Nem a szerzői autoritás beíródását eredményezi az anagramma, hanem inkább annak elkerülhetetlenségét, hogy látensen megőrződjenek és belülre kerüljenek olyan nevek, melyek a szöveg paratextusán⁷⁹ külsődleges helyet foglalnak el. Az anagramma – bár itt talán helyesebb paragrammának nevezni, éppen mert – megmutatja a szöveg újabb margóját,⁸⁰ a fonákját, a kiszólások, eltérülések, a félre helyét. A paragrammatikus rend az, amit a flaszter takar, ideiglenesen, etimologikusan,⁸¹ nem hermetikusan. S bár ugyanaz a név sejlik föl a szöveg paragrammatikus margóján is, mint a paratextuálison, korántsem őrződik meg a név egysége, inkább az érintetlenül maradás lehetetlenségét mutatja föl, azt, hogy egyetlen név (még ha szerzői is) sem vonhatja ki magát az anagrammatikus infrastruktúrában való részvétel, s így defiguráció alól.

A volt ősmadár, madár szerelme sor kettős grammatikai olvasata egyrészt a flasztert (volt kőolaj) mint volt-madarat (volt ősmadár) – ami egyúttal egy másik madár szerelme – mutatja; másrészt mint volt-szerelmet állítja elénk (az ősmadár és a madár ebben az esetben egymás szinonimáinak tekintendők, illetve egy olyan sorozatnak, mely maga is felmutatja az alakulás stációit: ugyanarról van szó, csak el kell döntenünk, milyen időpontot választunk – a tudomány visszatekintő nézőpontja szerint ősmadárnak, vagy a valamikori aktualitás szempontjából madárnak látjuk). Az első interpretáció a kéken, hanyatt, lehengerelve sort az ősmadárhoz tartozónak olvastatja,⁸² a második a flaszternek tulajdonítja. A sor lehengerelve szava kapcsolható az íráshoz, mint olyan felület előkészítésének művelete, mely alkalmas nyomokat megőrizni (akkor is, ha nem ez a rendeltetése, a puha⁸³ aszfaltban megőrződő lábnyomokkal az utászok nyilván nem számolnak).

A következő sorok ezt látszanak kibontani: adott egy (vagy több) felület, mely ellátható különböző nyomokkal. Például karistolódik. Ami azt is jelenti, hogy karcolódik, horzsolódik, vagy hogy kaparó, csikorgó hangot adnak ki általa/rajta.⁸⁴ Egyszerű: képzeljék el, kifogyott a(z egyébként piros⁸⁵) tinta a tollból. A nyomot hagyni igyekvő tollhegy felkarcolja a papírt, a karcolás hangja hallik a karistolódikból. A tinta hiánya teszi lehetővé azt, hogy immár: fehérre fehér rajzolódik. Kazimir Malevics absztrakt festészetének híres kísérlete, a Fehér alapon fehér négyzet⁸⁶ juthat eszünkbe.

Felszabadító allúzió, hiszen fehér alapon meglátni az ugyancsak fehér figurát a néző koncentrációját, az árnyalatok megkülönböztetésének képességét igényli. Olyasmi lehet ez, mint amikor a tintafoltokban arcokat, alakokat látunk meg,⁸⁷ s Starobinski éppen ezzel a nézői/befogadói tevékenységgel analogizálja az anagrammákat hajszoló saussure-i olvasatokat.⁸⁸ Vajon az olvasat értékét csökkentő, csupán tintaarc az, ami összeáll az olvasatban, vagy minden olvasatot nézhetünk olyan perspektívából (leginkább a többi olvasat perspektívájából), ahonnan az, amire rálel: (tinta)arc, vagyis a következő pillanatban elmosódó, újabb belátások fényében más vonásokkal felülírható mégis-arc?

A szöveg mintha az arcrongálás-arcadás⁸⁹ kettős mozgásával szemben is szólna a fehérre fehérrel és az üres nyomát megőrző nyommal. Derrida grammatológiájának állításait (a jelentett jelentővé válván egy másik jelentő által határozódik meg; a kimondott értelem, jelentett mindig belép a helyettesítések végtelen láncolatába) továbbgondolva Barthes egy olyan jelhasználatról beszél, „amelyben a jelentő nem szűnik meg eleven és a »vágy tárgyául szolgáló« (désirable) lenni, de a jelentett felé irányuló mozgást minduntalan meggátolja, kijátssza, lényegtelenné minősíti, nos, ez a jelhasználat az értelem helyét elfoglaló (strukturálisan rendkívül fontos) űrt vagy beszédhiányt pótolhatatlanná teszi."⁹⁰ Barthes a Zen szatori szavával, később a haiku műfajával példázza az üresség fontosságát a japán kultúrában, melyet szembeállít a nyugati civilizációval. „A haiku, éppen azáltal, hogy semmit (nem) jelent, a nyugati befogadót arra ösztönzi, hogy az elrémisztőén üresnek érzett teret jelentésekkel népesítse be."⁹¹ A középpont rögzítetlen hiánya köszön vissza az üres nyomban: a jelölt távol van, ráadásul a metonimikus kapcsolat (nyom) nem képes megidézni a távollevőt, mert üres. A távollétek sokszorozását eredményezi, hogy minderről csupán egy nyom tudósít (üres nyomát a nyom megőrzi). Voltaképpen az ürességet, a jelentésnélküliséget, a semmit őrzi ez a nyom, ami nyom-voltának megszüntetése is egyúttal – a jelentésétől elszakított jel paradox pillanatában. Kódolható-e a semmi? Nem éppen a kódolatlanság a semmi? Az értelemnélküliség és az értelmetlenség igencsak közel kerülnek egymáshoz, csoda-e, hogy kirázza a (nyugati) embert a hideg. Vagyishogy libabőrös lesz. A vers szerint pedig az, a libabőr, a libák hiányzó tollainak olvasható nyoma lenne az üres nyom, a tiszta hiány (ha a közvetítő/tudósító nyom kiiktatódik): libákon egyszer visszabőrzi.

Az erre következő sor betű szerinti megismétlése a kezdősornak, az utolsó három sorban pedig megsokasodnak a paratextuális jegyekre való utalások (margó, dátum, ezerkilencszáz). A margóig se bírja pírral grammatikai szerkezet és a dátumig: ezerkilencszáz... sor két időhatározó-ragos szava látszólag ugyanolyan értékű, szemantikai mezőjüket bekapcsolva viszont rájövünk, a grammatikai rím paradox egyenértékűséget takar: a margónak fehérnek kell maradnia, hogy az írás keretéül szolgálhasson, a dátumot viszont le kell írnunk. A paradoxon látensen azt a kérdést veti föl, hogy hozzátartozik-e a dátum, illetve a margó a szöveghez. A margótól a dátumig tart-e a vers, a papírdal, vagy azzal együtt. Az éppen olvasott szöveg álláspontja az utóbbi, hiszen (konstatívból performatívat csinálva) a margót, no meg a dátumot is beírja önnön soraiba. A konstatív és performatív nyelvhasználat szimultán érvényesülését erősíti az utolsó sor csöndje: elhangzik a papírdalról, hogy utána csönd, s valóban, két szó még a rím kedvéért, s elhallgat a dal, marad a csönd.⁹²

Maradna. S a tömött lelencház. Ami (sajnos) minden, csak nem a nyugalom, a csend szinonimája. Vagy csönd, vagy tömött lelencház. Semmi, vagy az elapátlanodott (a szerző kézjegye nélkül olvasható) hangok polifóniája, a minden. A szólamok egymást áthatása, a diafónia azonban csak egyetlen helyről vizsgálható: egyedül az olvasó láthatja át a kiszólások, elszólások kapcsolódásait, az irodalmi szöveg viszonykötegét.

4. Paragramma

„Nem a jelzők, határozók stb. jellemzik leginkább a nyelvet, hanem a viszonyszavak, a ha-k, hogy-ok, vagy-ok, tehát-ok..."⁹³

Roland Barthes Az olvasásról írott szövegében hangzik el, hogy „az olvasó sajátos helye a paragramma, ami annyira elbűvölte Saussure-t (nem érezte-e, hogy beleőrül abba, ő, a tudós, hogy egyszerűen csak olvas?): egy »igaz« olvasás, egy olyan olvasás, amely feltételezheti igazolhatóságát, őrült olvasás volna nem azért, mintha valószínűtlen jelentéseket (»értelmetlenségeket«) találna ki, nem is azért, mert »félreolvasna/delirálna« [délirerait], hanem mert felfogná a jelentések, nézőpontok, struktúrák egyidejű sokféleségét, azt a teret, amely mintha túl lenne azon a világon, amelyre érvényesek az ellentmondást tiltó törvények (a »Szöveg« maga is ennek a térnek a posztulátuma)."⁹⁴ A szöveg tehát az egyidejű sokféleség, az egymást meg nem szüntető oppozíciók tere. A sokszoros, paragrammatikus olvasó az, aki belátja ezt a teret, aki eligazodik benne olyannyira, hogy végül „nem megfejt, hanem létrehoz, halmozza a nyelveket, engedi, hogy végtelenül és fáradhatatlanul át- és átjárják: ő maga sem más, mint ez az átjártság."⁹⁵

A paragrammatika szót Derrida használja az intertextualitás (szűkítő) szinonimájaként;⁹⁶ korábban azokkal a műveletekkel (anagrammatikus kisajátítás, újraelsajátítás, köznévre lefordítás, köznévvé átalakítás) kapcsolatban, melyeknek Philippe Sollers Számokjáról adott olvasatában jelentőséget tulajdonít, jegyzi meg a következőt: „De az írás ilyen hatásai, amelyeket mostantól paragrammatikainak fogunk nevezni, sokkal számosabbak, mint ezekből a példákból gondolnánk." ⁹⁷

A paragramma mint szójáték legsikerültebb példái azok, melyek találékonyan mutatják meg két jelentés összeadódását egy olyan szóban, melyekről az nem látszik tudni.⁹⁸ A szójáték mutathatja meg azt, hogy a jelentések viszonya sosem az egymást kioltásé, bár igaz, hogy a szójátékban ezek ritkán kerülnek oppozícióba egymással. Ahogyan Barthes másutt is beszél a paragrammáról, egyértelmű, hogy azt egy olyan rend letéteményesének tekinti, melyben „az írásnak mozgósítania kell egy képet, és ugyanakkor ennek ellentétét is."⁹⁹ A paragrammatizmus „két, egymást kizáró nyelvet fon össze".¹⁰⁰ Itt emlékezhetünk a paragramma saussure-i meghatározására, mely szerint az nem korlátozza térben azt a területet, ahol a kulcsszó szétterül, vagyis az egész szövegre kiterjedő megkettőződés lehetőségét jelenti.

A paragramma a jelölők retorikai mozgásterére való rálátás alakzata, s ezzel maga is retorikai természetű, ám ugyanakkor ki is vonja magát a retorikai besorolhatóság alól.¹⁰¹ Így nem csak a szövegszerűség jelölője, „amennyiben két, egymással összeegyeztethetetlen és egyaránt önromboló nézőpontra ad lehetőséget",¹⁰² hanem a szövegszerűség elbizonytalanításának, a jelentésesség felfüggesztésének is alakzata, s „így [állít] leküzdhetetlen akadályt [...] minden olvasás vagy megértés útjába."¹⁰³

Az olvasó egyrészt kénytelen-kelletlen olvasatlanul hagyja a szöveget. Másrészt meg olvasatlan szövegről éppúgy nem lehet beszélni, ahogyan a jelentésétől elszakított jel is csupán egy megragadhatatlan pillanatra létezhet. A szójátékokban, gazdag rímekben, betűszimmetriákban bővelkedő szöveg, a Papírdal paragrammatikus olvasata nem talált olyan diskurzusra a diskurzusban, mely a beszélő, a megszólított kilétére, a beszéd tárgyára vonatkozó kérdéseket megnyugtatóan és véglegesen megválaszolta volna. Viszont éppen a szöveg betűinek folytonos átrendezésével juthatott olyan nézőponthoz, ahonnan belátható lett a jelölők mozgástere, a papír fehérségét felkaristoló toll negatív nyomhagyása (nem újabb réteg hozzáadásával, hanem éppen az ép felületbe való bevéséssel), az üresség strukturális helye.

A Papírdal jelen olvasatának ugyanúgy szembe kell néznie az önkényesség problémájával, ahogyan Saussure anagrammatikus olvasatai esetében az föl-merült. Az önkényes olvasat pedig avatatlan, mert szakszerűtlen, mert argumentálatlan. Végső argumentumként a szöveg interpretációjában is körvonalazott 'lovatlanul' állapotának meghaladására, bizony, nem kevesebb, mint egy ló kellene. Azt pedig a paragramma pozíciójából az olvasó anagrammatikusan könnyedén megszerezheti: a Papírdalban ott a paripa.

Jegyzetek

1. Paul Valéry: Füzetek. Ford. Somlyó György. Európa, Budapest, 1997. 81.
2. Ferdinánd de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Ford. B. Lőrinczy Éva. Corvina, h. n., [1915] 1997. 53.: „A nyelv és az írás két különböző jelrendszer, a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsőt ábrázolja." – Saussure mondatában Rousseau állítására ismerhetünk („Az írás mindössze a beszéd ábrázolása."). Ezt a fajta áthallást Derrida anagrammatizálásnak nevezi. Vö. Jacques Derrida: Grammatológia. Első rész. Ford. Molnár Miklós. Magyar Műhely –Életünk. Szombathely, [1967.] 1991. 65.
3. Ua. 26.
4. Uo.
5. Ua. 37.
6. Roland Barthes: Az olvasásról. Ford. Babarczy Eszter. In.: uő.: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 65.
7. Vö. Roland Barthes: A retorikai elemzés. Ford. Vígh Árpád. Helikon, 1977/1. 136. – „Köztudott, hogy minden üzenet (és az irodalmi alkotás is az) legkevesebb egy kifejezéssíkot vagy jelentősíkot, és egy tartalomsíkot vagy jelentettsíkot foglal magába; e két sík egyesülése alkotja a jelet (vagy a jelek együttesét). Azonban az ilyen elemi módon létrehozott üzenet, egy szétkapcsolási vagy kitágítási művelet folytán egy másik, hozzá képest átfogóbb üzenet puszta kifejezéssíkjává válhat; egyszóval az első üzenet jele a második jelentőjévé válik."
8. Tzvetctn Todorov: Poétika. Ford. Angyalosi Gergely. In.: A modern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla. Osiris, Budapest, 1998. 583.
9. Barthes-nál a jelentő- és jelentettsík együttese, a korábbi jel válik az ebben a másodlagos kommunikációs folyamatban kiépülő jel jelentőjévé.
10. Jonathan Culler: Dekonstrukció. Elmélet és kritika a strukturalizmus után. Ford. Módos Magdolna. Budapest, Osiris, 1997. 204–205.
11. L. az olyan rímhelyzeteket, mint ami például A disszemináció „Könyvkívület. Előszók" c. részének első (hors-livre, azaz könyvkívület) és utolsó szava (or/livre, azaz arany/könyv) között fennáll. A definíció-szerű megfogalmazások is élnek a paronomázia kínálta lehetőségekkel: „Nincs előszó, nincs program, vagy legalábbis minden program már eleve programm, a szöveg mozzanata, amelyet a szöveg vett vissza saját külsőlegességétől." Jacques Derrida: Könyvkívület. Előszók. In.: uő.: A disszemináció. Ford. Boros János – Csordás Gábor – Orbán Jolán. Jelenkor, Pécs, 1998. 59., 22.
12. Ua. 126–127.
13. Vö. ua. 317.
14. „Az, hogy a pharmakon méreg is és gyógyír is; a hymen membrán és egyben e membránon való áthatolás; a disszociáció az ondósejt, a magvak és a sémes (szemantikai vonások) szétszóródása; és a s'entendre parler az önmagunkat egyszerre hallva és megértve beszélés – mindezek tehát a nyelvet illető esetleges tények, melyeknek helye van a költészetben, ám nem járnak semmiféle következménnyel a filozófia univerzális diskurzusára nézve." Ua. 205.
15. Paul de Man: Walter Benjamin A műfordító feladata című írásáról. Ford. Király Edit. Átváltozások, 1995/2. 76.
16. L. Hans Robert Jauss: A költői szöveg az olvasás horizontváltásában (Baudelaire: Spleen II.) Ford. Kulcsár-Szabó Zoltán. In.: uő.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, Budapest, 1977. 339–340.
17. L. Paul de Man: Bevezetés. Ford. Molnár Gábor Tamás. In.: Jauss: i. m. 425.
18. Chase: i. m. 139.
19. Ua. 135. „Térben elhelyezett betűket névként olvasni annyi, mint alakot vagy arcot adni nekik. Az bizonyult lehetetlennek – bár szükségszerűnek –, hogy arcot adjunk a névnek." Ua. 132.
20. Roman Jakobson a paronomáziából vezeti le a költői funkció sajátosságait – gondoljunk az I like Ike. példára. (Nyelvészet és poétika. In.: uő.: Hang – Jel – Vers. Ford. Barczán Endre et al. Gondolat, Budapest, 1969. 222–223.) Vö. még: „A poétikai funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti." (224.); „Egy szekvenciában, amelyben a »hasonlóság« az »érintkezés« fölé van rendelve, két egymáshoz közeli hasonló fonémasor paronomáziás funkciót tölthet be." (245.)
21. Lausberg retorikája szerint ez az összefoglaló neve a szóalakot vagy annak részét érintő fellazított azonosság (gelockerte Gleichheit) figuráinak. Vö. Lausberg Heinrich: Elemente der literarischen Rhetorik. Max Hueber Verlag, [1963] 10 1990. 89. (§ 274.)
22. Roland Barthes: A régi retorika. Emlékeztető. Ford. Szigeti Csaba. In.: Az irodalom elméletei III. Szerk. Thomka Beáta. Jelenkor, Pécs, 1997. 161. – Vö. még: „Úgy tűnik, a retorikai figurákkal semmi mást nem tehetünk, mint hogy elnevezzük és osztályozzuk őket." Ua. 159.
23. Werner Hamacher: Az inverzió másodperce. Egy alakzat mozgása Paul Celan költészetében. Ford. Schein Gábor. Enigma, 1995/2. 118–119.
24. Az 1906 és 1909 között teleírt 141 jegyzetfüzet és a néhány nagyobb lapra írt táblázat anyagába Jean Starobinski könyve nyújt betekintést: Les mots sous les mots. Les anagrammes de Ferdinand de Saussure. Gallimard, 1971.
25. „A paronomázia működése szerint közelít a – / A hang általi parafrázis -fonikus" Ua. 32.
26. Saussure anagramma-kutatásainak ismertetését 1. pl. a következő tanulmányokban: Paul de Man: Hypogramma és inskripció. In.: uő.: Olvasás és történelem. Válogatott írások. Ford. Nemes Péter. Osiris, Budapest, 2002. 395–432.; Cynthia Chase: i. m. 128–137.; Szegedy-Maszák Mihály: Az ismétlés művészete. In.: uő.: Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok. Magvető, Budapest, 1980. 365–465.
27. Valéry: i. m. 63.
28. "absolument total" Starobinski: i. m. 21.
29. Ua. 29.
30. Ua. 36.
31. Uo.–A „fono-poétikai elemzésre" (ua. 37.) utal: Roman Jakobson: Egy Baudelaire-vers mikroszkopikus vizsgálata. In.: uő.: i. m. 284.
32. Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta. Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető, Budapest, 1976., 1977. 125.
33. Bár, mint később látni fogjuk, az anagramma nem kitüntetett, végső neve a jelenségnek. Starobinski könyvének címe az, ami az anagramma fogalmában összegezi a saussure-i kutatások lényegét.
34. Lukácsy András: Elmés játékok, játékos elmék. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1985. 71. A Világirodalmi Lexikon meghatározása szerint a terminus jelentése: 'megfordítás + betű'. Az ana-prefixum jelentései: -ra, -re; vissza, újra, ellen.
35. Cynthia Chase: i. m. 137.
36. „[L]es éléments de l'hypogramme (ou mot-thème) utilisés dans le vers ne sont pas de monophones, mais de diphones."; „Je ne crois pas qu'on puisse trop répéter que le monophone est inexistant pour l'hypogramme. [...] Un initial T-(tela) ou un final -T (habet) ne vaut absolument rien s'il reste isolé: il prend valeur uniquement en raison de l'initio-finale qui le suit, ou le précède, avec laquelle il peut former un diphone comme -A-T ou comme T-A-. comme -R-T ou comme T-R-. Hors de ce complément sa valeur est nulle." Starobinski: i. m. 46., 47.
37. 7. Ua. 31.
38. Uo.
39. Paul de Man: Hypogramma és inskripció. 409.
40. Starobinski: i. m. 69.
41. Barthes: A régi retorika. 159.
42. Francis Gandon: Anagrammes, grammes, psychanalyse: Saussure lecteur de Martial. Kodikas / Code, 2000/1-2. 111. – Saussure ugyanis terminus–értékkel ruház fel olyan fogalmakat is, mint például a próbabábu (mannequin) fogalma.
43. Paul de Man: Hypogramma és inskripció. 410.
44. Starobinski: i. m. 31. – Idézi Paul de Man: ua. 410. – L. még Saussure következő kitételét: „En me servant du mot d'anagramme, je ne songe point à faire intervenir l'écriture", és Starobinski kommentárját, aki megjegyzi, hogy míg a hagyományos anagramma csak grafikus jelekre vonatkozott, itt arra vállalkozik az olvasat, hogy fonémák – és nem betűk – kombinációit fejtse meg. (Starobinski: i. m. 27–28.)
45. Peter Wunderli: Ferdinand de Saussure und die Anagramme. Linguistik und Literatur. Max Niemeyer Verlag, Tübingen, 1972. 14. – Vö. jelen szöveg 2. lábjegyzetével.
46. Starobinski: i. m. 38. – Saussure a Bevezetésben a „betű zsarnokságát" említi.
47. A diphone tulajdonképpen azt jelenti, hogy két betű. Vö. Francis Gandon: i. m. 112.
48. Sylvère Lotringer: The Game of the Name. Diacritics, 1973. (Summer) 2. [Magyarul: A név játéka. Ford. Fűzi Izabella. Kézirat.]
49. Lotringer: i. m. 3.
50. Paul de Man: Hypogramma és inskripció. 410.
51. Ua. 409.
52. Starobinski: i. m. 151. – Incze Éva fordítása.
53. Ua. 132. – Incze Éva fordítása.
54. Jean Baudrillard: A látszatok szent horizontja. Ford. Tótfalusi Ágnes. Nappali Ház, 1998/4. 15.
55. Vö.: Jonathan Culler: Anagrams and Logocentrism. In.: uő.: Saussure. Fontana-Collins, 1976. 107–108.
56. „Les hypogrammes de Saussure sont la plupart du temps tautologiques: ils nous offrent, à l'état dispersé, des noms qui figurent selon leur élocution normale à l'intérieur même de poème". Starobinski: i. m. 146.
57. Laurent Jenny: A forma stratégiája. Ford. Sepsi Enikő. Helikon, 1996/1-2. 35.
58. „Saussure s'est aperçu qu'on pouvait lire le nom Pindarus sous les premiers vers de L'énéide, bien qu'il n'y soit nullement question du poète grec." Starobinski: i. m. 132. – Egyik jegyzetben Saussure beszél arról, hogy egyes nevek könnyen realizálódnak, mások viszont nehezebben. Vö. ua. 118.
59. „travail de composition" Starobinski: i. m. 127.
60. Chase: i. m. 133.
61. Vö.: Renate Lachmann: Ebenen des Intertextualitätsbegriffs. In.: Das Gespräch. Szerk. Karlheinz Stierle – Rainer Warning. (Poetik und Hermeneutik XI.) Wilhelm Fink Verlag, München, 1984. 133–138.
62. Derrida az „anagrammára" érti. Vö.: A disszemináció. 96.
63. Használja a „paragramme sémantique" kifejezést is. L. Michael Riffaterre: Para-gramme et signifiance. In.: uő.: La production du texte. Éditions du Seuil, 1979.76.
64. Ua. 77.
65. Julia Kristeva: Pour une sémiologie des paragrammes. In.: uő: Σημειωτική. Recherches pour une sémanalyse (Extraits), coll. Points. Éditions du Seuil, 1969. 113–146.
66. Ua. 114., 118.
67. Félterpeszben: Parti Nagy Lajos. In.: Keresztury Tibor: Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból. (JAK-füzetek 54.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. 167–168.
68. Részletesebben írtam erről a Mint a vasaló: katakrézis-minta Parti Nagy Lajosnál című tanulmányomban. (In.: Nyelvek, szövegek, identitások. Szerk. T Szabó Levente. Kriterion, Kolozsvár, 2003. 261–268.)
69. Europink. Versek / Gedichte / Poems / Poe'mes. Jelenkor–Lettre, Pécs–Budapest, 1999. 22.
70. Aki „az irodalomtól [nem] direkt odamondást, [ha]nem olvasatokat, hanem lovasattakot vár", vagyishogy éppen ezt és éppen így: olvasatokat és lovasattakot is. (Félterpeszben: Parti Nagy Lajos. 183. – Betold., kiem.: Á. O.)
71. Parti Nagy Lajos: Papírdal. In.: uő.: Esti kréta. Jelenkor, Pécs, 2000. 89.
72. Vö.: Fónagy Iván: A költői nyelvről. Corvina, h. n., é. n. 32. Bár Fónagy Iván az ilyen rímjátékokat, anagrammákat mint „a felbukkanó valóság" (fejezetcím, ua. 144.) figuráit tárgyalja, a működésre izgalmas példákat hoz. (József Attila Óh szív! Nyugodj! című versének következő sorában a lebben szó tűnik át a lobbanás-ban: „lehellete a lobbant keszkenő". Ua. 145.)
73. Vö.: „A Szöveg ellenben az atya kézjegye nélkül olvasható. [...] [A szerző] kézjegye már nem kiváltságos és atyai, inkább mulatságos. »Papírszerzővé« válik: élete már nem történeteinek forrása, hanem maga is egy történet, mely párhuzamosan fut művével." – Roland Barthes: A műtől a szöveg felé. Ford. Kovács Sándor. In.: uő.: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 71–72.
74. Szabó G. Zoltán – Szörényi László: Kis magyar retorika. Bevezetés az irodalmi retorikába. Helikon Kiadó, 1997. 117.
75. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. [TESz] I. Akadémiai, Budapest, 1967.
76. „Olyan, aki, ami, erőtlensége, gyöngesége miatt rendeltetésének, mivoltának nem tud eleget tenni" – A magyar nyelv értelmező szótára. [ESz] V. Akadémiai, Budapest, 1987.
77. A két szó között nincsen etimológiai kapcsolat, a flaszternek a magyar flastrommal azonos az eredetije, a latin 'plastrum' a görög 'gyógytapasz' jelentésű szó átvétele; az aszfalt nemzetközi szó, végső forrása a görög 'földszurok' jelentésű szó.
78. „Flaszter – Főként a városi utcákat, utakat, tereket borító sima aszfalt, kőburkolat, kövezet." Ész, II.; „Aszfalt – a bitumennek ásványi anyagokkal való keveréke, az ásványolaj mellékterméke". Idegen Szavak Szótára, Scriptum GIB CD-ROM, Scriptum Kft, 1994–1996.; „Bitumen – szénhidrogéneknek sötét színű szilárd elegye; általában kőolajból lepárlással nyerik". Uo.; „Bitumen – kőolajból kivont sa természetes aszfalthoz hasonló anyag megjelölése". TESz, I.
79. A fogalom genette-i értelmében. Vö.: Gérard Genette: Transztextualitás. Ford. Burján Mónika. Helikon, 1996/1-2. 82–89.
80. Para = (összetételekben) 1. mellette, mellé-; 2. mentén, mellette el, el-; 3. oda-, át-; 4. (rosszul, fonákul) félre-, el-. (Ógörög–magyar Szótár); paragramma = 'mellé + betű'; gúnyos vagy humoros célzatú betűcsere (más néven parónümia, denomináció). (Világirodalmi Lexikon 10.); a Pallas Nagy Lexikona szerint: „hozzáírás, toldalék, beiktatott pótlás; továbbá valamely írásnak a meghamisítása betűváltoztatás által; továbbá élces szójáték, mely valamely szónál vagy névnél az első betűnek kihagyása vagy változtatása által áll elő, pl. Biberius (inni szerető) Tiberius helyett." L. http://www.mek.iif.hU/porta/szint/egyeb/Iexikon/pallas/html/079/pc007976.html#3
81. Vö. a 77. jegyzettel.
82. Az összekapcsolás közhelyhez vezet: „A boldogság kék madara elérhetetlen." (Hernádi Miklós: Közhelyszótár. Aranyhal Könyvkiadó, 2001. 53.) Az eredeti szöveg egy Maurice Maeterlinck darab (dráma!): A kék madár. (A madár a dráma anagrammája.) A Papírdallal való összekapcsolás hozadéka azonban, úgy látom, éppen ennyi: a kapcsolat maga.
83. A kéken jelezheti az aszfalt hőmérsékletét, alkalmasságát a megmunkálásra?
84. ÉSz. III. – A harmadik jelentés (visszahatóvá alakítva: 'nagyjából, gyorsan megfésülködik') ezúttal elvethető.
85. Vö.: a margóig se bírja pírral.
86. 1918. – Szabó Júlia: Kazimir Malevics. Corvina Kiadó, Budapest, 1984. 26-os kép.
87. Vö.: „A kerti nádszék öblében egy fonnyadt, halott egér... Nem, tévedek – ez a száraz levelek szokott őszi mókája csak:" Jeles András: Füzetek („Főúr, füzetek!"). Élet és irodalom, 2003. március 21., 12. sz. 17.
88. Starobinski: i. m. 154.
89. Vö.: Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Ford. Fogarasi György. Pompeji, 1997/2-3. 101.
90. 90. Barthes L'empire des signes című művét olvassa Angyalosi Gergely könyvének „Jelország" fejezetében: Roland Barthes, a semleges próféta. Osiris, Budapest, 1996. 158–159.
91. 91. Ua. 169.
92. Ismerős lehet a vers befejeződésének összekapcsolása a csend, nyugalom állapotának megvalósulásával a következő sorok értelmezéseiből: „Te is nemsokára / Nyugszol, ne félj..." (J. W. Goethe: Vándor éji dala. Ford. Tóth Árpád. In.: Tóth Árpád Összes versei, versfordításai és novellái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974. 479.) – ahogyan arra David Martyn rámutat (Dekonstruktion. In.: Literaturwissenschaft. Ein Grundkurs. Szerk. Helmut Brackert – Jörn Stückrath. Rowohlt, 1992. 673–675.). Az történik, amiről a szöveg szól: a „te" itt az önmegszólítás névmása.
93. Valéry: i. m. 83.
94. Roland Barthes: Az olvasásról. 64.
95. Ua. 65.
96. „A kötet egy egész olvasata keringhet így a szövegközöttiben vagy a paragrammatikai hálózatban". Derrida: A disszemináció. 331.
97. Ua. 327.
98. Nedves csiga: csigázott. A búcsúzó papagáj: pápágáj-ban az így leírt szó egyúttal egy bizonyos ejtésmód paródiája is. Egyébként leginkább két szó összeillesztése történik a bennük föllelhető betűcsoport azonossága okán: alkoholtodiglan, csücsültetvény, ciprusnya, pokolip. (Szójátékok. In.: Zöld burokban születtem... Találós kérdések. Összeállította Tóthné Pánya Marianna. Tóth Kiadó, Debrecen, é. n. 118–121.)
99. Roland Barthes: Sade, Fourier, Loyola. Osiris, Budapest, 2001. 129.
100. Ua. 110–111.
101. Az Idegen Szavak Szótára paragrammatizmus címszavánál a következő jelentést találjuk: „helytelen szóhasználattal és a nyelvtani forma eltévesztésével járó beszédzavar".
102. Paul de Man: A meggyőzés retorikája (Nietzsche). In.: uő.: Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Ford. Fogarasi György. (deKON-KÖNYVek 17.) Ictus Kiadó - JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999. 179.
103. Uo.